Elég egy megsárgult fénykép, egy villanás a régmúltból, és kérlelhetetlenül szakadnak fel a múltidőző könnyek, mosolyok... Ma reggel is emlékezésre ébredtem.
Hálás
szeretettel gondolok gyermekkorom bölcsőjére, Rábagyarmatra, szüleimre,
tanáraimra, barátaimra, kamaszkori álmokra, szerelmekre, csalódásokra. Ebben az
évben volt ötven éve, hogy osztálytársaimmal elhagytuk a kedves általános
iskola padjait és elindultunk a nagykorúság felé. Vajon a megsárgult fotón
mosolygó, kedves, reménykedő társak közül hányan vannak, akik már nincsenek itt
velünk...?
Szüleimen,
nagyszüleimen és drága, egyetlen fiúgyermekemen túl egyre több azon barátok,
osztálytársak, iskolatársak száma, akik már örökre hiányoznak.
Értük
is égjen a gyertya ezekben az emlékező napokban, és mindenkiért, aki életem
része volt, de már a mennyből figyel rám.
Talán
a létezés misztériuma az, amely elvezeti a kereső embert a létezésen túli felé,
miközben az út során feltárulnak számára azok az alig észrevehető, hétköznapi
csodák, amelyek élni segítik, de távozni is tanítják egyúttal a földi
világból. És a kereső észrevétlenül
megtanul rácsodálkozni a természet végtelenül egyszerű, de annál tökéletesebb
egységére; az emberlét, a napszakok, évszakok - a világ - körforgására, a
fogantatástól a születésen át, élet és
halál, szerelem és csalódás, a gyermekmosoly tisztasága, és a lélektelenség
pokla, a fagy és olvadás, a színek orgiája, a fények liturgiája, érzések,
hangulatok ellentmondásos világán át megismeri a boldogság és szenvedés - a fa,
mint az élet ős-szimbóluma, a belőle ácsolt szenvedés-jelkép - a kereszt és
keresztút áhítatát és a pokol bugyrait, már itt, a földi létben.
És
a létezés bebizonyítja számára, hogy érdemes volt megszületni, megismerni,
életre hívni, megfejteni a kívül-belül megvillanó rejtjeles üzenetek titkos
kódjait, nekivágni a kezdetben teljesen
ismeretlen titokzatosságnak, hogy a sötétből megpillanthassa végül a
Titkok Kapuját, és átlépve azon feltáruljon az emberlét legnagyobb rejtélye: a
Kapun Túli Világ a nemlét misztériuma.
Talán
ez a földi lét értelme, a keresés? Az ember kíváncsisága? Talán... És a
mindenek-feletti szeretet, amely az örök élet reménysége...
Mit
tehetek? Írom verseimet, hálát mondok mindenkiért, aki erőt, hitet adott ahhoz,
hogy végigjárjam utamat, hogy szavakkal és a lelkem hangjaival üzenhessek
távoli világokba is, és várom Istent, hogy átvezessen majd a Titkok Kapuján.
***
Tündérmese a
falumról
–
Mirának, hálával gyermekkorom bölcsőjének,
Rábagyarmatnak,
családomnak, tanítóimnak, tanáraimnak, külön figyelemmel és szeretettel otthoni
barátaimnak –
Azt
hittem akkor én, hogy egyetlen világ ez
a
lankás völgy ölén, dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte
táj, s e mélyzöld, büszke fák
csípős
gyantaillatát szívja velem az egész világ,
ami
nekem csupán az a néhány kicsi ház volt,
ott
a dombok oldalán, ahol a cserfes kis patak
előlem
szaladt talán, vagy anyja, a folyó után
viháncolt
pajkosan, míg dalolva csobogott.
Azt
hittem akkor én, hogy esténként majd
mindig
visszatér, csak éhes most szegény:
folyó-anyjához
szalad, és tőle enni kér.
Sokáig
vártam mindig ott, ahol a csörgő
kis
patakkal sok pajkos tündér is együtt kacagott.
Csodáltam,
ahogy lobogott sötét, fénylő hajuk
a
víz alatt, ahol kergetőztek velük a kis halak,
és
a csillogó, arany homok tisztára mosta
táncos
talpukat.
A
tündérek, és a patak dala keltette hajnalonta
a
völgyben szendergő kis falut...
Talán
a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük
nádtető aranylott, előttük mesebeli,
hívó
kis padok. A szobák sem voltak nagyok,
s
bár némelyiken a festék kissé megkopott,
mindnek
apró, hófehér fala mosolygó manók
és
tündérek bálterme volt, ahol víg táncot ropott
a
sok bolond-vidám tündér- és árny-manó, éjféltől
néha
reggelig – de ők csak éjszakánként éltek itt,
nappal
erdők, mezők, bokrok kincseit kutatta mind,
és
esténként megállt az idő velük mindig kicsit,
bár
akkor talán még idő sem létezett –, minek?
Felesleges,
hiszen a tündér-emberek varázs-szavára
mindig
este lett, s dalukra megszülettek újra
a
napfényes, tiszta reggelek.
Akkor
még így hittem ezt, ahogy az összes,
ott
élő tündér-kisgyerek.
Azóta,
ha a falumban ébredek, sokkal
csendesebbek
a reggelek. Halkabban kondul
a
lélekharang, és csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához,
már nem szalad,
s
amikor odaér, nem éhes már, csak szomjas –
némán
inni kér, ott az erdők rejtekén bújó domb alatt,
ahol
– ma is hiszem – manók és tündérek alszanak
örök
álmot a suttogó, vén fenyők alatt.
*
Hol vagy?
–
Megkésve –
immár
örök osztálytársamhoz,
Rózsikához
–
Nekem
az a szorgalmas, örökifjú,
kedves
kislány maradsz,
kíváncsi
szemed körül bájos ránccal,
őzike-szemű
emlék, - tavasz-leányka,
csendben-lázadással,
titkon
apró
szoknyát, térdzoknit húzó,
szégyenlős-szerelmes
kamasz…!
Szempillád
alól a könny
már
örökre megszökött, mint régen,
'mikor
elbújt a szenvedés mögött,
mert
előttünk sohasem sírtál,
és
én most érted zokogok…
Hol
vagy? Merre kóborolsz?
Ugye,
már nem vagy egyedül,
nem
fáj semmi, nem mondod többé,
hogy
élni néha rossz?
Itt
vagy még, előttem hajladoz’
karcsú
alakod, lassan, komótosan,
hogy
el ne vétsd a lépést,
halkan
jársz; most se hibázz,
mély
csendeddel se zavard
a
lemaradókat…
Itt
vagy, oly közel, mégis hiányzol.
Mögötted
araszol néma gyászom.
Bocsáss
meg, én sírok megint;
most
teutánad...
Győr,
2014-12-15
*
Egyszerű
áldás
(tanítóimra
emlékezve)
Angyal-ének
szól ma földön, égen,
égi
kürt szól, angyalhad dalol.
Ráfelel
a szívem hangja, szépen,
és
halkan könnyes háladalt dobol.
Visszatér
a régi énekóra,
és
kisdiák vagyok ma újra én…
Tanítóim
kedves, derűs hangja
álmaimban
megszólít ma még.
Rám
köszön sok verssor, édes emlék,
éjszakai
színes álmodás:
verset
mondok újra, kisgyerekként,
s
hogy el ne vétsem, tanítóm vigyáz.
Álmomat
a hajnal űzi messze,
de
fényvirágot érlel minden éj…
Imádkozom
értük reggel, este:
áldjon
minden tanítót az ég!
*
Apám mosolya
Esténként,
hogy belépett a házba,
csak
rápillantott a vesszőkosárban
riadtan
moccanó pár fahasábra:
elég
a tüzelő mára - nyugtázta -
és
hangjára halkan
visszaduruzsolt
a kályha.
A
sapkáját egy szögre akasztotta,
anyám
zsémbelt: ne oda tedd, kérlek...
és
hányszor figyelmeztettelek,
hogy
a fűrészport az udvaron lerázd...!
S
arcán az elnéző, félszeg mosoly
kinyílt
ilyenkor, mint egy virág.
Emlékszem
apám szép mosolyára,
ahogy
esténként vártuk vacsorára,
de
az idő azóta mintha állna,
mikor
az utolsót dobtam a parázsra:
hallatszott
anyám és a fahasábok
hangtalan
sírása,
míg
ültünk némán a tűz körül,
valami
csodára várva...
*
"csendes
örömök árnyékában"
–
anyámhoz –
néha
még vissza-visszatér
hamisítatlan
mosolyod
megéled
angyal-arcodon
az
a szeretetből sarjadó
eredendő
jóság
valami
égi lámpafény hoz el
homlokod
fölött arany glória
hajadban
mirtusz-ág
körben
mennyei világosság
érzem
újra a rózsavíz illatát
ahogy
életre kél majd illan
és
az angyalszárnyak suhogásával
elsimul
az itt hagyott csend
különös
békesség járja át a szobát
majd
hirtelen tovaszáll
ezen
a szeretetlen felemás világon át
eltűnik
mint egy szép karácsonyi álom
talán
hogy utat találjon valahol
ahol
régóta hiába várják
"tiszta
szívvel
csendes
örömök árnyékában"
Idézett
sorok: Moretti Gemma - Másként
*
Nagyanyó
Nagyanyónak
nem
számított a fagy, a hó,
sem
az embert-próbáló meleg,
számára
nem létezett az időjárásnak
semmilyen
komisz fintora,
nem
volt ok arra soha, hogy esténként
elmaradjon
a folyton krumpliból
készült,
mégis páratlan ízekkel áldott,
paradicsomi
vacsora.
Hol
aludttejjel,
hol
maga-köpülte, aranyló vajjal
kínálta
este, a maradék krumplit
másnapig
hajában érlelte,
hozzá
ebédre a padláson rejtőző
sonkát
- épp csak hártyányira -
meg-megnyeste,
míg a kíváncsi
gyerekhad
tolongott körötte,
és
a mennyei étket sóvár szemekkel
várta-leste...
Aztán
egy
borongós, csöndes téli este
-
a maradék sült-krumplit nagyanyó
épp
a vajlingba tette - valami
metsző
fájdalom hirtelen leteperte,
és
végleg elpihent megfáradt,
drága
teste.
Emlékét
szívemben őrzöm
már
mindörökre,
a
szent időtlenség
kendőjébe
kötve.
*
Hová tűnt?
...hol
van a régi tűz, a lobogás?
Hová
tűntek az angyalfényekben játszó,
meghitt,
családi esték, a kacagás,
a
sültkrumpli-illatú vacsorák?
Hová
lett az együtt-szívdobogás,
amikor
a vége-nincs téli szürkület is
mesés
izgalom volt, csupa varázs,
és
hol van a kályha mellől áradó,
fáradt
ráncokból újraéledő örök-mosoly,
a
kalácsbélbe lényegült kincs,
a
bölcs, arannyá érlelő, tiszta szó...?
Egy
csorba csésze mesél csak arról,
hogyan
szólt az a hajdanvolt, gyönyörű
altató...
*
Suttogó
áhítat
aranyló
őszön álmodom veled
méz-illatú
ölelésedbe burkolózom
hófehér
falak közt imbolygó
árnyékod
nyomán
suttogó
áhítat szól hálaimád
értem
másokért
holt
lelkekért
bársony
ráncaidon végtelen béke
igazgyöngy
érik örök könnycseppeden
tenyereden
az érdes kapanyom
szelíd
völggyé simult
fakó
arcodon pompás rózsa nyit éppen
én
küldtem neked
s
ahogy haladsz felém át a fényeken
ámulva
köszönöm (Örök)Létedet
életemet
és
szorít a szívem
hogy
elengedtelek
Anyám
*
Végső
visszaröpülés
néha
elképzelem
milyen
lesz akkor olyan magasra szállni
hogy
meglátom magam az ég tükrében
talán
úgy lesz mintha közben
mi
sem történt volna mintha örökké tartana
a
repülés vagy talán egészen mást jelent
a
szó is; otthonra találni végül
és
bátran kimondani
nincs
semmi ok a rettegésre
sohasem
vágytam még így a fényre
jó
lenne megtudni végre
"Milyen
lesz az a visszaröpülés"
Evokáció
Pilinszky János, Egyenes labirintus c. versének idézett sorára
*
Ó, hol van?
Ó,
hol van
a
derengő gyermeki béke,
a
türkiz égbolt angyal-ragyogása
az
ébenfekete éjszaka után,
mikor
a derűs hold jeges udvarán
áttör
a félszeg hajnali pír?
Most
tűnik a fényben, és rettenetes
a
pirkadó reggeli ábránd,
felhőkhöz
bújik a foszló tündéri vágy,
és
vijjogva szálló madárraj húzza tovább
a
tűnő, ezüstös álmot.
A veronai
autóbusz-baleset áldozatainak emlékére, kegyelettel.
*
Nem értem
Ajtót
nyitok, megérint újra
a
gyógyszerek csípős szaga,
és
átvonaglik a hűvös téren
a
kályha langyos illata.
A
ház üres, nem lakja senki.
Sok
éve, hogy nem jártam itt.
Ülnék
a hideg konyhaszékre,
de
senki nincs, aki helyet szorít.
Nem
értem... Apámat eltemették,
a
Mama sem vár - nagybeteg.
Hiába
kérdezem felnőtt fejjel,
a
boldogság azóta hova lett?
Nyilall
a csend - nem felel senki.
Holtában
mosolyog rám apám...
Anyám
is feldereng - pillanatra -
a
tűzhelynél állva sírdogál...
Nem
értem, miért nem zokogtam akkor,
hogy
így marad végleg ezután...?
Fagyos
a ház, hideg a kályha.
Egy
ölelés kéne, egy kézfogás...!
Apám
szavát, mosolyát vágyom,
egy
váratlan, nagy találkozást,
repítsen
elérhetetlen pályán
gyermek-létembe
a múlt-varázs!
Asszociáció
József Attila Ajtót nyitok c. versére
*
Örökéletű
anyám
Ősz
hajad ezüst felhővé lényegült,
bánattól
fátyolos ég-szemed tükörré,
törékeny
tested kecses angyallá lett,
vigyáznak,
óvnak örökbecsű szentek.
Megkoszorúzva
arany-fény ágakkal,
vágyak
kötelétől lágyan eloldozva
ragyogsz
örök nőként, gyönyörű Madonna,
könnyező
árváid halhatatlan anyja!
*
Léleklánggal
– fiamhoz –
Léleklánggal
színezem fejfádat,
fölsejlik
sok elfeledett emlék,
szereteted
majd akkor is árad,
ha
elsimulok, eltemet a nemlét,
elmosódik
fájó seb és átok,
emlékmű
feszül, fel, az égig ér,
holtig
dalolt énekem hallják ott,
ahol
neved a verseimben él.
Úgy
ragyogsz, mint jóság és reménység,
nem
lesz földi sír, ami eltemet,
a
romló hús, szenny, mocsok, kevélység
az
anyagvilág tűnt szégyene lesz.
Minden
szempár majd az égre réved,
hol
léleklánggal lobog az emléked.
Fiam, Gősi
Zoltán emlékére: 1974. július 24. -
2000. július 29. (Parafrázis: William Shakespeare - LXXXI. Szonettjére)
*
Cseresznyevirág
Anyám
járását
idézi
a május:
körötte
kék virágok ringanak,
talpa
alá fűszálak simulnak,
s
a búzakalászok fejüket leszegik,
amerre
árnya hangtalan` halad.
Kapaszkodnék
köténye
fodrába,
barázdát
simít`nék lábai elé,
harmatot
hintenék földjére a kertben,
ne
fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.
Szelídíteném
a
szúrós bokrokat,
meg
ne karcolják szép, fáradt kezét.
Cseresznyevirág
-, a szívére hajolnék,
megbújnék,
s kérlelném: Mama, maradj még...!
*
valami lágy
zene
- fiamnak szóló -
valami
lágy zene is maradt utánad
amit
azóta hiába keresek
nadrágod
zsebében megbújó fémpénz
néhány
ing egy napszemüveg
csak
álmomban szólítasz halkan néha
nyitva
a könyv is az asztalodon
emlékek
hoznak el sok éve már
a
fogkeféd van itt még és a pohár
hiába
feddtelek minden reggel
örök
folt maradt az oldalán
valami
lágy zene is maradt utánad
amit
azóta hiába keresek
hangod
bársonya eltűnt az éjben
recsegő
film hoz el néhanap
felhőtlen
mosolyodat idézi
a
fénykép a falon s a pillanat
-
marasztalnám - hamar elszalad
hiába
vár már a nagyvilág
azért
csak bejártad Ausztráliát
megsárgult
fotón mélabús koalák
üres
szemekkel merednek ránk
hiába
várják a kenguruk
hogy
barátjuk egyszer még arra fut
ahol
„a part menti delfinek
kedvesebbek
mint az emberek”
valami
lágy zene is maradt utánad
amit
azóta hiába keresek
hangodat
halálos tengermorajlás
mosolyod
hullámsír rejti el
2011
https://www.youtube.com/watch?v=6Hgk31qeJj0
és fény simult
-
Harcsás Judit barátnőm emlékére -
és
fájt a csönd
a
búcsú némasága
különös
hallgatásba zárta
a
teaillatot
megszépítette
a
múlt ringatása
mikor
még nem kegyelemből
szerették
és
nem csupán a testét
mikor
nem csak annyi volt
egy-egy
szombat este
mint
koldusnak a kenyér
némán
odavetve
és
fény simult
a
sápadt víztükörre
a
rianó jég még a hátára vette
mielőtt
a rombolást bevégezte
s
mint unt szeretőt
végleg
sorsára engedte
*
*Hozzád láncolt csillagok
*Emlék-montázs
Jagos István Róbert: Emberkáromlás című kötetének verssoraiból*
***
Hozzád láncolt
csillagok a verssorok
kereszteden kék
neonfény pásztáz
lassan alszanak el az
idegen álmok
még a madarak sem
zajonganak
vizes vertfal a
szerelem
ódon várba zárt
szörnyeteg
makulátlan az elrontott
vers amit féltesz
Te megtisztult
eredendő bűn nélküli
gyönyörű lélek
a riadalmat csak
játszani lehet
a hajnalokban nincs
semmi jó
a hajnalok esősek és
hidegek
látom a párkányra
fagyott verebet
köröttünk fuldokló
verssorok ritmusából
Hozzád láncolt csillagok
a verssorok
***
Nem
foghat rajtad
Ha véget ér majd a földi lét,
ha napod, órád sem marad,
a pillanat is elvetél,
emlék leszel csak,
tűnt kacat
(ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt).
Végül
már senki sem sirat,
csak
közhelyeket mondanak:
megboldogult…
fölötte gaz…
a
neve kódolt számadat…
Ha valamit mégis gyűjtenél,
csak néhány kincses gondolat
legyen az; bölcs és igaz,
mit szerte hordhat majd a szél,
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz, ott megtalál,
nem foghat rajtad a halál.
*
