Gősi Vali vers-válogatás 2012

Társas magányban

Egymás mellé hullt szavak

röhögnek kajánul vissza rám.

Egyenes mentén tántorgó mondatok

próbálják kordában tartani

menekülő gondolataim kilengéseit.

(Miféle játékot űz velem az idő,

hogy e kihűlő, társas magányban
immár feleslegessé váltan valami

ürességbe menekít?)

Rideg percek futnak előlem
vívódó elmém  torzszülötteivel.

A semmibe hurcolják kékre fagyott

álmaimat, és vajúdó, tetszhalott

gondolatokkal magamra hagynak.

Ős-emlékeid

az intő szó − már halkuló −
apád örökkévaló − a régi
meghitt csendből fakadó −
szép szava maradt
fonott cipó anyád kezéből
− neked kínálta-törte először −
édes vagy sós volt: beléd kódolt
örök ízzé vált − érzed ma is
éltető zamatát
félszeg ölelésben rejtőző csókok
emléke időtlenséget hordoz
féltett kincsként halálig őrzöd
minden ős-emlékedet

2012-02-09

Elhagyottan

Álmodtam néha szépeket
ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak újra és újra keserű
csalódottság-szülte könnyeket
kértem kegyelmet százezerszer
sírva esengve vádló miértjeimre

− nincs válasz azóta sem

mégis néha még kapaszkodom

elúszó nádszálként semmibe hajló
álmaimba

nem értem miért hagyott

remények nélkül a hatalmasnak

jóságosnak hitt Isten

Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:

szomjas magányban nyíltak el,

árvult magvaik anyámra várva

álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban én is lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik hosszan a ház falán.

Szalagos fánk
(igaz mese − Mirának)

   Elsőként a liszt került a tálba,
ha vizsla szemmel anyám már átszitálta.
− Úgy… gondolom-formán – magyarázta,
és a liszt súlyát mérés nélkül is eltalálta.
A kályhán, csuporban, langyuló tej várta,
hogy cukros élesztő kerüljön
torkába, és tál-középre, a kis
mélyedésbe csipetnyi só, porcukor
kísérje: édes legyen, hogyha szilvalekvár
nem maradt már tavalyról a spájzban.
Az élesztős tej − míg a próbát
állta − a drága mama addig kifundálta:
elég a négy tojás sárgája, a fehérje
jól jön majd a diós csigába.
  Kezét hosszan, a nagy lavórban mosta,
és a tésztát lágyan dagasztotta.
A gyerekszem meg kíváncsian leste,
hízik-e a tészta kidolgozott teste,
s a legfürgébb rajt’ az első hólyagot kereste.
Illat lepte ilyenkor hosszan be a házat.
– Jóféle zsír ez, jobbat a városi

urak sem olvaszthatnának,

és  − fürgébben a percek sem szaladnak:

tálba hullt a porcukortól részeg,

foszlós-édes fánk-had.
   Ha fánkot sütök, kiállja a próbát,
ám mindhiába keresem szalagját…
− Májusfákon lengedezik árván,
vagy egy legény hordja a kalapján
− nevet apám büszkén, a másvilágról,
fánksütéskor, ha meglátogat:
illat lengi át az álmomat.