utcalámpák árnyékában
(válogatás
Gősi Vali:
Változatok örömneszekre
1.
Szédült zuhanással
Derengő,
erőtlen
sóhaj a tájék, a lét,
mintha elérhetetlen
boldogság után vágyva
szórná hűs
izzadtságcseppjeit az alélt,
nesztelen' foszló,
áprilisi hajnal.
Ködfátyolban
ring, dereng a tó,
friss patak
csörgedezik távol,
viháncosan átaraszol
az éledő tájon,
nyomában
tűnik a borús, télvégi álom,
és az
ébredés küszöbére lendít,
elvegyülni
réveteg örömneszekkel,
feledtetni
nyomasztó félelmeket,
lángot vetve
sötét, fagyos időknek,
lélekrontó kétségek
közt homályló,
torz
kísértéseknek.
E
halk bánatot ringató tavaszon
hozzád
bújva semmitől sem félek,
az utcalámpák
árnyékában rejtőző
félszeg
ölelések védelmeznek
már
minden időben,
míg
végül, szédült zuhanással
beleégünk
az örökké tartó nyárba.
*
2.
Gősi Vali:
Mindent odaadással
mióta
már
hogy
ez a gyöngéden ölelő szempár
–
a te szemed – vigyázza
az
utcalámpák árnyékában bújó
félszeg
ölelésünk
amikor
sejtelmes hallgatásban
fényeket
rajzolsz arcomra és a tájra
ódák
suttognak a csendről
már
nem találgatom értelmét a létnek
mosolyom
ráterül a világra
felesleges
minden hiú ígéret
csak
szeretni vágyok
ebben
az eszeveszetten zubogó
élet-sodrásban
sebhelyekkel
is a szívünkön
nem
törődni már semmi mással
csak
szeretni
örökké
tartó
szelíd
odaadással
*
Gősi Vali:
Ez már másik létezés
Égi
ösvény vár fölöttünk,
csillagokhoz
ér a táj,
arra
tartunk kézen-fogva,
ahol
együtt égnek el
–
a szürke alkonyt ha bejárták –
mind,
a hamis földi játszmák,
az
álnokság és rettegés,
s
én kivilágos-virradattól
termékeny,
szép csendben várom,
amíg
a fény felderül
a
szétolvadó jégidőből,
s
mellettem majd ott lebegsz,
hol
a lángos naplemente
belevész
a sűrű csendbe –
ez
már másik létezés;
alant
türkiz, fönt tengerkék
fényárban
a föld és ég,
a
japánbirs skarlátszínben
élni
hív és hinni még,
hogy
a lassan szétfolyó időben
a
szerelem pompás lángja
újból
ég, óda szól a fenségekben,
újraéled
versben – rímben,
s
e tavaszi révületben,
fényözönben
imbolyogva
csillagok
közt táncolunk.
*
Gősi Vali:
Csönd-remegéssel
Éjjel
hazavitt
egy különös álom.
Az
esti csendben elém terült az otthon,
a
régóta elérhetetlen távol.
Rád
gondoltam, míg hozzám simult a múlt;
a
Hold kigyúlt, csillogó ezüstbe vont
egy
hajdani alkonyt, és elfogott
valami
rég elveszettnek hitt mámor.
A
sejtelemben felragyogtak az apró csillagok,
fényüknél
megláttam anyám imára kulcsolt,
áldott
kezét, apám is szelíd mosollyal állt ott.
A
szél hűvösebbre váltott, és a fáradt, esti légben,
könnyű,
fátyolos csönd-remegéssel
rám
hullt még sok szép, aranyló emlék,
a
hársak édes illattal, hosszan ölelték,
hogy
maradjon, fonja körül még
ez
a meghitt melegség,
ez
az álomszép tavasz
fáradt
szívemet.
*
Gősi Vali:
Hajnali áhítat
Hogy
mi a boldogság,
már
nem kérdezem.
Régóta
elég nekem
a
remény, az emlékezet,
és
minden újjászülető tavasz.
Elég
a pillanat, mi megvillantja
a
tűnt álmokat, ha pirkadatkor
–
mióta már...! –
beszédes
ráncaidra révedek.
Csak
nézlek hosszan, csendesen,
hálával,
hogy veled ébredek,
erőtlen,
lehajló alkonyok után is,
az
újra virradó hajnalban hiszek,
és
biztatlak fáradt szerelemmel:
csak
*"Bátran. Ahogyan a felhők
fekszenek a kék
fent-tükrön"!
Kitartással,
oroszlán-akarással,
szeretni
mindent-odaadással.
*Herczog
Gyuláné – Pilla – verssorai
*
Gősi Vali:
elalszunk ölén
hasztalan
hittem
hogy
megtanultunk élni
szeretni
odaadással
mára
mégis gyengülő akarással
hagyjuk
a dolgokat
csak
úgy kívülünk történni
kétségek
között szunnyadunk
álomtalan
sejtelmes éjeken
nézzük
egymást révetegen
két
megfáradt idegen
és
másnap újra elmarad a válasz
csöndjeink
mögött lapítanak a vádak
hogy
nem vágyunk már a hajnali kertbe
emlékeinkben
sok tűnt naplemente
szívünkben
csak fásultság lakik
míg
ellép velünk a tűnő idő
és
elalszunk ölén – együtt talán –
s
velünk tart álmunkban is
a
hallgatás
*
Gősi Vali:
Megfáradt csöndek
Lehajlunk
bukó napokkal
megfáradt
csöndjeink mögé,
mint
parti fák görnyednek némán
gyors
sodrású folyók fölé.
Halkulón
hullámzó szívvel
nyeljük
a fuldokló hangot,
az
időbe simulunk mélán;
rozsdálló
vízparti lombok.
Gigászi
torkolatok hívnak,
örvénylő,
forgó áramlatok,
és
szétfolyunk a víztömeggel;
némán
elmúló tegnapok.
*
Gősi Vali:
Ébredés
Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, mintha a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednének a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan a vágy egy ágon,
rügy fakad; ághegyen ringó,
ébredő álom.
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, mintha a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednének a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan a vágy egy ágon,
rügy fakad; ághegyen ringó,
ébredő álom.
*
Gősi Vali:
Talán
Talán
a mindenség amnesztiája,
valami isteni kegyelem,
hogy e mélységes,
ártatlan csöndben,
ebben a romlatlan,
gyermeki révületben
valóság még a létünk
és egymásnak élhetünk.
Mintha
felmentett volna az Isten,
vagy talán feloldozást kapunk...
Mintha cserében irgalom járna
minden földi szépért,
mit egymásnak áldozunk.
Talán
ébredő álmaink vajúdnak
tavaszi fényárban élni még,
talán tűnt szerelmet
álmodunk újra,
s e nesztelen,
könnyű ébredés
végül majd hálás,
fáradt sóhajokkal
egy örök-szép nyárba
belevész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés