Hódolat a tavasznak

Fények, emlékek, tavaszok

A legszebb tavasz

(Orsinak)

Vártalak…

Hirtelen kinyíltak a jácintok,

krókuszok, s csak azt tudom,

hogy szerettelek már akkor is,

nagyon, amikor a szívem alól

elindultál a fény felé,

azon a február végi,

tavaszt üzenő,

derengő hajnalon!

Veled jött el

a legszebb tavasz!

Korán érkezett, hogy ne fázzanak

a jöttödre hirtelen sarjadó

fűszálak alatt fázósan leskődő,

kíváncsi bogarak, és a korán rügyező

varázsmogyoró, az aranyfák,

magnóliák is mind veled hirdették

a születést, a megújulást,

azt a mondhatatlan csodát,

amit szavakkal leírni nem lehet,

mert a szó gyakorta bent reked,

ha végre érkezik

az élet csodáját harsogó

kisgyerek, és szavak helyett

megszületnek vele

a hála könnyei.

Ágak közt vergődő

Ágak közt vergődő fénycsillagok,

a lehajló égről zuhantatok.

Pislákoló lámpásként égtek,

ezüst pókfonál őrzi az áramot

az elárvult portán, ahol a pók lakott.

A színek mára fakóbbá váltak,

tompuló fények, és lomha árnyak

hajlonganak, s a lármás csend

valami zajos, dübörgő dallammal,

éteri ritmusban összecseng.

Angyalvirágok dalolnak

Lesz majd egyszer

egy gyönyörű,

mennyei kertem,
arany lombú fák alatt

vigaszt talál lelkem…

Ragyog a fény,
mosolyogva nyílnak  körben

égszínű virágok;
orgonák és liliomok,

égi szarkalábok.

Nem fáj akkor többé semmi,

örül minden lélek,

angyalvirágok dúdolják

a földi érkezőknek:

örök-szép

az élet.

Fényvirág

Anyám gyönyörű, nyári kertje,

rám köszön néha emlékeimben.

A pudvás kertkapu a mezőre tárul:

sárgul a repce, s a búzakalászok

szelíden lengve intenek.

Távol, a réten pipacsmezőre

réved a boldog emlékezet,

lángvörös fényben lobognak, égnek,

vérpiros szirmuk társa a szélnek,

kergetőznek a rét felett.

A nyárban arannyá sárguló földek

búzavirágot rejtegetnek,

kíváncsi fejük a napra néz,

égszínű kékjük megigéz,

hordja a szél az illatukat.

Mezei csokor az asztalomon,

anyám mosolya ragyog a szirmokon.

Szarkaláb, kamilla, mécsvirág,

pipacsok őrzik lágy szavát,

s égi mezőkön fényvirág.

Majd kivirul

Fagyot lehel a téli szél,

a hópelyhek forogva szállnak,

körbefonnak sejtelmes,

dermesztő, éji árnyak.

De ébred újra a tavasz,
s a fázós fűszálak alatt

hunyorgó gyíkok,

bámész bogarak lesik

ezüstös színeit,

ahogy a napfény,

ránk omolva,

milliárd szilánkra szétesik,

és élni kezd a Pillanat,

enged a fagyos indulat,

vajúdón születik a Szép;

tűnő jég alatt hóvirág fakad,

a szívekben könny és irgalom,

életre kelnek új örömdalok,

szél csókol borongós homlokot,

és élni vágyunk a napmelegben,

ha kivirulnak

a Holnapok.

Beleégünk

Ahogy eltűnt a nap a bársony égen,

a szemedet idéztem vissza éppen,

kerestem fénytöréseit, és a jó csönd

lassan visszavitt abba a régmúlt,

színes világba, mikor még szelíden

bólogatott a sárga,- a nárcisz bájos,

szégyenlős virága, és a liliom

büszkén, hófehéren hajladozott

a könnyű szélben, és kék volt az ég,

azúr a tenger, és fénylett a nap

már korán reggel, az utca megtelt

emberekkel, (akkor még mind fölfelé

néztek, mosolyogtak és sohasem

féltek), hiába jött el a borús este,

mindegyikük boldogan leste,

ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,

és belefesti az éjszakába – szórja

némán, szerte a világba – narancs

és zöld színeit, szívünkre vörös

fényt terít, alája bújunk, és reggelig

lelkünk a színekkel megtelik, és

kék lesz minden, zöld meg sárga,

és beleégünk az örök világba.

ultramarinban elvész

vajúdnak hosszan a voltok
múlt-igét szülnek a kínok

megérint

ezernyi volt-szép

rám zúdul

tengernyi kékség

áttör az égen

az ultramarin
heves királykék bűvöl
holtan születik az emlék
a megfagyott világ kobaltkék
ultramarinban elvész
megcsúfolt reményű
relikviád

Léleklánggal

Léleklánggal színezem fejfádat,

fölsejlik sok elfeledett emlék,

szereteted majd akkor is árad,

ha elsimulok, eltemet a nemlét.

Elmosódik fájó seb és átok,

emlékmű feszül, és az égig ér,

holtig dalolt énekem hallják ott,

ahol neved majd a verseimben él.

Ragyogsz ott, mint jóság és reménység,

nem lesz földi sír, ami eltemet,

a romló hús, szenny, mocsok, kevélység

az anyagvilág tűnő szégyene lesz.

Minden szempár majd az égre réved,

hol léleklánggal lobog az emléked.

(Parafrázis: William Shakespeare – LXXXI. Szonettjére)

Hová rejtette?

Hová tűnt apám mosolygása,

erős kezének biztonsága?

A cinkos fény szeméből,

anyámat keresve, hol kószál?

Hol járhat, merre?

A lét örömét hová rejtette?

Hová lett szájából a tiszta szó,

a csöndesen vigasztaló?

Hol van a derű, a nevetés?

Hallgat a hiány. A lombfűrész

néma, elhalkult minden madár.

Nesztelen lépteit hiába várom,

már csak hangtalan árnyéka jár.

Csak itt lehetnél!

(apám emlékére)

És olvadni kezdett a jégvirág,

szívemen hamuszín virág fakadt,

érted kondult a hajnali harang,

és zúgva visszhangozta áldott neved.

A hajlongó fenyőkön zúzmara remegett,

arcomra hűvös könnyként hullt a dér.

Hajnalra hirtelen kivirult az égbolt;

ez volt a nap, amikor születtél.

Jaj, csak itt lehetnél!

A Fény liturgiája

Újra e rezzenetlen sejtelem,
az ünnepélyes békesség van itt,
és visszhangzik a csend a lelkeken,
fölöttünk fény, mely majdnem elvakít.

Az ébredő világ még szendereg,
de szűnik a fagy, a jeges bilincs,
szívünkben csírázik a szeretet,
becstelen akarat végre már nincs.

Csitul a fájdalom, a könny apad,
kihajt a fű, bomlik ezer virág,
aranyban úszó horizont alatt
leveleket ringat minden faág.

Megéledsz

*A hajnali köd szürkén gomolyog,
farkasszemet néznek velem a csillagok.
Néma létem tetszhalálból életre fakad,
s a feslett város bűneit, s a reménytelen
szürkeséget elsöprő pirkadattal
vajúdón születő új tavaszban
átlényegülök.

Egy felém nyúló fénysugárhoz simulok,
megidézett sziluetted körberajzolom,
aranyló búzaszemként hullsz elém,
megéledsz szívemen, oltárcsend ünnepel,
látom a fénytörést szembogaradon,
s hogy újra élsz,
a lélegzet eláll.

Ébredés

Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre megremeg,
s amerre nézek, rezdülnek mind
az ébredő lények.
Rügyek pattannak hirtelen,
riadtan tápászkodnak
a bámész ághegyen.
Szökik a csönd; rigó-pár rebben
nyújtózó ágról, hajnali násztól
kába gerle borzolja szemérmes
párját, s a viháncoló verébseregre
dühösen lecsap, mohón fölkapva
előlük a száraz magokat.
A langyos napfény behajol
hozzám a nyitott ablakon,
arcomhoz bújik, míg ébredek.
Az utcán fásult emberek
– lehajtott fejjel mind siet –
szemükben dermedt éj-mosoly,
de gondoktól gyűrött homlokukon
már szelíden táncol
a megcsúfolt reményű tavasz.

Ragyogás

Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.

Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok.

Kibomló tavaszon

A lényeget kutatom
fáradt szép szemedben

a gyöngéd féltést
aggódást keresem
a lángot fürkészem
a hirtelen lobbanót
a villanó vágyat
amint tovaszáguld
fut a napfény elé
csendesült örömmel
mint bogár a réten
fűszálak tövében
vagy mint madár szálldos
fodros felhők között
a hajnali égen

a szemedet fürkészem
kibomló tavaszon!

Hinnem kéne

Hinnem kell a feltámadásban,
hogy örökké forog a föld,
megbújsz a cseresznyevirágban,
meztelen fán élsz: moha-zöld!
Rózsa vagy, vöröslő vér-virág,
magadba fordulsz, mint szűz arák!
Anyám, időtlen életem!
Miért siratlak, Édesem?
Hinnem kéne a feltámadást,
hisz a föld állna nélküled…
Röhej a búcsú: létezel!
Fénytestű angyal,- közöttünk jársz!
Gyönyörű, ékes csillagom,
te kísérsz végtelen utamon.

 

Álmodom veled

Újra és újra rád csodálkozom,
ha átszelve az éjsötét eget
megérkezel, és végre hallhatom
a hangodat, és álmodom veled
egy ringatózó, régi dallamon.

Mint napmeleg tar jegenyesoron,
találkozásunk új reményt teremt,
és árad a fény fáradt arcodon,
míg lebegünk a valóság felett,
fénytörések - selyemszalagon,

és tenyeredhez bújik homlokom,
átkarollak, - csöndünk végtelen,
s e végeérhetetlen hajnalon
a fénykapun túl árnyék ténfereg,
s én tövis-szúrtan vért harmatozom.

Tavasz-lesen

Az álmos nap lassan feldereng,
ragyog a halványszürke ég,
pufók léggömbök - kis fellegek -
ereszkednek a fák fölé.

A langyos napfényben élni kezd
sok mezítelen kis koldus-ág,
fázva, hajlongva merengenek
új, tavaszi levélruhán.

Búcsú
Szétszórt álmok a part menti fövenyen.
Aranyhomokba fúló lábnyomok.
Szőnyegre hullt a cigarettád hamva.
Magamért zokogok.
*Evokáció: Pilinszky János, Négysoros

Átölel a fény


Elképzelem,
ahogy jössz elém
ha majd én is érkezem;
fehér világon átívelő,
északi fény leszel!
Utat mutatnak égre nyúló,
büszke ősfenyők,
s a felém hajló felhők mögül
az ég angyalai.
Aranyhajukat
könnyű szél lengeti,
közülük halkan szólít majd valaki:
régóta várlak, gyere, ne félj!
– és gyengéden átölel a Fény…

(Asszociáció Dsida Jenő: Tündéri éjben érkezel, című versére)

Földi szép

Mióta már, hogy mindenre

rácsodálkozom, ami él!

Nekem nyit virágot mindegyik tavasz,

velem tisztul a szürke világ,

ha közelít a tél, a patyolatfehér.

Mióta már, hogy elakad

a hangom, ha színes köveket

terít elém a parti hullám szelíden,

s a végeérhetetlen titkok - ős-erő,

tudás - hordozóit megérinthetem.

Mióta már, hogy amerre járok,

előre köszön minden faág,

testvérem mindahány bokor,

mi elém hajol, és lábam alól

fűszálak terelik félénk bogarak hadát.

Mióta már, hogy lenyűgöz e lét,

ringat a remegve múló, bársony idő,

halkuló szerelem-dallal andalít:

könnyebb legyen a búcsú, ha végül

marasztal, visszahív, a csábító, földi szép…

Áldás

Valami különös csend feszül fölénk,
sóhajos, igéző várakozás,
s mint harsány, újszülött beteljesedés,
elborít mindent a bíbor ragyogás.

Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre,
fölrázva hosszan álmodók hadát,
múlik az árvák néma szenvedése:
balzsam az éteri hajnalhasadás.

Vedli a szürkület árnyék-ruháját,
omlik a földre a fényüzenet,
enyhül a kín, ahogy árad az áldás,
az ünnepre virradó világ felett.

Fölfelé élni

Templomok fénylő kupolái

mutatnak utat az ég felé,

üzenik, hogy fölfelé élni

méltó csak, mint a falevél:

párjához bújik, ha lehull a földre,

pörögve búcsúzik, ha elszáll örökre,

de fölfelé röpteti végül a szél.

Éteri dallam

Hallod az éteri hangot?

mennyei dallamok zúgnak,

harsog az éji karének,

táncoló árny araszolgat.

Lejteni hívnak a fények,

lesni az éj ragyogását,

hallani angyali kórust,

várni a hajnali áldást.

Bársony a hold takarója

őrzi a csillagok álmát,

fénymosolyukra felébred

édeni, szerelmes ábránd.

Halkul az éjjeli koncert,

vége a tücsökzenének,

pirkad a harmatos égbolt,

szivárvány feszül a szélnek.

Evokáció: Weöres S. Bóbita

Égi ölelésben

*“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,"

szomjazó szívem éltető forrása,

eláraszt ez a mámoros szenvedély,

napfény vagy; harmatos ég ragyogása!

Álmomban is hívlak; fényárban látlak,

megmaradsz végtelen tündöklés nekem,

fénytestű lényként holtamban is várlak,

szolgállak időtlen, örök kedvesem!

Dajkállak, mint anya édes gyermekét,

magasztos mosoly dédelgeti lelkem,

nem kell más, ha a menny édes ételét

nekem áldozod,- én megosztom veled!

Hallatlan kincs vagy, mindenem, e létben,

s végeérhetetlen ég-ölelésben!

Evokáció Shakespeare: 75. szonett

Hamvaiból éled

Már fény töri át szobám ablakát,
minden hajnalt megszépít, megáld.
Pirkadatkor végre felderül
bánat-szürke álomból a csönd.

Otthonom sem puszta ház csupán,
tűnik a sok, sötét látomás.
Közel hajol hozzám a végtelen,
könnyeimen fényemlék terem.

Az égen szürke felhők foszlanak
– fényes szárnyú főnixmadarak –
feltámadnak halott hamvakon,
tűzhalálból, arany lángolással

(Átirat: Újjászületés című versemre)

„A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni, mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája; az emberi szív.” (Maurice Maeterlinck)

Kék madár

    Még alig lélegeztük be könnyedén

a tavasz mámor-illatát

fölöttünk már ott köröz a nyár

az öröklétet hirdető

gyönyörű kék madár

    az égen gyapjas bárányok siklanak

reggel derűs mosollyal ébreszt

a tűzvirág-szirmokat hullató

áldott nyári nap

fényével megsimítva

a  vérpiros mezőkön nyújtózó

gyorsan elhulló pipacsokat

hogy irgalomból nyert létükért

vigasztalódjanak

    s már hamvas gyümölcsök bújnak össze

szelíden a bodros ágakon

bódító illatár csábít szorgos méheket

és feláldozzák az őszi fák édes terhüket

ahogy érett gyermeküket

az elengedő bölcs anyák

és a fehér  tisztító hó alatt érlelődő

sovány magvakat

élni hívja majd

     megint az  új tavasz

Hódolat a tavasznak

Valami készül: zeng az ég,
éled a földön fű, virág,
dalol a rigó és a csíz,
reményre virrad a világ.

Micsoda kórus, mennyi fény!
Naptól részegült sok bogár
moccan a fűben, s már szalad,
április szele fújdogál.

Parányi élet minden rügy,
ághegyen ébredő lélek,
harmatos tavasz-hajnalon
újjászületést remélnek.

Bolond április, tavaszom!
Ébreszd fel alvó örömöm!
Már lombosodnak mind a fák,
lélegzetüket köszönöm!

(2015-ben, ugyanezen címen megjelent verseskötetem segítőit, és az új tavaszt köszön(t)ve – utószóval is)

Anyák, akik már nem csak sírnak