Válogatás a 2013. évi Győri antológiába

Szeretnélek

Szeretnélek kibontani

bánatod páncéljából, végre,

hozzád hajolva lelkedhez érni,

tavaszt igézni a fagyos télre!

Szeretnék e rejtelmes csendből

életzenével kitörni újra:

ereidnek suttogó neszére

ébredni, lágyan összesimulva.

Szeretném, ha ütemre járna,

egy ritmust dobolna fáradt szívünk,

ahogy a régi éjen, amikor először

egymás szemébe néztünk!

(Asszociáció: Szabó Lőrinc, Mint még sohasem)

Szó-virág

Egy érintés mi simogat

barkán ha pelyhek bomlanak

kő alól leskődő bogarak

rejtőző könny ha felszakad

félszeg mosolyon átszalad

egy emléket hozó pillanat

fény ha érinti arcodat

folyó-fodorhoz őz szalad

kenyér a terített asztalon

kalácsillat mi átoson

a hiányból szakadó bánaton

simuló ránc a homlokon

gyermek szemében képzelet

- csillag mi ott írt fényjelet -

csöppnyi dallamot énekelsz

kis rigó halkan trilláz veled

megcsodálod a zöld füvet

és elsimul a csend veled

ha szökik a fagy a hó alatt

éledő ágon rügy fakad

szó-virág bont új szirmokat

kikandikál a hóvirág

tavasz

remény

feltámadás!

Csak a tenger

semmi nincs most

csak a tenger

az ég ráhajol 

a végtelennel összeolvad

ami volt is - itt most nincsen

csak a kékség  csak a tenger

narancsliget ringó csendben

kavics-  homokrengetegben

olíva-zöld szirteken álló pillanat

ultramarin fényben úszik

könnyű árnyam - semmi  vagyok -

mégis minden:

homokszem a végtelenben

zöld - kék színben 

lebeg minden

csak a csend van

csak a tenger

a hegy ormán olajfák közt

figyel Isten

(Platamonas, 2012.)

Ringató

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat
mennék utánad cipelném terhed
míg gyönyörré válna e gyötrelem
fájón is csodává nemesült sorsom
gyémántként ragyogna könnyemen
de szívem kihűlő hideg márvány
testemben kín kering vér helyett
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
ne riasszalak - nem sírok mégsem
maradjon örök a pillanat
hozzon el gyertyafény
végtelen álom
végeérhetetlen gondolat
hadd öleljelek álmaimban
hagyd hogy karomban tartsalak

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat

Nélküled

Hallgatás lopózott közénk
zongorafutam rezzent át a csenden
ólomlábakon állt a perc velünk
fáztam
könnyű cipőm szétfoszlott azóta
emlékszem
kioldott sálam ismét nyakamra tekertem
hogy reszkető testem
helyetted vele ölelkezhessen
szerelmünk emlékjégcsapjait
melengettem mikor fölsírt egy hegedű
a búcsúdal azóta zokog bennem
koldus-lélekkel hallgatom
és közben megfagyok nélküled

(Mónos Jenő grafikájára)

Végérvényes

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,

de kiszakad majd belőlem a lélek,

s ha túl késő lesz feloldozást kérni,

vétkeimért hő imát remélni,

hamis hangú szirének dalára,

bűnös magam-búcsúztatására

visszhangzik majd a siratóének,

míg ős-terhemmel az enyészetbe térek.

Még itt vagyok, még égre nézek néha,

még elbűvöl a mindenség hatalma,

még verset írok – muzsikál a szívem,

s e lágy zenéjű, különös-szép csöndben

megvallom a hálát, am’ért éltem,

bár sorsom végérvényes, érthetetlen.

Koldusének

fázik a lélek

rádidereg a hajnal

fagy vicsorog még

elűznéd melegeddel

koldus-hegedű sír fel

Áldanám

(lét-ballada)

Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,
bársony napmelegben, ringatózva szélben,
hajlongva balzsamos tengerillat-árban,
termő szerelemben sarjakat fakasztva.

Langyos harmat-nektár duzzasztott, feszített,
őseim, szerelmem, viharoktól védtek.
Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:
de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!

Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem,
elhagyottan, árván, erőtlenül védem.
November szele sír altatót régóta,
foszlik az időben Bölcseim mosolya.

Erősítsd, nagy idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez,
mióta terhemmel roskadozva élek -
sorvadó gyökerem talán újraéled!

Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem,
de mocorog még élet árvult gyökeremben:
szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének,
görnyedő törzzsel is áldanám e létet!

Elhagyottan

Gyakran álmodtam szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak mindig újra keserű,
csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer
sírva, esdekelve - vádló
miértjeimre nincs válasz
azóta sem.

Mégis, néha kapaszkodom

semmibe hajló álmaimba,

és fojtott indulattal kérdezem:

miért hagyott remények nélkül

a hatalmasnak, jóságosnak hitt

Isten?

Hóvirág-mosolyom

Nagyon fáj,
de már hagyom,
hogy felengedjen végre
arcomon
a könnyáztatta
bánatom nyomán
dacolva nyíló,
fagyos
jégvirág-
fájdalom.

Nagyon fáj,
mégis hagyom,
hogy jégvirág helyett
arcomon
kinyíljon végre
tavaszt üzenő,
fénytől éledő,
riadt
hóvirág-
mosolyom.

Merengés kávéillat mellett

            Tavasszal néha hosszan elrévedek,

a csészényi  illatos kávé felett. Hagyom,

hogy szenderegjenek még az ébredő,

beszédes gondok. Nem engedem,

hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,

meghitt csend-perceket. Vágyom,

hogy velem maradjon a Pillanat,

amíg e szelíd időtlenségben

némán vajúdó percek − immár halálra ítélten –

lassan megszületnek.

            Nézem a kávéskanalat, ahogy

a mozduló pillanattal lassú táncot lejt

a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:

mivégre vagyok? Mivégre a világ,

a nap, a felhők, színek, illatok…?

- és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.

Áldom a csendet, a múlt, jövő,

és Most – pillanatot, amelyben

- a világ parányi részeként - ember vagyok.

            Tisztul a kép, szólít a feladat:

percenként újjászületni, megélni

eljövő órákat, napokat.

Valakit mindig várni, ha elrabolta is

egy végzetes pillanat. Tenni nélküle,

is a dolgomat: vágyni újra a tavaszt,

az ébredéseket, a hajnali kávéillatot,

a hozzám hajoló, időtlen pillanatot.

Titkon búcsúzunk

„Bokraink közt már az ősz barangol”,

harmatkönnyet sírnak mind a fák,

halk neszekkel eloson szeptember,

hátrahagyva sárgult aranyát.

Homlokunkon új barázdák nyílnak,

mélyükön a bánat elsimul,

íriszünkön a tompuló fények

szelídülnek - létünk alkonyul.

Esténként, a szürke fellegekkel

elmélázva, titkon búcsúzunk:

ébredünk-e újra napmelegre,

vagy az örök télbe indulunk?

Halántékunk őszi dér-színébe

az éjek tűnő vágyat rejtenek:

foszló álmok, mézillatú esték…,

elfáradtam, Isten veletek!

(Asszociáció: Szergej Jeszenyin: Bokraink közt)

Tükre lennék

Tükre lennék tiszta mosolyoknak,

gyűjteném hosszan magamba a fényt,

visszacsillannék borús alkonyatban,

idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,

a szememben bújó ősi csillogás

emlékként  élne tűnt mosolyokban:

rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,

vigyáznám végtelen, titkos rejteken

őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,

szálló madaraknak éteri dalát,

erdők, folyók, mezők illatát.

Rekviem egy távoli karácsonyért

Nem tudom, milyen lesz

akkor a karácsony,

állnak-e fenyők fönn a bérceken,

várják-e dermedt ágaik alatt

őzgidák és riadt, éhes madarak,

hogy szűnjön a gyilkos fejszecsattogás,

csituljon végre a zajos világ.

Nem tudom, lesz-e még

hó-tiszta karácsony,

élnek-e majd szelíd lelkű emberek,

kik áhítattal várják az Isten-gyermeket,

s ha napkeleti bölcsek lépte közeleg,

érzik-e a meghitt jászol-meleget?

Nem tudom, hol talál,

lesz-e szeretet,

de ha akkor még e földön élhetek,

hálatelt lélekkel imát mormolok,

hogy szép volt élni, s talán búcsúzok:

némán „fenyőtől fenyőig megyek,

és minden fenyőt megsimogatok”.

 (Asszociáció: Reményik Sándor, Karácsonykor c. versére)

Küszöbön sírok

Nyitnám az ajtót, mindhiába,
fáradtan dől a szoba falára.
Félig nyitva áll, félig zárva,
kivénhedt, öreg zsanér-válla
rozsdától nyikorgó, ócska roncs.

Nyitnám az ajtót, és bemennék
- talán a régi illat várna -
ha a megfáradt, öreg ajtó
oldalra dőlve, de félre állna,
utat nyitva a régmúlt világba.

Nyitnám az ajtót, hosszan állnék
küszöbén az ódon szobának,
bárhogy is fájna, emlékeznék,
apámra, anyámra… − asztal várna,
megkopott széken dohos párna…

Nyitnám az ajtót, mindhiába.
Riadt pókok bérelt hazája,
fakó emlékek, kihűlt kályha a régi otthon:

eltávozottak rideg háza…
Küszöbön sírok − elhagyott, árva.

(Versillusztráció  Mónos Jenő festőművész grafikájára)

Illúzió

Álmomban olykor haza indulok

a  folyón ívelő öreg hídon át,

és összeáll a régi, szétesett világ.

A domb fölött hűen őrködő templom

a fényben újra fehéren ragyog,

hársak édes illata bódít,

míg harang szavára lassan ballagok.

Hozzám hajolnak a jegenyék az úton,

árnyukban kicsit megpihenek,

és magamhoz ölelek közülük néhány

megfáradt, ráncos kérgű öreget.

E  szelíd vidéken némán megállok

minden éledő emlék előtt

- ismerős bokrok sóhajtják kérdőn:

hová tűntek a beszédes tegnapok…?

Vezekelve hűtlenségemért,

lehajtott fejjel imát suttogok:

lelkem terhét, a maró bűntudatot

vállalt sorsommá áldással fogadom,

amiért a kedves, otthoni tájról

- legalább néha - álmot láthatok.

Úgy lesz

(levél anyámhoz)

A végtelenben sem leszel magad,

megsimít majd hálás sóhajom,

mint a szellő bércek havas ormát,

emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,

a nélküled való fagyos hiányt

áldott lelked óvó melegével

takarózva  vészelem majd  át.

Átölelve tartasz mindhalálig:

hozzád bújok - örök kisgyerek,

s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…

Dereng a fény, mégis rettegek…

Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban néha lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.

Elhagysz

Elosonsz

emlékeken át

félszeg

szép mosolyod

még közelít

de már hallani vélem

utolsó lépted

nincs semmi esély

hogy velem maradsz

mint aki menekül

– előlem szaladsz.

Lennék menedék

álom légy legalább

- időtlen pillanat -

hadd halljam egyszer még

derűs hangodat

maradj

akár egyetlen emléknek

csak ne áldozd magad végleg

a tékozló mindenségnek!

Indulsz

örökre elhagysz

hiába marasztallak

árnyad beledől a végtelen

hiány jeges csendjébe

ma sem maradsz

félek

semmivé porlad végül

minden emlék

elhagysz

álmom martaléka vagy

magamba rejtve

hiába hordtalak.

Tenyered melegét

a kezedet vágyom

tenyered melegét

kezemre hajló érintésedet

otthon-melegét idézni a múltnak

ledobni lelkünk tépett rongyait

kiteríteni takarónak

szerelmünk rejtve őrzött titkait

felbátorodva a pőreségen

keresni tiltott fényeket

levetni közös bánatunkat

feledni gyászos sóhajunk

mámoros lélekkel

összehajolva

egymásba olvadó

kéz legyünk

(Asszociáció: Ellen Nitt: Otthont adsz)

Nem értem

Ajtót nyitok, megérint újra

a gyógyszerek csípős szaga,

és átvonaglik a hűvös téren,

a kályha langyos illata.

A ház üres, nem lakja senki. 

Sok éve, hogy nem jártam itt.

Ülnék a hideg konyhaszékre,

de senki nincs, aki helyet szorít.

Nem értem… Apámat eltemették,

a Mama nem vár - nagybeteg.

Hiába kérdezem felnőtt fejjel,

a boldogság azóta hova lett?

Nyilall a csend - nem felel senki.

Holtában mosolyog rám apám…

Anyám is feldereng - pillanatra -

a tűzhelynél állva sírdogál…

Nem értem, miért nem zokogtam akkor, 

hogy így marad végleg ezután…? 

Fagyos a ház, hideg a kályha.

Egy érintés kéne, egy kézfogás…!

Apám szavát, mosolyát vágyom,

egy váratlan, nagy találkozást,

repítsen elérhetetlen pályán

gyermek-létembe a múlt-varázs!

(Asszociáció József Attila: Ajtót nyitok, c. versére)

Végül

Ha elfogy végül maradék erőnk,

a végtelen majd kegyesen fogad,

hol nem számít már testünk gyengülése,

és nem jegyeznek szürke napokat.

Mindenek feletti, örök álom:

testvér, barát nem lesz idegen,

békességbe merül minden lélek,

a végső, nyugodt partvidékeken.

Ha tétován is, arrafelé tartunk,

- feledve a lét vad káprázatát -

hol áhítatra nyílik konok ajkunk,

és elborít a könnyű álmodás.

Összehajolunk e kegyelemben:

megérinti lelkünket az Isten.

Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,

a tulipánok árván is boldogok?

Anyám kertjében nyílnak-e majd

- lépteire vágyva - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg

átsimogatja az alvó kerteket…

Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:

nyíljatok árváim, nélkülem, ezután…

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!

Ki fényesíti most szelíd szirmotokat?

Táncol-e napsugár a ház tövében?

Anyámra vágyom, fénytelen éjben…

Tavasz jön mégis, és a napmeleg

átmelegíti majd vacogó lelkemet,

ha anyámért sírok, és édes, jó apám

óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,

letekint az árvult kertre fény-szemük.

Csillaggyermekem már eléjük szaladt,

vigyázzák egymást, s a tulipánokat.