Lélekhangok (Gősi Vali versei, prózái): http://mek.oszk.hu/11500/11515/index.phtml

Lélekhangok (Gősi Vali versei, prózái): http://mek.oszk.hu/11500/11515/index.phtml

http://mek.oszk.hu/11500/11515/index.phtml

http://mek.oszk.hu/11500/11515/index.phtml

Válogatás a 2013. évi Győri antológiába

Szeretnélek

Szeretnélek kibontani

bánatod páncéljából, végre,

hozzád hajolva lelkedhez érni,

tavaszt igézni a fagyos télre!

Szeretnék e rejtelmes csendből

életzenével kitörni újra:

ereidnek suttogó neszére

ébredni, lágyan összesimulva.

Szeretném, ha ütemre járna,

egy ritmust dobolna fáradt szívünk,

ahogy a régi éjen, amikor először

egymás szemébe néztünk!

(Asszociáció: Szabó Lőrinc, Mint még sohasem)

Szó-virág

Egy érintés mi simogat

barkán ha pelyhek bomlanak

kő alól leskődő bogarak

rejtőző könny ha felszakad

félszeg mosolyon átszalad

egy emléket hozó pillanat

fény ha érinti arcodat

folyó-fodorhoz őz szalad

kenyér a terített asztalon

kalácsillat mi átoson

a hiányból szakadó bánaton

simuló ránc a homlokon

gyermek szemében képzelet

- csillag mi ott írt fényjelet -

csöppnyi dallamot énekelsz

kis rigó halkan trilláz veled

megcsodálod a zöld füvet

és elsimul a csend veled

ha szökik a fagy a hó alatt

éledő ágon rügy fakad

szó-virág bont új szirmokat

kikandikál a hóvirág

tavasz

remény

feltámadás!

Csak a tenger

semmi nincs most

csak a tenger

az ég ráhajol 

a végtelennel összeolvad

ami volt is - itt most nincsen

csak a kékség  csak a tenger

narancsliget ringó csendben

kavics-  homokrengetegben

olíva-zöld szirteken álló pillanat

ultramarin fényben úszik

könnyű árnyam - semmi  vagyok -

mégis minden:

homokszem a végtelenben

zöld - kék színben 

lebeg minden

csak a csend van

csak a tenger

a hegy ormán olajfák közt

figyel Isten

(Platamonas, 2012.)

Ringató

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat
mennék utánad cipelném terhed
míg gyönyörré válna e gyötrelem
fájón is csodává nemesült sorsom
gyémántként ragyogna könnyemen
de szívem kihűlő hideg márvány
testemben kín kering vér helyett
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
ne riasszalak - nem sírok mégsem
maradjon örök a pillanat
hozzon el gyertyafény
végtelen álom
végeérhetetlen gondolat
hadd öleljelek álmaimban
hagyd hogy karomban tartsalak

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat

Nélküled

Hallgatás lopózott közénk
zongorafutam rezzent át a csenden
ólomlábakon állt a perc velünk
fáztam
könnyű cipőm szétfoszlott azóta
emlékszem
kioldott sálam ismét nyakamra tekertem
hogy reszkető testem
helyetted vele ölelkezhessen
szerelmünk emlékjégcsapjait
melengettem mikor fölsírt egy hegedű
a búcsúdal azóta zokog bennem
koldus-lélekkel hallgatom
és közben megfagyok nélküled

(Mónos Jenő grafikájára)

Végérvényes

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,

de kiszakad majd belőlem a lélek,

s ha túl késő lesz feloldozást kérni,

vétkeimért hő imát remélni,

hamis hangú szirének dalára,

bűnös magam-búcsúztatására

visszhangzik majd a siratóének,

míg ős-terhemmel az enyészetbe térek.

Még itt vagyok, még égre nézek néha,

még elbűvöl a mindenség hatalma,

még verset írok – muzsikál a szívem,

s e lágy zenéjű, különös-szép csöndben

megvallom a hálát, am’ért éltem,

bár sorsom végérvényes, érthetetlen.

Koldusének

fázik a lélek

rádidereg a hajnal

fagy vicsorog még

elűznéd melegeddel

koldus-hegedű sír fel

Áldanám

(lét-ballada)

Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,
bársony napmelegben, ringatózva szélben,
hajlongva balzsamos tengerillat-árban,
termő szerelemben sarjakat fakasztva.

Langyos harmat-nektár duzzasztott, feszített,
őseim, szerelmem, viharoktól védtek.
Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:
de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!

Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem,
elhagyottan, árván, erőtlenül védem.
November szele sír altatót régóta,
foszlik az időben Bölcseim mosolya.

Erősítsd, nagy idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez,
mióta terhemmel roskadozva élek -
sorvadó gyökerem talán újraéled!

Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem,
de mocorog még élet árvult gyökeremben:
szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének,
görnyedő törzzsel is áldanám e létet!

Elhagyottan

Gyakran álmodtam szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak mindig újra keserű,
csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer
sírva, esdekelve - vádló
miértjeimre nincs válasz
azóta sem.

Mégis, néha kapaszkodom

semmibe hajló álmaimba,

és fojtott indulattal kérdezem:

miért hagyott remények nélkül

a hatalmasnak, jóságosnak hitt

Isten?

Hóvirág-mosolyom

Nagyon fáj,
de már hagyom,
hogy felengedjen végre
arcomon
a könnyáztatta
bánatom nyomán
dacolva nyíló,
fagyos
jégvirág-
fájdalom.

Nagyon fáj,
mégis hagyom,
hogy jégvirág helyett
arcomon
kinyíljon végre
tavaszt üzenő,
fénytől éledő,
riadt
hóvirág-
mosolyom.

Merengés kávéillat mellett

            Tavasszal néha hosszan elrévedek,

a csészényi  illatos kávé felett. Hagyom,

hogy szenderegjenek még az ébredő,

beszédes gondok. Nem engedem,

hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,

meghitt csend-perceket. Vágyom,

hogy velem maradjon a Pillanat,

amíg e szelíd időtlenségben

némán vajúdó percek − immár halálra ítélten –

lassan megszületnek.

            Nézem a kávéskanalat, ahogy

a mozduló pillanattal lassú táncot lejt

a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:

mivégre vagyok? Mivégre a világ,

a nap, a felhők, színek, illatok…?

- és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.

Áldom a csendet, a múlt, jövő,

és Most – pillanatot, amelyben

- a világ parányi részeként - ember vagyok.

            Tisztul a kép, szólít a feladat:

percenként újjászületni, megélni

eljövő órákat, napokat.

Valakit mindig várni, ha elrabolta is

egy végzetes pillanat. Tenni nélküle,

is a dolgomat: vágyni újra a tavaszt,

az ébredéseket, a hajnali kávéillatot,

a hozzám hajoló, időtlen pillanatot.

Titkon búcsúzunk

„Bokraink közt már az ősz barangol”,

harmatkönnyet sírnak mind a fák,

halk neszekkel eloson szeptember,

hátrahagyva sárgult aranyát.

Homlokunkon új barázdák nyílnak,

mélyükön a bánat elsimul,

íriszünkön a tompuló fények

szelídülnek - létünk alkonyul.

Esténként, a szürke fellegekkel

elmélázva, titkon búcsúzunk:

ébredünk-e újra napmelegre,

vagy az örök télbe indulunk?

Halántékunk őszi dér-színébe

az éjek tűnő vágyat rejtenek:

foszló álmok, mézillatú esték…,

elfáradtam, Isten veletek!

(Asszociáció: Szergej Jeszenyin: Bokraink közt)

Tükre lennék

Tükre lennék tiszta mosolyoknak,

gyűjteném hosszan magamba a fényt,

visszacsillannék borús alkonyatban,

idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,

a szememben bújó ősi csillogás

emlékként  élne tűnt mosolyokban:

rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,

vigyáznám végtelen, titkos rejteken

őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,

szálló madaraknak éteri dalát,

erdők, folyók, mezők illatát.

Rekviem egy távoli karácsonyért

Nem tudom, milyen lesz

akkor a karácsony,

állnak-e fenyők fönn a bérceken,

várják-e dermedt ágaik alatt

őzgidák és riadt, éhes madarak,

hogy szűnjön a gyilkos fejszecsattogás,

csituljon végre a zajos világ.

Nem tudom, lesz-e még

hó-tiszta karácsony,

élnek-e majd szelíd lelkű emberek,

kik áhítattal várják az Isten-gyermeket,

s ha napkeleti bölcsek lépte közeleg,

érzik-e a meghitt jászol-meleget?

Nem tudom, hol talál,

lesz-e szeretet,

de ha akkor még e földön élhetek,

hálatelt lélekkel imát mormolok,

hogy szép volt élni, s talán búcsúzok:

némán „fenyőtől fenyőig megyek,

és minden fenyőt megsimogatok”.

 (Asszociáció: Reményik Sándor, Karácsonykor c. versére)

Küszöbön sírok

Nyitnám az ajtót, mindhiába,
fáradtan dől a szoba falára.
Félig nyitva áll, félig zárva,
kivénhedt, öreg zsanér-válla
rozsdától nyikorgó, ócska roncs.

Nyitnám az ajtót, és bemennék
- talán a régi illat várna -
ha a megfáradt, öreg ajtó
oldalra dőlve, de félre állna,
utat nyitva a régmúlt világba.

Nyitnám az ajtót, hosszan állnék
küszöbén az ódon szobának,
bárhogy is fájna, emlékeznék,
apámra, anyámra… − asztal várna,
megkopott széken dohos párna…

Nyitnám az ajtót, mindhiába.
Riadt pókok bérelt hazája,
fakó emlékek, kihűlt kályha a régi otthon:

eltávozottak rideg háza…
Küszöbön sírok − elhagyott, árva.

(Versillusztráció  Mónos Jenő festőművész grafikájára)

Illúzió

Álmomban olykor haza indulok

a  folyón ívelő öreg hídon át,

és összeáll a régi, szétesett világ.

A domb fölött hűen őrködő templom

a fényben újra fehéren ragyog,

hársak édes illata bódít,

míg harang szavára lassan ballagok.

Hozzám hajolnak a jegenyék az úton,

árnyukban kicsit megpihenek,

és magamhoz ölelek közülük néhány

megfáradt, ráncos kérgű öreget.

E  szelíd vidéken némán megállok

minden éledő emlék előtt

- ismerős bokrok sóhajtják kérdőn:

hová tűntek a beszédes tegnapok…?

Vezekelve hűtlenségemért,

lehajtott fejjel imát suttogok:

lelkem terhét, a maró bűntudatot

vállalt sorsommá áldással fogadom,

amiért a kedves, otthoni tájról

- legalább néha - álmot láthatok.

Úgy lesz

(levél anyámhoz)

A végtelenben sem leszel magad,

megsimít majd hálás sóhajom,

mint a szellő bércek havas ormát,

emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,

a nélküled való fagyos hiányt

áldott lelked óvó melegével

takarózva  vészelem majd  át.

Átölelve tartasz mindhalálig:

hozzád bújok - örök kisgyerek,

s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…

Dereng a fény, mégis rettegek…

Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban néha lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.

Elhagysz

Elosonsz

emlékeken át

félszeg

szép mosolyod

még közelít

de már hallani vélem

utolsó lépted

nincs semmi esély

hogy velem maradsz

mint aki menekül

– előlem szaladsz.

Lennék menedék

álom légy legalább

- időtlen pillanat -

hadd halljam egyszer még

derűs hangodat

maradj

akár egyetlen emléknek

csak ne áldozd magad végleg

a tékozló mindenségnek!

Indulsz

örökre elhagysz

hiába marasztallak

árnyad beledől a végtelen

hiány jeges csendjébe

ma sem maradsz

félek

semmivé porlad végül

minden emlék

elhagysz

álmom martaléka vagy

magamba rejtve

hiába hordtalak.

Tenyered melegét

a kezedet vágyom

tenyered melegét

kezemre hajló érintésedet

otthon-melegét idézni a múltnak

ledobni lelkünk tépett rongyait

kiteríteni takarónak

szerelmünk rejtve őrzött titkait

felbátorodva a pőreségen

keresni tiltott fényeket

levetni közös bánatunkat

feledni gyászos sóhajunk

mámoros lélekkel

összehajolva

egymásba olvadó

kéz legyünk

(Asszociáció: Ellen Nitt: Otthont adsz)

Nem értem

Ajtót nyitok, megérint újra

a gyógyszerek csípős szaga,

és átvonaglik a hűvös téren,

a kályha langyos illata.

A ház üres, nem lakja senki. 

Sok éve, hogy nem jártam itt.

Ülnék a hideg konyhaszékre,

de senki nincs, aki helyet szorít.

Nem értem… Apámat eltemették,

a Mama nem vár - nagybeteg.

Hiába kérdezem felnőtt fejjel,

a boldogság azóta hova lett?

Nyilall a csend - nem felel senki.

Holtában mosolyog rám apám…

Anyám is feldereng - pillanatra -

a tűzhelynél állva sírdogál…

Nem értem, miért nem zokogtam akkor, 

hogy így marad végleg ezután…? 

Fagyos a ház, hideg a kályha.

Egy érintés kéne, egy kézfogás…!

Apám szavát, mosolyát vágyom,

egy váratlan, nagy találkozást,

repítsen elérhetetlen pályán

gyermek-létembe a múlt-varázs!

(Asszociáció József Attila: Ajtót nyitok, c. versére)

Végül

Ha elfogy végül maradék erőnk,

a végtelen majd kegyesen fogad,

hol nem számít már testünk gyengülése,

és nem jegyeznek szürke napokat.

Mindenek feletti, örök álom:

testvér, barát nem lesz idegen,

békességbe merül minden lélek,

a végső, nyugodt partvidékeken.

Ha tétován is, arrafelé tartunk,

- feledve a lét vad káprázatát -

hol áhítatra nyílik konok ajkunk,

és elborít a könnyű álmodás.

Összehajolunk e kegyelemben:

megérinti lelkünket az Isten.

Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,

a tulipánok árván is boldogok?

Anyám kertjében nyílnak-e majd

- lépteire vágyva - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg

átsimogatja az alvó kerteket…

Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:

nyíljatok árváim, nélkülem, ezután…

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!

Ki fényesíti most szelíd szirmotokat?

Táncol-e napsugár a ház tövében?

Anyámra vágyom, fénytelen éjben…

Tavasz jön mégis, és a napmeleg

átmelegíti majd vacogó lelkemet,

ha anyámért sírok, és édes, jó apám

óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,

letekint az árvult kertre fény-szemük.

Csillaggyermekem már eléjük szaladt,

vigyázzák egymást, s a tulipánokat.

MÁJUSI RAGYOGÁS

(Válogatás

Édesanyám emlékére)

Fényvirág

Drága kicsi lányom,
te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöpp magzatodat.

Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.

Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.

Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.

Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat

Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.

2006.

Bocsásd meg, Mama!

Szíved alatt melengettél,

langyos tejjel etetgettél,

édes szóval nevelgettél,

köszönöm, Mama!

Ha kérdeztem, te feleltél,

könnyeimre átöleltél,

elhagytalak - elengedtél

csendesen, Mama.

Boldog voltam, mert szerettél,

sorsom útján jót reméltél,

göröngyöket egyengettél

fáradtan, Mama.

Őrizted az égi rendet,

amit Isten megteremtett,

a szíveddel melengetted,

vigyáztad, Mama.

Lelkembe is átültetted,

ápolgattad, nevelgetted.

Azt ígértem, boldog leszek,

hittük is, Mama.

Megtörte a sors a rendet,

bánat üli meg a csendet.

Temetik a gyermekemet,

mit tegyek, Mama?

Boldog én már nem lehetek,

anyák napján, virág helyett

elküldöm a könnyeimet

zokogva, Mama!

Hazudtam, hogy boldog leszek,

hogy Rád mindig csak nevetek.

Mosoly helyett a könnyeket

bocsásd meg, Mama!

(2006. anyák napján)

Nagyanyámhoz

Ha mélyen alszom, rólad álmodom…

Kötényed illata az éjben rám terül,

lelkem bódultan a múltba szenderül,

s szaladok feléd az égi udvaron…

Göndör hajam a széllel versenyez…

lágyan simítod  gyűrött masnimat,

s míg csókolom arcodon a ráncokat,

álmomból sós könnyeimre ébredek,

ahogy a boldog álom elsuhan,

elsietsz megint az égi réteken,

helyettem hosszan ölel a végtelen,

lábad nyomában  fényvirág  terem.

Könyörgés

Mama!

Fakuló arcod is

éltető fény nekem,

s hogy barázdáidban

régóta megbújik

minden gyötrelem

− reményvesztett életem

örök nyoma − kérlek,

nézd el nekem!

Mama!

Segíts nekem!

− szólítlak most,

és már örökké, önzőn,

zokogva, álmomban, és

álmatlanul, s csak néha

csendesen…

Mama!

Kérlek, bocsáss meg nekem!

Nézd el önzőségemet,

vissza-visszatérő

gyermek-vétkemet,

hogy könnyek,

fájdalmak titkait konokul,

egyre kérdezem,

s hogy anyaként is

csak általad létezem:

egy pillantásod is

remény, kegyelem

− az élet − nekem.

Mosolyod meghitt,

ha fázom, melegít.

Könnyed a hűs forrás,

ha bánat-láz hevít.

Mama!

Ugye remélhetem:

bocsánatos bűn vagyok

ritkuló könnyeden?

S hogy halkuló szívedet

− szeretetedre örökké éhesen -

mohón kifosztom,

magamnak ölelem,

szüntelen −

ugye, megbocsátod

egyszer nekem?

Mama!

Te már itt maradsz

mindig velem:

csak általad lehet

teljes az életem!

Előlem nem rejthet

soha a végtelen,

elérlek akkor is,

ha ott állsz a távol’ fény-hegyen:

fényedből töltekezem.

Mama!

Kérlek, hosszan ints

akkor majd nekem!

Engesztelésként,

és hálából, hogy vagy

− s hogy éppen nekem −

szavak helyett

egy szál virágot rejtek

csendesen

a régi, szép üvegvázádba

ezen az áldott

reggelen.

(2008. Anyák Napján)

Fohász

akár a Föld hátán

ütemre forgó évszakok

homokszem-létű ember 

- gyermek, anya és nő is -

úgy vagyok

voltam bár

májusra ébredő

szivárvány - létcsoda

lettem

a forduló idővel

ostoba

- perzselő nyári láz után

vacogó faágtól        

titokban jajongva búcsúzó

- haldokló falevél

lapuló hant alatt

rég halott madarak

kísértetdala volt

könnyű altatóm

mozdultam kő alól

didergőn kibújó hóvirág

hajoltam előre-hátra

süvítő szél dalára

vajúdón táncoló barkaág 

vagyok remegő gyertyaláng

fényben eltűnő jégvirág

porszem-létemet áldozom

bárány-szelíden fohászkodom:

legyek a fény

egy csillag mosolya

végtelen utamon

örök anya…

Hol jársz, Anyám?

visszarévedsz

a múlt fényébe

utad a végtelen

visszaút

ott élsz a nyüzsgő emlékekben

sorsod a múlttal

összefut ott

ahová senki

nem kísérhet

magadban bogozod

múlt-batyud

magányos mosolyú

révületben

szemeden tört fényű

tűnt borúd nyomán

a búcsú

hangtalan

csendedbe ájulsz

nem kísérsz többé

utamon

soha

soha  már

lépteim fáradt

üteme

halkul

indulok

némán

nélküled

járok

féltelek

félek

hol jársz

Anyám…?

anyák

(változatok – Orsinak)

anyák  ha sírnak

csak éj-csendben hangtalan

könnyeik nyomán

a gyermekük mosolyán

hajnalszín virág fakad

(anyák  ha sírnak
könnyeik nyomán
fényvirág fakad)

a nő ha anya
csak lét-dallamot dúdol
bársonyos ajkán
és altatódalára
gyermek s apa álmodik

árván

anyád ha hívna

mennél utána sírva

harang szavára

gyászdal visszhangja kondul

üres szívedben árván

(2010 12 07)

anyám kezén

anyám kezén fáradt erezet…

álmomban halványuló emlékezet

röpít el hozzá néha még

s míg álom-ölében a múltba révedek

én a vénülő nagy gyerek

úgy fúrom vállába a fejemet

és hullatom némán

ébredésig a könnyeimet

ahogyan sehol máshol

csak anyám ölében lehet

lehetett…

amíg a gyilkos kór szét nem rágta

lelkében is az utolsó emlékeket

s ameddig álmomból

megint a valóságra nem ébredek

nagyon fáj minden ébredés

foszlik vele az emlékezés

a mama csak ül

kezét az ölébe ejti

és az ablakon át

elképzelt világát nézi

nem mesél színes emlékeket

már nem mosolyog soha

régóta nem nevet hangosan

ha megcsörren nála a telefon

csak annyit mond halkan

bánatosan

álmomban vártalak haza

de olyan hosszú volt ez az éjszaka

apám a sírban

jeges csend hirdeti

örök dalát szép igazát

anyám is már csak néha említi

otthonom azóta nincs

mama kérlek mondd el neki

ha néha érte imádkozol

üres a ház

hideg a világ nélküle ideki’

2011

Anyám szava

Én nem hallgattam hízelgő szavakra,

de anyám szava gyógyír volt nekem,

ha megrekedt a szomorúság bennem,

és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,

de kisgyermekként nem értettem még,

hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig

összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,

és elfogom szelíd tekintetét,

csak lehajolok némán, szemlesütve,

hogy megcsókoljam szép, ráncos kezét.

S míg fénykoszorút fon az éj fejére,

csendben kérem: áldja meg az ég.

2011

Hálaének

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Ha titkon mégis gazdagságra vágyom,
egyedül csak rongyos lelkemet
szeretném néha díszbe öltöztetni,
mint mikor a tavasz közelít:
a föld is, minden újjászületéskor
ünnepelni díszbe öltözik.

Virágszőnyeg, bársonyos, zöld pázsit
hív életre minden magzatát,
mintha volna édesanyja nékik,
s ajándéka a megújulás.

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Új életet - két gyönyörűt - kaptam,
egy fiút, és egy leánygyermeket.
Jöttüket is gyémánt-ragyogással
ünnepelte ég és föld velem.
Szebben soha nem dalolt még lélek:
nem kell nagyobb boldogság nekem!

Nem törődtem többé faggyal, téllel,
minden tavasz új reményt hozott.
Lelkembe a két kis érkezővel
hálaének, öröm költözött.

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Kincseimből egyet elraboltak,

szívem fele azóta halott.

Bár szakadna ketté - vágyom néha…

- még mielőtt összeroskadok… !

Istenemnek imát mondok mégis,

hogy kincseimből egyet meghagyott.

2011.

Isten közelében

Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen:
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében

Éppen elértem gyűrött
szép kezét
de villám hasította szét az
égbolt kristályüvegét
és sötét lett hirtelen
Vaksötét

Gyengülni kezdett a
bársonyos kéz
szorítása lassan engedett
körben a csillagfény kihunyt
a sápadt Hold nagy kerek
arcán valami sötét
szégyenfolt-féle gyúlt

Talán egy felhő vonta rá
leplét félve… sohasem
álltam így a közelében
soha nem láttam a Holdat
ily sötétnek…

Rémülten a gyászos lepel
után kaptam
nyomában rám hullt a
fényes hajnal
sokáig rettegtem
a fényre-ébredésben

Csak akkor múlt el
szörnyű rettegésem,
mikor megláttam Istent
anyám közelében.

2011

Üzenet

Csendemet

szú percegése sem töri meg,

ha becéző bársonyán

szelíd üzeneted

− mint selymes kezed −

megsimít, anyám.

Mindig időben érkezik,

ébren és álmomban is

az egyetlen gyógyír,

ha kő-nehéz bánat

nyomja a szívemet:

békét hoz − könnyű-meleget.

S míg felébreszt

lágyan a gyönyör'szép

emlék − a „légy jó!”- üzenet,

a szívembe kéretlen érkezett,

zord bánatnak hűlt helyén

újra a béke

és szeretet él.

2011

Minden mosolyod

(levél anyámnak)

Mama! A család szíve vagy,
minden mosolyod szívverés,
de beteg a szív, üteme fáradt,
erein kihajt a szenvedés.

Mama! A bánat dölyfös úr,
ellene nem véd erős palást,
belülről rág, mar, rozsdaként,
hogy ülhesse diadalát.

Mit neki szív és szívverés,
lágy karok, áldott áhítat?
Mit neki könyörgés, áldozat,
anyák éltető mosolya?

Mama! Ha elűzöm bánatod,
visszatér régi mosolyod?
Ha gyengülő is a szívverés,
örökké őrzöm a dallamot!

Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban néha lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.

(Ellen Nitt: Az otthonok otthonokká terebélyesednek)

Édes teherként

Van, akin nem fog a démonok átka.

Van, aki véres öklét üvöltve

az ártatlan felé rázza,

de öntudatlanul hanyatlik végül hátra,

könyörülettől tiszta szemek

vakító csillogására:

kegyelem várja

- szitok helyett csöndes imára vált,

gyengülő öklében enged a szorítás,

és megtörik gonosz varázsa.

Van, kit a sok bánat sem roncsol mélyen,

lelkén a béke bölcs derűt érlel.

Van, kit a sírás sava sem mérgez:

könnyei fényesre érnek

- s mint tenger „igazát” a gyöngyhalászok

féltett kincsként csiszolják óvják

 - fény felé tereli ő is a sorsát,

ég-adományként éli,

s mint Krisztus a keresztjét,

csendben cipeli minden terhét.

Anyák hordják így

magzatukat

- édes teherként -

nem érzik súlyát.

Gyökértelenül

(lét-ballada)

Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,

bársony napmelegben, ringatózva szélben,

hajlongva balzsamos tengerillat-árban,

termő szerelemben sarjakat fakasztva.

Langyos harmat-nektár duzzasztott, feszített,

őseim, szerelmem, viharoktól védtek.

Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:

de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!

Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem,

elhagyottan, árván, erőtlenül védem.

November szele sír altatót régóta,

foszlik az Időben Bölcseim mosolya.

Erősítsd, Nagy Idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez,

mióta terhemmel roskadozva élek -

sorvadó gyökerem talán újraéled!

Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem,

de mocorog élet még árvult gyökeremben:

szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének,

korhadó törzzsel is áldanám e létet!

2013-02-04

Ima

Gyógyítsd meg, Nagy Idő,
gyengülő törzsemet!

Könyörülj vágyódó,

esengő létemen!
Lelkem hűs hajléka

csak árnyék már a fényben,

mióta életem fél gyökérrel élem:

nincs már Apám nékem…

Gyenge hajtásaim

napmelegre vágynak,

erőtlen szárukat

nem érheti bánat,

korán hervadnának,

korhadó gyökérrel

élni nem tudnának,

Gyógyítsd meg, Istenem,

az Édesanyámat!

2012-09-06

Rózsa terem

(Mamának, a legnagyobb szeretettel,

nyolcvanadik – utolsó földi - születésnapjára)

Bársonyos

érintésedért suhanok

álmomban sok-sok éjen,

alázattal köszönök minden

áldott hajnalt, amiért fényeddel

naponta átkarolsz, ahogy régen.

Rózsa

terem

ma az éji csendből,

éteri hangod ébreszt,

csobogó kis patakunk dalára,

felhők vigyázó, lágy táncára

repülök hozzád: megölelni Téged!

2012 09 07

Miért, Mama?

Fecske-fiakat búcsúztatni

lombhulló őszön búsan temetni

valakit sírva összeborulva

nem kísérsz mama

apám a sírban

sorsunkat őrzi

imakönyv lapja illatát rejti

zsoltáros hangja

− szép hagyatéka −

felhangzik néha még

sötét álmatlan éjeken

fejfáját ölelve szólongatni

− ne fájjon úgy ha elszakad

tőle is életfonalam −

nem jössz velem

kínsikolyban az életem adtad

árvádat hűtlen' mégis elhagytad

nyikorgó magányos kapunál

nem várod jöttömet soha már

miért anyám

átlényegülve hófehérbe

kovászt sem lehelsz már új kenyérbe

szivárvány-emlék andalít

a hiányra könnyű szél simít

ölelés-emlékű gyógyírt

hajad színére éjsötétben

égszínű fátylat sző az est

hangod zenéje szökik az éjben

félszegen átoson

sejtelmes álmodon

égbe hív csendesen

ott vár a gyermekem

miért hagytuk hogy így legyen

miért mama?

Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,

a tulipánok árván is boldogok?

Anyám kertjében nyílnak-e majd

- lépteire vágyva - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg

átsimogatja az alvó kerteket…

Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:

nyíljatok árváim, nélkülem, ezután…

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!

Ki fényesíti most szelíd szirmotokat?

Táncol-e napsugár a ház tövében?

Anyámra vágyom, fénytelen éjben.

Tavasz jön mégis, és a napmeleg

átmelegíti majd vacogó lelkemet,

ha anyámért sírok, és édes, jó apám

óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,

letekint az árvult kertre fény-szemük.

Csillaggyermekem már eléjük szaladt,

vigyázzák egymást, s a tulipánokat.

úgy lesz

(búcsú)levél a Mamának

A végtelenben sem leszel magad,

megsimít majd hálás sóhajom,

mint a szellő bércek havas ormát,

emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,

a nélküled való fagyos hiányt

áldott lelked óvó melegével

takarózva melegítem át.

Átölelve tartasz mindhalálig,

én hozzád bújok - örök kisgyerek,

s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…

Dereng a fény, mégis rettegek…

ős-emlékeid

az intő szó − már halkuló −
apád örökkévaló szép igaza
fonott cipó anyád kezéből
− neked kínálta-törte először −
édes vagy sós volt: beléd kódolt
örök ízzé vált − érzed ma is
éltető zamatát
félszeg ölelésben rejtőző csókok

emléke időtlenséget hordoz
halálig őrzöd
ős-emlékeid

2012

Időtlenségbe őszülőn

    Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor ­‑ viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem rohan.­
    Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra:
kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
    Arcomra fagyott szó leszek…
Örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-pillanat sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
    nyomtalan, valahol,

túl az anyaglét kőfalán,

ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább

a mindenségben örökké létező

anyák.

Legyek csak anya,
időtlenségbe őszülő folytatás!

2012