Ülj mellém! – Visszanéző húsz évvel azután, hogy örökre elment a fiam, a fiunk –

(naplómból a koronavírus idején)

A halál – különösen a gyermekhalál – a legkedvesebbtől foszt meg; gyökerestül tépi ki, szaggatja szét a hajtást, amelyre legszentebb érzelmeink felépültek.

Néha azért megvirrad egy-egy reggel, amikor betekint a hit az elhagyott, kihűlt ház ablakán, és halkan  üzeni: egy másik világban, másik  életben eljön a nagy találkozás… És elkezdünk hinni, kapaszkodni megint…

…Idővel rájön az ember, hogy a gyász legrémesebb időszakai irányíthatatlanok. Fel-felszakad a kín, kitör, mint a vulkán, újra és újra. Ha csitul néha, marad a töprengés, a bizonytalanság, hogy legjobb talán átadni magunkat a fájdalomnak, s ha képesek vagyunk rá, legalább olykor, átmenetileg, kirekeszteni. Aztán újra és újra közel engedni magunkhoz, elfogadni, minden gyötrelmével együtt, s ha már azt hisszük, vége,–  hagyni, hogy kezdődjön minden elölről: elfogadni, hogy a fájdalomtól néha elálljon  a lélegzetünk, hogy elborítson a kínzó nyugtalanság, csalódottság, hogy már sohasem lesz semmi ugyanaz, ami volt; belénk épül, nem ereszt, örökké magunkban hordozzuk a néma kínt, ami előbb – újra meg újra – leépít, földre taszít, majd megkönyörülve rajtunk, észrevétlenül megérlel, megedz, hogy képesek legyünk vinni tovább sokasodó terheinket. Mókuskerék ez…  - rendre szétzilál, és megint összerak…

“Forró betonon hasalok
Távoli hang csak a gyász
Lassan lüktet egy ér
Fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér
Oh, csak játszik a szél
Tudom, már messze vagy rég
Bennem minden halk szavad él.”

(Bonanza Banzai)

Később ez  a kínzó üresség, az eltávozott kedves hiánya mintha mégis kevéssé fájna, s bár soha nem múlik el egészen, mintha mégsem lenne olyan megsemmisítő…

A sajgó fájdalom átlényegül, átadja helyét a békés emlékezésnek, és lényünk üresen kongó részei mintha újra megtelnének hangokkal, beszéddel, nevetéssel, amelyek visszahozzák, visszaidézik a kedvest - mintha újjászületnénk együtt minden emlékezéssel.

De a kétségek fel-feltörnek azután is, és újra visszhangzik belül az a távoli hang: már sohasem leszel, aki voltál, egyetlen sejted sem ugyanaz…!

És feltörnek ismét a megválaszolatlanul maradó, mardosó kérdések is:

– Bűn-e  az, ha valaki tovább él, ha nem halt bele a gyötrő fájdalomba, és bűn-e, ha néha mer boldog lenni, mer mosolyogni nélküle, vagy talán mégis vele…?

– Az eltávozott kedves emléke vajon nem lesz-e kevesebb minden riadtan megszülető, halk mosolyunkkal?

– Kevésbé gyászol-e az, aki már nem mindig könnyein át látja az élet valóságát?

De hogy is van az az elengedés…?

„Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.”

(Müller Péter)

Számomra talán ez az egyik legelfogadhatóbb magyarázat, erre a sokáig – néha ma is – idegenül hangzó fogalomra. Ám,  ha tényleg létezik ilyen: szabadon kell engedned, akit magadnál sokkal jobban szeretsz. És ez nemes dolog. S ha sikerül, hogyan tovább, azután?

Vajon képes leszek-e arra, hogy végtelen messziről figyeljem Őt,  távolról  vigyázzak rá? Hogyan kell elengedni úgy, hogy a szívemben,  a gondolataimmal, az érzéseimmel, a szeretetemmel  tehetem mindezt, és már sohasem az anyagvilágban megszokott érzékszervekkel…?

Képes leszek-e egyszer  hinni, hogy egy napon visszatér, képes leszek-e kitartóan bízni, érezni, hogy a szeretet örökkévaló természeténél fogva visszavezeti hozzám…?

Vajon megtanultam-e életem során, milyen is az igazi, feltétel nélküli szeretet? Tisztán érzem-e, hogy

“a szeretet hangja muzsika: ajándék a léleknek,

felüdülés a szellemnek, megkönnyebbedés a szívnek.

A szó: szeretet - élettel teli valóság; segít feloldani és feloldódni;

megérteni és megértetni; megtartani és elengedni.”

(Tatiosz.)

“Élni csak fölfelé érdemes” – mondja Müller Péter.  Életem során többnyire megtanultam elengedni a rosszat, az értéktelent.  De miért kell elengednem a számomra legdrágábbnak talán még az emlékét is…? Miért…? Miért?  S vajon képes leszek-e erre valaha?

Hát, ebben segítettek nekem a versek, az irodalom, az a kegyelem, amelynek ajándékául írni kezdtem. Megismertem internetes irodalmi portálokat, ahol rengeteg kedves ember olvashatott gondolataimban és én viszont, az övükében. Mondhatatlan bizalom és békesség, biztató szeretet vett körbe, ami egyre nőtt köröttem, miközben halkult a hiány, elfogadtam az anyák örökig tartó gyászát, elfogadtam a szeretetet, amivel körbevettek az emberek, a szívemben immár arannyá érett mindaz, ami élni segített.

Megédesült a szenvedés...

Hála és köszönet mindenkinek, aki velem tartott ezen a fájdalmasan is szép úton, amely a könnyek útja immár húsz éve, amióta elment örökre a fiam.

Legyen áldott minden jószándékú ember, legyen erőnk, hogy kijussunk a reménytelenségből!

Anyák napja közeleg.

Egy verscsokor az édesanyáknak, nagymamáknak, feledhetetlen öleléseikért, elveszített szeretteikért hullatott könnyeikért, imáikért:

Gősi Vali

anyaság

hogy megfogantál

csak azóta létezem

együtt teremtődtünk e földi létre

életre keltetted szunnyadó álmom

lettél örökérvényű bizonyságom

beteljesült veled végre a lényeg

s míg emberré formált az ősi érdem

kinyílt melletted bimbózó

anyaságom

*

Gősi Vali

mint egy hangmozsár

majd éjsötétben

határtalan csendben

megsejted az első moccanást

egy apró élet gyenge sóhaját

és szívedből lesz elemózsia

s a méhlepény mint ölelő csoda

elringatja csöppnyi magzatod

angyalhangon

mint egy hangmozsár

*

Gősi Vali

Virágzó fák

Virágzó fák,

állunk a fényben,

összehajolva,

csendben várunk,

míg arannyá érő

szenvedésben

kegyelmet hajt

lehajló águnk

– Kivonat: Gősi Vali, Csillagtánc –

*

Gősi Vali

Együtt

Együtt

nem félünk már az éjben,

minden csillag nekünk világol,

egyik majd egyre fényesebben

ragyog,

és táncot jár

egy ágon.

– Kivonat: Gősi Vali, Csillagtánc –

*

Gősi Vali

Cseresznyevirág

– édesanyám emlékére ,

hálából a boldog májuskért ­–

Anyám járását

idézi a május:

körötte kék virágok ringanak,

talpa alá fűszálak simulnak,

s amerre árnya hangtalan’ halad

a búzakalászok fejüket leszegik.

Kapaszkodnék

köténye fodrába,

barázdát simít’nék lábai elé,

harmatot hintenék földjére a kertben,

ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném

            a szúrós bokrokat,

meg ne karcolják szép, fáradt kezét.

Cseresznyevirág –, a szívére hajolnék,

megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még…!

*

Gősi Vali

Fenséges májusom

valami ismerős édes illattal

bódított el az álom

anyám arca villant egy dúsvirágú

hamvas orgonaágon

és eljöttek sorra mind

mosolyuk átragyogott a félhomályon

és fölsejlett a legpompásabb május;

a ház a kert a hajnal-szerenád

a zöld-fodrú fenséges fákon

átszökő törékeny sugáron

földerült apám szép mosolya is

ébredésig fényében fürödtem

*

Gősi Vali

Hinnem kéne

Hinnem kell a feltámadásban;
hogy örökké forog a föld,
hogy megbújsz cseresznyevirágban,
meztelen fán élsz;  mohazöld!
Rózsa vagy, vöröslő vér-virág,
magadba zárulsz, mint szűz arák!
Anyám, időtlen életem!
Miért siratlak, Édesem?
Hinnem kéne a feltámadást,
hisz állna a föld nélküled…
Minek a búcsú: létezel!
Fénytestű angyalként köztünk jársz!
Gyönyörű, ékes csillagom,
te kísérj végtelen utamon!

*

Gősi Vali

Anyám szava

Nem hallgattam hízelgő szavakra,

de anyám szava gyógyír volt nekem,

ha megrekedt a szomorúság bennem,

és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,

de kisgyermekként nem értettem még,

hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig

összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,

és elfogom szelíd tekintetét,

csak lehajolok némán, szemlesütve,

hogy megcsókoljam ráncos, szép kezét.

S míg fénykoszorút fon az éj fejére,

imádkozom, áldást mondok érte.

*

Gősi Vali
Arany az emlék

Még csorog a gyász a szívemen,
de arany az emlék, mint a méz,
megédesült a szenvedés,
a gyötrelem szelíd-fehér.

Még moccan a könny az arcomon,
csillaggá lényegül, elpihen,
enged a szorítás, s a bánatom
valami szép csönd kíséri el.

Még itt lapít a fájdalom,
de úgy szelídül a pillanat,
mint érdes kéz alatt a kés,
ha lágy kenyéren áthalad.

https://youtu.be/Rk_sAHh9s08