Hiányod ringatom – Válogatás emlékverseimből –

***

Csillaggá csókoltalak
    (Csillag-fiamnak, égi születésnapjára)

Voltál
az áhított,
édes teher,
gyönyörű kínban szült varázs…
Öleltem pöttöm testedet,
míg csitult
a lármás sírás.
*

Hozzám
hajolsz ma
a végtelen,
hűvös-kék felhőkön át:
csillaggá csókoltam lényedet:
fényem vagy,
vigasztalás.

*

hozzád hajolnék

elérhetetlen

örök nemlétben vársz rám

hozzád hajolnék

*

Epilógus

…Talán aggódó izgalmában – mert távolt élt családjával a szülői háztól, és már régen nem hallott felőlük, hiszen akkoriban még csak a postán volt telefon, és a levél volt az egyetlen lehetőség, hogy hírt adjon magáról és kapjon is – egyszer megálmodta az anyja halálát.
Élesebben él ez az álom ma is, a fekete ruhás, lehajtott fejű, kendős – dolmányos varjakként a koporsó mellett bandukoló kísértetekről, mint a – szerencsére – sok évvel későbbi, valóságos búcsú fájdalmas emléke. Az álombélin úgy zokogott, mint talán még soha, és mintha valóság lett volna az álom, fojtó tömjénszagra ébredt.
Az igazin nem tudott sírni. Már előre elsírta minden könnyét, és az is megtörtént azon a reménytelenül hosszú éjjelen – az utolsón – hogy félhangosan könyörgött, a Teremtőhöz, ne hagyja tovább szenvedni az édesanyját, aki végtelen hosszú órákon át küzdött – ki tudja, miért: az életéért… – vagy a haláláért…? Aztán hajnali három körül kiszenvedett. Szép, bölcs mosoly dermedt az arcára, valami földöntúli, angyali, békés. Ugyanilyen békés mosollyal ment el az édesapja is. Akkor sem tudott sírni, csak megölelte némán, és nézte hosszan, hangtalanul a méltóságteljes arcot…
Régen, amikor álmában elképzelte, mennyire rettegett ettől a pillanattól… - és akkor mégis, valami mondhatatlan nyugalommal simogatta a mama hűvös testét, miközben utolsó útjára öltöztette.
Mára alig maradt ebből a fásult szomorúságból valami. Csak a hiány… A nincs. Az fáj néha kegyetlenül, de a helyén gyakran ott ül az a végtelen nyugalom, a szelíd szeretet, amellyel útjára engedte, előbb a papát, majd a mamát is. Csak néha sír értük. Anyák napján, karácsonykor, és azért hétköznapokon is, ha feltör a végérvényes nincs. Olyankor rettenetesen fázik… Hűvös van nélkülük. De az emlékek újra élnek, és vissza-visszahozzák őket, és a boldog időket.
Ám a rend – az élet rendje – már sok évvel azelőtt felborult, hogy elengedte a szüleit. Akkor lett igazán üres a világ, amikor elment belőle a fia… – az egyetlen gyönyörű, huszonhat éves fiúgyermeke. Sok éven át rémálmok gyötörték, pedig őt nem láthatta „úgy”... Tőle nem búcsúzhatott el, de gyakran elképzelte, milyen lehetett erőtlenül lecsüngő karokkal, halott-fehéren, a fém koporsóban, amelyben hazahozta a repülőgép. Hiába várta a repülőtéren, hiába szedte össze minden erejét, hogy elbúcsúzzon, még egyszer lássa, megölelje a gyermekét, nem tehette.
„Az már csupán a teste, nem Ő…” – csengett a fülében sok év múlva is a Temetkezési Vállalat igazgatónőjének erőtlenül is határozott hangja.
Aztán elhamvasztották, és végeérhetetlen hosszú sorokban kígyózó emberek jöttek némán a sírgödörhöz egy-egy szál virággal. Akkor sem sírt, de üres és halott volt a világ körülötte, és mintha a szíve is… A sírgödörrel bezárult a világ is előtte. De nem fájt, hogy kívül rekedt. Nem is akarta többé azt a világot, amelyből már örökre hiányzott egyik legdrágább kincse, a fia.
Néhány napig valami gyógyszert vett be néha, az orvos utasítására, aki azt mondta: most muszáj. Azután a gyógyszer sem kellett. Azt sem akarta. Sírni akart, hangosan zokogni, üvölteni, és találni még valamit, bármit, ami visszahozza őt, legalább másodpercekre. Valamit, amitől újra élni látja… Eszeveszett keresésbe kezdett. Kipakolt mindent a szekrényből. És akkor megérezte az illatot… A fia illatát. Magához szorította a pulóvert, és fuldokló zokogásban tört ki. Halálos szorítást érzett a szívén, de egyúttal valami soha nem érzett boldogságot is – valami mennyeit… Olyasmit, mint amikor először moccant az apró élet a szíve alatt. Újra együtt voltak, ugyanúgy, csak ők, ketten. És ez gyakran megtörtént azután. Bezárult a világ, bezárultak a templomok, az imakönyvek, valószínűtlen lett az égi és földi világ, eltűntek a boldog, baráti együttlétek, de kinyílt egy másik dimenzió. És ez tart ma is, sok évvel azután… Ez a világ leírhatatlan. Egyszerre szűk és tágas, színes és fehér, fényes és színtelen, jeges és forró, zárt és végtelen…
Ez a világ az anyák semmihez sem fogható, örökké tartó gyásza, amely egyúttal határtalan béke, szeretet, fájdalom és boldogság. Ez a világ mindenki mást kivet magából, csak őket, kettejüket öleli eggyé…

*

Ringató

(Pieta)

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat

mennék utánad cipelném terhed
míg gyönyörré válna e gyötrelem
fájón is csodává nemesült sorsom
gyémántként ragyogna könnyemen
de szívem kihűlő hideg márvány
testemben vér helyett kín kering

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
hogy ne riasszalak - nem sírok látod
maradjon örök a pillanat

hozzon el gyertyafény
végtelen álom
végeérhetetlen gondolat
hadd öleljelek álmaimban
hagyd hogy karomban tartsalak

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat

*

Csillagfiú

Megint itt vagy, látlak, látlak!

Nem adlak a mennyországnak!

Ne játssz velem, ne fuss, megvagy!

Tenyeremben apró csillag –

az én kis csillag-fiam vagy!

Csillagfiú, ne fuss, várlak!

Nem adlak a mennyországnak!

Maradj velem, szépen kérlek,

csillagszemű, égi herceg,

gyere vissza, szépen kérlek!

Ne bújj el a felhők mögé,

az én szívem ott is meglel!

Tündérlányok hada kerget

édesanyád szíve elé,

ezüstkönnyet sírok érted!

Ha elbújsz is, megkereslek,

Csillagfiú, kicsi herceg!

Itt maradj bent a szívemben,

elférsz még a tenyeremben…

gyere haza, várlak Téged!

Lentről is látni a napot,

láthatod, ha a hold ragyog,

s bárányfelhők dunnájába

kapaszkodnak csillagok…-

megígérem, láthatod!

Csillagfiú, kicsi herceg!

Nem jössz? Máris ott vagyok!

Te akartál bújócskázni,

látod? Már csillag vagyok,

fönn az égen ragyogok!

Csillagfiú, kicsi herceg,

én mindenütt ott vagyok!

Játszottál a tenyeremben,

szaladgáltál a szívemben,

elbújtál, de itt vagyok!

Itt vagyok már fönn az égen,

látod, elérem a napot!

Most maradj itt bent a szívemben,

vagy bújj  meg a tenyeremben,

tündérekről dúdolok!

***

rekviem

hogy megfogantál

csak azóta létezem

együtt teremtődtünk e földi létre

életre keltetted szunnyadó álmom

lettél örökérvényű bizonyságom

beteljesült veled végre a lényeg

s míg emberré formált az ősi érdem

kinyílt melletted bimbózó

anyaságom

és elhullt a virág

hős neveddel

elszirmozott a rózsa a kertben

fekete felhők sírnak felettem

legenda éltet gyászkereszten

lélekharang zúg himnuszt szívemben

rekviem szól

gyönyörű

gyötrelemben

*

Hallom

Elhalkult már a létzenéd,

de hallom a gyönyörű dallamot.

Emlékeimből fényt fonok

őrzöm angyali mosolyod.

*

Angyalmosoly

Ha láttad már

ahogy a gyermeked

apád anyád barátod szerelmesed

szemét kékre csókolta a halál

láttad arcukra fagyni az örök-mosolyt

ha éjente beleborzongsz a hűvös

könnyes csendbe  és álmatlan sóhajok között talál

az első korán ébredő madár hajnal-éneke

ha álmodban sem tudod átadni magad

a ringató kék csendnek

kerül a béke

és nem vágsz már többé fölfelé a hegynek

nem érzed a tavasz élet-illatát

csak a komor felhőket nézed

ők lettek társaid  és vakítóak a boróka-kékek

ha régóta nem szomjazol a tiszta fényre

nem vágyod a lélek magasát

leszegett fejjel csak a mélybe látsz

rabul ejt a fájdalom  elborít a hiány

hagyod hogy kivessen magából

és ujjal mutogasson rád a világ; ő az a tébolyult 

aki elveszítette a gyászban önmagát

akkor a felhőkön át meglátod újra

egy angyal mosolyát

*

Még itt lapít

Még csorog a gyász a szívemen,

de arany az emlék, mint a méz,

megédesült a szenvedés,

a gyötrelem szelíd-fehér.

Még billen a könny az arcomon,

csillaggá lényegül, elpihen,

csitul a kín, s a bánatom

valami szép csönd kíséri el.

Még itt lapít a fájdalom,

de úgy szelídül a pillanat,

mint érdes kéz alatt a kés,

ha lágy kenyéren áthalad.

*

mint egy hangmozsár

- angyalhangon -

majd éjsötétben

határtalan csendben

megsejted az első moccanást

egy apró élet gyenge sóhaját

és szívedből lesz elemózsia

s a méhlepény mint ölelő csoda

elringatja csöppnyi magzatod

angyalhangon

mint egy hangmozsár

*

Golgotán

a legfájóbbak ma is az ébredő hajnalok

amikor újra és újra fagyos hiányra virradok

de élni kezd a néma temető

s mint hűvös idegen

mered egy kő dacosan fölfelé;

feltör mint valami makacsul

élni vágyó fájás…

bennem is felszakad és élni kezd

a vigasztalhatatlan mélységes bánat

s csak járom vég nélküli

golgotámat

de hiába minden

a Mester nem hallja erőtlen

egyre halkuló imámat

*

Könnycsepp vagy

(villanások)

*

Voltál a vágyott,

édes teher, gyönyörű

kínban szült varázs...

 *

Csendemen már csak

átszaladsz, mint kósza hang,

illat, mozdulat...

 *

Közelít'sz felém

félszeg, szép mosolyoddal,

emlékeken át...

 *

Lennék menedék,

te álmom légy legalább,

örök pillanat...

 *

Ha elvágyódom,

lehajolsz, s fényt csókolsz rám;

szivárvány-mosolyt...

 *

Fénymosolyoddal

végtelen reményt üzensz,

Csillaggyermekem...

 *

Bársonypillájú

csendből sejlő villanás,

szép mosoly maradsz...

 *

Legszebb álmomból

végleg elszöktél, könnycsepp

vagy szempillámon...

*

A fájdalom margójára
- evokáció Pilinszky János soraira

"A tengerpartot járó kisgyerek"

voltál és maradsz már mindörökre,

sziklák és kövek közt vándoroltál,

míg ráakadtál az egyetlenegyre,

egy apró kavicsra, mi hótiszta ékkő,

a fájdalom relikviája lett nekem,

hogy végső zarándokúttá lényegült

veled a nyári láz, s nadrágzsebed,

az inged, egy napszemüveg hordozza

léted illatát, szép mosolyod, ringva,

de szelíd vágyaidat kegyetlen hullámsír,

"egy egész tenger zúgja mégis vissza".

*

Kék csend

(árván)

Dereng a nyár,

s hogy itt maradtam árván,

halkabban jár a fény az ablakon,

hűséggel vár, hogy lágyan betakarjon,

ha  lelkem hűvösétől fázom már nagyon.

Vár, hogy ringatásra

nyíljon alkalom:

azúr fénysugárban - lélekrezdülés…,

vigasztalni vágyó, hozzám bújó csendben

öleljen az emlék – a boldog, nyári kék…

*

anyák

(változatok)

anyák  ha sírnak

csak éj-csendben hangtalan

könnyeik nyomán

a gyermekük mosolyán

hajnalszín virág fakad

anyák  ha sírnak

minden könnycseppjük nyomán

fényvirág fakad

a nő ha anya

csak lét-dallamot dúdol

bársonyos ajkán

és altatódalára

gyermek s apa álmodik

*

Hófehér gyászban

(tanulmány a szenvedéshez)

Ti nem érzitek azt a kínt,

amit az ember mégis kibír,

ha zimankós, fehér éjszakákon

szívébe fagyott is a bánat,

és magányos vándora ő

a kihűlt világnak, a létezés számára

hamis játék, káprázata a hajdanvolt

tavasznak, nyárnak, körötte

a valóság megnyúlt árnyékai

kísértetként járnak, halott fatörzsek

dőlnek le sorban, s a lehullt jégmadarak

csontjain kihajt a szenvedés.

Az ő kínja nem csupán annyi,

mint a jeges földben vacogva

megbújó bogarak fuldoklása,

hanem dermesztő gyász,

az anyák néma, örökig tartó,

könnytelen gyásza, amikor átfagy a lélek,

vele a vágy is, és beledermed

a csikorgó, jeges világba.

*

Velem maradsz

*

szívemben

a késő nyárból

csak a pillanat maradt

ahogy a víz tükrére

rácsodálkozott a nap

a hang

a csend

- a szinte már nemlét -

a szótlan együttlétben

rejtőző emlék

...

velem maradsz

a szívemben hordalak

**

áradsz

a délutánból

akár a nyári nap

de itt az ősz

az esttel

sárguló emlék

és a perc szalad

de ott állsz a hold-ezüstben

a csillagok alatt

...

velem maradsz

a szívemben hordalak

***

talán a tél

a hó alatt bújó apró magok

a kis fürge rovarok

és a kő-nehéz bánat is

visszahúz marasztal

még nem menekít...

marad a fájón is szép

furcsa tél

valami hófehér

szerelem

...

velem maradsz

a szívemben hordalak

****

talán a tavasz

(ha meglátogat

újra majd)

az érti titkomat

mit úgy őrzök

(bár szétfeszít)

mint mikor rügy fakad

nyomában levél és virág

végül megint széllel elszálló

mag marad

...

velem maradsz

a szívemben hordalak

*****

Árvaság

Akkor kinyílt egy fekete tulipán

Keményedik a próba,
falak húzódnak mindenütt.
A maradék idő kizár, nem ereszt magába.
Régóta befelé búcsúzom, rejtőzködöm
ebben a végérvényes árvaságban,
ahol vége-nincs napút a lét,
szaggatott körvonal,
melyet a nap egy év alatt
látszólag bejár ugyan,
de szökik a fény a mennybolt falán.
Azóta enyém minden halál.
*Minden halállal én leszek kevesebb.
Fekete bokrok hajolnak elém,
fekete virágok nyílnak mindenütt,
sötéten lobog az alkony-ég.
Vagyok a világ részeként
valami magányos, időtlen,
haldokló létezés.

*John Donne

*

Harangok szólnak érted

Kiáltás a gyermekekért

Távolodsz,
már hiába nyúlok érted,
alig világra jöttél,
magához rántott a végzet.

Gyermek maradtál,
ártatlan, fehér, márvánnyá vált csoda...
Már nem tudom, feladtad-e,
vagy én adtalak oda...?

Mindenem voltál:
jövőm, reményem, büszkeségem,
mint védtelen virág, nőttél belőlem,
de már csak halott emléked kiált:

hát miféle süket világ,
amelyik semmit sem segít,
ha egy kisgyermekért már léte hajnalán
a halál közelít?

Ha van kereszt és szenvedés,
hát ki engedi, és miért,
hogy e törékeny, gyönge lény vigye
az ősök eltitkolt bűnét, sötét szégyenét?

Ha van bűnös,
vajon most hol lapít? Ki váltja meg
leplezett, sötét bűneit? Érti, érzi-e
a kifosztott lelkű anyák kínjait?

Távolodsz,
már soha el nem érlek. Hiába könny,
megbocsátás. Elraboltak. Félek.
Múltam lettél. Harangok szólnak érted.

A cím UNICEF-programokra utal. "Minden ötödik másodpercben meghal egy kisgyermek a világon..."

*

Fohász a gyermekmosolyért

Hogy ember vagy,
éld át e létcsodát;
a kerti úton át
a fű friss illatát
érezheted,
és lépteid nyomán
a kövek halk dalát
hallhatod,
de nyisd ki szívedet,
őrizz a lelkedben
élet-színeket!

Szívd mélyen magadba
a lét illatát, s meglásd,
álmaid elhozzák
borongós éjek után
a legfényesebb csodát;
egy kisgyermek ártatlan,
angyali mosolyát!
Őrizd, és vidd tovább
végtelen utadon,
és mondj el e mosolyért
néha egy csendes
imát.

*

Anyák

Virágzó fák,
állunk a fényben
összehajolva,
csendben várunk,
míg boldogságban -
- szenvedésben
kegyelmet hajt
minden
águnk.

Kivonat Csillagtánc című versemből.

***

Golgotán

Csak belélegezted könnyedén mi itt
körözött mint a vér az erek útján
de oly sovány a boldogság ami maradt
szép mosolyod s hangodat
csak néha hozza el a pirkadat
kis kavicson moccanik` kúszik az emlék
és eltűnik észrevétlenül elsiet
jajongó terhem ki érti meg?

Ki fiút szült e lángperzses világra
s fogadalmát megszegi
hogy bűn nélkül állja a sors csapásait
ha szeretni kész
megválthatja-e még
jégzátonyra futó álmait?

...és fény simult a sápadt víztükörre
a rohanó víz még a hátára vette
mielőtt a rombolást bevégezte
s mint unt szeretőt
végleg sorsára engedte...

A legfájóbbak ma is a hajnalok
ha újra és újra jeges hiányra virradok
és feltör az a makacsul élni vágyó fájás...
felszakad és élni kezd a mélységes bánat
s csak járom vigasztalhatatlanul
vég nélkül golgotámat
de hiába a Mester nem hallja
erőtlen egyre halkuló imámat.

...és fáj a csönd a búcsú némasága
különös hallgatásba
zárja a teaillatot
de megszépít mindent a múlt ringatása
mikor nem kegyelemből szerették
és nem csupán a testét
mikor nem csak annyi volt egy szombat este
mint koldusnak a kenyér
némán odavetve...

Ó, hol van a derengő, gyermeki béke,
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
az ébenfekete éjszaka után,
mikor a derűs hold jeges udvarán
félszeg hajnal-pír tör át?
Most tűnik a fényben, és rettenetes
a pirkadó, reggeli ábránd,
felhőkhöz bújik a foszló, tündéri vágy,
és vijjogva szálló madárraj húzza
tovább a tűnő, ezüstös álmot...

Ó hány nap még a végső ébredés
ami e káoszból kivezet hány csillag
vakító fénye kell hogy tisztán lássam
ha hitványság és gazság festi
vaksötétre az eget s ha odavész
a Szeretet... miféle rend vezet ki
e zűrzavarból?

Már veszni érzem hitemet
hogy meglátom felderülni még
a felhők mögé rejtőző kék eget
de hová lehet fellebbezni ha bűn
és pusztulás fenyeget?

...és fény simult a sápadt víztükörre
a rohanó víz még a hátára vette
mielőtt a rombolást bevégezte
és fáj a csönd a búcsú némasága
de megszépíti ma is a múlt ringatása
mely különös hallgatásba zárja
a hűs teaillatot...

Te ki a földet eget és vizeket
ezüstös fényeddel óvod
a nagy időtlenségnek
és esténként újra gyújtod
az ég lámpásait
hol csillagok őrzik az isteni holdfényt
mit magányban imád már
minden éjen a lány
ó mondd miért borítottál fekete
fátylat az árva anyára s a fiú
szívére ki hősként élt
és szeretni jött ide?

Félek... Mit hoz az éj még
ha haragra lobban
az isteni láng?

...az a régi nyár örökké fogva tart...
Szorít a torkom látom ahogy a part
és a hullámok között
vergődő szárnyak megtépett angyalszív
mögé rejtőzve várnak
hogy az idő kereke megfordul pereg
és valóra válnak a homokszemek
és színes kövek közt árván megbújó
széjjelhullt álmok.

...néha elképzelem
milyen lehet olyan magasra szállni
hogy meglátom magam az ég tükrében
talán úgy lesz mintha közben
mi sem történt volna mintha örökké tartana
a repülés vagy talán egészen mást jelent
a szó is; Otthonra találni végül
és bátran kimondani
nincs semmi ok a rettegésre
sohasem vágytam még így a fényre
jó lenne megtudni végre
"*Milyen lesz az a visszaröpülés"
a ferde horizonton?

Talán egy átlagos nap lesz csupán
télvégi gyakorlat a túlélésre
amikor egy kiüresedett
immunhiányos délutánon
átvillan még a tavasz és egy régi nyár
emléke elsimítja a gyűrött gondokat
és a sápadt napsugár egy félszeg
mosolyt is engedélyez talán
a táj fehérre fagyott homlokán
és szenvedésbe vénült arcomon...

**

Várlak

Mint tűnő napfény az alkony-égen,
szívemben is csitul a bánat,
de esténként ma is megidézem
az arannyá érett relikviákat,
és sok év után is visszavárlak.

Akár ha angyalhad kísérne,
életre kelnek az esthomályban,
hajlongnak egymás énekére
álmos felhők közt tünde árnyak,
ott rejtőzöl egy fénynyalábban.

Mintha a mennybolt ünnepelne,
izzó verőfény az ég nyugatra,
színarany láng a naplemente,
lobban ezernyi csillaglámpa,
és én csak várlak, egyre várlak...

*

A FÉNY születésnapján

Egy régi nyárból visszhangzik szavad,
bár halkuló, de egyre kedvesebb,
mint lágy szellő, ha érint, simogat,
fényt csókolsz rám, ha árván könnyezem.

Az éjben velem csillagként vajúdsz,
s míg együtt tűrjük az ős-szenvedést,
emlékeimben fényként még kigyúlsz,
hogy elriaszd a sötét rettegést,

mi meglátogat ma is, néhanap,
hogy messze űzzön éltető reményt.
S ha fogyna hitem, hallom hangodat,

hogy minden csillag újjászületés,
és minden könny a sorsunk gyöngyszeme,
s te csillagfényként megszületsz vele.

2011. július 24. - Égi születésnapodra (Parafrázis: Shakespeare: XVIII. szonettjére)

*

Mégis élek

Különös ez a nélküle-némaság, ami körbevesz.
Ha idézem azt az örökig tartó, utolsó percet,
újra és újra eszmélek, hogy ő csupán emlék,
halott remények martaléka és én vagyok,
aki kifosztott lélekkel mégis élek. Túlélek.
(Hogy életben maradtam, talán csak kísérlet
arra a mondhatatlanra, amelynek fájdalma
mindennél erősebb: túlélni e kiüresedett
földi létet.)

Nem létezik semmi azóta, ami felülmúlhatná
az eszelős vágyat - lehetetlen szívhez-szólóbban
kérni a Teremtőt, mondani könyörgő, vége-nincs
imákat: adja vissza, ne engedje veszni a gyermeket!
Egy anya nem áldozhatja oda soha, senkinek
ártatlan magzatát, a legnagyobb kincset!
Minden hiába. Élek. Vagy csak megtörténik
velem azóta az élet...

Nincs arca az emléknek, időnek,
alig verdeső szíve már némuló,
e kegyetlenségtől kielégült, földi létnek.
Mégis élek.

"Életben kell maradni. (...) És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami. " (Szerb Antal)

*

Nyár lesz

és nyár lesz megint
kéklő napmeleg
átsuhan majd egy emlék veled
az enyhet adó vénülő lombokon
bearanyozza hiányodat a júliusi égbolt
hallom megint az élni akarás negyvennégy éve
megéledő gyönyörű dallamát
mely átvergődve magát a kínsikolyon
elhozta a legszebben komponált élet-muzsikát
és sok éven át ünnepre leltünk a nyárban
míg megváltó tisztulásra vágyva
átlényegültél egy másik
boldogabb világba
nélkülem

*

Mit hoz az éj még?

Te, ki a földet, eget és vizeket
ezüstös fényeddel óvod
az időtlenségnek,
és esténként újra gyújtod
az ég lámpásait,
hol csillagok őrzik
az isteni holdfényt,
mit magányban imád már
minden éjen a lány,
miért borítottál fekete fátylat
az árva anyára s a férfi szívére,
ki hősként élt és szeretni jött?

Félek…
Mit hoz az éj még ha haragra lobban
az isteni láng?

*

Csillagtánc

Meglásd, végül legyőzzük mégis
mindazt, ami régóta rombol.
Mindent, ami szívünket tépi,
jó messzire űzünk magunktól.

Virágzó fák – állunk a fényben,
összehajolva, csendben várunk,
amíg a sok-sok szenvedésben
kegyelmet hajt minden águnk.

Együtt nem félünk már az éjben,
minden csillag nekünk világol,
egyik majd egyre fényesebben
ragyog, és táncot jár egy ágon.

*

Az Üveghegyen túl

(visszatér(Ő)-rímelő)

emlékszem ültem a játszótéren
elrévedeztem a boldog léten
akkora voltál csak mint egy alma
aprócska gyümölcs a Nagy Egészben

üldögéltem a hűs fák tövében
homokoztál - én ámulva néztem
ahogyan éppen a sárga vödröd
felemelted nyögve nagy-vitézen

hatalmas volt s te olyan parányi
lehetetlenség volt rád találni
úgy elrejtőztél a vödör alján
(akkor is szerettél bújócskázni)

és férfi lettél – világot látott
(itt árválkodik a kék lapátod)
az üveghegyen is túlra mentél
talán meglelted időtlen álmod

*

Oltárcsend

A hajnali köd szürkén gomolyog,
farkasszemet néznek velem a csillagok.
Néma létem tetszhalálból életre fakad,
a feslett város bűneit és reménytelen
szürkeségét űzi már a bíbor pirkadat,
s e vajúdón születő, igéző tavaszban
átlényegülök…

Egy felém nyúló fénysugárhoz simulok,
a megidézett sziluettet körberajzolom,
mint aranyló búzaszem, hullsz elém,
megéledsz szívemen, oltárcsend ünnepel,
látom a fénytörést szembogaradon;
a villanástól
a lélegzet eláll…

*

Tündéri éjben

Elképzelem,
ahogy jössz elém
ha majd én is érkezem;
fehér világon átívelő,
északi fény leszel!
Utat mutatnak égre nyúló,
büszke ősfenyők,
s a felém hajló felhők mögül
az ég angyalai.
Aranyhajukat
könnyű szél lengeti,
közülük halkan szólít majd valaki:
régóta várlak, gyere, ne félj!
– és gyengéden átölel a Fény…

(*Asszociáció Dsida Jenő: Tündéri éjben érkezel, című versére)

Cím nélkül

Megteremtettelek.
Belőlem nőttél.
Megszerettelek.
Ma, távolodón,
fázom nélküled.
Csillagfény-távol
a mosolyod…

*

Kerestelek

Amerre nézek,
mindenütt tenger,

ég és kék hegyek,
talpam alatt ezernyi
színes kavics, mint
apró ékkövek,
a hullámok fölött
ugyanaz a sirály köröz,
röptében talán
nekem integet…

A kéket keresem
most is, mindhiába:
zöld és azúr, fehér
és sárga kövekbe zárva
csak az emlék némasága
maradt a csönd mögött,
ami akkor végérvényesen
a partra költözött.

Aztán hirtelen
azúrból cyan, majd encián,
türkiz és indigó, végül
ultramarin színre váltott
a tenger, s az égbolt,
a parton éjsötét vihar tombolt,
és minden emléket
elsodort megint.

Hasztalan kerestem
a parti fövenyen az egyetlen
égszínű követ,
hiába vártam napnyugtáig
legalább egyetlen emlékedet…

A vihar azóta elcsendesedett,
elnémultak a zengő,
kék hegyek.

Hiányzol,
mondhatatlanul.
Mégis elengedtelek.

*

Harmónia

Végre a béke, a csend van itt,
a kimondatlan, néma vágy
megszülte újra a harmóniát,
melyben az ember megleli
létének napszítta fényeit,
meglátja újra önmagát,
s mindazt a múlékony csodát,
amit az emlék visszahív:
peregnek, akár egy régi film
életünk legszebb percei.

Most minden hangos szó oktalan.
Jó ez a meghitt tisztaság,
ha megvillan benne a tűnt világ
minden kétsége, fájdalma is:
álomba simuló nappalok
nyomán a csituló szenvedés
beleolvad reményeimbe,
engesztelésül Téged idéz
a mindenség e békességben,
s dalol a szívem, hogy újra élsz!

*

Mégis élni

Különös ez a nélküle-némaság, ami körbevesz…
Ha idézem azt az örökig tartó, utolsó percet,
újra és újra eszmélek, hogy ő csupán emlék,
halott remények martaléka, és én vagyok az,
aki kifosztott lélekkel,- mégis élek. Túlélek.
(Hogy életben maradtam, talán csak kísérlet
arra a mondhatatlanra, amelynek fájdalma
mindennél erősebb: túlélni e kiüresedett,
sivár, végeérhetetlen létet.

Nem létezik semmi azóta, ami felülmúlhatná
az eszelős vágyat - lehetetlen szívhez-szólóbban
kérni a Teremtőt, mondani könyörgő, vége-nincs
imákat: adja vissza, ne engedje veszni a gyermeket!
Egy anya nem áldozhatja oda senkinek, soha
ártatlan magzatát – a legnagyobb kincset!
Minden hiába. Élek. (Vagy talán csak megtörténik
velem azóta az élet.) Nincs arca az Emléknek,
Időnek,- alig verdeső szíve már némuló
e kegyetlenségtől kielégült földi létnek.

Mégis élek…
*
"De mégis élni.
…és ha az ember él, akkor mindig történhetik valami.”
(Szerb Antal: Utas és holdvilág)

*

Hozzám hajolt

Hozzám hajolt a hajnalfénnyel arcod,
szép mosolyod újult életet lehelt,
s a tűnt időből visszatérő harcod
reménykedni még az ég felé emelt.

Átéltem veled újra minden harcot,
hős küzdelmedet az elemek felett,
láttam a dühöngő tengert, a partot,
a fuldokló felé kinyújtott kezed…

Sokáig bűvöltem szép angyalarcod,
- hiába, a hajnal nem kegyelmezett:
eltűntél tomboló hullámok között.

Csak én éltem túl végzetes kalandod,

szemem hasztalan pásztázta az eget,-
a partra örök némaság költözött.

*

Léleklánggal

Léleklánggal színezem fejfádat,
fölsejlik sok elfeledett emlék,
szereteted majd akkor is árad,
ha elsimulok, eltemet a nemlét.

Elmosódik fájó seb és átok,
emlékmű feszül, és az égig ér,
holtig dalolt énekem hallják ott,
ahol neved a verseimben él.

Ragyogsz majd, mint jóság és reménység,
nem lesz földi sír, ami eltemet,
a romló hús, a szenny, mocsok, kevélység
az anyagvilág tűnt szégyene lesz.

Minden szempár majd az égre réved,
léleklánggal lobog az emléked.

(Parafrázis: William Shakespeare – LXXXI. Szonettjére)

*

Éj-kék

emlékszem
szerettük
a naplementét nézni
a bíbor fény ma is idézi
arcod melegét
mosolyod halványuló
átlényegült emlék
utánad már hiába mennék

száguldó meseautód utasa
csillag-éjek vándora lennék
a felhőkre tépőzárat tennék
hogy meg ne szökj
ha megint késnék
mint a tűnt nyári esték
mikor az égiek föntről lesték
ahogy néztük
némán
együtt
a naplementét

távoli vonatfütty martaléka
e foszló emlék
a síron éj-kék rózsaszál
hullt szirmaira
bimbó volt
nemrég

*

Hiányból szakítod

eltelnek napjaid
ahogy a régi szépek

de már a hiányból
szakítasz
egy-egy álomképet
hogy tűnt nyarak illatát
színét valónak érezd
és fényük közel
a szívedhez érjen

eltelnek napjaid
ahogy a régi szépek

táncolnak
gyertyafényben
már nem is kérded
hogyan történt
nélkülük azóta
ugyanaz
az élet

eltelnek napjaid
ahogy a régi szépek

ma már hiányból
szakítod
s csupán gyertyaláng-igézet
az eltávozottak
szép hagyatéka:
fénymosolyukat
örökké
arcodon érzed
*
"eltelnek napjaink
múlttá válnak a régi szépek
de mikor fénymosolyukat
visszaidézed
még a hiányban is
az arcodon érzed" ¹

___________________

(¹ Utóirat: theodor)