A csönd fodraiban
Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednek a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj;
moccan a vágy egy ágon,
rügy fakad – ághegyen ringó,
éledő álom.
Örömneszekre ébredés
– Változatok –
1.
Örömneszekre ébredés
Derengő sóhaj a táj, a lét,
mintha távoli boldogság után vágyón
szórná hűs izzadtságcseppjeit az alélt,
nesztelen' foszló hajnal.
Friss patak csörgedezik, viháncol,
átaraszol az éledő tájon,
nyomában tűnik a borús, hajnali álom,
és az ébredés küszöbére lendít,
elvegyülni réveteg örömneszekkel,
feledtetni nyomasztó félelmeket,
lángot vetve sötét, lélekrontó,
kétségek közt homályló,
torz kísértéseknek.
E halk bánatot ringató tavaszon
már semmitől sem félek;
az égre nyúló fák fényekké lényegült
árnyéka védelmez
minden időben.
2.
Mindent odaadással
Mióta már,
hogy ez a gyöngéden ölelő szempár
– a te szemed – vigyázza
az utcalámpák árnyékában bújó
félszeg ölelés-emlékünk,
amikor sejtelmes hallgatásban
fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra.
Ma ódákat ír körénk a csend.
Már nem találgatom értelmét a létnek,
mosolyom ráterül a világra.
Felesleges minden hiú ígéret és álom,
csak szeretni vágyom,
átúszni ezen az eszeveszetten zubogó
élet-sodráson,
sebhelyekkel is a szívünkön,
nem törődni már semmi mással,
csak szeretni,
szelíd akarással,
szeretni mindent-odaadással.
Igézet
már itt szalad a hajnal könnyű fénye
ébred a nap a tenger fölött
az égszínkék víz most vált smaragdzöldre
s a tükröződő hullámok között
elrejtőzik még egy csöppnyi béke
*
béke
magasztossá szépül
a táj a délelőttben
földig hajol a nap a víz fölött
a kék csöndön átragyog a béke
s én meghajolok e fönség előtt
Ébredés
Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre megremeg,
s amerre nézek, rezdülnek mind
az ébredő lények.
Rügyek pattannak hirtelen,
riadtan tápászkodnak
a bámész ághegyen.
Szökik a csönd; rigó-pár rebben
nyújtózó ágról, hajnali násztól
kába gerle borzolja szemérmes
párját, s a viháncoló verébseregre
dühösen lecsap, mohón fölkapva
előlük a száraz magokat.
A langyos napfény behajol
hozzám a nyitott ablakon,
arcomhoz bújik, míg ébredek.
Az utcán fásult emberek
– lehajtott fejjel mind siet –,
szemükben dermedt éj-mosoly,
de gondoktól gyűrött homlokukon
már szelíden táncol
a megcsúfolt reményű tavasz.
Ragyogás
Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.
Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok.
A Fény liturgiája
Újra e rezzenetlen sejtelem,
az ünnepélyes békesség van itt,
és visszhangzik a csend a lelkeken,
árad a fény, mely majdnem elvakít.
Csitul a fájdalom, a könny apad,
kihajt a fű, bomlik ezer virág,
a horizonton aranylik a nap,
leveleket ringat minden faág.
Már veszni érzem
Hány nap még a végső ébredés,
ami a káoszból kivezet?
Hány csillag vakító fénye kell,
hogy tisztán lássunk,
ha számtalan gazság festi
koromsötétre az eget?
Miféle rend vezet
ki a zűrzavarból?
Már veszni érzem hitemet,
hogy meglátom újra
a felhők mögül felderülni a kék eget.
És hová lehet fellebbezni,
ha bűn és pusztulás fenyeget?
A tavasz misztériuma
- részlet -
Nézem a tájat
a rügyeket bontó
levelek közé rejtőző fákat
a tavasz elé térdelek
ég felé küldöm hálaimám
hogy megélhetem még
e rejtelmes feltámadását
a világnak
e fenséges újjászületést
amint lágyan rám hullatja
illatos fátyolát az alkony-ég
elsimítva gyűrött
magányomat
Csönd-remegéssel
Éjjel
hazavitt egy különös álom.
Esti csendben terült elém az otthon,
a régóta elérhetetlen távol.
Rád gondoltam; hozzám simult a múlt;
a Hold kigyúlt, csillogó ezüstbe vont
egy hajdani alkonyt, és elfogott
valami rég elveszettnek hitt mámor.
A sejtelemben felragyogtak az apró csillagok,
fényüknél megláttam anyám imára kulcsolt,
áldott kezét –, apám is szelíd mosollyal állt ott…
A szél hűvösebbre váltott, és a fáradt, esti légben,
könnyű, fátyolos csönd-remegéssel
rám hullt még sok szép, aranyló emlék,
a hársak édes illattal, hosszan ölelték,
hogy maradjon, fonja körül még
ez a meghitt melegség,
ez az álomszép tavasz
fáradt szívemet.
Merengés kávéillat mellett
– Mónos Jenő festőművész grafikájára –
Tavasszal
néha hosszan elrévedek,
a csészényi illatos kávé felett.
Hagyom,
hogy szenderegjenek még az ébredő,
beszédes gondok. Nem engedem,
hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,
meghitt csend-perceket.
Vágyom,
hogy velem maradjon a Pillanat,
amíg e szelíd időtlenségben
némán vajúdó percek − immár halálra ítélten –
lassan megszületnek.
Nézem a kávéskanalat, ahogy
a mozduló pillanattal lassú táncot lejt
a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:
mi-végre vagyok? Mi-végre a világ,
a nap, a felhők, színek, illatok…?
– és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.
Áldom a csendet, a múlt, jövő,
és Most-pillanatot, amelyben
– a világ parányi részeként – emberként –
létezem.
Tisztul a kép, szólít egy hang.
A feladat:
percenként újjászületni, megélni
eljövő órákat, napokat.
Tenni a dolgomat: vágyni az új tavaszt,
az ébredéseket, a kávéillatot,
a hozzám hajoló
hajnal-pillanatot.
Ébredés
Már fészket rakott szívemben a hála,
bennem dobog újra a tavasz,
repülj, madár, vidd hírül a fáknak
rügyfakasztó boldogságomat!
Uram! – fogadd szívedbe imámat,
lelkesítsd a fázós hóvirágokat,
segíts nyílni a szerény ibolyáknak,
adj reményt a megfáradt világnak!
Már érlelődik bennem a tavasz,
de fellelhető még a tétlenség is;
nem más ez, mint örömteli próba,
ráébredni alvó önvalómra.
Félek
montázs – (karantén)hangulataimból
Te, ki a földet, eget és vizeket
ezüstös fényeddel óvod az időtlenségnek,
és esténként újra gyújtod az ég lámpásait,
hol csillagok őrzik az isteni holdfényt,
miért borítottál fekete fátylat
árva anyákra s férfiszívekre,
kik hősként éltek és szeretni jöttek ide?
Miféle átkozott világ az,
ahol a szívünk mindig fázik,
ahol velünk vacog a bánat,
a boldogság búvó oázis?
Ó, hol van a derengő gyermeki béke,
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
ébenfekete éjszakák után,
mikor a hízott hold jeges udvarán
áttör a félszeg hajnali pír?
Nincs arca az emléknek, időnek,
alig verdeső szíve már némuló,
e kegyetlenségtől kiégett földi létnek.
Mégis élek...
… de hány nap még a végső ébredés,
ami a káoszból kivezet?
Hány csillag vakító fénye kell,
hogy tisztán lássunk,
ha számtalan gazság festi is
koromsötétre az eget?
Miféle tudomány
és rend vezet ki a zűrzavarból?
Már veszni érzem hitemet,
hogy meglátom még újra felderülni
a felhők mögül a kék eget.
Mondd, Uram, hová lehet fellebbezni
veszett remények miatt,
ha áltudománnyá lesz a szeretet,
és már csak bűn és pusztulás fenyeget?
*„Csak értéktelen, földi ékszerek,
azok vagyunk mi, mind itt, emberek!”
Néha mégis… tűnik a fényben a rettenet,
pirkad a reggeli ábránd,
felhőkhöz bújik a foszló, tündéri vágy,
és vijjogva szálló madárraj húzza tovább
az éledő, ezüstös álmot...
Félek,
mit hoz az éj még,
ha haragra lobban az isteni láng
és sötétbe borul végképp a világ?
Ó, jöjj, angyali hang,
hozz megváltó fohászt!
*V.L. sorai
Csillagszirmok
Bemelegítés csupán,
ahogy verseng a szélben,
majd boldogan landol
két seregély egy éppen
mély sóhajjal rügyeket bontó ágon.
Valami magasztos béke ül a tájon,
különös, éteri visszhanggal
felelget ide-oda a feketerigók,
zöldikék hada.
Az égi palást áttetsző,
hajnal-kék selyme
óvón hajol az anyaföldre,
angyali kórus köszönti zengve
az éledő bokrokat, fákat,
és a játszi fények a lágyan
ringó ághegyekre tűzik
az aranyfák lángoló
csillagszirmait.
Ragyogás
– a csönd fodraiban –
(versmontázs tavasz-hangulataimból)
Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednek a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan egy ágon a vágy…
halkul a sóhaj,
hamvad a tegnapi tűzn
hűvös a hajnal,
begombolom az álmom,
lábamhoz térdel a múlt;
és újra a rezzenetlen sejtelem,
az ünnepélyes békesség van itt,
visszhangzik a csend a lelkeken,
árad a fény, mely majdnem elvakít.
Csitul a fájdalom, a könny apad,
kihajt a fű, bomlik ezer virág,
a horizonton aranylik a nap,
leveleket ringat minden faág.
Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.
Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok…
Csak nézem a tájat,
a rügyeket bontó,
levelek közé rejtőző fákat,
a tavasz elé térdelek,
ég felé küldöm hálaimám,
hogy megélhetem még
e rejtelmes feltámadását a világnak,
e fenséges újjászületést,
amint lágyan rám ejti
illatos fátyolát az alkony-ég,
elsimítva gyűrött
magányomat…
Egy felém hajló
fénysugárhoz simulok,
megidézett sziluetted
körberajzolom,
aranyló búzaszem – hullsz elém,
megéledsz szívemen;
oltárcsend ünnepel,
fénytörés villan szembogaradon,
a ragyogástól
a lélegzet eláll…
Csillagtánc
Meglásd, végül legyőzzük mégis
mindazt, ami régóta rombol.
Mindent, ami szívünket tépi,
jó messzire űzünk magunktól.
Virágzó fák – állunk a fényben,
összehajolva, csendben várunk,
amíg a sok-sok szenvedésben
kegyelmet hajt minden águnk.
Együtt nem félünk már az éjben,
minden csillag nekünk világol,
egyik majd egyre fényesebben
ragyog, és táncot jár egy ágon.
Fenséges májusom
valami ismerős édes illattal
bódított el az álom
anyám arca villant egy dúsvirágú
hamvas orgonaágon
és eljöttek sorra mind
mosolyuk átragyogott a félhomályon
és fölsejlett a legpompásabb május;
a ház
a kert
a hajnal-szerenád
a zöld-fodrú fenséges fákon
átszökő törékeny sugáron
földerült apám szép mosolya is
ébredésig fényében fürödtem
