Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2016. április 30., szombat

Lélekhangok (Gősi Vali versei, prózái)

ANGYALARCÚ ANYÁK


(válogatás anyák napi verseimből)

Angyalarcú anyám

Nem tudom,
hogy merre jár a drága;
a fényben él, és öröklét rejti el,
a mulandóság zárja-e  magába,
vagy a mennyből most is rám figyel?

Nem tudom,
hogy merre akadt dolga,
énekel-e angyaléneket,
mond-e imát másokért, mint régen,
szegény szíve fáj-e, mint nekem?

Nem tudom,
hogy hol rejtőzik, merre,
édes hangját leplezi a csend,
ó, ha egyszer előtűnne újra,
gyöngyházfényben ragyogna az arca.
*

Anyám kezén

anyám kezén fáradt erezet
álmomban halványuló emlékezet
röpít el hozzá néha még
s míg ölében a múltba révedek
én a vénülő nagy gyerek
úgy fúrom vállába a fejemet
és hullatom ébredésig a könnyeimet
ahogyan sehol máshol
csak anyám ölében lehet
lehetett

amíg a gyilkos kór szét nem rágta
lelkében is az utolsó emlékeket
s ameddig megint
a valóságra nem ébredek
nagyon fáj
minden ébredés
foszlik vele az emlékezés

a mama csak ül
kezét az ölébe ejti
és az ablakon át
elképzelt világát nézi
nem mesél színes emlékeket
már nem mosolyog soha
régóta nem nevet hangosan
ha megcsörren nála a telefon
csak annyit mond halkan bánatosan
„álmomban vártalak haza
de olyan hosszú volt ez az éjszaka”

apám a sírban
jeges csend hirdeti
örök dalát szép igazát
anyám már csak néha említi
otthonom azóta nincs
mama kérlek
ha néha érte imádkozol
mondd el neki
üres a ház
hideg a világ nélküle ideki’
*

Újjászülettél

elém hozott az illatos tavasz;
fény-szirmokból fonta a hajad
titok voltál pompa ragyogás
arany színben égő tűzzománc
csak néztem a fényt
hosszan elmerengve
és újjászülettél a tenyeremben
*

Örök életű

Ősz hajad ezüst felhővé lényegült,
könnyektől fátyolos ég-szemed tükörré,
törékeny tested kecses angyallá lett,
vigyáznak, óvnak örökbecsű szentek.

Megkoszorúzva arany-fény ágakkal
– vágyak kötelétől lágyan eloldozva –
ragyogsz örök nőként, gyönyörű Madonna,
könnyező árváid halhatatlan anyja!
*

Cseresznyevirág

Anyám járását
idézi a május:
körötte kék virágok ringanak,
talpa alá fűszálak simulnak,
s amerre árnya hangtalan’ halad
a búzakalászok fejüket leszegik.

Kapaszkodnék
köténye fodrába,
barázdát simít’nék lábai elé,
harmatot hintenék földjére a kertben,
ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném
            a szúrós bokrokat,
meg ne karcolják szép, fáradt kezét.
Cseresznyevirág –, a szívére hajolnék,
megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még…!
*

Hinnem kéne

Hinnem kell a feltámadásban;
hogy örökké forog a föld,
hogy megbújsz cseresznyevirágban,
meztelen fán élsz – mohazöld!
Rózsa vagy, vöröslő vér-virág,
magadba zárulsz, mint szűz arák!
Anyám, időtlen életem!
Miért siratlak, Édesem?
Hinnem kéne a feltámadást,
hisz állna a föld nélküled…
Minek a búcsú: létezel!
Fénytestű angyalként köztünk jársz!
Gyönyörű, ékes csillagom,
te kísérj végtelen utamon!
*

Anyám szava

Nem hallgattam hízelgő szavakra,
de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,
de kisgyermekként nem értettem még,
hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig
összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,
és elfogom szelíd tekintetét,
csak lehajolok némán, szemlesütve,
hogy megcsókoljam ráncos, szép kezét.

S míg fénykoszorút fon az éj fejére,
imádkozom, áldást mondok érte.
*

Angyalszárnyakon

Volt idő, hogy nem múltak az évek,
ólomlábon járt a délelőtt,
csak a mama sürgött nagy-serényen
a vászonnal fedett asztal körött.

Az égre nyúló diófa tövében
a fehér abrosz lenge táncra kél,
visszatérő álomként, az éjben
kovászt érlel, és dagaszt, szegény…

Körbejárja angyalként az asztalt,
áthajol az alvó lombokon,
mazsolával hinti meg a retest,

megcsókol, én visszacsókolom,
édes illat, könnyű szellő ébreszt,
és elsuhan ő angyalszárnyakon.
*

Nem sejtettem

Ültünk az estben, mély, sűrű csendben
búcsúzott éppen lopva a nyár.
Szelíden kutató szemmel nézett
hosszan az égre, s vissza rám anyám.

Kezét szorosan ölébe zárta,
és átmelegített a gondolat:
megpihent végre, végre, a drága,-
micsoda ritka, boldog pillanat...!

De mintha valamit titkolt volna:
fájdalom-gyötört ujjait talán,
vagy a bánat-mély barázdákat

görcsös kézfején és homlokán...?
Még nem sejtettem: csillagfény járta
halálos táncát a szembogarán.
*

Napraforgó kelyhén
 (anyámhoz)

Hófehér hajad
könnyű felhőn lebben
mosolyod az égbolt
visszatükrözi

folyómeder mentén
altatóként ringatsz
fűszálként hajolsz
bőrömhöz a réten

napraforgó kelyhén
aranyporból érlelt
édes nektárként bújsz
lelkem kaptárában

langy eső cseppjeként
arcomat simítod
búcsúzó madárként
emlékeim hordod

csak a hangod…
a szád…
csak a házad néma
nem felelsz ha kérdem
mért nem ölelsz
néha?
*

Égi mezőkön fényvirág

Anyám gyönyörű, nyári kertje,
rám köszön néha emlékeimben.
A pudvás kertkapu a mezőre tárul,
sárgul a repce, s a búzakalászok
szelíden lengve intenek.

Távol, a réten pipacsmezőre
réved a boldog emlékezet,
lángvörös fényben lobognak, égnek,
vérpiros szirmuk társa a szélnek,
kergetőznek a rét felett.

A nyárban arannyá sárguló földek
búzavirágot rejtegetnek,
kíváncsi fejük a napra néz,
égszínű kékjük megigéz,
hozza a szél az illatukat.

Mezei csokor az asztalomon,
anyám mosolya ragyog a szirmokon.
Szarkaláb, kamilla, mécsvirág,
pipacsok őrzik lágy szavát,
s égi mezőkön fényvirág.
*

A legszebb tavasz
Orsinak.

Vártalak.
Hirtelen kinyíltak a jácintok,
krókuszok.
Már akkor is szerettelek, 
mikor elindultál a fény felé,
azon a február végi,
tavaszt rejtő hajnalon!

Akkor Te hoztad el a tavaszt.
Korán érkezett, hogy ne fázzanak
a jöttödre hirtelen sarjadó
fűszálak, kíváncsi bogarak.
A korai-rügyruhás varázsmogyoró,
és a magnóliák is mind
veled hirdették a megújulást,
a születés-csodát, amit szavakkal
leírni nem lehet, mert a szó
olyankor bent reked, ha végre érkezik
a lét csodáját harsogó
parányi kisgyerek, és szavak helyett
megszületnek a könnyek is.
*

Örök anya

akár a Föld hátán
ütemre forgó évszakok
homokszem-létű ember
gyermek anya és nő is
úgy vagyok

voltam bár
májusra ébredő
szivárvány - létcsoda
lettem a forduló idővel
ostoba
perzselő nyári láz után
vacogó faágtól
titokban jajongva búcsúzó
haldokló falevél
lapuló hant alatt
rég halott madarak
kísértetdala volt
könnyű altatóm
mozdultam kő alól
didergőn kibújó hóvirág
hajoltam előre-hátra
süvítő szél dalára
vajúdón táncoló barkaág

vagyok remegő gyertyaláng
fagyban kinyíló jégvirág
porszem-létemet áldozom
bárány-szelíden fohászkodom

legyek a fény
egy csillag mosolya
végtelen utamon
örök anya
*
Anyám emléke nyár

Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,-
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.
*

Üzenet

Csendemet
szú percegése sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
− mint selymes kezed −
megsimít, anyám.
Mindig időben érkezik,
ébren és álmomban is
az egyetlen gyógyír,
ha kő-nehéz bánat
nyomja a szívemet:
békét hoz, könnyű-meleget.
S míg felébreszt
lágyan a gyönyör'szép
emlék − a „légy jó!”- üzenet,
a szívembe kéretlen érkezett,
zord bánatnak hűlt helyén
újra békesség
és szeretet él.
*

Bocsásd meg, Mama!

Szíved alatt melengettél,
langyos tejjel etetgettél,
édes szóval nevelgettél,
köszönöm, Mama!

Ha kérdeztem, te feleltél,
könnyeimre átöleltél,
elhagytalak - elengedtél
csendesen, Mama.

Boldog voltam, mert szerettél,
sorsom útján jót reméltél,
göröngyöket egyengettél
fáradtan, Mama.

Őrizted az égi rendet,
amit Isten megteremtett,
a szíveddel melengetted,
vigyáztad, Mama.

Lelkembe is átültetted,
ápolgattad, felnevelted.
Azt ígértem, boldog leszek,
hittük is, Mama.

Megtörte a sors a rendet,
bánat üli meg a csendet.
Temetik a gyermekemet,
mit tegyek, Mama?

Boldog én már nem lehetek,
anyák napján, virág helyett
elküldöm a könnyeimet
zokogva, Mama!

Hazudtam, hogy boldog leszek,
hogy Rád mindig csak nevetek.
Mosoly helyett a könnyeket
bocsásd meg, Mama!

(Életem első, legfájdalmasabb
verse a Mamának,
2006. anyák napján)
*

Májusi ragyogás
(Orsinak, Mirára várva)

Drága kicsi lányom,
te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöpp magzatodat.

Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.

Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.

Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.

Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat.

Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.
*

Nagyanyámnak

Ha mélyen alszom, rólad álmodom…
Kötényed illata az éjben rám terül,
lelkem bódultan a múltba szenderül,-
szaladok feléd az égi udvaron…

Göndör hajam a széllel versenyez…
lágyan simítod  gyűrött masnimat,
s míg csókolom arcodon a ráncokat,
álmomból sós könnyeimre ébredek.

Ahogy a boldog álom elsuhan,
elsietsz megint az égi réteken,
helyettem hosszan ölel a végtelen,
s lábad nyomában  fényvirág  terem.
*

Isten közelében

Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen:
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében

Éppen elértem gyűrött
szép kezét
de villám hasította szét az
égbolt kristályüvegét
és sötét lett hirtelen
vaksötét

Gyengülni kezdett a
bársonyos kéz
szorítása lassan engedett
körben a csillagfény kihunyt
a sápadt Hold nagy kerek
arcán valami sötét
szégyenfolt-féle gyúlt


Talán egy felhő vonta rá
leplét félve… sohasem
álltam így a közelében
soha nem láttam a Holdat
ily sötétnek…

Rémülten a gyászos lepel
után kaptam
nyomában rám hullt a
fényes hajnal
sokáig rettegtem
a fényre-ébredésben

Csak akkor múlt el
szörnyű rettegésem
mikor megláttam Istent
anyám közelében.
*

Úgy lesz
(megkésett levél anyámnak)

A végtelenben sem leszel magad,
megsimít majd hálás sóhajom,
mint a szellő bércek havas ormát,
emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,
a nélküled való fagyos hiányt
áldott lelked óvó lepelével
takarózva melegítem át.

Átölelve tartasz mindhalálig,
én hozzád bújok - örök kisgyerek -,
s úgy lesz minden, mintha nem is félnék…
(Dereng a fény, mégis rettegek…)
*

Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,
a tulipánok árván is boldogok?
Anyám kertjében nyílnak-e még
- lépteire vágyón - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg
átsimogatja az alvó kerteket…
Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:
nyíljatok, árváim, nélkülem, ezután…!

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!
Ki fényesíti majd szelíd szirmotokat?
Táncol-e napsugár a ház tövében?
Anyámra vágyom, fénytelen éjben…
*

Kovászt sem lehelsz már új kenyérbe…

Fecske-fiakat búcsúztatni,
lombhulló őszön búsan temetni
valakit sírva, összeborulva,
nem kísérsz, mama…!
Apám a sírban sorsunkat őrzi,
imakönyv lapja tűnt illatát rejti
zsoltáros hangja szép hagyatéka
felhangzik néha még csendesen
sötét álmatlan éjeken…

Fejfáját ölelve szólongatni
- ne fájjon úgy ha elszakad
tőle is életfonalam -
nem jössz velem!
Kínsikolyban az életem adtad,
árvádat hűtlen’ mégis elhagytad!
Nyikorgó, magányos kapunál
nem várod jöttömet soha már!
Hol jársz anyám?

Átlényegülve hófehérbe
kovászt sem lehelsz már új kenyérbe…

- szivárvány-emlék andalít,
a hiányra könnyű szél simít
ölelés-emlékű gyógyírt,
hajad színére éjsötétben
égszínű fátylat sző a csend,
hangod zenéje szökik az éjben,
homlokon csókol egy angyal
féltve, félszegen átoson
sejtelmes álmodon…

Miért hagytuk,
hogy így legyen,
miért, mama?
*

Kolduslélekkel

Megint egy nap, hogy ráébredtél:
végérvényesen árva lettél,
be kell már érned ennyivel.

Ajtók csukódnak lassan előtted,
fukar könnycsepped tétován reszket,
kolduslélekkel létezel.

Kifosztott lettél, üresség benned,
nincs, aki tudná, mit kéne tenned,
hogy a rettegést elriaszd:

senki sem fog majd fölötted állni,
száraz szemedet végül lezárni,
ha érted is angyal érkezik.


Mint a gyermek
(Kis Himfy - strófára)

Mint a gyermek, ki nem érti
még az élet lényegét
- ha elesik, fölemelik,
nem érheti semmi vész -
úgy vagyok most,- vén tudatlan:
földre estem, mozdulatlan’
várom, hogy majd közelít
rég holt anyám, s fölsegít.
*

Dermedt alázat
(sirató)

Ezerszer áldott nappalok után
rám hullt a sűrű, éjsötét átok.
Fájdalom-kövek közt botorkálok,
homályba fúló társam a hiány.

Fordult a világ akkor hirtelen,
feltárta titkolt, sátáni arcát,
szívemben rekedtek álmok, imák,
halálra vált a remény, kegyelem.

A rianó csend döngött fölöttem,
zuhantam fénytelen szenvedésbe,
szívemre ült a kő-nehéz bánat.

Szép szavak hulltak holtan köröttem
- súlyos fémpénz anyám zárt szemére -
hótiszta gyolcsban - dermedt alázat.
*

Kék csend
(árván)

Dereng a nyár,
s hogy itt maradtam árván,
halkabban jár a fény az ablakon,
hűséggel vár, hogy lágyan betakarjon,
ha  lelkem hűvösétől fázom már nagyon.

Vár, hogy ringatásra
nyíljon alkalom:
azúr fénysugárban - lélekrezdülés…,
vigasztalni vágyó, hozzám bújó csendben
öleljen az emlék – a boldog, nyári kék…
*

Búcsú
(Anyám emlékére)

Nem volt kényelmes, ringó
hintaszéked, a nyikorgó,
vén kerti pad volt nyár esti
menedéked. Oda rejtőztél
a csendbe hallgatózni,
közel a templom hívó harangjához,
hogy indulhass az esti imához.

Ott voltunk együtt, hosszan boldogok;
nyár estéken lángoltak a tűzliliomok.
Ott éltünk csendben, közel az éghez,
a lehajló almafákhoz, ahol
a nagy, kerek Hold a lombok között
esténként, sejtelmes fénnyel,
mindig új csodát varázsolt.

Látom még, ahogy kezedet
lágyan imára zárod, és a csendből
egy árnyék nyúl gyengéden
a virágzó almafához, de halk szavadra
már hiába várok; a maroknyi csendben
bársony emléked néma a fák alatt.
S míg bámulom halkan sírva
a hajlongva táncoló tűzliliomokat,
meglátom feltűnni utolsó,
halvány mosolyodat.

 (Asszociáció

WORDSWORTH, William: Táncoló tűzliliomok)
*

Rózsa terem
(anyának szóló)

Bársonyos
érintésedért suhanok
álmomban sok-sok éjen,
alázattal köszönök minden
áldott hajnalt, amiért fényeddel
naponta átkarolsz, ahogy régen.

Rózsa terem
ma az éji csendből,
éteri hangod ébreszt,
csobogó kis patakunk dalára,
felhők vigyázó, lágy táncára
repülök hozzád: megölelni Téged!
*


Könyörgés

Mama!
Hogy barázdáidon
régóta megbújik miattam
annyi gyötrelem
− fájdalmas életem
minden nyoma − kérlek,
nézd el nekem!

Mama, segíts,
maradj velem!
− szólítlak álmomban is
éberen.
Kérlek, bocsásd meg,
nézd el önzőségemet,
vissza-visszatérő
gyermek-vétkemet,
hogy könnyek,
fájdalmak titkait konokul,
egyre kérdezem,
s hogy őszült anyaként,
holtadban is
csak általad létezem!
Utolsó, halvány mosolyod,
is remény, kegyelem
maradt nekem.

Mosolyod meghitt,
ha fázom, melegít.
Könnyed a hűs forrás,
ha bánat-láz hevít.

Mama!
Ugye remélhetem,
megbocsátod egyszer majd nekem,
hogy utolsó könnycseppedet,
elnémult szívedet is
magamnak ölelem,
szeretetedre örökké éhesen?
Tudod, csak általad lehet
teljes az életem!
Te már itt maradsz
mindig nekem!
Előlem nem rejthet
sem Idő, sem végtelen,
elérlek ott is, a távol’
fény-hegyen, mindörökké
drága lényedből
töltekezem.
*

Hol jársz, Anyám?

visszarévedsz
a múlt fényébe
utad a végtelen visszaút
ott élsz a nyüzsgő emlékekben
sorsod a múlttal összefut
ott ahová senki nem kísérhet
magadban bogozod
múlt-batyud
magányos mosolyú
révületben
szemeden tört fényű
tűnt borúd nyomán
a búcsú hangtalan
csendedbe ájulsz
nem kísérsz többé
utamon soha
soha  már
lépteim fáradt üteme
halkul
indulok
némán
nélküled
járok
féltelek
félek
hol jársz
Anyám…?
*
anyák
(változatok)

anyák  ha sírnak
csak éj-csendben hangtalan
könnyeik nyomán
a gyermekük mosolyán
hajnalszín virág fakad

anyák  ha sírnak
minden könnycseppjük nyomán
fényvirág fakad

a nő ha anya
csak lét-dallamot dúdol
bársonyos ajkán
és altatódalára
gyermek s apa álmodik
*

Nagyanyó

Nagyanyónak nem számított
a fagy, a hó, sem az embert-próbáló
meleg, számára nem létezett
az időjárásnak semmilyen
komisz fintora, nem volt ok
arra soha, hogy esténként
elmaradjon az örökké krumpliból
készült, mégis változatos,
feledhetetlen ízekkel áldott,
mennyei vacsora.

Aludt-tejjel, maga-köpülte, friss,
aranyló vajjal kínálta este,
a maradék krumplit másnapig
hajában érlelte, s hozzá ebédre
a padláson lógó sonkát néha
meg-megnyeste, a kíváncsi
gyerekhad meg csillogó szemmel
várta-leste…

Aztán, egy néma, furcsa, téli este
- a maradék sült-krumplit nagyanyó
éppen a vájdlingba tette - valami
hirtelen, szúró fájdalom leteperte,
és örökre elpihent drága,
megfáradt teste.
*

Időtlenségbe őszülőn

    Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor ­‑ viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermed a szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem rohan.­
    Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra:
kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
    Arcomra fagyott szó leszek…
Örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-pillanat sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
    nyomtalan, valahol,
túl az anyaglét kőfalán,
ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább
a mindenségben örökké létező
anyák.

Anya legyek csak,
időtlenségbe őszülő folytatás!
*

Emlék

Ott ült végül az öreg karosszékben,
a főzőkanál tánca már hiába várta.
Nem mosolygott és alig beszélt,
csak néha bírta szóra fájó térdkopása.

Fényvirágot őriz az a régi váza.