Gősi Vali
Hol vannak az angyalok?
– Válogatás – angyalhangon –
hol vannak…?
…néha elhozza még a fény; áll az idő, mozdulatlan a világ, leírhatatlan szépségű lény közelít… színek
és fények gyönyörű kavalkádja ölel, semmihez sem fogható fenséges és békés… maradni szeretnék
ebben az ölelésben
…földi mértékben semmi nem mérhető… különös időtlenségben ismerős fénylény közelít,
megszólítom; maradj… ő az… a Szeretet…
kegyelmi állapot ez
hálás vagyok érte
…lassan a földi világra eszmélek újra
könnyű vagyok és boldog
árad a könny az arcomon, árad a szívemben az érzés
körbefon valami fehér ragyogás;
csak a kiváltságosoknak a kiváltságosoktól érkezhet ilyen éteri-szépség…
…talán képes vagyok átsugározni abba a távoli dimenzióba fényemet én is,
mert szeretem holtában is, és tudom, viszontszeret…
bár nem találom, nem tudom hol jár és folyton kérdezem: hol vannak az angyalok…?
Égi üzenet
– Mira érkezésére – 2006 –
Angyal vagy,
- ha vannak angyalok -
égből érkezett
apró csoda!
Kis kezedet imára kulcsolod
álmodban - talán, mert tudod,
eljöttél oda, ahol kétség,
bánat, könny lakott sokáig,
és fénytelen volt
a lélek otthona.
Imára kulcsolod
csöpp kezedet,
hogy meghallgattassék
angyal-imád: énekeljetek,
égi angyalok, fújjátok
az örömharsonát!
Hadd hallgassák
a földi emberek
a szépséges melódiát,
amit fényhírként
hoztál el nekik: a lét dallamát,
a boldog életcsodát!
Az angyal érintése
Abban az évben hirtelen jött a tél. Kora délután még lenge felsőruhákban sétáltak az emberek az utcán, mosolyogtak az áldásos, késő-őszi nap felé, és egymásra is. Ünnepélyes volt az aranyló park: a fák még méltóságteljesen viselték megújult, sárgálló színekben pompázó lombkoronájukat. Kecsesen bókoltak egymásnak az ilyenkor szokatlanul langyos, gyengéd szélben hajladozva.
Csupán néhány kósza levelet sikerült elszakítania az ágaktól a hirtelen feltámadó forgószélnek.
November volt. Halottak napja.
Estefelé szinte egyszerre gyúlt ki a temetőkben sok-sok gyertya a fénylő csillagokkal. Üzentek egymásnak a földiek és az égiek. Titokzatos találkozások ezek élő és holt lelkek között…
Egyszerre valami ideges feszültség érződött a levegőben. Elsötétült az égbolt, a csillagok fénye erőtlenebbé vált, a lágyan villódzó gyertyaláng mindenütt vad rítustáncba kezdett a sírokon.
Megfordult a szél, és amíg irányt váltott, vadul tépázta a nemrégiben még lágyan bólogató ágakat. Millió falevél pörgött egyszerre a feketéllő ég alatt.
Az estére elcsendesülő temető egyik szélső sírjánál már csak egy hajlott hátú anyóka álldogált. Vékony kabátját fázósan összegombolta, kezeit erőtlenül összekulcsolta, és lassan, vágyakozva felnézett a viharos égre, majd vissza a fejfára. Könnyes tekintetével végigsimogatta a friss sírt borító, a vad szélben dacosan meghajló krizantémokat, majd lassan elindult a kijárat felé.
Alig néhány métert tett meg, máris meg kellett állnia. Ismerős, éles szúrást érzett a szíve körül. Megtántorodott. Mire kezét a szívéhez közel emelte volna, hirtelen elsötétült, majd vakítóan fényes lett körötte minden.
− Jövök már, jövök, angyalom…, suttogta alig hallhatóan.
Hirtelen elállt a szél, és a pergő falevelek nyomán hatalmas, szikrázó pelyhek keringtek a levegőben. Néhány perc alatt mindent beborított a hó. A pislákoló mécsesek körül mintha apró angyalkák keringtek volna.
A különös csendet mentőautó egyre közeledő szirénázása törte meg.
Talán időben érkezett…
Angyalarcú
Nem tudom,
hogy merre jár a drága;
a fényben él, és öröklét rejti el,
a mulandóság zárja-e magába,
vagy a mennyből most is rám figyel?
Nem tudom,
hogy merre akadt dolga,
énekel-e angyaléneket,
mond-e imát másokért, mint régen,
szegény szíve fáj-e, mint nekem?
Nem tudom,
hogy hol rejtőzik, merre,
édes hangját leplezi a csend,
ó, ha egyszer előtűnne újra,
gyöngyházfényben ragyogna az arca.
*csendes örömök árnyékában
– anyámhoz –
néha még vissza-visszatér
hamisítatlan mosolyod
megéled angyal-arcodon
az a szeretetből sarjadó
eredendő jóság
valami égi fény hoz el
homlokod fölött arany glória
hajadban mirtusz-ág
körötted mennyei világosság
érzem újra a rózsavíz illatát
ahogy életre kél majd illan
és az angyalszárnyak suhogásával
elsimul az itt hagyott csend
különös békesség járja át a szobát
majd hirtelen tovaszáll
ezen a szeretetlen
felemás világon át
eltűnik mint egy szép karácsonyi álom
talán hogy utat találjon valahol
ahol régóta hiába várják
*tiszta szívvel
csendes örömök árnyékában
*Moretti Gemma: Másként
Mint egy varázslat
Nefelejcskék álomban láttalak
a régi kertben, almafák alatt.
Arcodon égszínű angyal-mosoly,
a felhőkből éteri dal fakadt.
Néztelek tágra nyílt gyermekszemmel,
vártam, hogy indulsz, felém igyekszel,
elhozod újra a nyár melegét,
s a halódó fényt életre kelted.
Gyönyörű voltál, mint egy varázslat;
a belém szorult maroknyi bánat
egyszerre könnyedén felszakadt,
s eltűnt veled, míg néztem a fákat
Örökkévaló
fakuló fényképen
születik újjá tűnt mosolyod
a régi kertben állsz
a szelíden lehajló
megcsontosodott törzsű fák között
és ez a mosoly felülírja
az örökül hagyott bánatot
a lombokon átsuhannak itt felejtett
múlhatatlan tegnapok
a néma házban élni kezdenek
rég-volt gyönyörű dallamok
az égbolt kristályüvegén
tükröződő végtelen hajnal
újra felragyog
megcsillannak a régóta fénytelen
vaksi ablakok
és a felhők fölött
szemben a pirkadó Nappal
hirtelen feltűnik egy álomszép angyal
majd elsuhan könnyedén
örökkévaló
szép mosolyoddal
Csillagemberek
A valaha hamvas,
romlatlan ábrándok
erőtlen szívünkben
csak felrémlenek,
testünk rozoga kalyibaként
őrzi a régmúlt emlékeket,
füstszín' derengés tűnt ifjúságunk,
és álnok kincseink, mint kísértetek,
– szakadt hálóból szökött szenvedélyek –
megrabolt vágyakként kísértenek;
már minden hiába, elmúlt az élet,
utánunk halnak veszett remények,
és bízva az öröklét ígéretében
agyagba fúló álmaink felett
rohanunk egyre végzetünk felé
hamvadó fényű
csillagemberek.
Üzenet
Csendemet szú percegése
sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
− mint selymes kezed −
megsimít, anyám.
Mindig időben érkezik,
ébren és álmomban is
az egyetlen gyógyír,
ha kő-nehéz bánat
nyomja a szívemet:
békét hoz hangod –
könnyű-meleget.
S míg ébreszt lágyan
a gyönyör'-szép
halk hang,
a „légy jó”- üzenet,
a szívembe
kéretlen’ érkezett
keservek helyén
szép hagyatékod,
a szeretet él.
Angyalok sírnak
Pokol a lét köröttem.
Hitem amiért elvetélt,
talán megbocsát az Isten;
fénytelen, sötét minden,
angyal sem él képzeletemben,
csak bűn és félelem jár
karöltve, feslett-cédán,
évre-év borul, foszlón, némán,
az Idő is zordan átlép
a világ ártatlan kínján.
Fekélyes lábnyomán
− mint kéjsóvár átkozott
tiltott vágy után −
oson a világ dúlt szégyene.
Feloldozás helyett
gyötrelem feszül
meddő lelkeken,
mint száraz fűcsomók
a megperzselt réteken.
Sivár, már-már élettelen
túlélő csupán az ember
a kihűlt világban,
egymásnak mind idegen.
Üresen múló nappalokra ájuló,
örök éjszakák várják
hogy a szomorú szürkületben
együtt járják a lét halálos,
lassú, végső táncát.
Föld és ég jajong velem;
minden reménytelen,
a világ halott tetem.
Ha mégis angyalokról álmodok,
csapzott szárnnyal,
némán, mind zokog,
egy van csupán, ki biztat még,
és mosolyog…
Oximoron
lángoló őszben
Avarszőnyeg alatt nehéz sóhaj fakad,
elmúlás-szavak lobognak az őszben,
szirmokká foszlanak lángos csillagrózsák,
fékezhetetlenül szívemre hullanak.’
Könnyű érintésű, igaz álmot vágyok,
hazugságtól tisztult angyal-arcokat,
szenvedésből fakadó forrásvíz csobogjon,
hűsíteni hamvadó, fény-arany álmokat!
Otthonra találni
– átirat –
Néha elképzelem,
milyen lesz végül
aranyló búzamezők felett
olyan magasan szállni,
hogy meglátom magunkat
a horizont égszínű tükrében.
Talán úgy lesz, mintha soha,
semmi fontos nem történt volna még;
mintha örökké tartana ez az ölelés,
ez a végeérhetetlen szárnyalás,
és egészen mást jelent akkor a szó is;
otthonra találni valaki szívében,
és bátran kimondani:
semmi ok nincs a rettegésre...
*
Sohasem vágytam még így a fényre,
jó lenne megtudni végre,
*„Milyen lesz az a visszaröpülés”
a határtalan, ferde labirintuson.
"...néha hallani a magasban repülő Angyalok szárnyának selymes suhogását. Ha bánatos a lelked, ők vigaszt hoznak Neked. Puha érintésükkel letörlik homlokodról a gond-szőtte ráncokat és vigyázzák éjjelente szárnyaló álmodat. Ők a Kezdet és ők a Vég. Az ég és a föld közötti láthatatlan egység. Ők a kiinduló pont és a határtalan végtelen. Káoszban a rend, tudatlanságban az értelem.
Létezésük nem rejtély és nem is titok. Láthatod őket, ha szíved megnyitod. Lelkedben kigyúl a szeretet fénye és átjárja tested az isteni béke..."
– Ismeretlen –
Anyaság
– változatok –-
*
mint egy hangmozsár
- angyalhangon –
majd éjsötétben
határtalan csendben
megsejted az első moccanást
egy apró élet gyenge sóhaját
és szívedből lesz elemózsia
s a méhlepény mint ölelő csoda
elringatja csöppnyi magzatod
angyalhangon
mint egy hangmozsár
*
anyaság
hogy megfogantál
csak azóta létezem
együtt teremtődtünk e földi létre
életre keltetted szunnyadó álmom
lettél örökérvényű bizonyságom;
beteljesült veled végre a lényeg
s míg emberré formált az ősi érdem
kinyílt melletted bimbózó
anyaságom
*
Dajkaság
Már érlelődik bennem a tavasz,
de fellelhető még a tétlenség is,
nem más ez, mint készülődés, próba,
ráébredni alvó önvalómra.
*
Ki szeretni kész
ki gyermeket szül
e lángperzses világra
s fogadalmát megszegi
hogy bűnök nélkül állja
a sorscsapásokat
ha szeretni kész
megmentheti mégis az anyák
jégzátonyra futó álmait
*
álmomban énekelt
elvitte volna szenvedéseimet is az enyészetbe
hogy átszivárogjon vele minden földi kín a fényeken
de megült a leomló hamuszürke köd
a holdfény sápadt részecskéi közt
nem lüktetett már fény a csillagokban
a hold köré sötét fátyolban
valami hűvös reménytelenség költözött
hófehér csend lett amikor elment
elhalkult fönt és lent a dal a szó
elcsuklott a hang
a búcsúzó
de karácsony-illatot hagyott maga után
angyalmosolyán csillaggá lényegült
a megdermedt könnycsepp
de tegnap újra eljött
és álmomban énekelt
anyám
Angyalszárnyakon
Volt idő, hogy nem múltak az évek,
ólomlábon járt a délelőtt,
csak a mama sürgött nagy-serényen
a vászonnal fedett asztal körött.
Az égre nyúló diófa tövében
a fehér abrosz lenge táncra kél,
visszatérő álomként, az éjben
kovászt érlel, és dagaszt, szegény…
Körbejárja angyalként az asztalt,
áthajol az alvó lombokon,
mazsolával hinti meg a retest,
megcsókol, én visszacsókolom,
édes illat, könnyű szellő ébreszt,
és elsuhan ő angyalszárnyakon.
Angyali dallam
– régimódi emlék – Mirának –
Csönd lehelt békét, álmosan billent az asztal.
Körüle ásító purdé virrasztott meghitten a családdal.
Az asztalfőn egy tányér üres volt megint - egy szék nem kelt el.
Valakire vártunk mind, aki lélekben jött néha el.
… Megismernéd: ő az, ki a fényben él! Csend mesél róla ma, s a családom.
Nagyapó, ki a fényben jár, bekopog majd újra, mint egy szép álom… őt várom!
Egyszer majd ideül közénk, s nem fényes, mennybéli székére.
Nagyanyó meg - aki angyal lesz - odaül szépen melléje…
… Székeket festett ő, gyalult, s faragott illatos forgácsot.
Álmomban ma is érzem enyv-illatát, s ahogy ölében lágyan tartott.
Egymást ölelik ők már fényes-szép éjen, égi szobában.
Szívük-lelkük fénytáncára csillagvirág nyílik ott fönn, párban.
… Beszélgettünk, s vacsoránkat - ahogy mindig - áldással befejeztük.
Énekelt anyánk még soká’ halkan, ahogy mind szerettük.
Vele kélt dalra szépen, lágyan egy kis angyal - láttam…!
Az ölembe tévedt akkor éjjel, s hogy ne féljek, ott aludt el nálam…
Utolsóként, alig megszólalt az a szép dal - mennie kellett.
Féltve őrizgettem az estből, s dalból minden percet!
Hát még azt az angyali álmot, amit akkor éjjel láttam!
Ablakom azóta minden hajnalt angyali dallamra pirkadt…
Betakarnálak
Miféle átkozott világ ez,
ahol a szívünk mindig fázik,
ahol velünk vacog a bánat,
s a boldogság búvó oázis?
Betakarnálak ég leplével,
és elrejtenék egy csillagot
szíved fölé, hogy melegítsen,
hátha fölenged dermedt fagyod.
Melengetnélek – de fázom én is,
talán e vad télben megfagyok...
Hozzád bújok még, ne félj, kedves,
fölöttünk égnek a csillagok,
vigyáznak ránk az angyalok
Világok lábnyomán
Velünk marad
a messzeség,
és hosszú útra csábít,
hogy megmutasson milliárd csodát,
a fű megint a talpunkhoz simul majd,
és szívünk őrzi világok lábnyomát.
Rigó fészkel égre néző, büszke fák ölén,
virág nyílik májusban a Bölcsek sírhelyén,
hálát adunk bizakodva a lét új küszöbén,
hogy elkísért a jószerencse,
felderül az ég; gyönyörű-szép,
fényességes angyal száll fölénk,
elakad a szó, a hang,
s a fájdalom helyén
ott virít két pompás virág,
a fény és a remény.
És újra láttam…
– Vázlatok az Emlékkönyvhöz –
Akkoriban minden fontos életesemény a maga spontán valójában, csak úgy megtörtént. Természetes volt, hogy ezek legtöbbjének idővel, észrevétlenül részesei lehettek a gyerekek is, persze azért némi korlátozással. Emlékszem többek között a születő kiscsikó nedvesen csillogó, remegő érkezésére, a gyengeségtől vacogó kis állat kitartó, szinte azonnali lábra állási próbálkozásaira, már a finom szalmaágyra pottyanását követően. Tanúja lehettem első sikerének, amikor diadalmasan szembenézett az érte és fegyelmezett hangon szenvedő-nyögdécselő mamájáért aggódó emberekkel; itt vagyok, világ! Sikerült! Mi, gyerekek pedig boldogan válaszolgattunk későbbi látogatásaink idején is barátságos nyerítésére, amiről pontosan tudtuk: ez az ő csikónyelven történő boldogságának kifejezése, a gyerekhad üdvözlése, válaszul a sok figyelemre, törődésre. Ilyen és hasonló élmények hatására történhetett, hogy gyermekkorom legelső, ma is feledhetetlen versélményei közé tartozott ezután a nővérem által számtalanszor felolvasott, hamarosan kívülről fújt, megható Simon István vers, a Mirza, amely elkísért iskoláimon, életemen át. Mindig hatalmas öröm, taps, megható könnyek kisérték, ahogy mély átéléssel megosztottam másokkal gyermeklétem egyik meghatározó élményének imádott vers-üzenetét.
A gyermekkor meghatározó élményeit segíti életre kelteni azóta is a sok-sok későbbi vers és irodalmi élmény is, ha hiányzik az otthon melege, eltávozott szeretteim, vagy éppen boldogság közelít, érkezik a lelkembe. Itt kezdődött, hogy a vers, az irodalom mindennapjaim részévé vált. Nap nem telhetett el később, felnőtt koromban sem úgy, hogy vers nélkül tértem nyugovóra. Imádságom volt a vers és maradt hűséges társam, vigaszom és útravalóm egész életemben. Nem titkolt versimádatom által történhetett, hogy hamar rátaláltam azokra az emberekre a családon túl is, akik szívesen társultak hozzám ebben a világban, amelyben szinte megszállottként létezem azóta is.
Egyikük, a feledhetetlen magyartanárom, a kedves jó Laci bácsi, akinek sok évvel ezelőtti üzenete gyönyörű relikviaként tűnik fel újra és újra a csoda, hogy ő, aki elindított és erősített hitemben ezen az álomszép úton, évtizedek távlatából is így emlékezik, gondol rám, és így vetette papírra gyöngybetűivel a legfontosabb biztatót, a szépség és a szeretet hatalmát, amely átível időn, távlatokon, és hiszem, hogy örökké él a szívemben:
„… És újra láttam egy angyalarcú kislányt, aki mély átéléssel szaval a kiscsikóról, aki gyönyörűen mondja szerepét Az égig érő fa csengő soraiban, s aki a magyar órákon mindig a legszebb feleletet adta.” És én is láttam és látom ma is, újra Őt, a drága embert, a nagybetűs tanárt, és látom az angyalarcú kislányt – magamat –, aki ma az olvasás gyönyörűségén túl maga is verseket ír, és sorsa egyik legnemesebb ajándékaként megoszthatja azokat mindazokkal, akik szívében nem szűnik a vágy a szépre, jóra.
Emlékszem persze mélyen szomorú és sejtelmes, ám mégsem annyira félelmetes valóságokra is abból az időből. Olyanokra, amelyek a felnőttként megélt traumák megélését talán valamivel elviselhetőbbé tették.
Már kislányként furcsa kíváncsisággal állhattam a szomszéd bácsi halottas ágyánál, aki annyi szépet mesélt. Különös, hogy emlékeim szerint félelem nélkül fürkésztem a csendben imát mormoló asszonyok előbb könnytelen, majd hangos, szívet-tépő fájdalmát kifejező, megváltozott arcát, titokban összehasonlítva a mozdulatlanul nyugvóéval. Az elmúlást persze ekkor még nem érthettem, hiába engedtek egyre közelebb szüleim a lét-nemlét valóságaihoz. Talán mégis ezért lehet, hogy sokáig félelem nélkül voltam képes élni, a világ végeérhetetlennek tűnt, és a halálélmény, gyermekként való megtapasztalása ellenére a létezés természetes része volt. Bizonyára, mert úgy tűnt, az ott élő felnőttek is így voltak ezzel. A gyász napjai után ugyanolyan mederben folyt tovább az élet, mint azelőtt. Újra hatalmas játszótérnek tűnt minden, állandó fény volt köröttem, mosolygó gyermekarcok, játék és varázslat, de már megvillant a ború ereje is néha, az a hangulat, ami hasonlított a gyászra. Ez mégis más volt. Értünk, a jövőnkért szorongó, fáradt szüleink arcáról időnként eltüntette a mosolyt valami lágy, szeretetteli elmélkedés; az aggódás, a nyugtalanság az egyre nehezülő gondok miatt, amely hamar változott mindig újra megnyugtató, biztató mosolyra, ha hozzájuk bújtunk. Különleges felismerések voltak ezek. Sejtelmesek. Ma már tudom: érzelmi életünk gyönyörű fejlődési szakaszait éltük át – együtt. Szeretni tanultunk.
*
