Vége a gólyameséknek

(Gyerekszáj- pillanat Mira négy éves kora-körüli időkből )

Mira, a kicsi unokám gólyamesés időszaka lassan véget ér.

Egyik nap - szüleivel a kistestvér tervezgetéséről szóló beszélgetésünk közben - közölte az én gólyamesés, verses variációmra (amivel nemrég nyertem a vízben élő állatok - pályázaton :) – neki ajánlva írtam, és nagyon szerette (eddig), ha elmeséltem - idézem:

- az butaszág...

- miért?

- mert az nem úgy van!

- hát hogy van?

- hát szerelmeszek lesznek...

- kik?

- a fiú ész a lány (még selypít... - négy és fél éves)

- ???

- ész a magockák találkoznak…- jelenti ki komolyan…

- milyen magocskák?

- hát a fiúé ész a lányé ... - itt megeredt a nyelve - kérdezés nélkül mondta tovább:

- ész a fiú magockája belefúródik a lányéba, majd együtt növekedni kezdenek... - ész a fiú-magocka búcút int a többieknek, akik lemajadtak, mejt ő volt a legeszleggyorszabb... (leggyorsab) :))))

- és azután mi történik? - faggatta kis szünet után tovább az anyukája

- aztán hájom évszakig! növekedik a baba az anyukája haszában, azután pedig kiszüjetik onnan :))) (kiszületik :))) )

Ebben a kis történetben számomra az utolsó mondatok voltak a legédesebbek - a búcsút int a többieknek, de különösen a bűvös kilenc hónap hihetetlenül okos asszociációja – hájom évszakig :))

Nem is tudom, hogy szomorkodni van-e okom - hiszen döntenem kellett, nem írok több gólyamesét J - vagy unokámmal büszkélkedni inkább, és őrizni - leírva is megőrizni - kedves, okos, igaz meséit…?

(Esténként egyébként már ő mesél, bár szereti a tündérmeséket, ám kitörő örömmel mondja el azok tanulságait, lényegét saját szavaival – természetesen közben lapozgat a könyvben, mint a nagyok. (Csak elaludni ne kelljen, jó sokáig… )

Egyik este meg is jegyezte: jé, milyen érdekesz, már tudok meszélni, pedig nem isz tudok olvaszni…!)

Íme a Gólyamese, ami azért néhány évig nagy, közös kedvencünk volt:

Az én bolondos születésnapom

Azt gondolom,

legyen e nap

az én bolond

napom!

Ha kíváncsi vagy,

miért,

a titkomat

neked − de csak neked −

most rögtön el is árulom.

Egyszer,

egy szép májusi hajnalon

− nagyon rég volt,

az idejét pontosan

már nem tudom −

Szóval, egy illatos,

régi májuson

talán huszonkilencedike volt?

− nem tudom −

a gólya épp’ arra járt,

ahol már réges-régen

nem lakom,

de emlékszem még,

hogy akkor, azon a

szépséges hajnalon

az a bizonyos gólya,

− ahogy mondtam, és már

nem is kéne újra

mondanom −

csőrével jó hangosan

bekopogott az ablakon,

és ott már vártak ám

az említett gólyára nagyon,

azon a szép, május végi hajnalon,

vártak bizony!

Szóval, ahogy a gólya

végre bekopogott

az ablakon,

megörültek édes jó

szüleim, de nagyon!

Rögtön hajba kaptak

az apró csomagon,

− ami hófehér volt,

bizony, és hangos,

ahogyan én tudom −

Fiú ez! − mondta jó-apám −

látom már, és erős, nagyon!

Hadd bontom én,

aztán láthatod te is,

mindjárt hagyom −

és kibontott jó-anyám,

azon a szépséges,

májusi hajnalon,

− a gólya messze járt

azóta már nagyon,

a napsugár meg pajkos

táncot járt a kicsi ablakon −

Nos hát, a titkot

neked − hisz ígértem−

most rögtön el is árulom,

hiszen kíváncsi vagy már,

úgy tudom, hogy vajon

mit hozott a gólya

azon a régi, fényes

májusi hajnalon?

Most végre elárulom,

de csak neked, figyelj, nagyon,

mert azon a régi,

májusi hajnalon

− huszonkilencedike volt,

ha jól tudom −

amikor a gólya kopogott

azon a réges-régi

apró ablakon

hát én feküdtem

azon az üvöltő,

hófehér csomagon.

Jó-apám kisfiúra várt,

azon a szépséges hajnalon,

és hangosan sírt,

hogy fiú helyett

 leány feküdt a kibontott,

hangos csomagon.

Azóta minden évben

tőle újra megtudom,

hogy az a réges-régi

nap az én napom,

amikor kisfiú helyett

a gólya

engem dobott be

az ablakon.

− azóta Jó apám is

 megbékélt velem,

elárulom:

már rég’ nem bánja ő,

hogy fiú helyett

leány feküdt azon

az ordító csomagon−

Én ebben hiszek…

(Régi, kedves emlék, Böjte atyával - 2006-04-24 )

Szeretet ragyogta be a hétvégi kényeztető, tavaszi napsütés mellett az idei április 23.-i vasárnapon a győri Széchenyi teret. Talán túlzás nélkül mondhatom, és remélhetem, hogy lassan hagyománya lesz az ilyentájt (idén már harmadik alkalommal) megrendezett Szeretet Napok rendezvénysorozatnak, a dévai árvák megsegítésére. A rendezvény fő szervezője a római katolikus egyházmegye, a rendezvény teljes bevételét a dévai ferences misszió kapja meg, és fordítja az árván maradt gyermekek javára.

Ezen a gyönyörű tavaszi vasárnapon, a három napos rendezvény záró napján, a téren felállított színpadon meghatóan szép misztériumjátékot adtak elő a dévai árva gyermekek, akiket Böjte Csaba atya magával hozott az ünnepre. A jótékonysági rendezvényen felléptek neves előadóművészek, a téren ételt és italt árusító kereskedők bevétele is - természetesen - utolsó forintig a dévai gyermekek megsegítésére felállított urnákba került. Az egyik sátorban a megyéspüspök süteményt árult, a másikban neves rádiós személyiség bort kínált, ahogy tette azt az előző években is. Figyeltem az emberek arcát, amint sugárzó, szelíd mosollyal az urnákba ejtették a kóstolóért fizetett papírpénzt, és szívmelengető volt látni, hogy a kisebb -nagyobb címletű fizetőeszközből szinte senki nem kérte a visszajárót, akkor sem, ha az éppen több száz forint volt. Egy nagyon idős néni botjára támaszkodva szürcsölgette mellettem a napsütésben a kis műanyagpohár aljába töltött bort, és szinte szégyenkezve mondta: csak azért iszom ám ezt a kis borocskát, Kedvesem, hogy adhassak az árváknak…

A gyerekek misztériumjátéka után kedves, ismerős mosolyával maga Böjte atya lépett a színpadra, és megható szerénységgel, alázattal, sugárzó szeretettel köszönte meg a győriek rendezvényét. A téren egyre gyűltek az emberek, és a déli harangszó még ünnepélyesebb áhítatot varázsolt az arcukra, miközben az egyik TV-csatorna konferansziéja véget nem érően sorolta az adományozó cégek, intézmények és magánemberek névsorát.

Böjte atyát hamarosan boldog kisgyermekek, és a meghatottság könnyeit nyelő emberek sora állta körbe a tér közepén. Mindenki látni akarta Őt, egészen közelről is, megszorítani a kezét egy pillanatra, esetlen szavakkal megköszönni áldozatos munkáját, amit természetes, közvetlen, szerény mosollyal hárított el - köztük az enyémet is - hogy őszinte örömmel mindenkinek elmondhassa, milyen hatalmas boldogság látni naponta a - tragédiájukból talán mit sem értő - felhőtlenül boldog, sugárzó gyermekszemeket, akik számára Ő jelenti a biztonságot, a családot, és talán az egész világot. Elhittem neki, hogy sohasem fáradt, hiszen arcáról derű, lényéből erő áradt, miközben a kisgyermekek egymás szavába vágva, türelmetlen boldogsággal zúdították rá élményeiket, Ő pedig véget nem érő türelemmel, derűs nyugalommal válaszolgatott a viháncoló gyerekeknek.

Könnyeimen át búcsúztam éppen Böjte atyától, miközben a téren összegyűlt emberek a színpadon fellépő művészekkel egyszerre csak együtt énekelni kezdték: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”

Hiszem, hogy ezekben a percekben itt minden ember így érezte. Hiszem, hogy sikerült továbbadni - ha könnyes-mosolygós szemmel is - az élet igazi értelmét, a felnőttek könnyeit kicsit megszeppenten figyelő, de szerencsére azok okáról mit sem értő kicsiknek: hogy élni szép, élni jó, élni érdemes. A szemekben ragyogott a szeretet, a könnyek örömkönnyek voltak, és az éneklő emberek egyként gondoltak talán éppen arra, hogy milyen kevés - néhány csepp szeretet - is elég ahhoz, hogy vele a mindent adjuk… Jövőt, reményt, életet az árván maradt, gyakran éhesen, szomjasan, utcán kódorgó kisgyermekeknek.

Jövőre is várunk Titeket nevető szemű, kis dévai gyermekek!  Addig is legyetek jók, és azt kívánjuk, könnyek helyett mindig mosolytól ragyogjon a szemetek! Vigyázzatok egymásra, és Böjte atyára, aki, ha nincs is mindig veletek, vigyáz rátok, és óvón, szeretettel fogja a feléje nyúló, kapaszkodó, apró kezeket. 

Gősi Vali: Halkuló hiány

A legmélyebb sorstragédiának, a gyermekem elvesztésének feldolgozhatatlan, szükségszerű, szinte véget nem érő magányában az éjszakai töprengések élet és halál kérdésein, vagy valami különös kegyelemből adódó késztetésre történhetett, hogy e szenvedés idővel − észrevétlenül − tollat rejtett a kezembe: írjak a titokzatos taburól, a megrendítő gyászról, majd a túlélésről, botladozásaimról a lélek rejtelmeiben.

Lélekúton járok, hallgatva a különös késztetésre, és írok e benső utazás fájdalomból fakadó létélményeiről, de a bizonyságról is − mert megtapasztaltam − hogy van remény a gyászoló anya számára is.

A fásult bénultság, a túlélés vágya és kapaszkodás, majd megint földre zuhanás, és újra a fény felé fordulás ismétlődő stációit megélve születtek a verseim a lét - nemlét kérdéseiről, de a vágyott örök körforgás − test és lélek, az ember és a természet újjászületésének − hitében és reményével.

Útközben újra élni tanulok: megélni örömöt és bánatot, mosolyt és könnyeket, magasságot és mélységeket. Keresem az igazságot, csodálom a hó és a fény tisztaságát, az élet és a halál megfejthetetlen titkait − a sírás és a csönd körforgásának misztériumában.

A vers ritmusa számomra a lét dallama − a boldogság, és a fájdalom muzsikája.

Nekem a vers a lelkem is.

Gősi Vali

***

Gősi Vali költő, első verseskötete, a Halkuló hiány, archaikus lélektudat, hiteles, koncentrált létélmény. Mondhatni életmű. Versciklusai: a „Csillagfiú”, „Égi üzenet”, „Lélekúton”, „Hangulatok”, „Halkuló hiány” - szellemi kisugárzásában Kaffka Margit verseire asszociál, - ugyanakkor megőrzi saját költészetének személyességét és egyediségét.

Az átlényegülés szenvedélye, auditív belső kisugárzás, könnyedsége és játékossága, majd katarzis élménye elementáris erővel hat az olvasóra. Individualitása, verseinek igényessége, törekvése a transzcendens irány felé egyszerre hat vizuálisan és érzelmileg. Mindezt fokozza nyelvi kifejezéseinek tudatossága, esztétikuma, belső élményvilágának színes, szabadon áramló képhasználata, eredetisége.

 Könyves Tóth Enikő

Ülj mellém ma is

A család misztériuma

(naplójegyzet)

Talán elnézi a Kedves Olvasó, hogy kis kitérővel indítom a mai gondolatokat. Érdemes elidőzni e különleges szó jelentésénél:

„A misztérium szó jelentése titok, rejtély (különösen hittitok). A szó eredete bizonytalan. Egyesek a latin ministerium, mások a görög müsztérion szóból származtatják. A szót, az újlatin nyelvet beszélő népek használták a középkorban, társítva a vallásos színjátékok megnevezésére. A magyar nyelvben megfelelője a misztériumjáték vagy misztériumdráma.

A misztériumjáték az angol és francia területeken alakult ki a liturgikus drámákból.”

(Forrás: Wikipédia)

Szép lejtése, titokzatos, talán kissé fennkölt hangulata van a szónak. Az ember, és a család jutott eszembe róla. Az, hogy milyen igazuk volt, és van ma is az idézett íróknak, gondolkodóknak, akik hasonlóan vélekedtek a társadalom legkisebb  egységéről, a családról, mint én.

 „Aki nem anyai szív mellett nőtt fel, aki nem a feleség szíve melege mellett éli az életét, aki a maga szívére nem ölelhet gyermeket, aki nem halna meg senkiért, hogy megmentse, az olyan ember élete nem teljes. Mintha olyan országban élne, amelynek nincsen Napja.”

*

„A teljes élet a családos élet: a fészek. Akinek nincs családja, csak fél életet él: mindholtáig hiányzik neki valami.”

(Gárdonyi Géza)

Az emberlét igazi értékeit elsősorban a családi minták – anya, apa, nagyszülők, testvérek, rokonok által ránk hagyott szellemi örökség – viselkedésformák, hagyományok, kultúrák mutatják meg. Vannak persze olyan minták is, amelyeket nem volna szabad követnünk. Ezek felismerése és a döntés, hogy saját, későbbi életünkbe mit viszünk át közülük, és mit nem, az talán bölcsességünk legszebb gyümölcs – fontos életfeladat.

„Azok a családi hagyományok, amelyek gátolják a szeretet, a megértés és a boldogulás képességét, hamis hagyományok, ugyanis akadályozzák a fejlődésre való képességedet. Ha meghaladod örökséged korlátozó aspektusait, az fokozni fogja képességedet a lehetőségeid megvalósítására. Az a helyzet, hogy minden korlátozó családi hiedelem befolyásolja az egyén önbecsülését. Ez nagyon lényeges információ, mert számos különböző hamis viselkedés mélyén alacsony önbecsülés rejlik. Döntő fontosságú, hogy feltárjunk minden olyan tanítást, amely rombolhatja önérzetedet. Tartsd észben, hogy minden olyan információ, tanítás, hagyomány, érték vagy kivetítés illúzió, amelyik arra vezet, hogy ne szeresd - vagy gyűlöld - magadat.”

(Rebecca Linder Hintze)

Aki tehát a családban nem kap pozitív mintát arról, hogy miként lehet a szeretetet adni és elfogadni úgy, hogy idővel engedje, sőt, segítse a többieket saját úton járni, az nem csupán saját életében küszködik majd ezek hiányától, vagy éppen túltengésétől, hanem hibák kódolódnak gyermekeibe is. A vége az lehet, ami sajnos, jellemző sok mai családra: gyakran széthullik – szétzuhan. Tapasztalható, hogy sok esetben a család csupán érdekközösség, de a misztériumhoz az is kevés, ha ennél valamivel több – érzelmi közösség. Ez is lehet ártó, nem elengedő, inkább erőszakosan szorító (érzelmi) béklyó, amely tragédiák, gyötrelmek helyszíne.
„Életed első felét a szüleid teszik tönkre (...), a második felét a gyerekeid.” − olvasom Tony Parsons gondolatait egyetértően. Pedig milyen egyszerűnek tűnik

„Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.”

Számomra e szép József Attila-idézet mindent elmond, amit követni érdemes.

Visszatekintve, engem a családom megóvott, védelmet, biztonságot, szeretetet nyújtott.

Családomban ösztönösen törekszem erre én is, és talán valamennyien. Több-kevesebb sikerrel persze, hiszen voltak családi diszharmóniák, azokat is megéltük, és aki okult ezekből, talán nem másolja a hibákat, nem ülteti át saját, önálló életébe, amikor már ő is családot alapított.

A családban meghittségre, békességre, nyugalomra vágyunk. Azt hiszem, az anyák legfontosabb feladata mindezek megteremtése, az apák dolga pedig őrködni ezek felett: biztonságot teremteni, megóvni. Az ilyen családban mindenki kiegyensúlyozott, erős, önálló egyéniséggé válhat, aki – ha végül mégis magára marad – képes megállni a helyét egyedül is.

A jó család egyúttal megengedő, elengedő is, és mindenképpen elfogadó. Hagyja, és segíti, hogy szabadon dönts, ha már megértél erre, és beléd kódolódott a rend, a felelősségtudat – megtanultál élni másokért, a közösségért is.

Enélkül semmiféle közösség nem képes életben maradni.

„Boldog az a közösség, ahol a bölcs anya és apa  látja, mi az, ami a családtagok javára szolgál, és mindent megtesz azért, hogy mindenki teljesíthesse saját élettervét is.”

(Müller Péter)

Hálás vagyok szüleimnek, hogy a családot misztériumként élhetem meg ma is.

„nem hallgattam hízelgő szavakra,

de anyám szava gyógyír volt nekem”

(anyám szava)

„Emlékszem apám szép mosolyára,
ahogy esténként vártuk vacsorára”

(apám mosolya)

Gősi Vali vers-válogatás 2012

Társas magányban

Egymás mellé hullt szavak

röhögnek kajánul vissza rám.

Egyenes mentén tántorgó mondatok

próbálják kordában tartani

menekülő gondolataim kilengéseit.

(Miféle játékot űz velem az idő,

hogy e kihűlő, társas magányban
immár feleslegessé váltan valami

ürességbe menekít?)

Rideg percek futnak előlem
vívódó elmém  torzszülötteivel.

A semmibe hurcolják kékre fagyott

álmaimat, és vajúdó, tetszhalott

gondolatokkal magamra hagynak.

Ős-emlékeid

az intő szó − már halkuló −
apád örökkévaló − a régi
meghitt csendből fakadó −
szép szava maradt
fonott cipó anyád kezéből
− neked kínálta-törte először −
édes vagy sós volt: beléd kódolt
örök ízzé vált − érzed ma is
éltető zamatát
félszeg ölelésben rejtőző csókok
emléke időtlenséget hordoz
féltett kincsként halálig őrzöd
minden ős-emlékedet

2012-02-09

Elhagyottan

Álmodtam néha szépeket
ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak újra és újra keserű
csalódottság-szülte könnyeket
kértem kegyelmet százezerszer
sírva esengve vádló miértjeimre

− nincs válasz azóta sem

mégis néha még kapaszkodom

elúszó nádszálként semmibe hajló
álmaimba

nem értem miért hagyott

remények nélkül a hatalmasnak

jóságosnak hitt Isten

Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:

szomjas magányban nyíltak el,

árvult magvaik anyámra várva

álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban én is lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik hosszan a ház falán.

Szalagos fánk
(igaz mese − Mirának)

   Elsőként a liszt került a tálba,
ha vizsla szemmel anyám már átszitálta.
− Úgy… gondolom-formán – magyarázta,
és a liszt súlyát mérés nélkül is eltalálta.
A kályhán, csuporban, langyuló tej várta,
hogy cukros élesztő kerüljön
torkába, és tál-középre, a kis
mélyedésbe csipetnyi só, porcukor
kísérje: édes legyen, hogyha szilvalekvár
nem maradt már tavalyról a spájzban.
Az élesztős tej − míg a próbát
állta − a drága mama addig kifundálta:
elég a négy tojás sárgája, a fehérje
jól jön majd a diós csigába.
  Kezét hosszan, a nagy lavórban mosta,
és a tésztát lágyan dagasztotta.
A gyerekszem meg kíváncsian leste,
hízik-e a tészta kidolgozott teste,
s a legfürgébb rajt’ az első hólyagot kereste.
Illat lepte ilyenkor hosszan be a házat.
– Jóféle zsír ez, jobbat a városi

urak sem olvaszthatnának,

és  − fürgébben a percek sem szaladnak:

tálba hullt a porcukortól részeg,

foszlós-édes fánk-had.
   Ha fánkot sütök, kiállja a próbát,
ám mindhiába keresem szalagját…
− Májusfákon lengedezik árván,
vagy egy legény hordja a kalapján
− nevet apám büszkén, a másvilágról,
fánksütéskor, ha meglátogat:
illat lengi át az álmomat.