Lélekhangok (Gősi Vali versei, prózái)

Lélekhangok (Gősi Vali versei, prózái)

ANGYALARCÚ ANYÁK

(válogatás anyák napi verseimből)

Angyalarcú anyám

Nem tudom,

hogy merre jár a drága;

a fényben él, és öröklét rejti el,

a mulandóság zárja-e  magába,

vagy a mennyből most is rám figyel?

Nem tudom,

hogy merre akadt dolga,

énekel-e angyaléneket,

mond-e imát másokért, mint régen,

szegény szíve fáj-e, mint nekem?

Nem tudom,

hogy hol rejtőzik, merre,

édes hangját leplezi a csend,

ó, ha egyszer előtűnne újra,

gyöngyházfényben ragyogna az arca.

*

Anyám kezén

anyám kezén fáradt erezet

álmomban halványuló emlékezet

röpít el hozzá néha még

s míg ölében a múltba révedek

én a vénülő nagy gyerek

úgy fúrom vállába a fejemet

és hullatom ébredésig a könnyeimet

ahogyan sehol máshol

csak anyám ölében lehet

lehetett

amíg a gyilkos kór szét nem rágta

lelkében is az utolsó emlékeket

s ameddig megint

a valóságra nem ébredek

nagyon fáj

minden ébredés

foszlik vele az emlékezés

a mama csak ül

kezét az ölébe ejti

és az ablakon át

elképzelt világát nézi

nem mesél színes emlékeket

már nem mosolyog soha

régóta nem nevet hangosan

ha megcsörren nála a telefon

csak annyit mond halkan bánatosan

„álmomban vártalak haza

de olyan hosszú volt ez az éjszaka”

apám a sírban

jeges csend hirdeti

örök dalát szép igazát

anyám már csak néha említi

otthonom azóta nincs

mama kérlek

ha néha érte imádkozol

mondd el neki

üres a ház

hideg a világ nélküle ideki’

*

Újjászülettél

elém hozott az illatos tavasz;
fény-szirmokból fonta a hajad
titok voltál pompa ragyogás
arany színben égő tűzzománc

csak néztem a fényt

hosszan elmerengve
és újjászülettél a tenyeremben

*

Örök életű

Ősz hajad ezüst felhővé lényegült,

könnyektől fátyolos ég-szemed tükörré,

törékeny tested kecses angyallá lett,

vigyáznak, óvnak örökbecsű szentek.

Megkoszorúzva arany-fény ágakkal

– vágyak kötelétől lágyan eloldozva –

ragyogsz örök nőként, gyönyörű Madonna,

könnyező árváid halhatatlan anyja!

*

Cseresznyevirág

Anyám járását

idézi a május:

körötte kék virágok ringanak,

talpa alá fűszálak simulnak,

s amerre árnya hangtalan’ halad

a búzakalászok fejüket leszegik.

Kapaszkodnék

köténye fodrába,

barázdát simít’nék lábai elé,

harmatot hintenék földjére a kertben,

ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném

            a szúrós bokrokat,

meg ne karcolják szép, fáradt kezét.

Cseresznyevirág –, a szívére hajolnék,

megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még…!

*

Hinnem kéne

Hinnem kell a feltámadásban;
hogy örökké forog a föld,
hogy megbújsz cseresznyevirágban,
meztelen fán élsz – mohazöld!
Rózsa vagy, vöröslő vér-virág,
magadba zárulsz, mint szűz arák!
Anyám, időtlen életem!
Miért siratlak, Édesem?
Hinnem kéne a feltámadást,
hisz állna a föld nélküled…
Minek a búcsú: létezel!
Fénytestű angyalként köztünk jársz!
Gyönyörű, ékes csillagom,
te kísérj végtelen utamon!

*

Anyám szava

Nem hallgattam hízelgő szavakra,

de anyám szava gyógyír volt nekem,

ha megrekedt a szomorúság bennem,

és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,

de kisgyermekként nem értettem még,

hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig

összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,

és elfogom szelíd tekintetét,

csak lehajolok némán, szemlesütve,

hogy megcsókoljam ráncos, szép kezét.

S míg fénykoszorút fon az éj fejére,

imádkozom, áldást mondok érte.

*

Angyalszárnyakon

Volt idő, hogy nem múltak az évek,

ólomlábon járt a délelőtt,

csak a mama sürgött nagy-serényen

a vászonnal fedett asztal körött.

Az égre nyúló diófa tövében

a fehér abrosz lenge táncra kél,

visszatérő álomként, az éjben

kovászt érlel, és dagaszt, szegény…

Körbejárja angyalként az asztalt,

áthajol az alvó lombokon,

mazsolával hinti meg a retest,

megcsókol, én visszacsókolom,

édes illat, könnyű szellő ébreszt,

és elsuhan ő angyalszárnyakon.

*

Nem sejtettem

Ültünk az estben, mély, sűrű csendben

búcsúzott éppen lopva a nyár.

Szelíden kutató szemmel nézett

hosszan az égre, s vissza rám anyám.

Kezét szorosan ölébe zárta,

és átmelegített a gondolat:

megpihent végre, végre, a drága,-

micsoda ritka, boldog pillanat...!

De mintha valamit titkolt volna:

fájdalom-gyötört ujjait talán,

vagy a bánat-mély barázdákat

görcsös kézfején és homlokán...?

Még nem sejtettem: csillagfény járta

halálos táncát a szembogarán.

*

Napraforgó kelyhén

 (anyámhoz)

Hófehér hajad
könnyű felhőn lebben
mosolyod az égbolt
visszatükrözi

folyómeder mentén
altatóként ringatsz
fűszálként hajolsz
bőrömhöz a réten

napraforgó kelyhén

aranyporból érlelt
édes nektárként bújsz

lelkem kaptárában

langy eső cseppjeként
arcomat simítod
búcsúzó madárként
emlékeim hordod

csak a hangod…
a szád…
csak a házad néma
nem felelsz ha kérdem
mért nem ölelsz
néha?

*

Égi mezőkön fényvirág

Anyám gyönyörű, nyári kertje,
rám köszön néha emlékeimben.
A pudvás kertkapu a mezőre tárul,
sárgul a repce, s a búzakalászok
szelíden lengve intenek.

Távol, a réten pipacsmezőre
réved a boldog emlékezet,
lángvörös fényben lobognak, égnek,
vérpiros szirmuk társa a szélnek,
kergetőznek a rét felett.

A nyárban arannyá sárguló földek
búzavirágot rejtegetnek,
kíváncsi fejük a napra néz,
égszínű kékjük megigéz,
hozza a szél az illatukat.

Mezei csokor az asztalomon,
anyám mosolya ragyog a szirmokon.
Szarkaláb, kamilla, mécsvirág,
pipacsok őrzik lágy szavát,
s égi mezőkön fényvirág.

*

A legszebb tavasz

Orsinak.

Vártalak.

Hirtelen kinyíltak a jácintok,

krókuszok.

Már akkor is szerettelek, 

mikor elindultál a fény felé,

azon a február végi,

tavaszt rejtő hajnalon!

Akkor Te hoztad el a tavaszt.

Korán érkezett, hogy ne fázzanak

a jöttödre hirtelen sarjadó

fűszálak, kíváncsi bogarak.

A korai-rügyruhás varázsmogyoró,

és a magnóliák is mind

veled hirdették a megújulást,

a születés-csodát, amit szavakkal

leírni nem lehet, mert a szó

olyankor bent reked, ha végre érkezik

a lét csodáját harsogó

parányi kisgyerek, és szavak helyett

megszületnek a könnyek is.

*

Örök anya

akár a Föld hátán
ütemre forgó évszakok
homokszem-létű ember
gyermek anya és nő is
úgy vagyok

voltam bár

májusra ébredő
szivárvány - létcsoda
lettem a forduló idővel
ostoba
perzselő nyári láz után
vacogó faágtól
titokban jajongva búcsúzó
haldokló falevél
lapuló hant alatt
rég halott madarak
kísértetdala volt
könnyű altatóm
mozdultam kő alól
didergőn kibújó hóvirág
hajoltam előre-hátra
süvítő szél dalára
vajúdón táncoló barkaág

vagyok remegő gyertyaláng
fagyban kinyíló jégvirág
porszem-létemet áldozom
bárány-szelíden fohászkodom

legyek a fény
egy csillag mosolya
végtelen utamon
örök anya

*

Anyám emléke nyár

Anyám emlékére nincsenek szavak.

Sóhajjá válik, kimondatlan marad

minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,

mely elringatta, már semerre nem halad:

áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,

de mindörökkön a szívemben marad,-

mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,

arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.

*

Üzenet

Csendemet

szú percegése sem töri meg,

ha becéző bársonyán

szelíd üzeneted

− mint selymes kezed −

megsimít, anyám.

Mindig időben érkezik,

ébren és álmomban is

az egyetlen gyógyír,

ha kő-nehéz bánat

nyomja a szívemet:

békét hoz, könnyű-meleget.

S míg felébreszt

lágyan a gyönyör'szép

emlék − a „légy jó!”- üzenet,

a szívembe kéretlen érkezett,

zord bánatnak hűlt helyén

újra békesség

és szeretet él.

*

Bocsásd meg, Mama!

Szíved alatt melengettél,

langyos tejjel etetgettél,

édes szóval nevelgettél,

köszönöm, Mama!

Ha kérdeztem, te feleltél,

könnyeimre átöleltél,

elhagytalak - elengedtél

csendesen, Mama.

Boldog voltam, mert szerettél,

sorsom útján jót reméltél,

göröngyöket egyengettél

fáradtan, Mama.

Őrizted az égi rendet,

amit Isten megteremtett,

a szíveddel melengetted,

vigyáztad, Mama.

Lelkembe is átültetted,

ápolgattad, felnevelted.

Azt ígértem, boldog leszek,

hittük is, Mama.

Megtörte a sors a rendet,

bánat üli meg a csendet.

Temetik a gyermekemet,

mit tegyek, Mama?

Boldog én már nem lehetek,

anyák napján, virág helyett

elküldöm a könnyeimet

zokogva, Mama!

Hazudtam, hogy boldog leszek,

hogy Rád mindig csak nevetek.

Mosoly helyett a könnyeket

bocsásd meg, Mama!

(Életem első, legfájdalmasabb

verse a Mamának,

2006. anyák napján)

*

Májusi ragyogás

(Orsinak, Mirára várva)

Drága kicsi lányom,
te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöpp magzatodat.

Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.

Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.

Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.

Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat.

Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.

*

Nagyanyámnak

Ha mélyen alszom, rólad álmodom…

Kötényed illata az éjben rám terül,

lelkem bódultan a múltba szenderül,-

szaladok feléd az égi udvaron…

Göndör hajam a széllel versenyez…

lágyan simítod  gyűrött masnimat,

s míg csókolom arcodon a ráncokat,

álmomból sós könnyeimre ébredek.

Ahogy a boldog álom elsuhan,

elsietsz megint az égi réteken,

helyettem hosszan ölel a végtelen,

s lábad nyomában  fényvirág  terem.

*

Isten közelében

Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen:
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében

Éppen elértem gyűrött
szép kezét
de villám hasította szét az
égbolt kristályüvegét
és sötét lett hirtelen
vaksötét

Gyengülni kezdett a
bársonyos kéz
szorítása lassan engedett
körben a csillagfény kihunyt
a sápadt Hold nagy kerek
arcán valami sötét
szégyenfolt-féle gyúlt

Talán egy felhő vonta rá
leplét félve… sohasem
álltam így a közelében
soha nem láttam a Holdat
ily sötétnek…

Rémülten a gyászos lepel
után kaptam
nyomában rám hullt a
fényes hajnal
sokáig rettegtem
a fényre-ébredésben

Csak akkor múlt el
szörnyű rettegésem
mikor megláttam Istent
anyám közelében.

*

Úgy lesz

(megkésett levél anyámnak)

A végtelenben sem leszel magad,

megsimít majd hálás sóhajom,

mint a szellő bércek havas ormát,

emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,

a nélküled való fagyos hiányt

áldott lelked óvó lepelével

takarózva melegítem át.

Átölelve tartasz mindhalálig,

én hozzád bújok - örök kisgyerek -,

s úgy lesz minden, mintha nem is félnék…

(Dereng a fény, mégis rettegek…)

*

Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,

a tulipánok árván is boldogok?

Anyám kertjében nyílnak-e még

- lépteire vágyón - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg

átsimogatja az alvó kerteket…

Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:

nyíljatok, árváim, nélkülem, ezután…!

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!

Ki fényesíti majd szelíd szirmotokat?

Táncol-e napsugár a ház tövében?

Anyámra vágyom, fénytelen éjben…

*

Kovászt sem lehelsz már új kenyérbe…

Fecske-fiakat búcsúztatni,
lombhulló őszön búsan temetni
valakit sírva, összeborulva,
nem kísérsz, mama…!
Apám a sírban sorsunkat őrzi,
imakönyv lapja tűnt illatát rejti
zsoltáros hangja szép hagyatéka
felhangzik néha még csendesen
sötét álmatlan éjeken…

Fejfáját ölelve szólongatni
- ne fájjon úgy ha elszakad
tőle is életfonalam -
nem jössz velem!
Kínsikolyban az életem adtad,
árvádat hűtlen’ mégis elhagytad!
Nyikorgó, magányos kapunál
nem várod jöttömet soha már!
Hol jársz anyám?

Átlényegülve hófehérbe
kovászt sem lehelsz már új kenyérbe…
- szivárvány-emlék andalít,
a hiányra könnyű szél simít
ölelés-emlékű gyógyírt,
hajad színére éjsötétben
égszínű fátylat sző a csend,
hangod zenéje szökik az éjben,
homlokon csókol egy angyal
féltve, félszegen átoson

sejtelmes álmodon…

Miért hagytuk,
hogy így legyen,
miért, mama?

*

Kolduslélekkel

Megint egy nap, hogy ráébredtél:

végérvényesen árva lettél,

be kell már érned ennyivel.

Ajtók csukódnak lassan előtted,

fukar könnycsepped tétován reszket,

kolduslélekkel létezel.

Kifosztott lettél, üresség benned,

nincs, aki tudná, mit kéne tenned,

hogy a rettegést elriaszd:

senki sem fog majd fölötted állni,

száraz szemedet végül lezárni,

ha érted is angyal érkezik.

Mint a gyermek

(Kis Himfy - strófára)

Mint a gyermek, ki nem érti

még az élet lényegét

- ha elesik, fölemelik,

nem érheti semmi vész -

úgy vagyok most,- vén tudatlan:

földre estem, mozdulatlan’

várom, hogy majd közelít

rég holt anyám, s fölsegít.

*

Dermedt alázat

(sirató)

Ezerszer áldott nappalok után

rám hullt a sűrű, éjsötét átok.

Fájdalom-kövek közt botorkálok,

homályba fúló társam a hiány.

Fordult a világ akkor hirtelen,

feltárta titkolt, sátáni arcát,

szívemben rekedtek álmok, imák,

halálra vált a remény, kegyelem.

A rianó csend döngött fölöttem,

zuhantam fénytelen szenvedésbe,

szívemre ült a kő-nehéz bánat.

Szép szavak hulltak holtan köröttem

- súlyos fémpénz anyám zárt szemére -

hótiszta gyolcsban - dermedt alázat.

*

Kék csend

(árván)

Dereng a nyár,

s hogy itt maradtam árván,

halkabban jár a fény az ablakon,

hűséggel vár, hogy lágyan betakarjon,

ha  lelkem hűvösétől fázom már nagyon.

Vár, hogy ringatásra

nyíljon alkalom:

azúr fénysugárban - lélekrezdülés…,

vigasztalni vágyó, hozzám bújó csendben

öleljen az emlék – a boldog, nyári kék…

*

Búcsú
(Anyám emlékére)

Nem volt kényelmes, ringó
hintaszéked, a nyikorgó,
vén kerti pad volt nyár esti
menedéked. Oda rejtőztél
a csendbe hallgatózni,

közel a templom hívó harangjához,

hogy indulhass az esti imához.

Ott voltunk együtt, hosszan boldogok;
nyár estéken lángoltak a tűzliliomok.

Ott éltünk csendben, közel az éghez,
a lehajló almafákhoz, ahol

a nagy, kerek Hold a lombok között

esténként, sejtelmes fénnyel,

mindig új csodát varázsolt.

Látom még, ahogy kezedet
lágyan imára zárod, és a csendből

egy árnyék nyúl gyengéden

a virágzó almafához, de halk szavadra

már hiába várok; a maroknyi csendben

bársony emléked néma a fák alatt.
S míg bámulom halkan sírva
a hajlongva táncoló tűzliliomokat,
meglátom feltűnni utolsó,
halvány mosolyodat.

 (Asszociáció

WORDSWORTH, William: Táncoló tűzliliomok)

*

Rózsa terem

(anyának szóló)

Bársonyos

érintésedért suhanok

álmomban sok-sok éjen,

alázattal köszönök minden

áldott hajnalt, amiért fényeddel

naponta átkarolsz, ahogy régen.

Rózsa terem

ma az éji csendből,

éteri hangod ébreszt,

csobogó kis patakunk dalára,

felhők vigyázó, lágy táncára

repülök hozzád: megölelni Téged!

*

Könyörgés

Mama!

Hogy barázdáidon

régóta megbújik miattam

annyi gyötrelem

− fájdalmas életem

minden nyoma − kérlek,

nézd el nekem!

Mama, segíts,

maradj velem!

− szólítlak álmomban is

éberen.

Kérlek, bocsásd meg,

nézd el önzőségemet,

vissza-visszatérő

gyermek-vétkemet,

hogy könnyek,

fájdalmak titkait konokul,

egyre kérdezem,

s hogy őszült anyaként,

holtadban is

csak általad létezem!

Utolsó, halvány mosolyod,

is remény, kegyelem

maradt nekem.

Mosolyod meghitt,

ha fázom, melegít.

Könnyed a hűs forrás,

ha bánat-láz hevít.

Mama!

Ugye remélhetem,

megbocsátod egyszer majd nekem,

hogy utolsó könnycseppedet,

elnémult szívedet is

magamnak ölelem,

szeretetedre örökké éhesen?

Tudod, csak általad lehet

teljes az életem!

Te már itt maradsz

mindig nekem!

Előlem nem rejthet

sem Idő, sem végtelen,

elérlek ott is, a távol’

fény-hegyen, mindörökké

drága lényedből

töltekezem.

*

Hol jársz, Anyám?

visszarévedsz

a múlt fényébe

utad a végtelen visszaút

ott élsz a nyüzsgő emlékekben

sorsod a múlttal összefut

ott ahová senki nem kísérhet

magadban bogozod

múlt-batyud

magányos mosolyú

révületben

szemeden tört fényű

tűnt borúd nyomán

a búcsú hangtalan

csendedbe ájulsz

nem kísérsz többé

utamon soha

soha  már

lépteim fáradt üteme

halkul

indulok

némán

nélküled

járok

féltelek

félek

hol jársz

Anyám…?

*

anyák

(változatok)

anyák  ha sírnak

csak éj-csendben hangtalan

könnyeik nyomán

a gyermekük mosolyán

hajnalszín virág fakad

anyák  ha sírnak
minden könnycseppjük nyomán
fényvirág fakad

a nő ha anya
csak lét-dallamot dúdol
bársonyos ajkán
és altatódalára
gyermek s apa álmodik

*

Nagyanyó

Nagyanyónak nem számított

a fagy, a hó, sem az embert-próbáló

meleg, számára nem létezett

az időjárásnak semmilyen

komisz fintora, nem volt ok

arra soha, hogy esténként

elmaradjon az örökké krumpliból

készült, mégis változatos,

feledhetetlen ízekkel áldott,

mennyei vacsora.

Aludt-tejjel, maga-köpülte, friss,

aranyló vajjal kínálta este,

a maradék krumplit másnapig

hajában érlelte, s hozzá ebédre

a padláson lógó sonkát néha

meg-megnyeste, a kíváncsi

gyerekhad meg csillogó szemmel

várta-leste…

Aztán, egy néma, furcsa, téli este

- a maradék sült-krumplit nagyanyó

éppen a vájdlingba tette - valami

hirtelen, szúró fájdalom leteperte,

és örökre elpihent drága,

megfáradt teste.

*

Időtlenségbe őszülőn

    Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor ­‑ viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermed a szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem rohan.­
    Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra:
kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
    Arcomra fagyott szó leszek…
Örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-pillanat sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
    nyomtalan, valahol,

túl az anyaglét kőfalán,

ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább

a mindenségben örökké létező

anyák.

Anya legyek csak,
időtlenségbe őszülő folytatás!

*

Emlék

Ott ült végül az öreg karosszékben,

a főzőkanál tánca már hiába várta.

Nem mosolygott és alig beszélt,

csak néha bírta szóra fájó térdkopása.

Fényvirágot őriz az a régi váza.