Gősi Vali
Szelíd odaadással
(válogatás)
Mindent odaadással
mióta már
hogy ez a gyöngéden ölelő szempár
– a te szemed – vigyázza
az utcalámpák árnyékában bújó
félszeg ölelésünk
amikor sejtelmes hallgatásban
fényeket rajzolsz arcomra és a tájra
ódákat írsz a csendről
már nem találgatom értelmét a létnek
mosolyom ráterül a világra
felesleges minden hiú ígéret
csak szeretni vágylak
ebben az eszeveszetten zubogó
élet-sodrásban
sebhelyekkel is a szívünkön
nem törődni már semmi mással
csak szeretni
örökké tartó
szelíd
odaadással
Ez már másik létezés
Égi ösvény vár fölöttünk,
csillagokhoz ér a táj,
arra tartunk kézen-fogva,
ahol együtt égnek el
– a szürke alkonyt ha bejárták –
mind, a hamis földi játszmák,
az álnokság és rettegés,
s én kivilágos-virradattól
termékeny, szép csendben várom,
amíg a fény felderül
a szétolvadó jégidőből
s mellettem majd ott lebegsz,
hol a lángos naplemente
belevész a sűrű csendbe –
ez már másik létezés;
alant türkiz, fönt tengerkék
fényárban a föld és ég,
a japánbirs skarlátszínben
élni hív és hinni még,
hogy a lassan szétfolyó időben
a szerelem pompás lángja
újból ég, óda szól a fenségekben,
újraéled versben – rímben,
s e tavaszi révületben,
fényözönben imbolyogva
csillagok közt táncolunk.
Hajnali áhítat
Hogy mi a boldogság,
már nem kérdezem.
Régóta elég nekem
a remény, az emlékezet,
és minden újjászülető tavasz.
Elég a pillanat, mi megvillantja
a tűnt álmokat, ha pirkadatkor
– mióta már...! –
beszédes ráncaidra révedek.
Csak nézlek hosszan, csendesen,
hálával, hogy veled ébredek,
erőtlen, lehajló alkonyok után is,
az újra virradó hajnalban hiszek,
és biztatlak fáradt szerelemmel:
csak *"Bátran. Ahogyan a felhők
fekszenek a kék fent-tükrön"!
Kitartással, oroszlán-akarással,
szeretni mindent-odaadással.
*Herczog Gyuláné – Pilla – verssorai
Ébredés
Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, mintha a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednének a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan a vágy egy ágon,
rügy fakad; ághegyen ringó,
ébredő álom.
Megszerettelek
Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem, -
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot...
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege...
Szerelem ez, tudom, - múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul, - várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj...!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.
Asszociáció Z. T. lírai soraira:
"Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben. Beköltöztél oda. "
Gyöngéddé érik
– Ronsard-hangulatra –
Szeretlek, te örökifjú kedves,
mint forduló föld a lét tavaszát
– hűs szerelmének újult magzatát –
ha hó alól már élni ébredez'.
Őrzöm azt a megfoganó percet,
mely értelmet ad, mint az anyaság,
örökül hagyva, mit az ifjúság
ál-örömökért, olcsón elenged.
Nem hagyom veszni, mi érték, soha!
Sorsom maradj, mely bármily mostoha,
átlényegül, ha őszintén ölelsz.
Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,
mint lankává szelídült meredély:
átörökítem, ha viszontszeretsz.
Szökevény szavak
Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt némaság,
mikor a legszebb gondolat
borzongva életre kél!
Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.
Szeretnélek
Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!
Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.
Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor először
egymás szemébe néztünk!
Sorsom lettél
Tenyerednek
hűs rejtélye
bársony-melege
meghittsége
hosszú hűséged erénye
hallgatásod
– néma vétked –
feloldozás szép estéken
karjaidban
ölelésben
folyton termő
szerelem
sorsom lettél:
kegyelem!
Talán a gyertyaláng
Talán egy színes festmény a lét csupán,
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek…
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.
Talán való az álom, hogy nincs halál…
Talán a sötétből hajnalpír fakad…
Talán halott szerelmek élednek újra…
Talán az angyalok szemében, aranyló reszketéssel
megcsillan most a Nap…
s nyár csókol, szél dalol tavaszt.
Talán még visszatér a tűnt varázs…
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad…
Talán éled halott szerelmünk újra…
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs.
Talán a fagyos, hófehér táj is álom…
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom,
s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!
akkor is tavasz volt
emlékszem
akkor is tavasz volt
azt hittük örökké tart a kikelet
csak bámult a kíváncsi Hold
én szégyenlősen néztelek
a kezem után nyúltál
végigsimítottad ujjaim
hosszúra nyúlt árnyékunkon
halkan dalolt a csend
hallom ma is ahogy egy tücsök
boldogan cirpelni kezd
de korántsem hasonlít ez a mostani est
sem ez a furcsa kikelet ahhoz a régihez
a hóvirág a fagyos földbe döngölt
végtelen télből mint egy jégvirág kimered
zajossá lett a csend
és én féltelek
alig hallom
a szívverésedet
Hóesésben
mi mást tehetnék e fénytelen éjben
elfogadlak már végleg társamul
kapaszkodom beléd
megyünk a hóesésben
eltűnni tanulunk e néma ébrenlétben
helyetted simítja arcomat a szél
s az úton gúnyosan plántálja belénk
hogy álnok kísértés
érzékcsalódás már minden földi vágy
(egymást ölelni is káprázat talán)
te maradtál nekem (ha valóság e lét)
talán csak képzelet a közös Csillagunk…
talán csak álom hogy átsüt a fény az erdők sűrűjén
de addig is válladra dőlve álmodom
míg leereszkedünk lassan a hófödte dombokon
Csillagok égnek
Ha akarom
csillagok égnek homlokodon
fény borít fenségesen
ha akarom
és arcodon táncol
minden kimondatlan
félszeg gondolatom
és boldog vagy látom
míg tart ez a pillanatnyi játék
vedd el
tiéd ez a
röpke (fény)ajándék
hallgasd
ezt a képtelen
csöndparádét
míg megszólít újra
a szerelem.
Otthonra találni
"Sok mindent elveszíthetünk életünk során, de azt sosem, amit szeretettel
másoknak adtunk.
Valaki szívében otthonra találni
a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk."
– Robert Lawson –
Néha elképzelem,
milyen lesz végül
aranyló búzamezők felett
olyan magasan szállni,
hogy meglátom magunkat
a horizont égszínű tükrében.
Talán úgy lesz, mintha soha,
semmi fontos nem történt volna még;
mintha örökké tartana ez az ölelés,
ez a végeérhetetlen szárnyalás,
és egészen mást jelent akkor a szó is;
otthonra találni valaki szívében,
és bátran kimondani:
semmi ok nincs a rettegésre...
*
Sohasem vágytam még így a fényre,
jó lenne megtudni végre,
*„Milyen lesz az a visszaröpülés”
a határtalan, ferde labirintuson.
*Idézet sor: Pilinszky János - Egyenes labirintus
Az utolsó hajnalon
még nem ismertelek
de néha láttalak jönni az úton
újra és újra indultál felém
majd távolodtál
elnyelt valami furcsa fény
és olykor – érthetetlen –
varázsütésre megteremtettek
megint álmaim
míg valóság lettél
múlhatatlan
– már mindenütt ott vagy
és minden vagyunk
a föld az ég a nap
a Csillagunk…
mind a mi birtokunk
egymástól minden
fontosat megkapunk –
de én a Nagy Egészet akarom
ezért vigyázlak oly nagyon
te vagy a napom és éjjelem
te maradsz örök lényegem
és messze túl az álmokon
ha nézlek Őt – a fiunkat is –
láthatom
míg átsüt a fény a lombokon
madarak kísérik háladalom
és imát mondok érted
az utolsó hajnalon
*
