Én ebben hiszek…

(Régi, kedves emlék, Böjte atyával - 2006-04-24 )

Szeretet ragyogta be a hétvégi kényeztető, tavaszi napsütés mellett az idei április 23.-i vasárnapon a győri Széchenyi teret. Talán túlzás nélkül mondhatom, és remélhetem, hogy lassan hagyománya lesz az ilyentájt (idén már harmadik alkalommal) megrendezett Szeretet Napok rendezvénysorozatnak, a dévai árvák megsegítésére. A rendezvény fő szervezője a római katolikus egyházmegye, a rendezvény teljes bevételét a dévai ferences misszió kapja meg, és fordítja az árván maradt gyermekek javára.

Ezen a gyönyörű tavaszi vasárnapon, a három napos rendezvény záró napján, a téren felállított színpadon meghatóan szép misztériumjátékot adtak elő a dévai árva gyermekek, akiket Böjte Csaba atya magával hozott az ünnepre. A jótékonysági rendezvényen felléptek neves előadóművészek, a téren ételt és italt árusító kereskedők bevétele is - természetesen - utolsó forintig a dévai gyermekek megsegítésére felállított urnákba került. Az egyik sátorban a megyéspüspök süteményt árult, a másikban neves rádiós személyiség bort kínált, ahogy tette azt az előző években is. Figyeltem az emberek arcát, amint sugárzó, szelíd mosollyal az urnákba ejtették a kóstolóért fizetett papírpénzt, és szívmelengető volt látni, hogy a kisebb -nagyobb címletű fizetőeszközből szinte senki nem kérte a visszajárót, akkor sem, ha az éppen több száz forint volt. Egy nagyon idős néni botjára támaszkodva szürcsölgette mellettem a napsütésben a kis műanyagpohár aljába töltött bort, és szinte szégyenkezve mondta: csak azért iszom ám ezt a kis borocskát, Kedvesem, hogy adhassak az árváknak…

A gyerekek misztériumjátéka után kedves, ismerős mosolyával maga Böjte atya lépett a színpadra, és megható szerénységgel, alázattal, sugárzó szeretettel köszönte meg a győriek rendezvényét. A téren egyre gyűltek az emberek, és a déli harangszó még ünnepélyesebb áhítatot varázsolt az arcukra, miközben az egyik TV-csatorna konferansziéja véget nem érően sorolta az adományozó cégek, intézmények és magánemberek névsorát.

Böjte atyát hamarosan boldog kisgyermekek, és a meghatottság könnyeit nyelő emberek sora állta körbe a tér közepén. Mindenki látni akarta Őt, egészen közelről is, megszorítani a kezét egy pillanatra, esetlen szavakkal megköszönni áldozatos munkáját, amit természetes, közvetlen, szerény mosollyal hárított el - köztük az enyémet is - hogy őszinte örömmel mindenkinek elmondhassa, milyen hatalmas boldogság látni naponta a - tragédiájukból talán mit sem értő - felhőtlenül boldog, sugárzó gyermekszemeket, akik számára Ő jelenti a biztonságot, a családot, és talán az egész világot. Elhittem neki, hogy sohasem fáradt, hiszen arcáról derű, lényéből erő áradt, miközben a kisgyermekek egymás szavába vágva, türelmetlen boldogsággal zúdították rá élményeiket, Ő pedig véget nem érő türelemmel, derűs nyugalommal válaszolgatott a viháncoló gyerekeknek.

Könnyeimen át búcsúztam éppen Böjte atyától, miközben a téren összegyűlt emberek a színpadon fellépő művészekkel egyszerre csak együtt énekelni kezdték: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”

Hiszem, hogy ezekben a percekben itt minden ember így érezte. Hiszem, hogy sikerült továbbadni - ha könnyes-mosolygós szemmel is - az élet igazi értelmét, a felnőttek könnyeit kicsit megszeppenten figyelő, de szerencsére azok okáról mit sem értő kicsiknek: hogy élni szép, élni jó, élni érdemes. A szemekben ragyogott a szeretet, a könnyek örömkönnyek voltak, és az éneklő emberek egyként gondoltak talán éppen arra, hogy milyen kevés - néhány csepp szeretet - is elég ahhoz, hogy vele a mindent adjuk… Jövőt, reményt, életet az árván maradt, gyakran éhesen, szomjasan, utcán kódorgó kisgyermekeknek.

Jövőre is várunk Titeket nevető szemű, kis dévai gyermekek!  Addig is legyetek jók, és azt kívánjuk, könnyek helyett mindig mosolytól ragyogjon a szemetek! Vigyázzatok egymásra, és Böjte atyára, aki, ha nincs is mindig veletek, vigyáz rátok, és óvón, szeretettel fogja a feléje nyúló, kapaszkodó, apró kezeket.