Vége a gólyameséknek

(Gyerekszáj- pillanat Mira négy éves kora-körüli időkből )

Mira, a kicsi unokám gólyamesés időszaka lassan véget ér.

Egyik nap - szüleivel a kistestvér tervezgetéséről szóló beszélgetésünk közben - közölte az én gólyamesés, verses variációmra (amivel nemrég nyertem a vízben élő állatok - pályázaton :) – neki ajánlva írtam, és nagyon szerette (eddig), ha elmeséltem - idézem:

- az butaszág...

- miért?

- mert az nem úgy van!

- hát hogy van?

- hát szerelmeszek lesznek...

- kik?

- a fiú ész a lány (még selypít... - négy és fél éves)

- ???

- ész a magockák találkoznak…- jelenti ki komolyan…

- milyen magocskák?

- hát a fiúé ész a lányé ... - itt megeredt a nyelve - kérdezés nélkül mondta tovább:

- ész a fiú magockája belefúródik a lányéba, majd együtt növekedni kezdenek... - ész a fiú-magocka búcút int a többieknek, akik lemajadtak, mejt ő volt a legeszleggyorszabb... (leggyorsab) :))))

- és azután mi történik? - faggatta kis szünet után tovább az anyukája

- aztán hájom évszakig! növekedik a baba az anyukája haszában, azután pedig kiszüjetik onnan :))) (kiszületik :))) )

Ebben a kis történetben számomra az utolsó mondatok voltak a legédesebbek - a búcsút int a többieknek, de különösen a bűvös kilenc hónap hihetetlenül okos asszociációja – hájom évszakig :))

Nem is tudom, hogy szomorkodni van-e okom - hiszen döntenem kellett, nem írok több gólyamesét J - vagy unokámmal büszkélkedni inkább, és őrizni - leírva is megőrizni - kedves, okos, igaz meséit…?

(Esténként egyébként már ő mesél, bár szereti a tündérmeséket, ám kitörő örömmel mondja el azok tanulságait, lényegét saját szavaival – természetesen közben lapozgat a könyvben, mint a nagyok. (Csak elaludni ne kelljen, jó sokáig… )

Egyik este meg is jegyezte: jé, milyen érdekesz, már tudok meszélni, pedig nem isz tudok olvaszni…!)

Íme a Gólyamese, ami azért néhány évig nagy, közös kedvencünk volt:

Az én bolondos születésnapom

Azt gondolom,

legyen e nap

az én bolond

napom!

Ha kíváncsi vagy,

miért,

a titkomat

neked − de csak neked −

most rögtön el is árulom.

Egyszer,

egy szép májusi hajnalon

− nagyon rég volt,

az idejét pontosan

már nem tudom −

Szóval, egy illatos,

régi májuson

talán huszonkilencedike volt?

− nem tudom −

a gólya épp’ arra járt,

ahol már réges-régen

nem lakom,

de emlékszem még,

hogy akkor, azon a

szépséges hajnalon

az a bizonyos gólya,

− ahogy mondtam, és már

nem is kéne újra

mondanom −

csőrével jó hangosan

bekopogott az ablakon,

és ott már vártak ám

az említett gólyára nagyon,

azon a szép, május végi hajnalon,

vártak bizony!

Szóval, ahogy a gólya

végre bekopogott

az ablakon,

megörültek édes jó

szüleim, de nagyon!

Rögtön hajba kaptak

az apró csomagon,

− ami hófehér volt,

bizony, és hangos,

ahogyan én tudom −

Fiú ez! − mondta jó-apám −

látom már, és erős, nagyon!

Hadd bontom én,

aztán láthatod te is,

mindjárt hagyom −

és kibontott jó-anyám,

azon a szépséges,

májusi hajnalon,

− a gólya messze járt

azóta már nagyon,

a napsugár meg pajkos

táncot járt a kicsi ablakon −

Nos hát, a titkot

neked − hisz ígértem−

most rögtön el is árulom,

hiszen kíváncsi vagy már,

úgy tudom, hogy vajon

mit hozott a gólya

azon a régi, fényes

májusi hajnalon?

Most végre elárulom,

de csak neked, figyelj, nagyon,

mert azon a régi,

májusi hajnalon

− huszonkilencedike volt,

ha jól tudom −

amikor a gólya kopogott

azon a réges-régi

apró ablakon

hát én feküdtem

azon az üvöltő,

hófehér csomagon.

Jó-apám kisfiúra várt,

azon a szépséges hajnalon,

és hangosan sírt,

hogy fiú helyett

 leány feküdt a kibontott,

hangos csomagon.

Azóta minden évben

tőle újra megtudom,

hogy az a réges-régi

nap az én napom,

amikor kisfiú helyett

a gólya

engem dobott be

az ablakon.

− azóta Jó apám is

 megbékélt velem,

elárulom:

már rég’ nem bánja ő,

hogy fiú helyett

leány feküdt azon

az ordító csomagon−