Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2022. december 31., szombat

 Gősi Vali

Szelíd odaadással 

(válogatás)








https://verslista.hu/dokumentumok/Gosi_Ferenc_emlekere.pdf


Mindent odaadással


mióta már

hogy ez a gyöngéden ölelő szempár

– a te szemed – vigyázza

az utcalámpák árnyékában bújó

félszeg ölelésünk

amikor sejtelmes hallgatásban

fényeket rajzolsz arcomra és a tájra

ódákat írsz a csendről

már nem találgatom értelmét a létnek

mosolyom ráterül a világra

felesleges minden hiú ígéret

csak szeretni vágylak

ebben az eszeveszetten zubogó

élet-sodrásban

sebhelyekkel is a szívünkön

nem törődni már semmi mással

csak szeretni

örökké tartó

szelíd

odaadással


Ez már másik létezés


Égi ösvény vár fölöttünk,

csillagokhoz ér a táj,

arra tartunk kézen-fogva, 

ahol együtt égnek el 

– a szürke alkonyt ha bejárták –

mind, a hamis földi játszmák, 

az álnokság és rettegés,  

s én kivilágos-virradattól

termékeny, szép csendben várom, 

amíg a fény felderül

a szétolvadó jégidőből

s mellettem majd ott lebegsz,

hol a lángos naplemente

belevész a sűrű csendbe –

ez már másik létezés;

alant türkiz, fönt tengerkék 

fényárban a föld és ég,

a japánbirs  skarlátszínben

élni hív és hinni még,

hogy a lassan szétfolyó időben

a szerelem pompás lángja 

újból ég, óda szól a fenségekben,

újraéled versben – rímben, 

s e tavaszi révületben,

fényözönben imbolyogva

csillagok közt táncolunk.


Hajnali áhítat


Hogy mi a boldogság,

már nem kérdezem.

Régóta elég nekem

a remény, az emlékezet,

és minden újjászülető tavasz.

Elég a pillanat, mi megvillantja 

a tűnt álmokat, ha pirkadatkor

– mióta már...! –

beszédes ráncaidra révedek. 

Csak nézlek hosszan, csendesen, 

hálával, hogy veled ébredek,

erőtlen, lehajló alkonyok után is,

az újra virradó hajnalban hiszek,

és biztatlak fáradt szerelemmel:

csak *"Bátran. Ahogyan a felhők

fekszenek a kék fent-tükrön"!

Kitartással, oroszlán-akarással,

szeretni mindent-odaadással.


*Herczog Gyuláné – Pilla – verssorai


Ébredés


Csak élünk régóta

a félholt mában,

végtelen hosszú,

elmélyült hallgatásban,

de néha, mintha a sejtelmes,

zajtalan éjben

lassan élednének a fények

a csönd fodraiban,

s valahol körben,

árnyas est-ölelésben

élni kezd újra a táj,

moccan a vágy egy ágon,

rügy fakad; ághegyen ringó,

ébredő álom.


Megszerettelek


Mielőtt megszerettelek,

már itt éreztelek a közelemben,

pedig azelőtt sohasem láttalak.

Hatalmas csönd volt körülöttem, -

hallottam a lélegzetedet,

és valami könnyed, légies dallamot...

- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.

Időtlen béke költözött akkor

észrevétlenül a szívembe.

Egyszerre körbefont, átölelt

valami végtelen nyugalom,

mint egy puha takaró,

vagy elhagyott, finom pulóver,

melyből árad a rég átlényegült kedves illata ma is,

és átjár itt hagyott, bársony-melege...

Szerelem ez, tudom, - múlhatatlan, tiszta, éteri.

A szívemben épült palota ajtaja

azóta naponta kitárul, - várja, beengedi

a lábujjhegyen érkezőt,

és egy hang halkan kérleli:

csak meg ne szökj...!

- s hogy visszataláljon,

távozáskor mindig kulcsot ad neki.


Asszociáció Z. T. lírai soraira: 

"Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben. Beköltöztél oda. "


Gyöngéddé érik

– Ronsard-hangulatra – 


Szeretlek, te örökifjú kedves,

mint forduló föld a lét tavaszát

– hűs szerelmének újult magzatát –

ha hó alól már élni ébredez'.

 

Őrzöm azt a megfoganó percet,

mely értelmet ad, mint az anyaság,

örökül hagyva, mit az ifjúság

ál-örömökért, olcsón elenged.

 

Nem hagyom veszni, mi érték, soha!

Sorsom maradj, mely bármily mostoha,

átlényegül, ha őszintén ölelsz.

 

Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,

mint lankává szelídült meredély:

átörökítem, ha viszontszeretsz.


Szökevény szavak


Elszöktek 

ajkunkról a legszebb szavak;

szeretni úgyis csak csendben 

szabad.

Nem kell a szó, 

a vallomás, jó ez a meghitt némaság, 

mikor a legszebb gondolat

borzongva  életre kél!


Ragyog a pillanat … Igen! 

Szeretni így szabad: törékeny 

hallgatásban összeforrt ajkunk 

bársonyában  csupán a csend 

marad: 

szökik a pillanat, 

elszöknek ajkunkról is

a legszebb szavak.


Szeretnélek


Szeretnélek kibontani

bánatod páncéljából, végre,

hozzád hajolva lelkedhez érni,

tavaszt igézni a fagyos télre!


Szeretnék e rejtelmes csendből

életzenével kitörni újra:

ereidnek suttogó neszére

ébredni, lágyan összesimulva.


Szeretném, ha ütemre járna,

egy ritmust dobolna fáradt szívünk,

ahogy a régi éjen, amikor először

egymás szemébe néztünk!


Sorsom lettél


Tenyerednek 

hűs rejtélye

bársony-melege 

meghittsége

hosszú hűséged erénye

hallgatásod 

– néma vétked –

feloldozás szép estéken

karjaidban 

ölelésben

folyton termő

szerelem

sorsom lettél:

kegyelem!


Talán a gyertyaláng


Talán egy színes festmény a lét csupán,

Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán

Talán a fák, az ég is csak képek…

Talán a porszem földi lények

- köztük az emberek - angyalok ma már,

s Isten épp' rólunk mesél.


Talán való az álom, hogy nincs halál…

Talán a sötétből hajnalpír fakad…

Talán halott szerelmek élednek újra…

Talán az angyalok szemében, aranyló reszketéssel

megcsillan most a Nap…

s nyár csókol, szél dalol tavaszt.


Talán még visszatér a tűnt varázs…

Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad…

Talán éled halott szerelmünk újra…

Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,

s fényével visszatér a nyári láz,

napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs.


Talán a fagyos, hófehér táj is álom…

Talán csak tisztul álmában a világ,

Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,

Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.

Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom,

s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!


akkor is tavasz volt


emlékszem

akkor is tavasz volt

azt hittük örökké tart a kikelet

csak bámult a kíváncsi Hold

én szégyenlősen néztelek

a kezem után nyúltál

végigsimítottad ujjaim

hosszúra nyúlt árnyékunkon

halkan dalolt a csend

hallom ma is ahogy egy tücsök

boldogan cirpelni kezd

de korántsem hasonlít ez a mostani est

sem ez a furcsa kikelet ahhoz a régihez

a hóvirág a fagyos földbe döngölt

végtelen télből mint egy jégvirág kimered

zajossá lett a csend

és én féltelek

alig hallom

a szívverésedet


Hóesésben 


mi mást tehetnék e fénytelen éjben

elfogadlak már végleg társamul

kapaszkodom beléd

megyünk a hóesésben

eltűnni tanulunk e néma ébrenlétben


helyetted simítja arcomat a szél

s az úton gúnyosan plántálja belénk

hogy álnok kísértés

érzékcsalódás már minden földi vágy

(egymást ölelni is káprázat talán)


te maradtál nekem (ha valóság e lét)

talán csak képzelet a közös Csillagunk…

talán csak álom hogy átsüt a fény az erdők sűrűjén 

de addig is válladra dőlve álmodom

míg leereszkedünk lassan a hófödte dombokon


Csillagok égnek


Ha akarom

csillagok égnek homlokodon

fény borít fenségesen

ha akarom 

és arcodon táncol

minden kimondatlan 

félszeg gondolatom

és boldog vagy látom

míg tart ez a pillanatnyi játék

vedd el

tiéd ez a 

röpke (fény)ajándék

hallgasd

ezt a képtelen 

csöndparádét

míg megszólít újra

a szerelem.


Otthonra találni


"Sok mindent elveszíthetünk életünk során, de azt sosem, amit szeretettel 

másoknak adtunk. 

Valaki szívében otthonra találni 

a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk."

– Robert Lawson –


Néha elképzelem, 

milyen lesz végül 

aranyló búzamezők felett 

olyan magasan szállni,

hogy meglátom magunkat 

a horizont égszínű tükrében.

Talán úgy lesz, mintha soha, 

semmi fontos nem történt volna még;

mintha örökké tartana ez az ölelés,

ez a végeérhetetlen szárnyalás,

és egészen mást jelent akkor a szó is; 

otthonra találni valaki szívében,

és bátran kimondani: 

semmi ok nincs a rettegésre...

*

Sohasem vágytam még így a fényre,

jó lenne megtudni végre,

*„Milyen lesz az a visszaröpülés” 

a határtalan, ferde labirintuson.

*Idézet sor: Pilinszky János - Egyenes labirintus


Az utolsó hajnalon


még nem ismertelek

de néha láttalak jönni az úton

újra és újra indultál felém

majd távolodtál 

elnyelt valami furcsa fény

és olykor – érthetetlen –

varázsütésre megteremtettek 

megint álmaim

míg valóság lettél

múlhatatlan


– már mindenütt ott vagy

és minden vagyunk

a föld az ég a nap

a Csillagunk… 

mind a mi birtokunk

egymástól minden 

fontosat megkapunk –


de én a Nagy Egészet akarom 

ezért vigyázlak oly nagyon

te vagy a napom és éjjelem 

te maradsz örök lényegem

és messze túl az álmokon 

ha nézlek Őt – a fiunkat  is – 

láthatom

míg átsüt a fény a lombokon

madarak kísérik háladalom 

és imát mondok érted

az utolsó hajnalon

*


 

2022. december 27., kedd



Versek - hangban


Gősi Vali

Hol vannak az angyalok? 

– Válogatás – angyalhangon –


hol vannak…?

…néha elhozza még a fény; áll az idő, mozdulatlan a világ, leírhatatlan szépségű lény közelít… színek

 és fények gyönyörű kavalkádja ölel, semmihez sem fogható  fenséges és békés… maradni szeretnék

 ebben az ölelésben

…földi mértékben semmi nem mérhető… különös időtlenségben ismerős fénylény közelít,

 megszólítom; maradj… ő az…  a Szeretet…

kegyelmi állapot ez

hálás vagyok érte

…lassan a földi világra eszmélek újra 

könnyű vagyok és boldog 

árad a könny az arcomon, árad a szívemben az érzés 

körbefon valami fehér ragyogás; 

csak a kiváltságosoknak a kiváltságosoktól érkezhet ilyen éteri-szépség…

…talán képes vagyok átsugározni abba a távoli dimenzióba fényemet én is, 

mert szeretem holtában is, és tudom, viszontszeret… 

bár nem találom, nem tudom hol jár és folyton kérdezem: hol vannak az angyalok…?


Égi üzenet

– Mira érkezésére – 2006 –


Angyal vagy,

- ha vannak angyalok -

égből érkezett

apró csoda!

Kis kezedet imára kulcsolod 

álmodban - talán, mert tudod,

eljöttél oda, ahol kétség, 

bánat, könny lakott sokáig,

és fénytelen volt

a lélek otthona.

Imára kulcsolod

csöpp kezedet, 

hogy meghallgattassék

angyal-imád: énekeljetek, 

égi angyalok, fújjátok 

az örömharsonát!

Hadd hallgassák

a földi emberek

a szépséges melódiát,

amit fényhírként

hoztál el nekik: a lét dallamát,

a boldog életcsodát!


Az angyal érintése


Abban az évben hirtelen jött a tél. Kora délután még lenge felsőruhákban sétáltak az emberek az utcán, mosolyogtak az áldásos, késő-őszi nap felé, és egymásra is. Ünnepélyes volt az aranyló park: a fák még méltóságteljesen viselték megújult, sárgálló színekben pompázó lombkoronájukat. Kecsesen bókoltak egymásnak az ilyenkor szokatlanul langyos, gyengéd szélben hajladozva. 

Csupán néhány kósza levelet sikerült elszakítania az ágaktól a hirtelen feltámadó forgószélnek.

November volt. Halottak napja. 

Estefelé szinte egyszerre gyúlt ki a temetőkben sok-sok gyertya a fénylő csillagokkal. Üzentek egymásnak a földiek és az égiek. Titokzatos találkozások ezek élő és holt lelkek között…

Egyszerre valami ideges feszültség érződött a levegőben. Elsötétült az égbolt, a csillagok fénye erőtlenebbé vált, a lágyan villódzó gyertyaláng mindenütt vad rítustáncba kezdett a sírokon. 

Megfordult a szél, és amíg irányt váltott, vadul tépázta a nemrégiben még lágyan bólogató ágakat. Millió falevél pörgött egyszerre a feketéllő ég alatt. 

Az estére elcsendesülő temető egyik szélső sírjánál már csak egy hajlott hátú anyóka álldogált. Vékony kabátját fázósan összegombolta, kezeit erőtlenül összekulcsolta, és lassan, vágyakozva felnézett a viharos égre, majd vissza a fejfára. Könnyes tekintetével végigsimogatta a friss sírt borító, a vad szélben dacosan meghajló krizantémokat, majd lassan elindult a kijárat felé.

Alig néhány métert tett meg, máris meg kellett állnia. Ismerős, éles szúrást érzett a szíve körül. Megtántorodott. Mire kezét a szívéhez közel emelte volna, hirtelen elsötétült, majd vakítóan fényes lett körötte minden.

− Jövök már, jövök, angyalom…, suttogta alig hallhatóan. 

Hirtelen elállt a szél, és a pergő falevelek nyomán hatalmas, szikrázó pelyhek keringtek a levegőben. Néhány perc alatt mindent beborított a hó. A pislákoló mécsesek körül mintha apró angyalkák keringtek volna. 

A különös csendet mentőautó egyre közeledő szirénázása törte meg. 

Talán időben érkezett…


Angyalarcú


Nem tudom, 

hogy merre jár a drága;

a fényben él, és öröklét rejti el,

a mulandóság zárja-e  magába,

vagy a mennyből most is rám figyel?


Nem tudom,

hogy merre akadt dolga,

énekel-e angyaléneket,

mond-e imát másokért, mint régen,

szegény szíve fáj-e, mint nekem?


Nem tudom, 

hogy hol rejtőzik, merre,

édes hangját leplezi a csend,

ó, ha egyszer előtűnne újra,

gyöngyházfényben ragyogna az arca.


*csendes örömök árnyékában

– anyámhoz – 


néha még vissza-visszatér 

hamisítatlan mosolyod

megéled angyal-arcodon 

az a szeretetből sarjadó

eredendő jóság

valami égi fény hoz el

homlokod fölött arany glória

hajadban mirtusz-ág

körötted mennyei világosság

érzem újra a rózsavíz illatát

ahogy életre kél majd illan

és az angyalszárnyak suhogásával

elsimul az itt hagyott csend

különös békesség járja át a szobát 

majd hirtelen tovaszáll 

ezen a szeretetlen

felemás világon át

eltűnik mint egy szép karácsonyi álom

talán hogy utat találjon valahol

ahol régóta hiába várják

*tiszta szívvel

csendes örömök árnyékában

*Moretti Gemma: Másként


Mint egy varázslat


Nefelejcskék álomban láttalak

a régi kertben, almafák alatt.

Arcodon égszínű angyal-mosoly,

a felhőkből éteri dal fakadt.

 

Néztelek tágra nyílt gyermekszemmel,

vártam, hogy indulsz, felém igyekszel,

elhozod újra a nyár melegét,

s a halódó fényt életre kelted.

 

Gyönyörű voltál, mint egy varázslat;

a belém szorult maroknyi bánat

egyszerre könnyedén felszakadt,

s eltűnt veled, míg néztem a fákat


Örökkévaló


fakuló fényképen 

születik újjá tűnt mosolyod

a régi kertben állsz 

a szelíden lehajló 

megcsontosodott törzsű fák között 

és ez a mosoly felülírja 

az örökül hagyott bánatot

a lombokon átsuhannak itt felejtett 

múlhatatlan tegnapok

a néma házban élni kezdenek 

rég-volt gyönyörű dallamok 

az égbolt kristályüvegén

tükröződő végtelen hajnal

újra felragyog 

megcsillannak a régóta fénytelen 

vaksi ablakok 

és a felhők fölött 

szemben a pirkadó Nappal

hirtelen feltűnik egy álomszép angyal

majd elsuhan könnyedén

örökkévaló 

szép mosolyoddal


Csillagemberek


A valaha hamvas, 

romlatlan ábrándok 

erőtlen szívünkben 

csak felrémlenek,

testünk rozoga kalyibaként

őrzi a régmúlt emlékeket,

füstszín' derengés tűnt ifjúságunk,

és álnok kincseink, mint kísértetek,

– szakadt hálóból szökött szenvedélyek –

megrabolt vágyakként kísértenek;

már minden hiába, elmúlt az élet, 

utánunk halnak veszett remények,

és bízva az öröklét ígéretében

agyagba fúló álmaink felett 

rohanunk egyre végzetünk felé

hamvadó fényű 

csillagemberek.


Üzenet


Csendemet szú percegése

sem töri meg,

ha becéző bársonyán

szelíd üzeneted

− mint selymes kezed −

megsimít, anyám.


Mindig időben érkezik,

ébren és álmomban is

az egyetlen gyógyír,

ha kő-nehéz bánat

nyomja a szívemet:

békét hoz hangod –

könnyű-meleget.


S míg ébreszt lágyan

a gyönyör'-szép

halk hang, 

a „légy jó”- üzenet,

a szívembe

kéretlen’ érkezett

keservek helyén

szép hagyatékod, 

a szeretet él.


Angyalok sírnak


Pokol a lét köröttem.

Hitem amiért elvetélt,

talán megbocsát az Isten;

fénytelen, sötét minden,

angyal sem él képzeletemben,

csak bűn és félelem jár

karöltve, feslett-cédán,

évre-év borul, foszlón, némán,

az Idő is zordan átlép

a világ ártatlan kínján.

Fekélyes lábnyomán

− mint kéjsóvár átkozott

tiltott vágy után −

oson a világ dúlt szégyene.

Feloldozás helyett

gyötrelem feszül

meddő lelkeken,

mint száraz fűcsomók

a megperzselt réteken.

Sivár, már-már élettelen

túlélő csupán az ember

a kihűlt világban,

egymásnak mind idegen.

Üresen múló nappalokra ájuló,

örök éjszakák várják

hogy a szomorú szürkületben

együtt járják a lét halálos,

lassú, végső táncát.

Föld és ég jajong velem;

minden reménytelen, 

a világ halott tetem.

Ha mégis angyalokról álmodok,

csapzott szárnnyal,

némán, mind zokog,

egy van csupán, ki biztat még,

és mosolyog…


Oximoron 

lángoló őszben


Avarszőnyeg alatt nehéz sóhaj fakad,

elmúlás-szavak lobognak az őszben,

szirmokká foszlanak lángos csillagrózsák,

fékezhetetlenül szívemre hullanak.’


Könnyű érintésű, igaz álmot vágyok,

hazugságtól tisztult angyal-arcokat,

szenvedésből fakadó forrásvíz csobogjon,

hűsíteni hamvadó, fény-arany álmokat!


Otthonra találni

– átirat –


Néha elképzelem, 

milyen lesz végül 

aranyló búzamezők felett 

olyan magasan szállni,

hogy meglátom magunkat 

a horizont égszínű tükrében.

Talán úgy lesz, mintha soha, 

semmi fontos nem történt volna még;

mintha örökké tartana ez az ölelés,

ez a végeérhetetlen szárnyalás,

és egészen mást jelent akkor a szó is; 

otthonra találni valaki szívében,

és bátran kimondani: 

semmi ok nincs a rettegésre...

*

Sohasem vágytam még így a fényre,

jó lenne megtudni végre,

*„Milyen lesz az a visszaröpülés” 

a határtalan, ferde labirintuson.


"...néha hallani a magasban repülő Angyalok szárnyának selymes suhogását. Ha bánatos a lelked, ők vigaszt hoznak Neked. Puha érintésükkel letörlik homlokodról a gond-szőtte ráncokat és vigyázzák éjjelente szárnyaló álmodat. Ők a Kezdet és ők a Vég. Az ég és a föld közötti láthatatlan egység. Ők a kiinduló pont és a határtalan végtelen. Káoszban a rend, tudatlanságban az értelem.

Létezésük nem rejtély és nem is titok. Láthatod őket, ha szíved megnyitod. Lelkedben kigyúl a szeretet fénye és átjárja tested az isteni béke..."

– Ismeretlen –


Anyaság

– változatok –- 

*

mint egy hangmozsár

- angyalhangon –


majd éjsötétben

határtalan csendben

megsejted az első moccanást

egy apró élet gyenge sóhaját

és szívedből lesz elemózsia

s a méhlepény mint ölelő csoda

elringatja csöppnyi magzatod

angyalhangon

mint egy hangmozsár

*

anyaság


hogy megfogantál

csak azóta létezem

együtt teremtődtünk e földi létre

életre keltetted szunnyadó álmom

lettél örökérvényű bizonyságom;

beteljesült veled végre a lényeg

s míg emberré formált az ősi érdem

kinyílt melletted bimbózó 

anyaságom

*

Dajkaság


Már érlelődik bennem a tavasz,

de fellelhető még a tétlenség is,

nem más ez, mint készülődés, próba,

ráébredni alvó önvalómra.

*

Ki szeretni kész


ki gyermeket szül

e lángperzses világra

s fogadalmát megszegi

hogy bűnök nélkül állja

a sorscsapásokat

ha szeretni kész

megmentheti mégis az anyák

jégzátonyra futó álmait

*


álmomban énekelt


elvitte volna szenvedéseimet is az enyészetbe

hogy átszivárogjon vele minden földi kín a fényeken

de megült a leomló hamuszürke köd

a holdfény sápadt részecskéi közt

nem lüktetett már fény a csillagokban

a hold köré sötét fátyolban

valami hűvös reménytelenség költözött

hófehér csend lett amikor elment

elhalkult fönt és lent a dal a szó

elcsuklott a hang 

a búcsúzó

de karácsony-illatot hagyott maga után

angyalmosolyán csillaggá lényegült

a megdermedt könnycsepp

de tegnap újra eljött

és álmomban énekelt 

anyám


Angyalszárnyakon


Volt idő, hogy nem múltak az évek,

ólomlábon járt a délelőtt,

csak a mama sürgött nagy-serényen

a vászonnal fedett asztal körött.


Az égre nyúló diófa tövében

a fehér abrosz lenge táncra kél,

visszatérő álomként, az éjben

kovászt érlel, és dagaszt, szegény…


Körbejárja angyalként az asztalt,

áthajol az alvó lombokon,

mazsolával hinti meg a retest,


megcsókol, én visszacsókolom,

édes illat, könnyű szellő ébreszt,

és elsuhan ő angyalszárnyakon.


Angyali dallam

– régimódi emlék – Mirának –


Csönd lehelt békét, álmosan billent az asztal.

Körüle ásító purdé virrasztott meghitten a családdal.

Az asztalfőn egy tányér üres volt megint - egy szék nem kelt el.

Valakire vártunk mind, aki lélekben jött néha el.


… Megismernéd: ő az, ki a fényben él! Csend mesél róla ma, s a családom.

Nagyapó, ki a fényben jár, bekopog majd újra, mint egy szép álom… őt várom!

Egyszer majd ideül közénk, s nem fényes, mennybéli székére.

Nagyanyó meg - aki angyal lesz - odaül szépen melléje…


… Székeket festett ő, gyalult, s faragott illatos forgácsot.

Álmomban ma is érzem enyv-illatát, s ahogy ölében lágyan tartott.

Egymást ölelik ők már fényes-szép éjen, égi szobában.

Szívük-lelkük fénytáncára csillagvirág nyílik ott fönn, párban.


… Beszélgettünk, s vacsoránkat - ahogy mindig - áldással befejeztük.

Énekelt anyánk még soká’ halkan, ahogy mind szerettük.

Vele kélt dalra szépen, lágyan egy kis angyal - láttam…!

Az ölembe tévedt akkor éjjel, s hogy ne féljek, ott aludt el nálam…


Utolsóként, alig megszólalt az a szép dal - mennie kellett.

Féltve őrizgettem az estből, s dalból minden percet!

Hát még azt az angyali álmot, amit akkor éjjel láttam!

Ablakom azóta minden hajnalt angyali dallamra pirkadt…


Betakarnálak


Miféle átkozott világ ez,

ahol a szívünk mindig fázik,

ahol velünk vacog a bánat,

s a boldogság búvó oázis?


Betakarnálak ég leplével,

és elrejtenék egy csillagot

szíved fölé, hogy melegítsen,

hátha fölenged dermedt fagyod.


Melengetnélek – de fázom én is,

talán e vad télben megfagyok...

Hozzád bújok még, ne félj, kedves,

fölöttünk égnek a csillagok,


vigyáznak ránk az angyalok


Világok lábnyomán


Velünk marad 

a messzeség, 

és hosszú útra csábít,

hogy megmutasson milliárd csodát,

a fű megint a talpunkhoz simul majd,

és szívünk őrzi világok lábnyomát.

Rigó fészkel égre néző, büszke fák ölén, 

virág nyílik májusban a Bölcsek sírhelyén,

hálát adunk bizakodva a lét új küszöbén, 

hogy elkísért a jószerencse,

felderül az ég; gyönyörű-szép,

fényességes angyal száll fölénk,

elakad a szó, a hang, 

s a fájdalom helyén 

ott virít két pompás virág,

a fény és a remény.


És újra láttam…

– Vázlatok az Emlékkönyvhöz –


Akkoriban minden fontos életesemény a maga spontán  valójában, csak úgy megtörtént. Természetes volt,  hogy ezek legtöbbjének idővel, észrevétlenül részesei lehettek a gyerekek is, persze azért némi  korlátozással. Emlékszem többek között a születő kiscsikó nedvesen csillogó, remegő érkezésére, a gyengeségtől vacogó kis állat  kitartó, szinte azonnali lábra állási próbálkozásaira,  már a finom szalmaágyra pottyanását követően. Tanúja lehettem   első sikerének, amikor diadalmasan szembenézett az érte és fegyelmezett hangon szenvedő-nyögdécselő mamájáért aggódó emberekkel;  itt vagyok, világ! Sikerült!  Mi, gyerekek pedig boldogan válaszolgattunk  későbbi látogatásaink idején is barátságos nyerítésére, amiről pontosan tudtuk: ez az ő csikónyelven történő boldogságának kifejezése, a gyerekhad üdvözlése, válaszul a sok figyelemre, törődésre. Ilyen és hasonló élmények hatására történhetett, hogy gyermekkorom legelső, ma is feledhetetlen versélményei közé tartozott ezután a nővérem által számtalanszor felolvasott, hamarosan kívülről fújt, megható Simon István vers, a Mirza, amely elkísért iskoláimon, életemen át. Mindig hatalmas öröm, taps, megható könnyek kisérték, ahogy mély átéléssel megosztottam másokkal gyermeklétem egyik meghatározó élményének imádott vers-üzenetét.

A gyermekkor meghatározó élményeit segíti életre kelteni azóta is  a sok-sok későbbi vers és irodalmi élmény is, ha hiányzik az otthon melege, eltávozott szeretteim, vagy éppen boldogság közelít, érkezik a lelkembe. Itt kezdődött, hogy a vers, az irodalom mindennapjaim részévé vált. Nap nem telhetett el később, felnőtt koromban sem úgy, hogy vers nélkül tértem nyugovóra. Imádságom volt a vers és maradt hűséges társam, vigaszom és útravalóm egész életemben.  Nem titkolt versimádatom által történhetett, hogy  hamar rátaláltam azokra az emberekre a családon túl is, akik szívesen társultak hozzám ebben a világban, amelyben szinte megszállottként létezem azóta is.  

Egyikük,  a feledhetetlen magyartanárom, a kedves jó Laci bácsi, akinek sok évvel ezelőtti üzenete  gyönyörű relikviaként tűnik fel újra és újra  a csoda, hogy ő,  aki elindított és erősített hitemben  ezen az álomszép úton, évtizedek távlatából is így emlékezik, gondol rám, és így vetette papírra gyöngybetűivel a legfontosabb biztatót, a szépség és a szeretet hatalmát, amely átível időn, távlatokon, és hiszem, hogy örökké él a szívemben:

„… És újra láttam egy angyalarcú kislányt, aki mély átéléssel szaval a kiscsikóról, aki gyönyörűen mondja szerepét Az égig érő fa csengő soraiban, s aki a magyar órákon mindig a legszebb feleletet adta.”  És én is láttam és látom ma is, újra Őt, a drága embert, a nagybetűs tanárt, és látom az angyalarcú kislányt – magamat –, aki ma az olvasás gyönyörűségén túl maga is verseket ír, és sorsa egyik legnemesebb ajándékaként megoszthatja azokat mindazokkal, akik szívében nem szűnik a vágy a szépre, jóra.  

Emlékszem persze mélyen szomorú és sejtelmes, ám mégsem annyira félelmetes valóságokra is abból az időből. Olyanokra, amelyek a felnőttként megélt traumák megélését talán valamivel elviselhetőbbé tették.

Már kislányként furcsa kíváncsisággal állhattam a szomszéd bácsi halottas ágyánál,  aki annyi szépet mesélt. Különös, hogy emlékeim szerint félelem nélkül fürkésztem a csendben imát mormoló asszonyok előbb könnytelen, majd hangos, szívet-tépő fájdalmát kifejező, megváltozott arcát, titokban összehasonlítva a mozdulatlanul nyugvóéval.  Az elmúlást persze ekkor még nem érthettem, hiába engedtek egyre közelebb szüleim a lét-nemlét valóságaihoz.  Talán mégis ezért lehet, hogy  sokáig félelem nélkül voltam képes élni, a világ végeérhetetlennek tűnt, és a halálélmény, gyermekként való megtapasztalása  ellenére  a létezés természetes része volt.  Bizonyára, mert úgy tűnt, az ott élő felnőttek is így voltak ezzel. A gyász napjai után ugyanolyan mederben folyt tovább az élet, mint azelőtt. Újra hatalmas játszótérnek tűnt minden, állandó fény volt köröttem, mosolygó gyermekarcok, játék és varázslat, de már megvillant a ború ereje is néha, az a hangulat, ami hasonlított a gyászra. Ez mégis más volt. Értünk, a jövőnkért szorongó, fáradt szüleink arcáról időnként eltüntette a mosolyt valami lágy, szeretetteli elmélkedés; az aggódás, a nyugtalanság az egyre nehezülő gondok miatt, amely hamar változott mindig újra megnyugtató, biztató mosolyra, ha hozzájuk bújtunk. Különleges felismerések voltak ezek. Sejtelmesek. Ma már tudom: érzelmi életünk gyönyörű fejlődési szakaszait éltük át – együtt. Szeretni tanultunk.

*



2021. július 31., szombat

Ragyogás – a csönd fodraiban

A csönd fodraiban

 

Csak élünk régóta

a félholt mában,

végtelen hosszú,

elmélyült hallgatásban,

de néha, a sejtelmes,

zajtalan éjben

lassan élednek a fények

a csönd fodraiban,

s valahol körben,

árnyas est-ölelésben

élni kezd újra a táj;

moccan a vágy egy ágon,

rügy fakad – ághegyen ringó,

éledő álom.

 

 

Örömneszekre ébredés

– Változatok –

 

1.

Örömneszekre ébredés

 

Derengő sóhaj a táj, a lét,

mintha távoli boldogság után vágyón

szórná hűs izzadtságcseppjeit az alélt,

nesztelen' foszló hajnal.

Friss patak csörgedezik, viháncol,

átaraszol az éledő tájon,

nyomában tűnik a borús, hajnali álom,

és az ébredés küszöbére lendít,

elvegyülni réveteg örömneszekkel,

feledtetni nyomasztó félelmeket,

lángot vetve  sötét, lélekrontó,

kétségek közt homályló,

torz kísértéseknek.

E halk bánatot ringató tavaszon

már semmitől sem félek;

az égre nyúló fák fényekké lényegült

árnyéka védelmez

minden időben.

 

2.

Mindent odaadással

 

Mióta már,

hogy ez a gyöngéden ölelő szempár

– a te szemed – vigyázza

az utcalámpák árnyékában bújó

félszeg ölelés-emlékünk,

amikor sejtelmes hallgatásban

fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra.

Ma ódákat ír körénk a csend.

Már nem találgatom értelmét a létnek,

mosolyom ráterül a világra.

Felesleges minden hiú ígéret és álom,

csak szeretni vágyom,

átúszni ezen az eszeveszetten zubogó

élet-sodráson,

sebhelyekkel is a szívünkön,

nem törődni már semmi mással,

csak szeretni,

szelíd akarással,

szeretni mindent-odaadással.

 

 

Igézet

 

már itt szalad a hajnal könnyű fénye

ébred a nap a tenger fölött

az égszínkék víz most vált smaragdzöldre

s a tükröződő hullámok között

elrejtőzik még egy csöppnyi béke

*

 

béke

 

magasztossá szépül

a táj a délelőttben

földig hajol a nap a víz fölött

a kék csöndön  átragyog a béke

s én meghajolok e fönség előtt

 

 

Ébredés

 

   Az álmos táj még szendereg,

fény-érintésre megremeg,

s amerre nézek, rezdülnek mind

az ébredő lények.

Rügyek pattannak hirtelen,

riadtan tápászkodnak

a bámész ághegyen.

   Szökik a csönd; rigó-pár rebben

nyújtózó ágról, hajnali násztól

kába gerle borzolja szemérmes

párját, s a viháncoló verébseregre

dühösen lecsap, mohón fölkapva

előlük a száraz magokat.

    A langyos napfény behajol

hozzám a nyitott ablakon,

arcomhoz bújik, míg ébredek.

Az utcán fásult emberek

– lehajtott fejjel mind siet –,

szemükben dermedt éj-mosoly,

de gondoktól gyűrött homlokukon

már szelíden táncol

a megcsúfolt reményű tavasz.

 

 

Ragyogás

 

Mint jegenyesoron a napmeleg,

minden tavasz új reményt teremt.

Árad a fény a fáradt arcokon,

és lebegünk a valóság felett.

 

Míg ringatóznak ősi dallamok,

a színek, fények pompája ragyog.

Ha átölel a csönd, a lelkeken

már új világra nyílnak ablakok.

 

 

A Fény liturgiája

 

Újra e rezzenetlen sejtelem,

az ünnepélyes békesség van itt,

és visszhangzik a csend a lelkeken,

árad a fény, mely majdnem elvakít.

 

Csitul a fájdalom, a könny apad,

kihajt a fű, bomlik ezer virág,

a horizonton aranylik a nap,

leveleket ringat minden faág.

 

 

Már veszni érzem

 

Hány nap még a végső ébredés,

ami a káoszból kivezet?

Hány csillag vakító fénye kell,

hogy tisztán lássunk,

ha számtalan gazság festi

koromsötétre az eget?

Miféle rend vezet

ki a zűrzavarból?

Már veszni érzem hitemet,

hogy meglátom újra

a felhők mögül felderülni a kék eget.

És hová lehet fellebbezni,

ha bűn és pusztulás fenyeget?

 

 

A tavasz misztériuma

- részlet -

 

Nézem a tájat

a rügyeket bontó

levelek közé rejtőző fákat

a tavasz elé térdelek

ég felé küldöm hálaimám

hogy megélhetem még

e rejtelmes feltámadását

a világnak

e fenséges újjászületést

amint lágyan rám hullatja

illatos fátyolát az alkony-ég

elsimítva  gyűrött

magányomat

 

 

Csönd-remegéssel

 

Éjjel

hazavitt egy különös álom.

Esti csendben terült elém az otthon,

a régóta elérhetetlen távol.

Rád gondoltam; hozzám simult a múlt;

a Hold kigyúlt, csillogó ezüstbe vont

egy hajdani alkonyt, és elfogott

valami rég elveszettnek hitt mámor.

A sejtelemben felragyogtak az apró csillagok,

fényüknél megláttam anyám imára kulcsolt,

áldott kezét –, apám is szelíd mosollyal állt ott…

A szél hűvösebbre váltott, és a fáradt, esti légben,

könnyű, fátyolos  csönd-remegéssel

rám hullt még sok szép, aranyló emlék,

a hársak édes illattal, hosszan ölelték,

hogy maradjon, fonja körül még

ez a meghitt melegség, 

ez az álomszép tavasz

fáradt szívemet.

 

 

Merengés kávéillat mellett

– Mónos Jenő festőművész grafikájára –

 

                Tavasszal

néha hosszan elrévedek,

a csészényi  illatos kávé felett.

Hagyom,

hogy szenderegjenek még az ébredő,

beszédes gondok. Nem engedem,

hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,

meghitt csend-perceket.

Vágyom,

hogy velem maradjon a Pillanat,

amíg e szelíd időtlenségben

némán vajúdó percek − immár halálra ítélten –

lassan megszületnek.

                Nézem a kávéskanalat, ahogy

a mozduló pillanattal lassú táncot lejt

a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:

mi-végre vagyok? Mi-végre a világ,

a nap, a felhők, színek, illatok…?

– és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.

Áldom a csendet, a múlt, jövő,

és Most-pillanatot, amelyben

– a világ parányi részeként – emberként –

létezem.

                Tisztul a kép, szólít egy hang.

A feladat:

percenként újjászületni, megélni

eljövő órákat, napokat.

Tenni a dolgomat: vágyni az új tavaszt,

az ébredéseket, a kávéillatot,

a hozzám hajoló

hajnal-pillanatot.

 

 

Ébredés

 

Már fészket rakott szívemben a hála,

bennem dobog újra a tavasz,

repülj, madár, vidd hírül a fáknak

rügyfakasztó boldogságomat!

 

Uram! – fogadd szívedbe imámat,

lelkesítsd a fázós hóvirágokat,

segíts nyílni a szerény ibolyáknak,

adj reményt a megfáradt világnak!

 

Már érlelődik bennem a tavasz,

de fellelhető még a tétlenség is;

nem más ez, mint örömteli próba,

ráébredni  alvó önvalómra.

 

 

Félek

montázs – (karantén)hangulataimból

 

Te, ki a földet, eget és vizeket

ezüstös fényeddel óvod  az időtlenségnek,

és esténként újra gyújtod az ég lámpásait,

hol csillagok őrzik az isteni holdfényt,

miért borítottál fekete fátylat

árva anyákra s férfiszívekre,

kik hősként éltek és szeretni jöttek ide?

 

Miféle átkozott világ az,

ahol a szívünk mindig fázik,

ahol velünk vacog a bánat,

a boldogság búvó oázis?

 

Ó, hol van a derengő gyermeki béke,

a türkiz égbolt angyal-ragyogása

ébenfekete éjszakák után,

mikor a hízott hold jeges udvarán

áttör a félszeg hajnali pír?

 

Nincs arca az emléknek, időnek,

alig verdeső szíve már némuló,

e kegyetlenségtől kiégett földi létnek.

Mégis élek...

 

… de hány nap még a végső ébredés,

ami a káoszból kivezet?

Hány csillag vakító fénye kell,

hogy tisztán lássunk,

ha számtalan gazság festi is

koromsötétre az eget?

 

Miféle tudomány

és rend vezet ki a zűrzavarból?

Már veszni érzem hitemet,

hogy meglátom még újra felderülni

a felhők mögül a kék eget.

Mondd, Uram, hová lehet fellebbezni

veszett remények miatt,

ha áltudománnyá lesz a szeretet,

és már csak bűn és pusztulás fenyeget?

*„Csak értéktelen, földi ékszerek,

azok vagyunk mi, mind itt, emberek!”

 

Néha mégis… tűnik a fényben a rettenet,

pirkad a reggeli ábránd,

felhőkhöz bújik a foszló, tündéri vágy,

és vijjogva szálló madárraj húzza tovább

az éledő, ezüstös álmot...

 

Félek,

mit hoz az éj még,

ha haragra lobban az isteni láng

és sötétbe borul végképp a világ?

Ó, jöjj, angyali hang,

hozz megváltó fohászt!

*V.L. sorai

 

 

Csillagszirmok

 

Bemelegítés csupán,

ahogy verseng a szélben,

majd boldogan landol

két seregély egy éppen

mély sóhajjal rügyeket bontó ágon.

Valami magasztos béke ül a tájon,

különös, éteri visszhanggal

felelget ide-oda a feketerigók,

zöldikék hada.

Az égi palást áttetsző,

hajnal-kék selyme

óvón hajol az anyaföldre,

angyali kórus köszönti zengve

az éledő bokrokat, fákat,

és a játszi fények a lágyan

ringó ághegyekre tűzik

az aranyfák lángoló

csillagszirmait.

 

 

Ragyogás

– a csönd fodraiban –

(versmontázs tavasz-hangulataimból)

 

Csak élünk régóta

a félholt mában,

végtelen hosszú,

elmélyült hallgatásban,

de néha, a sejtelmes,

zajtalan éjben

lassan élednek a fények

a csönd fodraiban,

s valahol körben,

árnyas est-ölelésben

élni kezd újra a táj,

moccan egy ágon a vágy…

 

halkul a sóhaj,

hamvad a tegnapi tűzn

hűvös a hajnal,

begombolom az álmom,

lábamhoz térdel a múlt;

 

és újra a rezzenetlen sejtelem,

az ünnepélyes békesség van itt,

visszhangzik a csend a lelkeken,

árad a fény, mely majdnem elvakít.

Csitul a fájdalom, a könny apad,

kihajt a fű, bomlik ezer virág,

a horizonton aranylik a nap,

leveleket ringat minden faág.

 

Mint jegenyesoron a napmeleg,

minden tavasz új reményt teremt.

Árad a fény a fáradt arcokon,

és lebegünk a valóság felett.

Míg ringatóznak ősi dallamok,

a színek, fények pompája ragyog.

Ha átölel a csönd, a lelkeken

már új világra nyílnak ablakok…

 

Csak nézem a tájat,

a rügyeket bontó,

levelek közé rejtőző fákat,

a tavasz elé térdelek,

ég felé küldöm hálaimám,

hogy megélhetem még

e rejtelmes feltámadását a világnak,

e fenséges újjászületést,

amint lágyan rám ejti

illatos fátyolát az alkony-ég,

elsimítva  gyűrött

magányomat…

 

Egy felém hajló

fénysugárhoz simulok,

megidézett sziluetted

körberajzolom,

aranyló búzaszem – hullsz elém,

megéledsz szívemen;

oltárcsend ünnepel,

fénytörés villan szembogaradon,

a ragyogástól

a lélegzet eláll…

 

 

Csillagtánc

 

Meglásd, végül legyőzzük mégis

mindazt, ami régóta rombol.

Mindent, ami szívünket tépi,

jó messzire űzünk magunktól.

 

Virágzó fák – állunk a fényben,

összehajolva, csendben várunk,

amíg a sok-sok szenvedésben

kegyelmet hajt minden águnk.

 

Együtt nem félünk már az éjben,

minden csillag nekünk világol,

egyik majd egyre fényesebben

ragyog, és táncot jár egy ágon.

 

 

Fenséges májusom

 

valami ismerős édes illattal

bódított el az álom

anyám arca villant egy dúsvirágú

hamvas orgonaágon

és eljöttek sorra mind

mosolyuk átragyogott a félhomályon

és fölsejlett a legpompásabb május;

a ház

a kert

a hajnal-szerenád

a zöld-fodrú fenséges fákon

átszökő törékeny sugáron

földerült apám szép mosolya is

ébredésig fényében fürödtem