Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2019. július 24., szerda

Ébredni örömneszekre


utcalámpák árnyékában

(válogatás

Gősi Vali:
Változatok örömneszekre
1.
Szédült zuhanással

Derengő,
erőtlen sóhaj a tájék, a lét,
mintha elérhetetlen boldogság után vágyva
szórná hűs izzadtságcseppjeit az alélt,
nesztelen' foszló, áprilisi hajnal.
Ködfátyolban ring, dereng a tó,
friss patak csörgedezik távol,
viháncosan átaraszol az éledő tájon,
nyomában tűnik a borús, télvégi álom,
és az ébredés küszöbére lendít,
elvegyülni réveteg örömneszekkel,
feledtetni nyomasztó félelmeket,
lángot vetve  sötét, fagyos időknek, 
lélekrontó kétségek közt homályló,
torz kísértéseknek.
E halk bánatot ringató tavaszon
hozzád bújva semmitől sem félek,
az utcalámpák árnyékában rejtőző
félszeg ölelések védelmeznek
már minden időben,
míg végül, szédült zuhanással
beleégünk az örökké tartó nyárba.
*

2.
Gősi Vali:
Mindent odaadással

mióta már
hogy ez a gyöngéden ölelő szempár
– a te szemed – vigyázza
az utcalámpák árnyékában bújó
félszeg ölelésünk
amikor sejtelmes hallgatásban
fényeket rajzolsz arcomra és a tájra
ódák suttognak a csendről
már nem találgatom értelmét a létnek
mosolyom ráterül a világra
felesleges minden hiú ígéret
csak szeretni vágyok
ebben az eszeveszetten zubogó
élet-sodrásban
sebhelyekkel is a szívünkön
nem törődni már semmi mással
csak szeretni
örökké tartó
szelíd
odaadással
*

Gősi Vali:
Ez már másik létezés

Égi ösvény vár fölöttünk,
csillagokhoz ér a táj,
arra tartunk kézen-fogva,
ahol együtt égnek el
– a szürke alkonyt ha bejárták –
mind, a hamis földi játszmák,
az álnokság és rettegés, 
s én kivilágos-virradattól
termékeny, szép csendben várom,
amíg a fény felderül
a szétolvadó jégidőből,
s mellettem majd ott lebegsz,
hol a lángos naplemente
belevész a sűrű csendbe –
ez már másik létezés;
alant türkiz, fönt tengerkék
fényárban a föld és ég,
a japánbirs  skarlátszínben
élni hív és hinni még,
hogy a lassan szétfolyó időben
a szerelem pompás lángja
újból ég, óda szól a fenségekben,
újraéled versben – rímben,
s e tavaszi révületben,
fényözönben imbolyogva
csillagok közt táncolunk.
*

Gősi Vali:
Csönd-remegéssel

Éjjel
hazavitt egy különös álom.
Az esti csendben elém terült az otthon,
a régóta elérhetetlen távol.
Rád gondoltam, míg hozzám simult a múlt;
a Hold kigyúlt, csillogó ezüstbe vont
egy hajdani alkonyt, és elfogott
valami rég elveszettnek hitt mámor.
A sejtelemben felragyogtak az apró csillagok,
fényüknél megláttam anyám imára kulcsolt,
áldott kezét, apám is szelíd mosollyal állt ott.
A szél hűvösebbre váltott, és a fáradt, esti légben,
könnyű, fátyolos  csönd-remegéssel
rám hullt még sok szép, aranyló emlék,
a hársak édes illattal, hosszan ölelték,
hogy maradjon, fonja körül még
ez a meghitt melegség, 
ez az álomszép tavasz
fáradt szívemet.
*

Gősi Vali:
Hajnali áhítat

Hogy mi a boldogság,
már nem kérdezem.
Régóta elég nekem
a remény, az emlékezet,
és minden újjászülető tavasz.
Elég a pillanat, mi megvillantja
a tűnt álmokat, ha pirkadatkor
– mióta már...! –
beszédes ráncaidra révedek.
Csak nézlek hosszan, csendesen,
hálával, hogy veled ébredek,
erőtlen, lehajló alkonyok után is,
az újra virradó hajnalban hiszek,
és biztatlak fáradt szerelemmel:
csak *"Bátran. Ahogyan a felhők
fekszenek a kék fent-tükrön"!
Kitartással, oroszlán-akarással,
szeretni mindent-odaadással.

*Herczog Gyuláné – Pilla – verssorai

*
Gősi Vali:
elalszunk ölén

hasztalan hittem
hogy megtanultunk élni
szeretni odaadással
mára mégis gyengülő akarással
hagyjuk a dolgokat
csak úgy kívülünk történni
kétségek között szunnyadunk
álomtalan sejtelmes éjeken
nézzük egymást révetegen
két megfáradt idegen
és másnap újra elmarad a válasz
csöndjeink mögött lapítanak a vádak
hogy nem vágyunk már a hajnali kertbe
emlékeinkben sok tűnt  naplemente
szívünkben csak fásultság lakik
míg ellép velünk a tűnő idő
és elalszunk ölén – együtt talán –
s velünk tart álmunkban is
a hallgatás
*

Gősi Vali:
Megfáradt csöndek

Lehajlunk bukó napokkal
megfáradt csöndjeink mögé,
mint parti fák görnyednek némán
gyors sodrású folyók fölé.

Halkulón hullámzó szívvel
nyeljük a fuldokló hangot,
az időbe simulunk mélán;
rozsdálló vízparti lombok.

Gigászi torkolatok hívnak,
örvénylő, forgó áramlatok,
és szétfolyunk a víztömeggel;
némán elmúló tegnapok.
*

Gősi Vali:
Ébredés

Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, mintha a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednének a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan a vágy egy ágon,
rügy fakad; ághegyen ringó,
ébredő álom.

*
Gősi Vali:
Talán

Talán
a mindenség amnesztiája,
valami isteni kegyelem,
hogy e mélységes,
ártatlan csöndben,
ebben a  romlatlan,
gyermeki  révületben
valóság még a létünk
és egymásnak élhetünk.

Mintha
felmentett volna az Isten,
vagy talán feloldozást kapunk...
Mintha cserében irgalom járna
minden földi szépért,
mit egymásnak áldozunk.

Talán
ébredő álmaink vajúdnak
tavaszi fényárban élni még,
talán tűnt szerelmet
álmodunk újra,
s e nesztelen,
könnyű ébredés
végül majd hálás,
fáradt sóhajokkal
egy örök-szép nyárba
belevész.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés