(Mirának ajánlom)
Jön a baba
Pocaklakó vagyok én!
Kisleány, vagy kis-legény?
Még nem tudom, ki vagyok,
gyorsan nevet adjatok!
Elkelne egy kicsi fény,
Egy-kettőre jövök én!
Mi lehet ez …? Alagút?
Hova vezet ez az út?
Édesanyám, Apukám,
megvettétek a ruhám?
Takarót is vegyetek,
jó puhát és meleget!
Nem halljátok? Kiabálok!
Születik a kisbabátok!
Ha én innen kijutok,
rögtön tejet akarok!
*
Az est és a reggel – gyermekszemmel
*
Vers a Napról
Kis szobában,
apró ágyban
reggelente
felébred a kisgyerek,
két szemével
égre nézve,
ámuldozva
szemlélgeti az eget.
Édesanyja
korán reggel
kinyitja az ablakot,
megcsókolja gyermekét,
és simogatni, melengetni
hívja hozzá a
Napot.
*
Vers az estről
Nézd,
milyen szép fönn az ég,
csillaglámpák fénye ég!
Meggyújtják az angyalok,
csillagszemű kisgyermekek
csodálkozva keresgélik,
nem találják a Napot.
Elbújt a Nap?
Hova lett?
Találd ki, te kisgyerek!
*
A
csavargó csillaggyerek
Egyszer egy csillaggyerek
égi úton eltévedt.
A tejútra nem talált,
egész éjjel sírdogált.
Édesanyja kereste,
arcát könnye öntözte.
Megkérdezte a Napot:
nem láttál egy csillagot?
A Nap elcsodálkozott:
én csak nappal ragyogok…
Reggel, mire felkelek,
egy csillagot sem lelek.
Mióta a Föld kerek,
lent, a földi emberek
reggel várják a Napot,
este meg a Hold ragyog.
Csillagmama sírt tovább,
kereste a kisfiát,
míg egyszer, egy éjszaka,
betévedt egy udvarba.
Ilyet soha nem látott:
Csillag és Hold labdázott,
kis csillagok serege
az öreg Holdat kergette!
Örült a csillagmama,
nem sírt már a kisfia.
Hideg télben sem fázott,
Hold adott rá kabátot.
Ma már, a csillaggyerek
minden reggel hazamegy.
Így köszönti a Napot:
adjon Isten, jó napot!
*
Az eső és a
felhő
Langy eső csepereg,
ablakon lepereg.
Nézi egy kisgyerek,
ámulva pityereg.
Felhőcske arra jár,
vidáman kiabál:
ne sírj, te kisgyerek!
Napsugárért megyek!
Nem sír a felhő már,
ragyog a napsugár!
Besüt az ablakon,
táncol az arcodon!
Nevet a kisgyerek,
boldogan integet.
Felhőcske visszaint,
repíti könnyeit.
*
Számolgatós
Egy - Peti
(Zoli, Juli, Mira) hazamegy!
Kettő
- kezem, lábam kettő!
Három
- anyukámat várom!
Négy - berepült
a légy!
Öt - Mama
sálat köt!
Hat - kinőtt a
fogad!
Hét - elszaladt
egy hét!
Nyolc
- leszakadt a polc!
Kilenc
- sétálni mehetsz!
Tíz - kiömlött
a víz!
Hogy mennyi a tizenegy?
Megtudja a kisgyerek,
amint óvodába megy!
*
Nem sír már a szomorúfűz
Erdő szélén kis folyó,
partján kicsi házikó,
kertjében egy fűzfa állt,
folyó fürdette ágát.
Egyedül volt, hallgatott,
széltől könnyet hullatott.
Lehajtotta bús fejét,
erről kapta a nevét.
Egyszer egy kis halacska
úszott épp’ el alatta.
Lehajolt a fűzfaág,
várta már a halacskát.
Aztán ketten éltek ott:
a kis hal táncot ropott,
a fűzfa meg nevetett,
könnyet többé nem ejtett.
Így esett a nagy kaland:
fűzfa könnye elapadt.
Víz tükrén a napsugár
halacskával táncot jár.
*
Az őzike és a vadász
Volt egy erdőszéli ház,
ott lakott a vén vadász.
Nappal mindig szundikált,
éjjel meg vadászni járt.
Egyszer, egyik éjszaka
későn érkezett haza.
Asszonykája már várta,
vacsorával kínálta.
De a vadász nem evett,
hamiskásan nevetett.
Megpödörte bajuszát,
elővett egy tarisznyát.
Asszonykája mérges lett:
- ej, ki látott már ilyet?
A bolondját járatja?
… Mozog ez a tarisznya!
Az öreg csak somolygott,
néhány csomót kioldott,
kinyílott a tarisznya,
s előbújt egy őzgida!
Felesége kiáltott:
hát, ilyet meg ki látott?
S örömkönnyet hullatva
kiszaladt a konyhába.
Ölbe vette a gidát,
adott neki vacsorát.
Langyos tejjel kínálta,
bevitte a szobába.
Mikor késő este lett,
öreg vadász álmos lett,
de a hitvesi ágyba
asszony helyett … más várta.
A vadász jót nevetett:
nahát, ilyen esetet!
Asszony helyett őzgida
nyújtózik az ágyamba’!
*
Bolond mese
(gyerekeknek – egerekről)
Volt egy házban egy kamra,
ott lógott a szalonna.
Penész volt az oldalán,
nem főzte meg senki már.
Egyszer, a ház asszonya,
arra járt, hogy kihozza.
Ijedtében sikoltott:
a szalonna nem volt ott!
Benézett a sarokba,
ott sem volt a szalonna.
Megkérdezte nagyapát:
megetted a szalonnát?
Nagyapó csak nevetett:
szalonnát ő nem evett.
De hát akkor hova lett?
Megették az egerek…?
A szalonna mérges lett,
ettől megpenészedett,
bejöttek az egerek,
egymást hívták: egyetek!
Megrágták a szalonnát,
maradékát eldugták.
Azóta az egerek
sosem esznek kenyeret.
*
Gólyamese
(dalolható)
Volt egyszer, hol nem volt,
volt egy icipici ház.
Amikor még kisgyerek volt,
ott lakott a nagyapád.
Reggel, délben tejet ivott,
megette a vacsorát,
nagyfiúvá cseperedett,
szűk lett az a kicsi ház.
Messzi útra ő elindult,
éjjel-nappal ballagott.
Kereste a kicsi házat,
ahol kedvese lakott.
Elfáradt a nagyapád,
álmot látott, kis szobát,
ahol réges-régen őt még
várta az a kicsi ágy.
Egyszer csak, egy perc alatt,
ott szaladt egy kis patak.
Kis pataknál kicsi utca,
kis ház, azon kert-kapucska.
Ahogy odaballagott,
kinyíltak az ablakok.
Ablak mögött kis szoba:
ott lakott a nagymama.
Mindez nagyon régen volt,
nagymama még kislány volt.
Beengedte vándorát,
főzött neki vacsorát.
A vacsora elfogyott,
a lány elmosogatott,
betakarta kedvesét,
takaróért csókot kért.
Mígnem, egy szép hajnalon
rigó szólt az udvaron:
várnak erdők, várnak rétek,
gyertek, míg egy házhoz értek!
Most már együtt mendegéltek,
míg egy kicsi házhoz értek.
Ott egy kicsit éldegéltek,
méhecskéktől mézet kértek.
Alig a méz elfogyott,
a gólya csomagot hozott,
a csomagban kisbabát,
ő volt a Te nagybátyád..
A kisfiú nődögélt,
nagyon várt egy kicsi lényt.
Más játékot sose kért,
csak ajándék-testvérkét.
Ha jó leszel, megkapod,
legyen kivel játszanod,
ígérte a nagymama,
s boldog volt a kisfia!
Egyszer aztán, egy napon
kopogtak az ablakon.
Gólya néni kopogott,
hozott egy kis csomagot.
Kis csomagban kisbabát:
egy mosolygós, kicsi lányt!
Így éltek - már négyen - ott,
Együtt voltak boldogok.
Fiú és lány nagyra nőtt,
hajót néztek, s repülőt.
Tengert láttak, óriást,
erdőben medvét és vadászt.
A fiú sokat vándorolt,
csábították csillagok.
Égi mezőn, réten át
soha haza nem talált.
Így esett, hogy kishúga
hiába várta őt haza.
Üres volt a kicsi ágy,
egyre sírt az anyukád.
Nagymamának kisfia
már égi utak vándora.
Ha a tejút véget ér,
csillagokhoz odaér.
Nagy-sokára, egy napon
kopogtak az ablakon.
Ajtót nyitott anyukád,
s ott állt a te apukád!
Egymás szemébe néztek,
este rólad beszéltek.
Elfogyott a vacsora,
s megtörtént a nagy csoda:
A gólya újra kopogott,
megint egy csomagot hozott.
A csomagban kisbaba,
találd ki, Ő kicsoda ?
*
Róka-mondóka
Ha a kopasz csirkém
elvinné a róka,
szaladnék, elcsípném,
s
lenne róka-móka!
Szólnék
a vadásznak:
hívná
a kutyáját,
tépné
a ravasznak
rongyosra
bundáját!
Meghúznám
a farkát
a
tolvaj rókának,
kiszakadt
bundáját
hordja
el kabátnak!
*
A kis cipő
(mondogatós)
Kicsi
kéz, kicsi láb,
kicsi
már a rácsos ágy.
Ha én
innen kimászok,
bejárom
a világot!
Jó
nagyokat lépkedek,
ha
elesek, fölkelek,
onnan
is tovább megyek,
a
konyhába érkezek!
Ó, ott
mennyi csoda vár,
kakaót
főz a mamám!
Nem
értem, hogy mért visít:
jé, Te
mit keresel itt???
Szűk
nekem a kicsi ágy,
unom
ezt a kis szobát!
Én már
nagyleány vagyok,
szaladok,
mint a nagyok!
Nem
sírok, ha elesek,
bátran
továbblépdelek.
Bejárom
a világot,
szedek
neked virágot!
Elámul
az anyukám:
földre
esik a pohár…
Hozzám
szalad, ölbe kap,
lábacskámra
cipőt ad
*
Jön a Mikulás!
Fagyos hó hull, szél szalad,
szél szalad,
éhesek a madarak.
Télapó is bekopog,
szánon hoz nagy csomagot.
Csilingel a száncsengő,
száncsengő,
hangos tőle az erdő.
Kis csizmácska már fénylik,
egykettőre megtelik.
Kerül bele mogyoró,
mogyoró,
alma, dió: csuda-jó!
A kismókus arra jár,
ablakon bekiabál:
Egy diócskát kaphatok,
kaphatok?
Éhes vagyok, adjatok!
Kiszólnak a gyerekek:
mókus, madár, egyetek!
Nagy pelyhekben hull a hó,
hull a hó,
mégsem fázik télapó.
Melegíti szeretet:
örülnek a gyerekek.
Erdőn, mezőn fut a szán,
fut a szán,
Mikulás csak kiabál:
Gyertek, gyertek, gyerekek!
Cukrot, diót vegyetek!
szél szalad,
éhesek a madarak.
Télapó is bekopog,
szánon hoz nagy csomagot.
Csilingel a száncsengő,
száncsengő,
hangos tőle az erdő.
Kis csizmácska már fénylik,
egykettőre megtelik.
Kerül bele mogyoró,
mogyoró,
alma, dió: csuda-jó!
A kismókus arra jár,
ablakon bekiabál:
Egy diócskát kaphatok,
kaphatok?
Éhes vagyok, adjatok!
Kiszólnak a gyerekek:
mókus, madár, egyetek!
Nagy pelyhekben hull a hó,
hull a hó,
mégsem fázik télapó.
Melegíti szeretet:
örülnek a gyerekek.
Erdőn, mezőn fut a szán,
fut a szán,
Mikulás csak kiabál:
Gyertek, gyertek, gyerekek!
Cukrot, diót vegyetek!
*
Kérdez a gyermek
(adventi ringató)
Vajon miről álmodnak a télen
az elfáradt, kis szorgos
krampuszok?
Alhatnak-e tétlen, hosszan,
mélyen,
ha éheznek az őzek, mókusok?
Gondolnak-e karácsonykor arra,
hogy van, ki fázik, van, ki
éhezik?
S ha harang szól, karácsonyi
dalra
az árvákhoz is angyal érkezik?
Nem felejt el senki sem szeretni?
- Dió csörren, alma mosolyog.
Karácsonyi tűznél melegedni
mind, ki szeret, ugyanúgy
szokott:
betlehemi csillag fénye lángol,
könnyű-léptű angyal dalol
himnuszt.
Hó-csipkéből van a tündérfátyol,
három király Jézuskához indul.
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
sietnek,
szívük boldog, lelkük, mint a hó.
Ajándékul szeretetet visznek,
karácsonyi dal szól, ringató.
*
Mira
Manó üzenete
Nénik, bácsik, figyeljetek!
Én vagyok a manó-gyerek!
Mikulásnak tegnap óta
én vagyok a kis-manója!
Nénik, bácsik, figyeljetek!
Most már nagyon jók legyetek!
Hogyha egymást nem bántjátok,
puszit kaptok, nem virgácsot!
Nénik, bácsik, figyeljetek!
Elmondok egy titkot nektek:
ha írtok sok mesét, verset,
minden virgácsot elrejtek!
Nénik, bácsik, figyeljetek!
Jövőre, ha nagylány leszek,
itt leszek újra veletek,
s én mondok majd verset Nektek!
*
Karácsonyi
álom-ének
Hull a hó,
suttogón
közelít karácsony.
Könnyű-léptű angyal siet,
száll át a világon,
fehér varázsálom.
Köd szitál,
s a téli táj
ezüst-fehér álom,
hócsipkéből van a fátyol
a dermedt világon,
szétterül a fákon.
Himnusz száll,
tündér jár,
álmot csókol éppen
minden fagyos fenyőágra
hótündér, ki éjjel
lábujjhegyen lépdel.
Csillag rejt
égi jelt.
Három király ébred,
betlehemi csillag útján
Jézuskához érnek.
Harang csendül, ének.
suttogón
közelít karácsony.
Könnyű-léptű angyal siet,
száll át a világon,
fehér varázsálom.
Köd szitál,
s a téli táj
ezüst-fehér álom,
hócsipkéből van a fátyol
a dermedt világon,
szétterül a fákon.
Himnusz száll,
tündér jár,
álmot csókol éppen
minden fagyos fenyőágra
hótündér, ki éjjel
lábujjhegyen lépdel.
Csillag rejt
égi jelt.
Három király ébred,
betlehemi csillag útján
Jézuskához érnek.
Harang csendül, ének.
*
Álomtündér
(altató)
Lábujjon
beoson az este…
Tündérálmodon ezüst árny szalad,
álom-csókjával mosolyt fakaszt,
s elszunnyad arcodon
a béke.
Nézlek…
S amíg az álomtündér
simogat,
elfogom könnyű-varázsú
mosolyodat,
és csendben feloldozásért
imádkozom,
amiért e mosolyt titkon
ellopom.
Aludj…
én mosolyodat tovább álmodom…
Hajnalig őrzöm, és angyalarcodon
reggel, az első napsugártól
fényesen,
hajnal-tündérek csókja vár,
velem!
*
Kicsi másom
Apró
lényed
fénye
éltet,
azúr
ég vagy,
kék
igézet,
megvalósult
álom,
pöttöm
boldogságom!
Szivárványszín
valóságod,
bársony
- fényű
pillantásod
már
örökké vágyom,
átöleli
álmom,
édes,
kicsi
másom!
Szemed
tükre
kék,
tiszta tó
kacagásod
muzsikaszó,
andalító
éden,
napsugár-reményem,
csöppnyi
csillagfényem!
*
Télkirály
Bár
zúg a szél,
s a tél kevély,
de végül elsiet
a zord király,
mert érzi már,
itt győzni nem lehet.
s a tél kevély,
de végül elsiet
a zord király,
mert érzi már,
itt győzni nem lehet.
A
napsugár
is űzi
el
a
sötét felleget.
A szél
dalol,
és
táncra kér
egy
pattanó rügyet.
*
Égi üzenet
(Mira érkezésére)
Angyal vagy,
- ha vannak angyalok -
égből érkezett
apró csoda!
Kis kezedet imára kulcsolod
álmodban - talán, mert tudod,
eljöttél oda, ahol kétség,
eljöttél oda, ahol kétség,
bánat, könny lakott sokáig,
és fénytelen volt
a lélek otthona.
Imára kulcsolod
csöpp kezedet,
hogy meghallgattassék
angyal-imád: énekeljetek,
égi angyalok, fújjátok
és fénytelen volt
a lélek otthona.
Imára kulcsolod
csöpp kezedet,
hogy meghallgattassék
angyal-imád: énekeljetek,
égi angyalok, fújjátok
az örömharsonát!
Hadd hallgassák
a földi emberek
a szépséges melódiát,
amit fényhírként
hoztál el nekik: a lét dallamát,
a boldog életcsodát!
Hadd hallgassák
a földi emberek
a szépséges melódiát,
amit fényhírként
hoztál el nekik: a lét dallamát,
a boldog életcsodát!
*
Altatódal a
távolba
Kicsi
Kincsem, Boldogságom,
épp’
ma vagy hat éves…-
s azon
a nagy, fényes tálon
szomorú a béles…
(…azon
a nagy, szépen fénylőn,
amelyik
a múltkor
-
bánatában, mert meglökted -
leugrott
a pultról!
Elszaladtak
belőle a
csavargó
pogácsák,
mindhiába keresgéltük
egyiknek
a párját…:)
Te is
nagyon messze mentél,
magányos
a béles,
nagymami
nem kérdezheti:
kicsim,
nem vagy éhes?
Este
azért együtt leszünk,
nézz
Te is az égre,
elküldöm
a csillagunkat -
szalad,
megígérte!
Helyettem
is eldúdolja
anya
azt a szép dalt,
amelyikre
elaludtál,
mint a
hajnalcsillag.
(az a
fényes, kicsi csillag,
ami
este látszik -
emlékszel
még? - reggel, mire
te
felébredsz, alszik!)
Megkértem
a tücsök-zenészt,
utazzon
el arra,
ne
feledje a kottáját,
s
hangoljon a dalra!
Aludj,
aludj, kicsi csoda,
gyönyörű
világom!
Te
vagy minden boldogságom,
megvalósult
álmom!
Ölelést
és lágy dallamot
üzenek
a széllel,
szivárványszín
mosolyodat
napsugártól
kérem.
*
Elszaladt a róka
(csalafinta
mese)
Egyszer
egy legényke épp’ vadászni indult
−
barátok kísérték: a bagoly, és a kakukk −,
s
ahogyan ott szépen, lassan mendegéltek,
a
ravaszdi róka is éppen arra tévedt.
Lett is
az erdőben jó nagy riadalom!
Így
szólott a legény: elnémult a dalom!
Gondolkodott
szegény, félreállt kalapja…
...
hopp, eléje ugrott egy csúf, vén boszorka.
Hallod-e
te legény, megsegíthetnélek,
de nagy
ára van annak, mit cserébe kérek!
Dobd el
a söprűmet – jó lesz venyigének −
de ha
parancsolom, visszahozod, érted?
Ez
volna az egyik szerény kívánságom,
S -
legyek rögvest tündér - még azt is kívánom!
− s
szép tündérleányból − hites feleséged!
Reggelente
forró csókkal ébreszt’nélek!
Megrémült
a legény, de akármilyen fajta,
nagyobb
az eszénél is az ő furfangja!
Még hogy
őt az ágyban csókkal riogassa?
Nem jár
túl az eszén ez a csúf boszorka!
Ezzel
megpörgette fején a kalapját,
elkapta
a banya szép nagy furkósbotját,
s azzal
úgy elverte, mint kisbíró a dobot!
Nyögött
a vén banya, s egy utolsót rúgott.
Elugrott
a legény, rúgás nehogy érje,
hazáig
dalolta: ördög vigyen, nénje!
Kakukk
rákontrázott, a bagoly is huhogva:
no, te
vén boszorka, égsz-e a pokolba’?
(...
Hogy a róka koma miért is járt arra,
nem
tudhatja senki, csak a csúf boszorka.
Azaz
hogy már ő sem: elment a pokolba.
A
mesének is vége, elszaladt a róka!
S
amiért e mese kicsit csalafinta,
ki
bekukkant újra, rálel a titokra:
legközelebb
majd a delfinről mesélek,
hogyan
lopott sajtot egyszer az egérnek!)
*
Az alma, meg a fája…
(bolond mese)
Indulunk a Balatonra holnap,
férjem - Rezső - meg a gyerekek.
Hajnalban − ha megsegít az Isten
–
repülnek a Trabant-kerekek!
Ám de addig bármi megtörténhet,
minden, ami történt múltkor is:
induláskor vajúdik a macska,
és intubálnunk kell majd egy
kicsit.
Azt, amelyik utolsóként nyávog,
a leglustább, kis rusnya érkezőt,
amelyikre megorrol az anyja,
és ellöki majd a kis éhezőt…
Így esett a történetünk most is:
amíg a vén macska kölykezett,
hajnal lett, ám nem indultunk
mégsem
−
nem nyávogott egy macskagyerek.
Intubáltuk most is a kis lustát,
adtunk neki friss, langyos tejet:
ellökte az anyja – szégyenében −
hogy rá ütött a kis macskagyerek.
*
Állatos mondókák
*
Tigrisszemek
Csíkos árny oson
feléd,
megdermedsz a
fényben:
tigrisszemek
villannak
lámpaként az éjben.
*
Éhes tigris
Éhes tigris
zsákmányra les,
jön a csíkos beste!
Vajon ki lesz ma
éjjel
a gyilkos
kiszemeltje?
*
A csavargó vaddisznó
Elkóborolt a vaddisznó
csíkos malackája,
mindhiába várja anyja
sörte-vakarásra
*
A vaddisznó bánata
Bánatos a vaddisznó, nincsen vacsorája.
Ráadásul kiderült a kölyke turpissága:
vadász elől menekült az egyik aprósága,
s futás közben elszakadt a csíkos, új ruhája.
*
Elefántkönnyek
Szomorú a kis elefánt:
unalmas a séta.
unalmas a séta.
Anyja után ballag búsan,
ormányát lóbálva.
*
Rabságban
Állatkertben raboskodunk
elefánt - mamámmal.
Vidámabb a cirkuszban,
de legjobb Afrikában.
*
Földig érő ormány
Állatkerti rács mögött
két elefánt sétál.
Milyen vicces: földig ér
kicsi és nagy ormány…!
*
Hol született az elefánt?
Azt mondják, a kis elefánt
néha feledékeny.
Emlékszik-e, hol született,
s vajon melyik évben?
*
A jegesmedve titka
Csúszdázik
a jegesmedve! Nahát, ilyen esetet!
S ki látott már jegesmedve-táncot, vízben, gyerekek?
Orrát fönn hiába hordja, titokban már nem tarthatja,
S ki látott már jegesmedve-táncot, vízben, gyerekek?
Orrát fönn hiába hordja, titokban már nem tarthatja,
hogy a
jégen, a múlt héten, korcsolyával elesett!
*
A jegesmedve tánca
Ez a
fehér jegesmedve csúszdán csúszott be vízbe!
Ez mind semmi, láss csodát - nézd a medve-mutatványt:
vízi-táncot lejt, és közben le sem veti a bundát…!
Lehet, hogy a sarkvidéki balettiskolába járt?
Ez mind semmi, láss csodát - nézd a medve-mutatványt:
vízi-táncot lejt, és közben le sem veti a bundát…!
Lehet, hogy a sarkvidéki balettiskolába járt?
*
Fiú, vagy lány
szurikáta…?
Délceg
ez a szurikáta,
(ha fiú ő, s nem leányka…),
mert ha mégis lányka volna,
talán szőr-szoknyája volna.
*
(ha fiú ő, s nem leányka…),
mert ha mégis lányka volna,
talán szőr-szoknyája volna.
*
A szurikáta
randevúja
Ki
látott még szurikátát,
ki így fönnhordja az orrát?
Talán bizony randevúra
várja párját tegnap óta?
ki így fönnhordja az orrát?
Talán bizony randevúra
várja párját tegnap óta?
*
Az időjós
Levelibéka meglapul
a fák tövében zölden,
Vihart jósol, ha dalra kél,
vagy szerelmes éppen?
*
A fekete hattyúk
(találós kérdés)
Mintha mesebeli tájról érkeznének
éppen:
folyó partján hattyú-család – hat
kis csemetével.
Ébennél is feketébb a papa, s
mama tolla,
fiacskáik sem fehérek – mi ebben
a furcsa?
*
Zöldfülűeknek
Mi mozog a fa tövén? Talán moha
sétál?
Zöldfülű, ki nem nevet egy nagyot
e tréfán!
Azért nő az erdőben a moha és a
páfrány:
sátor legyen, s fűtakaró a
levelibékán!
*
Napozó gyíkok
Kövek
közt két gyík lakik,
megbújnak ott hajnalig.
megbújnak ott hajnalig.
Napsugár,
ha melegít,
gúnyájukat
levetik.
*
Gyíkszerelem
Elveszett
a gyík ruhája,
Mit
vegyen fel a gyík-bálba?
Gyíkszerelme
vigasztalja:
napsugár
sző új ruhát!
*
A tudós macska
Mondják, a pap holtig tanul.
És a macska? Ha álmatlanul
heverész
a számítógép, vagy éppen a
fénymásoló tetején,
a tudomány besurran-e a fején?
*
Macska-logika
Fénymásolón ül a macska,
egérre les a hamis.
Azt hiszi, ha egyet elkap,
másol arról százat is.
*
Az ásító zebra
Én a csíkos zebra vagyok!
Nem harapok, csak ásítok
haragomban épp’ egy nagyot.
Én a csíkos zebra vagyok!
Nem harapok, csak ásítok
haragomban épp’ egy nagyot.
Unatkozom
– álmos vagyok!
*
Féltelek…
Jaj,
úgy féltenélek,
el hogy engednélek
a
szivárvány-szélnek,
a langyos esőnek,
a nap
melegének,
folyók
mély vizének
rejtelmét
keresni,
s
vágyakozva lesni
a
fénylő kék eget,
kíváncsi
kisgyerek?
Titok
hív, védelek,
melletted lépdelek.
Ha
elengednélek
felhőnek,
hűs szélnek,
folyók
mély medrének,
csillagfényes
égnek
titkait
keresni,
oda’dnám
szívemet,
esengő lelkemet,
éberen
lángoló,
ölelő
fényemet,
kísérje
léptedet,
ha
majd én nem leszek…
Jaj,
nagyon féltelek!
*
Fohász
(a gyermekmosolyért)
Hogy ember vagy,
éld át e létcsodát:
a kerti úton át
a fű friss illatát
a kerti úton át
a fű friss illatát
érezheted,
és lépteid nyomán
a kövek halk dalát
hallhatod,
és lépteid nyomán
a kövek halk dalát
hallhatod,
de láss, ne csak nézz,
nyisd ki szívedet,
őrizz a lelkedben
nyisd ki szívedet,
őrizz a lelkedben
színeket!
Szívd mélyen magadba
a lét illatát, s meglásd,
a lét illatát, s meglásd,
álmaid elhozzák majd
borongós éjek után
a legfényesebb csodát:
a legfényesebb csodát:
egy kisgyermek ártatlan,
angyali mosolyát!
Őrizd, és vidd tovább,
s végtelen utadon
mondj el e mosolyért
néha egy csendes
s végtelen utadon
mondj el e mosolyért
néha egy csendes
imát.
***
**
*
Igaz mesék – Mira –
mesék
Mira és a fazék
Nénik,
bácsik, figyeljetek,
nyissátok
ki fületeket!
Elmondok
most - csakis nektek -
én egy
olyan történetet,
ami
kerek e világon
nem
történt meg soha mással,
csak
egy mesebeli házban -
nem
mesében, valóságban! -
az én
édes nagymamámmal,
meg
egy rosszcsont kisleánnyal,
aki
bizony, én vagyok,
(ameddig
el nem bújok)!
Történt,
hogy egy téli esten,
a
konyhán a nagyit lestem,
de a
főzés unalmas volt,
a mami
meg folyton morgott:
jövök
rögvest, légy türelmes,
labdázunk
majd, s mondok verset,
de a
papa mindjárt itt lesz,
és ha
éhes, tudod, mérges!
Ha jó
leszel - ahogy végzek
a
főzéssel - elmesélem,
-
ahogy tegnap már ígértem -
azt a
szépet, amit szeretsz…
Jézuskásat,
betlehemest…
Kár,
hogy ilyen kicsi vagyok,
nem
írok még, s nem olvasok…
Mérgemben
most jól elbújok,
nem
találnak majd a nagyok!
No de
hova…? Föl az égre?
Csillaglámpák
közelébe…?
Túl
messze van, s kicsit félek:
ha a
lámpák majd nem égnek,
a
sötétben karácsonyra hazaérek…?
Csendben
tovább gondolkodtam,
a
sarokba ólálkodtam, s képzeljétek,
nagy
titokban a fazékba belebújtam,
szépen,
lassan leguggoltam,
és ott
némán meglapultam...
Titkomat,
ha elárulod,
karácsonyig
itt lapulok!
*
Bobek, a nyúl
kalandjai
Egyszer
rég, az erdőszélen,
bokor
alján, zöld tisztáson,
frissen
vetett, lágy fűágyon,
született
egy fehér nyuszi -
piros
szemű, hosszú fülű -
(s
néha bizony alamuszi,
de
erről majd később szólok,
most
csak annyit, hogy a torkos,
mindig
éhes nyúlgyerekről
azt
sem tudni, fiú, vagy lány,
csak
az biztos: nyúl, s nem patkány,
mert
ha Bobek patkány lenne,
hosszú,
vékony farka volna,
s
virágokat nem legelne
az
erkélyen, és nem rágna
szét
mindent, ami zöldell…)
Szóval,
Bobek, a fehér nyúl
néhány
napja hatalmas úr
- s
éppen nálunk: befogadtuk -
míg a
kicsi gazda, Mira,
szüleivel
elindult a nagyvilágba,
megkeresni,
hol van még nyár -
tengert
látni, delfineket,
vízi
szörnyet, szellemeket
- a
mesékből, akikről,
mint
Bobekről is −
mindhiába
kérdezgetett,
sosem
kapott felelet:
fiúk
ők, vagy kisleányok?
Van-e
szárnyuk, s anyukájuk,
apukájuk…?
Történt,
hogy - míg Mira nyaralt -
Bobek,
a nyúl vígan nyargalt
oda -
vissza − vendégségben −
az
erkélyen, ami nincs egy kilométer,
csak
ha a nyúl naponta
ezerszer
fut oda-vissza,
megint
oda, s megint vissza,
míg a
tálból a friss vizet
ki nem
issza: odarohan,felborítja,
aztán
a házát is lebontja…
Felugrik
a kis asztalra, s lenéz arra,
hol fű
zöldell, lenn a réten: azt akarja!
Mérgében
az asztalt, széket,
és a
saját házát minduntalan felborítja.
S bár
a nyúl úr háza papír,
rajta
repedt ajtó tátong
-
elöl, s most már hátul is -
Bobek
hegyes, nagy fogától.
(Mert
azt oda a nyúl rágta,
unalmában,
sértődötten,
ha
kevés volt neki minden,
ami
zöldellt egykor − kezdetben még −
az
erkélyen…)
De hát
mindez neki kevés,
hisz’
a merész Bobek háza
hogy
lyukas lett, az asztalon
bérelt
szobát méltósága,
bár
étele - mit a király irigyelne -
ha nem
ízlett, hát a virágokat falta.
Kétlábra
állt, ahogy mondtam,
s az
asztalról, amit elért,
− ami
zöld volt − mind befalta.
Hiába
volt ezüst tálban karalábé,
sárgarépa,
friss nyúltáp,
meg
almacsutka, Bobek, a nyúl
-
ráadásul vendégségben -
Felfalta
a muskátlikat
mind
egy szálig az erkélyen.
Büntetése − csak, hogy ezt is
elmeséljem
− az lett végül,
hogy a
nyuszi − kis gazdája
érkeztével
− villámgyorsan hazakerült
oda
újra, ahol virág már nem várta,
hiszen
ott is lelegelte, réges-régen,
és a
háza meg azóta
fából
készült, nem papírból,
hogy a
fene-nagy fogaktól
ne
szakadjon mindjárt széjjel.
Így a
balga otthon várja,
hogy
egyszer majd − nagy-sokára −
meghívjam
őt vendégségbe,
úgy,
mint Mirát − s játszani
is az
erkélyre…
(No,
várhatja, mindhiába!)
Arra
bizony várhat még!
Örüljön,
hogy nem végezte
a
legnagyobb lábosomban
vadasként,
és hogy pörkölt főzés
helyett
elmeséltem mindenkinek
ezt az
igaz-nyúlmesét!
*
(Az én bolondos
születésnapom)
Azt
gondolom,
legyen e nap
az én bolond
napom!
Ha kíváncsi vagy, miért,
a titkomat neked
legyen e nap
az én bolond
napom!
Ha kíváncsi vagy, miért,
a titkomat neked
- de
csak neked -
most rögtön el is árulom.
most rögtön el is árulom.
Egyszer,
egy szép májusi hajnalon
(nagyon rég volt
- az idejét pontosan
már nem tudom -
szóval, egy illatos,
régi májuson
- talán huszonkilencedike volt?
- de hiszen mondtam is már -
nem
tudom…)
a gólya éppen arra járt,
ahol már réges-régen
nem lakom,
de emlékszem még,
hogy akkor, azon a
szépséges hajnalon
ez a bizonyos gólya,
(ahogy mondtam, és már
nem is kéne újra
mondanom…)
csőrével jó hangosan
bekopogott az ablakon,
és ott már vártak ám
az említett gólyára nagyon,
azon a szép,
május végi hajnalon,
vártak bizony!
a gólya éppen arra járt,
ahol már réges-régen
nem lakom,
de emlékszem még,
hogy akkor, azon a
szépséges hajnalon
ez a bizonyos gólya,
(ahogy mondtam, és már
nem is kéne újra
mondanom…)
csőrével jó hangosan
bekopogott az ablakon,
és ott már vártak ám
az említett gólyára nagyon,
azon a szép,
május végi hajnalon,
vártak bizony!
Szóval, ahogy a gólya
végre bekopogott
az ablakon,
megörültek édes jó
szüleim nagyon!
És rögtön hajba is kaptak
az apró csomagon,
(ami hófehér volt,
patyolat, bizony,
és jó
hangos,
ahogyan én tudom,
ahogyan én tudom,
és az
a bizonyos gólya
hagyta
ott az asztalon…)
Fiú ez! - örvendett jó apám,
- érzem én, erős, nagyon!
- Hadd bontom én,
és láthatod te is,
csak megvigasztalom,
bontotta - izgatottan ám! -
az
üvöltő csomagot végül jó anyám,
azon a szépséges,
májusi hajnalon,
(mikor a gólya már
azon a szépséges,
májusi hajnalon,
(mikor a gólya már
messze
járt nagyon,
a napsugár meg pajkos
táncot járt
a kopott ablakon…)
a napsugár meg pajkos
táncot járt
a kopott ablakon…)
Nos hát, a titkomat
neked - hiszen ígértem -
most rögtön el is árulom,
mert kíváncsi vagy rá, tudom,
hogy vajon mit hozott a gólya
azon a régi, fényes
májusi hajnalon.
Képzeld,
azon a régi, májusi hajnalon
- huszonkilencedike volt,
persze, ma már jól tudom…
- amikor a gólya
kopogott
azon a réges-régi
kopott ablakon -
hát én feküdtem
a kibontott, hófehér csomagon!
kopott ablakon -
hát én feküdtem
a kibontott, hófehér csomagon!
Jó apám kisfiúra várt,
azon a május végi
fényes hajnalon,
és hangosan sírt,
(mesélte
többször nagymamám)
hiszen kisfiú helyett
hiszen kisfiú helyett
egy
kisleány feküdt
a
kibontott, fehér csomagon.
Azóta minden évben
apámtól újra megtudom,
hogy az a réges-régi
nap az én napom,
mikor egy kisfiú helyett
a gólya engem dobott be
az ablakon.
Azóta minden évben
apámtól újra megtudom,
hogy az a réges-régi
nap az én napom,
mikor egy kisfiú helyett
a gólya engem dobott be
az ablakon.
A titkomat pedig
- de csak neked -
ahogy ígértem,
most
tényleg elárulom:
május huszonkilencedike
a születésnapom!
május huszonkilencedike
a születésnapom!
*
(majdnem)igaz
Béka mese
Képzeld,
kincsem, nálad jártam
egyik
nap a héten,
szomorúan
üldögéltem
éppen
az erkélyen,
s rád
gondoltam: milyen kár,
hogy
nélküled nézem,
ahogy
a kis nádi rigó
versenyt
száll a széllel…
Alig a
kis asztalkádról
a port
letöröltem,
el sem
hiszed, hogy mi történt,
majdnem
hanyatt estem…!
A
napernyő hosszú rúdján
üldögélt
egy béka -
zöld
volt, mint a fán a levél -
egy
kis levelibéka!
Apró,
sötét pontszemével
bánatosan
nézett,
ijedtemben
sikítottam
- mit
kérsz? Tán ebédet?
Kiszaladt
a nagypapa
a
rettentő sikolyra,
jót
nevetett, csendre intett,
s
lencsevégre kapta!
(A
nagypapa mindentudó,
olvas
nappal, éjjel,
csak a
reggelit cseréli
össze
az ebéddel,
és az
inget, meg a zoknit
hagyja
szanaszéjjel -
el ne
áruld a titkunkat -
kicsit
feledékeny!
Mindhiába
szólítgatom
vacsorához
este,
szórakozott,
s folyton morog,
mint
egy öreg medve:
nem is
értem, miért vagy most
haragos
és zsémbes?
Korán
reggel aludni hívsz,
s este
adsz ebédet…?
Ilyenkor
a nagymaminak
elszáll
a haragja,
és a
papát nagy titokban
mindig
kikacagja!)
No, de
hogy a történetet
végül
befejezzem,
egyre
vártuk, hogy a béka
hűs
vihart jelezzen.
- Ez
egy ritka béka-fajta,
időjós!
- suttogta
izgatottan
a nagypapa -
s mint
egy sztárt, fotózta.
Ám ez
a kis zöld leveli
hamis
béka-fajta:
meg
sem brekkent, egyre csak
a bús
legyeket falta.
A
vihar meg vígan tombolt,
hullt
a jég, a zápor,
béka
úrfi feje fölött
napernyő
volt, sátor!
Így
történt a béka-eset
a
nyári viharban,
s a különös
látogatót
aludni
kint hagytam.
Elmaradt
a simogatás,
elmaradt
a csók is,
elaludt
a hamis béka,
a
papa, és én is.
Másnap,
ahogy felébredtem,
s az
erkélyre mentem,
elámultam:
ilyen csodát!
Csupa
fény volt minden!
Azt
gondoltam, álmodom,
vagy
hőguta kerülget…
Szólt
a papa: csukd be a szád,
nyitva
felejtetted…!
De a
fényes csillogásra
elámult
ám ő is,
kiesett
a kezéből a
fényképezőgép
is!
Bevallotta
tévedését,
(bár
ez ritka nála) s örült,
hogy
nem főztem végül
békát
vacsorára.
Békamesém
végét most már
bárki
kitalálja,
remélem,
hogy te is tudod
- ha
nem, járj utána!
(Elküldöm
a fényképet is,
ki nem
hiszi, lássa:
békakirály
járt itt éjjel
-
álmában is fején volt
az
arany koronája!)
*
Ali, a mennybéli
eb balladája
Szervusztok,
kutyák és emberek!
Gondoltam,
megosztom veletek,
milyen
volt hű kutyaéletem,
mit
soká’ boldogan élhettem!
Hű
kutya voltam, s nem akárki,
családom
ősi és nemesi,
nevem
is ezt jelzi, láthatja mindenki:
Petraházi
Ali.
Őseim
óriás Schnauzerek,
(s
végtére, talán még az is lehet,
hogy
egyik ősömet
-
amiért, kérem, őt senki ne vesse meg -
templomfalak
között érte a végzetes,
mindent
elsöprő, szerelmetes eset…
Akarom
ugatni… meglehet
az is,
hogy talán biz’
megesett…(Uram,
bocsá’!)
S e
szégyenen rágódik
(néha
jó csont helyett) azóta
kutyafamíliám
- habár,
hogy
jó anyám miért is
bűnhődött,
megmaradt
számomra
örök talány,
hiszen
őt egykoron,
egy
hideg hajnalon
kiverték
örökre kutyául oda,
hol
mégis boldog volt,
csaholt,
ha éhes volt,
a neve
nemes volt:
Dózsa-rakparti
Bori.
Hetedhét
országban, sehol a világban
azóta
sincs párja:
ő volt
a legszebb lány
-
ébennél ébenebb fekete mindene -
s a
legóriásabb „snaci”.
A
sorsom - még kezdetben - jól alakult,
mert
kis gazdám - tervével -
ami
nagy titok volt, oly soká
-
megosztott velem
- mit
soká’ el sem hittem - egy
szőnyeges
legényszobát.
(egy
lakótelepen, magas emeleten
micsoda
büszkeség! - itt éltem életem.
Megvolt
itt mindenem - kutya-szép életem
élhettem
szabadon,
gazdimmal
napfényes délután,
s
hajnalon szaladtam
bokrokon,
árkokon át,
és
nektek azt is elárulhatom,
ágyba
is bújtam, már nem titkolom.
(a
gazdasszony - bevallom, kutyául morgott ám
néha
ezért velem,
hisz’
én voltam az, ki a pénteket
gazdimmal
úgy ünnepeltem meg,
hogy a
szép hófehér paplanról
könnyedén elnyúlva
szimatot vettem én,
s
vártam, míg este lett,
s jó
gazdim engedett
lábánál
heverni, s a meleg paplan fölött
megbújtam
reggelig, (ott kértem reggelit)
míg
egyszer le nem lökött
-
minden lány ilyen lökött?
- gazdimnak szerelme, egy
leány,
akit a
vén fene nem vitt el másfele,
pont
az én paplanos ágyam lett fekhelye
-
amiért sokáig morogva csaholtam őt!
Így
esett az eset, hogy végül odalett
az én
szép illatos - paplanos,
kutya-szép
ficsúri életem.
Ezután
egy bojtos szőnyegen
tengettem
sanyarú életem,
míg a
sors közbeszólt:
szerelmem
végül egy gyönyörű
skót
juhász kutyának
csahos-szép
barna leánya volt.
Családja
vicsorgott,
ha
néha megcsókolt, amíg egy
estén
a makrancos kutyalány
elszaladt
előlem:
nem
kell csók! - így morgott,
én meg
a gazdámtól - botor eb! -
magamat
eltéptem mérgesen,
s
elcsattant akkor - ó -
a
legeslegutolsó
-
halálos csók… , de gyilkosom arcán!
- jaj, vad autós…!
Örök
vadászmezőkön lakom,
mennybéli,
s mégis bús az otthonom.
Itt
élek csendesen - néha még könnyesen,
hiszen
jó gazdimat lent
régóta
gyászolják, siratják, amiért
túl
korán előrement…
Utánam
költözött, s angyal-lányok között
már
együtt maradunk, sírunk, és nevetünk,
őrködünk
éberen felhők fölött,
amíg a
földiek - kutyák és emberek -
mind,
aki született, tanulják odalent:
pokol
az élete, annak, ki nem szeret:
hiába
várja a mennybéli fényeket,
s az
égi, szép, harsonás angyali éneket,
pokolra
jut majd mind!
*
Tündérmese a
falumról
(A
suttogó fenyők alatt)
Azt
hittem akkor én,
hogy
egyetlen világ ez
a
lankás völgy ölén,
dombok
tenyerén bújó,
fenyvesek
- ölelte táj,
s e
mélyzöld, büszke fák
csípős
gyantaillatát szívja
velem
az egész világ, ami
nekem
csupán
az a
néhány kicsi ház volt,
ott a
dombok oldalán,
ahol a
cserfes kis patak
előlem
szaladt talán,
vagy
anyja - a folyó - után
viháncolt
pajkosan,
míg
dalolva csobogott.
Azt
hittem akkor én,
hogy
esténként majd mindig visszatér,
csak
éhes most szegény:
folyó-anyjához
fut, és tőle enni kér.
Sokáig
vártam mindig ott,
ahol a
csörgő kis patakkal
sok
pajkos tündér is
együtt
kacagott.
Csodáltam,
ahogy lobogott
sötét,
fénylő hajuk a víz alatt,
ahol
kergetőztek velük a kis halak,
és a
csillogó, arany homok
tisztára
mosta táncos talpukat.
A
tündérek, és a patak dala
keltette
hajnalonta
a
völgyben szendergő kis falut.
S a
házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük
nádtető aranylott,
előttük
mesebeli, hívó kis padok.
A
szobák sem voltak nagyok,
s bár
némelyiken a festék
kissé
megkopott,
mindnek
apró, hófehér fala
mosolygó
manók
és
tündérek bálterme volt, ahol
víg
táncot ropott a sok bolond-vidám
tündér-
és árny-manó,
éjféltől
néha reggelig
- de
ők csak éjszakánként éltek itt.
Nappal
erdők, mezők,
s
bokrok kincseit kutatta mind,
és
esténként megállt az idő velük
mindig
kicsit
- bár
akkor talán még idő sem létezett,
-
minek? Felesleges,
hiszen
a tündér-emberek
varázs-szavára
mindig este lett,
s
dalukra megszülettek újra
a
napfényes, tiszta reggelek
-
akkor még így hittem ezt,
ahogy
az összes, ott élő
tündér-kisgyerek.
Azóta
- ha a falumban ébredek -
sokkal
csendesebbek a reggelek.
Halkabban
kondul a lélekharang,
és
csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához
- már nem szalad -
s
amikor odaér,
- nem
éhes ő, csak szomjas -
némán
inni kér,
ott az
erdők rejtekén
bújó
domb alatt,
ahol -
ma is hiszem -
manók
és tündérek alszanak örök álmot
a
suttogó,
vén
fenyők alatt.
*
Mindegyik remek!
VálaszTörlésKöszönöm.
Törlés