Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2012. augusztus 28., kedd

Vége a gólyameséknek


(Gyerekszáj- pillanat Mira négy éves kora-körüli időkből )

Mira, a kicsi unokám gólyamesés időszaka lassan véget ér.
Egyik nap - szüleivel a kistestvér tervezgetéséről szóló beszélgetésünk közben - közölte az én gólyamesés, verses variációmra (amivel nemrég nyertem a vízben élő állatok - pályázaton :) – neki ajánlva írtam, és nagyon szerette (eddig), ha elmeséltem - idézem:
- az butaszág...
- miért?
- mert az nem úgy van!
- hát hogy van?
- hát szerelmeszek lesznek...
- kik?
- a fiú ész a lány (még selypít... - négy és fél éves)
- ???
- ész a magockák találkoznak…- jelenti ki komolyan…
- milyen magocskák?
- hát a fiúé ész a lányé ... - itt megeredt a nyelve - kérdezés nélkül mondta tovább:
- ész a fiú magockája belefúródik a lányéba, majd együtt növekedni kezdenek... - ész a fiú-magocka búcút int a többieknek, akik lemajadtak, mejt ő volt a legeszleggyorszabb... (leggyorsab) :))))
- és azután mi történik? - faggatta kis szünet után tovább az anyukája
- aztán hájom évszakig! növekedik a baba az anyukája haszában, azután pedig kiszüjetik onnan :))) (kiszületik :))) )

Ebben a kis történetben számomra az utolsó mondatok voltak a legédesebbek - a búcsút int a többieknek, de különösen a bűvös kilenc hónap hihetetlenül okos asszociációja – hájom évszakig :))

Nem is tudom, hogy szomorkodni van-e okom - hiszen döntenem kellett, nem írok több gólyamesét J - vagy unokámmal büszkélkedni inkább, és őrizni - leírva is megőrizni - kedves, okos, igaz meséit…?
(Esténként egyébként már ő mesél, bár szereti a tündérmeséket, ám kitörő örömmel mondja el azok tanulságait, lényegét saját szavaival – természetesen közben lapozgat a könyvben, mint a nagyok. (Csak elaludni ne kelljen, jó sokáig… )
Egyik este meg is jegyezte: jé, milyen érdekesz, már tudok meszélni, pedig nem isz tudok olvaszni…!)

Íme a Gólyamese, ami azért néhány évig nagy, közös kedvencünk volt:

Az én bolondos születésnapom

Azt gondolom,
legyen e nap
az én bolond
napom!
Ha kíváncsi vagy,
miért,
a titkomat
neked − de csak neked −
most rögtön el is árulom.
Egyszer,
egy szép májusi hajnalon

− nagyon rég volt,
az idejét pontosan
már nem tudom −
Szóval, egy illatos,
régi májuson
talán huszonkilencedike volt?
− nem tudom −

a gólya épp’ arra járt,
ahol már réges-régen
nem lakom,
de emlékszem még,
hogy akkor, azon a
szépséges hajnalon
az a bizonyos gólya,

− ahogy mondtam, és már
nem is kéne újra
mondanom −

csőrével jó hangosan
bekopogott az ablakon,
és ott már vártak ám
az említett gólyára nagyon,
azon a szép, május végi hajnalon,
vártak bizony!


Szóval, ahogy a gólya
végre bekopogott
az ablakon,
megörültek édes jó
szüleim, de nagyon!
Rögtön hajba kaptak
az apró csomagon,

− ami hófehér volt,
bizony, és hangos,
ahogyan én tudom −

Fiú ez! − mondta jó-apám −
látom már, és erős, nagyon!
Hadd bontom én,
aztán láthatod te is,
mindjárt hagyom −
és kibontott jó-anyám,
azon a szépséges,
májusi hajnalon,

− a gólya messze járt
azóta már nagyon,
a napsugár meg pajkos
táncot járt a kicsi ablakon −

Nos hát, a titkot
neked − hisz ígértem−
most rögtön el is árulom,
hiszen kíváncsi vagy már,
úgy tudom, hogy vajon
mit hozott a gólya
azon a régi, fényes
májusi hajnalon?


Most végre elárulom,
de csak neked, figyelj, nagyon,
mert azon a régi,
májusi hajnalon

− huszonkilencedike volt,
ha jól tudom −

amikor a gólya kopogott
azon a réges-régi
apró ablakon
hát én feküdtem
azon az üvöltő,
hófehér csomagon.
Jó-apám kisfiúra várt,
azon a szépséges hajnalon,
és hangosan sírt,
hogy fiú helyett
 leány feküdt a kibontott,
hangos csomagon.

Azóta minden évben
tőle újra megtudom,
hogy az a réges-régi
nap az én napom,
amikor kisfiú helyett
a gólya
engem dobott be
az ablakon.

− azóta Jó apám is
 megbékélt velem,
elárulom:
már rég’ nem bánja ő,
hogy fiú helyett
leány feküdt azon
az ordító csomagon−

2012. augusztus 26., vasárnap

Én ebben hiszek…






(Régi, kedves emlék, Böjte atyával - 2006-04-24 )

Szeretet ragyogta be a hétvégi kényeztető, tavaszi napsütés mellett az idei április 23.-i vasárnapon a győri Széchenyi teret. Talán túlzás nélkül mondhatom, és remélhetem, hogy lassan hagyománya lesz az ilyentájt (idén már harmadik alkalommal) megrendezett Szeretet Napok rendezvénysorozatnak, a dévai árvák megsegítésére. A rendezvény fő szervezője a római katolikus egyházmegye, a rendezvény teljes bevételét a dévai ferences misszió kapja meg, és fordítja az árván maradt gyermekek javára.
Ezen a gyönyörű tavaszi vasárnapon, a három napos rendezvény záró napján, a téren felállított színpadon meghatóan szép misztériumjátékot adtak elő a dévai árva gyermekek, akiket Böjte Csaba atya magával hozott az ünnepre. A jótékonysági rendezvényen felléptek neves előadóművészek, a téren ételt és italt árusító kereskedők bevétele is - természetesen - utolsó forintig a dévai gyermekek megsegítésére felállított urnákba került. Az egyik sátorban a megyéspüspök süteményt árult, a másikban neves rádiós személyiség bort kínált, ahogy tette azt az előző években is. Figyeltem az emberek arcát, amint sugárzó, szelíd mosollyal az urnákba ejtették a kóstolóért fizetett papírpénzt, és szívmelengető volt látni, hogy a kisebb -nagyobb címletű fizetőeszközből szinte senki nem kérte a visszajárót, akkor sem, ha az éppen több száz forint volt. Egy nagyon idős néni botjára támaszkodva szürcsölgette mellettem a napsütésben a kis műanyagpohár aljába töltött bort, és szinte szégyenkezve mondta: csak azért iszom ám ezt a kis borocskát, Kedvesem, hogy adhassak az árváknak…
A gyerekek misztériumjátéka után kedves, ismerős mosolyával maga Böjte atya lépett a színpadra, és megható szerénységgel, alázattal, sugárzó szeretettel köszönte meg a győriek rendezvényét. A téren egyre gyűltek az emberek, és a déli harangszó még ünnepélyesebb áhítatot varázsolt az arcukra, miközben az egyik TV-csatorna konferansziéja véget nem érően sorolta az adományozó cégek, intézmények és magánemberek névsorát.
Böjte atyát hamarosan boldog kisgyermekek, és a meghatottság könnyeit nyelő emberek sora állta körbe a tér közepén. Mindenki látni akarta Őt, egészen közelről is, megszorítani a kezét egy pillanatra, esetlen szavakkal megköszönni áldozatos munkáját, amit természetes, közvetlen, szerény mosollyal hárított el - köztük az enyémet is - hogy őszinte örömmel mindenkinek elmondhassa, milyen hatalmas boldogság látni naponta a - tragédiájukból talán mit sem értő - felhőtlenül boldog, sugárzó gyermekszemeket, akik számára Ő jelenti a biztonságot, a családot, és talán az egész világot. Elhittem neki, hogy sohasem fáradt, hiszen arcáról derű, lényéből erő áradt, miközben a kisgyermekek egymás szavába vágva, türelmetlen boldogsággal zúdították rá élményeiket, Ő pedig véget nem érő türelemmel, derűs nyugalommal válaszolgatott a viháncoló gyerekeknek.
Könnyeimen át búcsúztam éppen Böjte atyától, miközben a téren összegyűlt emberek a színpadon fellépő művészekkel egyszerre csak együtt énekelni kezdték: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”
Hiszem, hogy ezekben a percekben itt minden ember így érezte. Hiszem, hogy sikerült továbbadni - ha könnyes-mosolygós szemmel is - az élet igazi értelmét, a felnőttek könnyeit kicsit megszeppenten figyelő, de szerencsére azok okáról mit sem értő kicsiknek: hogy élni szép, élni jó, élni érdemes. A szemekben ragyogott a szeretet, a könnyek örömkönnyek voltak, és az éneklő emberek egyként gondoltak talán éppen arra, hogy milyen kevés - néhány csepp szeretet - is elég ahhoz, hogy vele a mindent adjuk… Jövőt, reményt, életet az árván maradt, gyakran éhesen, szomjasan, utcán kódorgó kisgyermekeknek.
Jövőre is várunk Titeket nevető szemű, kis dévai gyermekek!  Addig is legyetek jók, és azt kívánjuk, könnyek helyett mindig mosolytól ragyogjon a szemetek! Vigyázzatok egymásra, és Böjte atyára, aki, ha nincs is mindig veletek, vigyáz rátok, és óvón, szeretettel fogja a feléje nyúló, kapaszkodó, apró kezeket.