MÁJUSI RAGYOGÁS

(Válogatás

Édesanyám emlékére)

Fényvirág

Drága kicsi lányom,
te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöpp magzatodat.

Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.

Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.

Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.

Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat

Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.

2006.

Bocsásd meg, Mama!

Szíved alatt melengettél,

langyos tejjel etetgettél,

édes szóval nevelgettél,

köszönöm, Mama!

Ha kérdeztem, te feleltél,

könnyeimre átöleltél,

elhagytalak - elengedtél

csendesen, Mama.

Boldog voltam, mert szerettél,

sorsom útján jót reméltél,

göröngyöket egyengettél

fáradtan, Mama.

Őrizted az égi rendet,

amit Isten megteremtett,

a szíveddel melengetted,

vigyáztad, Mama.

Lelkembe is átültetted,

ápolgattad, nevelgetted.

Azt ígértem, boldog leszek,

hittük is, Mama.

Megtörte a sors a rendet,

bánat üli meg a csendet.

Temetik a gyermekemet,

mit tegyek, Mama?

Boldog én már nem lehetek,

anyák napján, virág helyett

elküldöm a könnyeimet

zokogva, Mama!

Hazudtam, hogy boldog leszek,

hogy Rád mindig csak nevetek.

Mosoly helyett a könnyeket

bocsásd meg, Mama!

(2006. anyák napján)

Nagyanyámhoz

Ha mélyen alszom, rólad álmodom…

Kötényed illata az éjben rám terül,

lelkem bódultan a múltba szenderül,

s szaladok feléd az égi udvaron…

Göndör hajam a széllel versenyez…

lágyan simítod  gyűrött masnimat,

s míg csókolom arcodon a ráncokat,

álmomból sós könnyeimre ébredek,

ahogy a boldog álom elsuhan,

elsietsz megint az égi réteken,

helyettem hosszan ölel a végtelen,

lábad nyomában  fényvirág  terem.

Könyörgés

Mama!

Fakuló arcod is

éltető fény nekem,

s hogy barázdáidban

régóta megbújik

minden gyötrelem

− reményvesztett életem

örök nyoma − kérlek,

nézd el nekem!

Mama!

Segíts nekem!

− szólítlak most,

és már örökké, önzőn,

zokogva, álmomban, és

álmatlanul, s csak néha

csendesen…

Mama!

Kérlek, bocsáss meg nekem!

Nézd el önzőségemet,

vissza-visszatérő

gyermek-vétkemet,

hogy könnyek,

fájdalmak titkait konokul,

egyre kérdezem,

s hogy anyaként is

csak általad létezem:

egy pillantásod is

remény, kegyelem

− az élet − nekem.

Mosolyod meghitt,

ha fázom, melegít.

Könnyed a hűs forrás,

ha bánat-láz hevít.

Mama!

Ugye remélhetem:

bocsánatos bűn vagyok

ritkuló könnyeden?

S hogy halkuló szívedet

− szeretetedre örökké éhesen -

mohón kifosztom,

magamnak ölelem,

szüntelen −

ugye, megbocsátod

egyszer nekem?

Mama!

Te már itt maradsz

mindig velem:

csak általad lehet

teljes az életem!

Előlem nem rejthet

soha a végtelen,

elérlek akkor is,

ha ott állsz a távol’ fény-hegyen:

fényedből töltekezem.

Mama!

Kérlek, hosszan ints

akkor majd nekem!

Engesztelésként,

és hálából, hogy vagy

− s hogy éppen nekem −

szavak helyett

egy szál virágot rejtek

csendesen

a régi, szép üvegvázádba

ezen az áldott

reggelen.

(2008. Anyák Napján)

Fohász

akár a Föld hátán

ütemre forgó évszakok

homokszem-létű ember 

- gyermek, anya és nő is -

úgy vagyok

voltam bár

májusra ébredő

szivárvány - létcsoda

lettem

a forduló idővel

ostoba

- perzselő nyári láz után

vacogó faágtól        

titokban jajongva búcsúzó

- haldokló falevél

lapuló hant alatt

rég halott madarak

kísértetdala volt

könnyű altatóm

mozdultam kő alól

didergőn kibújó hóvirág

hajoltam előre-hátra

süvítő szél dalára

vajúdón táncoló barkaág 

vagyok remegő gyertyaláng

fényben eltűnő jégvirág

porszem-létemet áldozom

bárány-szelíden fohászkodom:

legyek a fény

egy csillag mosolya

végtelen utamon

örök anya…

Hol jársz, Anyám?

visszarévedsz

a múlt fényébe

utad a végtelen

visszaút

ott élsz a nyüzsgő emlékekben

sorsod a múlttal

összefut ott

ahová senki

nem kísérhet

magadban bogozod

múlt-batyud

magányos mosolyú

révületben

szemeden tört fényű

tűnt borúd nyomán

a búcsú

hangtalan

csendedbe ájulsz

nem kísérsz többé

utamon

soha

soha  már

lépteim fáradt

üteme

halkul

indulok

némán

nélküled

járok

féltelek

félek

hol jársz

Anyám…?

anyák

(változatok – Orsinak)

anyák  ha sírnak

csak éj-csendben hangtalan

könnyeik nyomán

a gyermekük mosolyán

hajnalszín virág fakad

(anyák  ha sírnak
könnyeik nyomán
fényvirág fakad)

a nő ha anya
csak lét-dallamot dúdol
bársonyos ajkán
és altatódalára
gyermek s apa álmodik

árván

anyád ha hívna

mennél utána sírva

harang szavára

gyászdal visszhangja kondul

üres szívedben árván

(2010 12 07)

anyám kezén

anyám kezén fáradt erezet…

álmomban halványuló emlékezet

röpít el hozzá néha még

s míg álom-ölében a múltba révedek

én a vénülő nagy gyerek

úgy fúrom vállába a fejemet

és hullatom némán

ébredésig a könnyeimet

ahogyan sehol máshol

csak anyám ölében lehet

lehetett…

amíg a gyilkos kór szét nem rágta

lelkében is az utolsó emlékeket

s ameddig álmomból

megint a valóságra nem ébredek

nagyon fáj minden ébredés

foszlik vele az emlékezés

a mama csak ül

kezét az ölébe ejti

és az ablakon át

elképzelt világát nézi

nem mesél színes emlékeket

már nem mosolyog soha

régóta nem nevet hangosan

ha megcsörren nála a telefon

csak annyit mond halkan

bánatosan

álmomban vártalak haza

de olyan hosszú volt ez az éjszaka

apám a sírban

jeges csend hirdeti

örök dalát szép igazát

anyám is már csak néha említi

otthonom azóta nincs

mama kérlek mondd el neki

ha néha érte imádkozol

üres a ház

hideg a világ nélküle ideki’

2011

Anyám szava

Én nem hallgattam hízelgő szavakra,

de anyám szava gyógyír volt nekem,

ha megrekedt a szomorúság bennem,

és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,

de kisgyermekként nem értettem még,

hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig

összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,

és elfogom szelíd tekintetét,

csak lehajolok némán, szemlesütve,

hogy megcsókoljam szép, ráncos kezét.

S míg fénykoszorút fon az éj fejére,

csendben kérem: áldja meg az ég.

2011

Hálaének

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Ha titkon mégis gazdagságra vágyom,
egyedül csak rongyos lelkemet
szeretném néha díszbe öltöztetni,
mint mikor a tavasz közelít:
a föld is, minden újjászületéskor
ünnepelni díszbe öltözik.

Virágszőnyeg, bársonyos, zöld pázsit
hív életre minden magzatát,
mintha volna édesanyja nékik,
s ajándéka a megújulás.

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Új életet - két gyönyörűt - kaptam,
egy fiút, és egy leánygyermeket.
Jöttüket is gyémánt-ragyogással
ünnepelte ég és föld velem.
Szebben soha nem dalolt még lélek:
nem kell nagyobb boldogság nekem!

Nem törődtem többé faggyal, téllel,
minden tavasz új reményt hozott.
Lelkembe a két kis érkezővel
hálaének, öröm költözött.

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Kincseimből egyet elraboltak,

szívem fele azóta halott.

Bár szakadna ketté - vágyom néha…

- még mielőtt összeroskadok… !

Istenemnek imát mondok mégis,

hogy kincseimből egyet meghagyott.

2011.

Isten közelében

Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen:
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében

Éppen elértem gyűrött
szép kezét
de villám hasította szét az
égbolt kristályüvegét
és sötét lett hirtelen
Vaksötét

Gyengülni kezdett a
bársonyos kéz
szorítása lassan engedett
körben a csillagfény kihunyt
a sápadt Hold nagy kerek
arcán valami sötét
szégyenfolt-féle gyúlt

Talán egy felhő vonta rá
leplét félve… sohasem
álltam így a közelében
soha nem láttam a Holdat
ily sötétnek…

Rémülten a gyászos lepel
után kaptam
nyomában rám hullt a
fényes hajnal
sokáig rettegtem
a fényre-ébredésben

Csak akkor múlt el
szörnyű rettegésem,
mikor megláttam Istent
anyám közelében.

2011

Üzenet

Csendemet

szú percegése sem töri meg,

ha becéző bársonyán

szelíd üzeneted

− mint selymes kezed −

megsimít, anyám.

Mindig időben érkezik,

ébren és álmomban is

az egyetlen gyógyír,

ha kő-nehéz bánat

nyomja a szívemet:

békét hoz − könnyű-meleget.

S míg felébreszt

lágyan a gyönyör'szép

emlék − a „légy jó!”- üzenet,

a szívembe kéretlen érkezett,

zord bánatnak hűlt helyén

újra a béke

és szeretet él.

2011

Minden mosolyod

(levél anyámnak)

Mama! A család szíve vagy,
minden mosolyod szívverés,
de beteg a szív, üteme fáradt,
erein kihajt a szenvedés.

Mama! A bánat dölyfös úr,
ellene nem véd erős palást,
belülről rág, mar, rozsdaként,
hogy ülhesse diadalát.

Mit neki szív és szívverés,
lágy karok, áldott áhítat?
Mit neki könyörgés, áldozat,
anyák éltető mosolya?

Mama! Ha elűzöm bánatod,
visszatér régi mosolyod?
Ha gyengülő is a szívverés,
örökké őrzöm a dallamot!

Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban néha lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.

(Ellen Nitt: Az otthonok otthonokká terebélyesednek)

Édes teherként

Van, akin nem fog a démonok átka.

Van, aki véres öklét üvöltve

az ártatlan felé rázza,

de öntudatlanul hanyatlik végül hátra,

könyörülettől tiszta szemek

vakító csillogására:

kegyelem várja

- szitok helyett csöndes imára vált,

gyengülő öklében enged a szorítás,

és megtörik gonosz varázsa.

Van, kit a sok bánat sem roncsol mélyen,

lelkén a béke bölcs derűt érlel.

Van, kit a sírás sava sem mérgez:

könnyei fényesre érnek

- s mint tenger „igazát” a gyöngyhalászok

féltett kincsként csiszolják óvják

 - fény felé tereli ő is a sorsát,

ég-adományként éli,

s mint Krisztus a keresztjét,

csendben cipeli minden terhét.

Anyák hordják így

magzatukat

- édes teherként -

nem érzik súlyát.

Gyökértelenül

(lét-ballada)

Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,

bársony napmelegben, ringatózva szélben,

hajlongva balzsamos tengerillat-árban,

termő szerelemben sarjakat fakasztva.

Langyos harmat-nektár duzzasztott, feszített,

őseim, szerelmem, viharoktól védtek.

Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:

de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!

Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem,

elhagyottan, árván, erőtlenül védem.

November szele sír altatót régóta,

foszlik az Időben Bölcseim mosolya.

Erősítsd, Nagy Idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez,

mióta terhemmel roskadozva élek -

sorvadó gyökerem talán újraéled!

Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem,

de mocorog élet még árvult gyökeremben:

szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének,

korhadó törzzsel is áldanám e létet!

2013-02-04

Ima

Gyógyítsd meg, Nagy Idő,
gyengülő törzsemet!

Könyörülj vágyódó,

esengő létemen!
Lelkem hűs hajléka

csak árnyék már a fényben,

mióta életem fél gyökérrel élem:

nincs már Apám nékem…

Gyenge hajtásaim

napmelegre vágynak,

erőtlen szárukat

nem érheti bánat,

korán hervadnának,

korhadó gyökérrel

élni nem tudnának,

Gyógyítsd meg, Istenem,

az Édesanyámat!

2012-09-06

Rózsa terem

(Mamának, a legnagyobb szeretettel,

nyolcvanadik – utolsó földi - születésnapjára)

Bársonyos

érintésedért suhanok

álmomban sok-sok éjen,

alázattal köszönök minden

áldott hajnalt, amiért fényeddel

naponta átkarolsz, ahogy régen.

Rózsa

terem

ma az éji csendből,

éteri hangod ébreszt,

csobogó kis patakunk dalára,

felhők vigyázó, lágy táncára

repülök hozzád: megölelni Téged!

2012 09 07

Miért, Mama?

Fecske-fiakat búcsúztatni

lombhulló őszön búsan temetni

valakit sírva összeborulva

nem kísérsz mama

apám a sírban

sorsunkat őrzi

imakönyv lapja illatát rejti

zsoltáros hangja

− szép hagyatéka −

felhangzik néha még

sötét álmatlan éjeken

fejfáját ölelve szólongatni

− ne fájjon úgy ha elszakad

tőle is életfonalam −

nem jössz velem

kínsikolyban az életem adtad

árvádat hűtlen' mégis elhagytad

nyikorgó magányos kapunál

nem várod jöttömet soha már

miért anyám

átlényegülve hófehérbe

kovászt sem lehelsz már új kenyérbe

szivárvány-emlék andalít

a hiányra könnyű szél simít

ölelés-emlékű gyógyírt

hajad színére éjsötétben

égszínű fátylat sző az est

hangod zenéje szökik az éjben

félszegen átoson

sejtelmes álmodon

égbe hív csendesen

ott vár a gyermekem

miért hagytuk hogy így legyen

miért mama?

Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,

a tulipánok árván is boldogok?

Anyám kertjében nyílnak-e majd

- lépteire vágyva - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg

átsimogatja az alvó kerteket…

Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:

nyíljatok árváim, nélkülem, ezután…

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!

Ki fényesíti most szelíd szirmotokat?

Táncol-e napsugár a ház tövében?

Anyámra vágyom, fénytelen éjben.

Tavasz jön mégis, és a napmeleg

átmelegíti majd vacogó lelkemet,

ha anyámért sírok, és édes, jó apám

óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,

letekint az árvult kertre fény-szemük.

Csillaggyermekem már eléjük szaladt,

vigyázzák egymást, s a tulipánokat.

úgy lesz

(búcsú)levél a Mamának

A végtelenben sem leszel magad,

megsimít majd hálás sóhajom,

mint a szellő bércek havas ormát,

emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,

a nélküled való fagyos hiányt

áldott lelked óvó melegével

takarózva melegítem át.

Átölelve tartasz mindhalálig,

én hozzád bújok - örök kisgyerek,

s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…

Dereng a fény, mégis rettegek…

ős-emlékeid

az intő szó − már halkuló −
apád örökkévaló szép igaza
fonott cipó anyád kezéből
− neked kínálta-törte először −
édes vagy sós volt: beléd kódolt
örök ízzé vált − érzed ma is
éltető zamatát
félszeg ölelésben rejtőző csókok

emléke időtlenséget hordoz
halálig őrzöd
ős-emlékeid

2012

Időtlenségbe őszülőn

    Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor ­‑ viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem rohan.­
    Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra:
kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
    Arcomra fagyott szó leszek…
Örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-pillanat sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
    nyomtalan, valahol,

túl az anyaglét kőfalán,

ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább

a mindenségben örökké létező

anyák.

Legyek csak anya,
időtlenségbe őszülő folytatás!

2012

Versek 2013.

Áldanám

(lét-ballada)

Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,
bársony napmelegben, ringatózva szélben,
hajlongva balzsamos tengerillat-árban,
termő szerelemben sarjakat fakasztva.

Langyos harmat-nektár duzzasztott,feszített,
őseim, szerelmem, viharoktól védtek.
Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:
de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!

Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem,
elhagyottan, árván, erőtlenül védem.
November szele sír altatót régóta,
foszlik az időben Bölcseim mosolya.

Erősítsd, nagy idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez,
mióta terhemmel roskadozva élek -
sorvadó gyökerem talán újraéled!

Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem,
de mocorog még élet árvult gyökeremben:
szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének,
görnyedő törzzsel is áldanám e létet!

Titkon búcsúzunk

„Bokraink közt már az ősz barangol”,
harmatkönnyet sírnak mind a fák,
halk neszekkel eloson szeptember,
hátrahagyva sárgult aranyát.

Homlokunkon új barázdák nyílnak,
mélyükön a bánat elsimul,
íriszünkön a tompuló fények
szelídülnek - létünk alkonyul.

Esténként, a szürke fellegekkel
elmélázva, titkon búcsúzunk:
ébredünk-e újra napmelegre,
vagy az örök télbe indulunk?

Halántékunk őszi dér-színébe
az éjek tűnő vágyat rejtenek:
foszló álmok, mézillatú esték…,
elfáradtam, Isten veletek!

(Asszociáció:
Szergej Jeszenyin: Bokraink közt)
*
Szergej Jeszenyin
BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Ford.: Rab Zsuzsa

"Lélekúton járó költő" (Győri Szalon)

Gősi Vali Halkuló hiány című kötetéről ír a Győri szalon:

http://www.gyoriszalon.hu/?kat=kultura&t=2012/GosiVali.html&id=4035

"Gősi Vali verseiben hangok, álomképek, villanások, gyertyalángok, fájó hajnalok, csillagok, hajnaltündérek, évszakok vannak, szülők, akik magukban hordozzák a halált, de magukban hordozzák a világmindenség képét is. Az összeállítás igazolja a hátsó borítóra tett vallomás-sorokat, miszerint a szerző újra élni tanul: „megélni örömöt és bánatot, mosolyt és könnyeket, magasságot és mélységeket”; lélekúton jár,"
...
Át- meg átérzem Gősi Vali érzéseit, szédületét, látomásait és hangulatait, táguló szemmel forgatom a kötetet. Azt nem tudom, az irodalmi közvélemény hova sorozza majd, csak az biztos, otthonosan lehet tájékozódni ebben a versvilágban, amelyből kihallható a szerző szívdobogása, s mindig adódnak olyan pillanatok, amelyben ott vannak a szépségek, arányok és összefüggések, töprengések és kérdések, megerősítve a prózai vallomást: „A vers ritmusa számomra a lét dallama – a boldogság, és a fájdalom muzsikája. Nekem a vers a lelkem is.”
Ajánlom azoknak a könyvet, akik egy igaz szívet szeretni tudnak."

T. J.

Gősi Vali: HALKULÓ HIÁNY, GYAK: ELEVEN KATEDRÁLIS (könyvbemutató)

MEGHÍVÓ

KÖNYVBEMUTATÓRA

2012. NOVEMBER 10. SZOMBAT 10.00

GYŐRI NEMZETI SZÍNHÁZ
KISFALUDY TEREM:

A Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség

ELEVEN KATEDRÁLIS

című, 2012. évi antológiájának bemutatója.

Közreműködnek: Csáky Anna, P. Nagy Gabi, Olasz Valéria, Publik Antal

A Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség könyvét az alkotók a fának szentelték. A versek, fotók, festmények, kisprózák sajátos értelmezésekben, sokféleképp fordulnak az olvasóhoz, különbözőek, mégis egészet alkotnak, s az üzenet egy: Óvjuk a fát! – Isten lakik benne.

*  

Eleven katedrális

( Megjelent a Győri antológia legújabb kötete)

A Győri Antológia Irodalmi és Képzőművészeti Alkotó Közösség (GYAK) legújabb közös könyve, mely 25 állandó alkotó (költők, írók, képzőművészek, fotósok), valamint 5 díjazott pályázó munkáit tartalmazza, Eleven katedrális címmel jelent meg, és a Győri Könyvszalon rendezvényeinek sorában november 10-én a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében „mutatkozik be” olvasóinak.

A cím több jelentést hordoz. Utal a kötet tartalmára, az alkotóközösség benne közölt sokfelé ágazó munkáira, városunk szeretetében gyökeredző szépségteremtő tevékenységére, az általuk tolmácsolt és korunk egyik fájdalmas emberi tevékenysége következtében pusztuló fák megjelenítésére. Óvjuk a fát! – Isten lakik benne – szól az egyik üzenet. A szerzők versekben, festményekben, fotókon – többen közvetlen témaként is, mások rejtettebb, finomabb motívumokkal vagy a címlapon látható mesefával – hívják fel a figyelmet ennek a szépséges tüneménynek a tökéletes voltára, arányos felépítésére, az ég felé fordulására, a sokféle életnek otthont adó szerepére. Eleven katedrális, mint maga az alkotóközösség, ill. az általa létrehozott művészet. A könyv külső-belső megjelentetése is összhangban van a tartalommal. A színes betétek, a jó minőségű lapok, a magas színvonalú nyomdatechnika igényes alkotómunkára vall. Szép, akár egy katedrális.

A kötet, természetesen, nemcsak a fáról szól. Sok mindenről még.  Az antológia szerteágazó, különböző színvonalú alkotások közlésére létrejött műfaj, közössége változatos arculatának tükrözése mellett az egyéni bemutatkozásoknak is teret ad. Olyan, mint egy fészek, ahonnét a legtehetségesebbek kiemelkednek, és önálló utakra lépnek. Az Eleven katedrális szerzői között jó néhányan vannak ilyenek. Folyóiratok, napi- és hetilapok, önálló kötetek megjelentetése, szerzői estek jelzik a tehetséges antológiások nevét. E könyv szerzői  többségükben képzett, tapasztalt, művelt személyiségek, akik tiszteletet érdemelnek alkotómunkájukért s mindazokért az élettapasztalatokért, melyeket műveikben eddig megfogalmaztak

Hogy van-e a Győri antológia könyveinek (Eddig már 13 jelent meg.) – köztük az Eleven katedrálisnak – irodalomtörténeti jelentőségük, a jövő dönti el. Egy biztos: sok száz olvasó várja, hogy az új kötetet kézbe vehesse. A bizonyítványt ők fogják kiállítani.

***

Gősi Vali: Halkuló hiány

MEGHÍVÓ

KÖNYVBEMUTATÓRA

A XII. GYŐRI KÖNYVSZALON XII. rendezvénysorozatának

progjamjaiból:

2012. NOVEMBER 11. VASÁRNAP 12.00

GYŐRI NEMZETI SZÍNHÁZ

PÓDIUMSZÍNPAD:

GŐSI VALI

HALKULÓ HIÁNY

című verseskötetének bemutatója. 

Beszélgetőtárs: Harcsás Judit. Közreműködnek: P. Nagy Gabi, Olasz Valéria

A szerző verseiben hangok, álomképek, villanások, gyertyalángok, fájó hajnalok, csillagok, hajnaltündérek, évszakok elevenednek meg, szülők, akik magukban hordozzák a halált, de magukban hordozzák a világmindenség képét is. A fiát elvesztő anya lélekúton jár, újra élni tanul: „megélni örömöt és bánatot, mosolyt és könnyeket, magasságot és mélységeket…”

Az ÚT

Visszatekintve életem elmúlt évtizedére, világossá vált sokáig rejtve maradó, ki nem mondott, benső célom az írással kapcsolatban:  a gyásznak, mint tabu témának, azon belül is a gyermek elvesztését megélő anyának az út során szinte szükségszerűen megélt érzéseit – talán törvényszerű magányát a gyászban − megmutatni, kifejezni, és azt is, hogy talán van élet azután is, hogy megtörtént a legkegyetlenebb sorstragédia.

Egyik ilyen választott út lehet a túlélésre, az önkifejezésre − és a lélek gyógyítására is − az irodalom, a versek közel engedése magunkhoz, és talán az írással való próbálkozás is, bárkinek, aki kellő szeretettel, hűséggel és alázattal közeledik az értelmes lét – akár újra – felismeréséhez, tragédiákat is túlélve.

Én eddig túléltem… Immár tizenkét éve…, és ma már, mintha újra élnék, igaz, egy másfajta (másik?) dimenzióban. Ma már elsősorban a lélek dolgai fontosak számomra.

Talán ezért lehet, hogy lélekhangoknak hívom leírt gondolataimat – bár lehetett volna ez akár kötetcím is, ám kifejezőbbnek éreztem az út megmutatása miatt a Halkuló hiány címet, nemrég megjelent, első verses-kötetemnek.

Ahogy olvasmányaimban, úgy írásaimban is a létkérdések, élet és halál dolgai, a lélek rejtelmei kerülnek egyre inkább előtérbe. Ezekkel kapcsolatos kérdésekre keresem a választ, a lelki békét, erről szeretnék vallani az olvasónak.

Verseimre szinte kivétel nélkül jellemző ez az érdeklődés, kíváncsiság, amely szerencsére, az eddig összegyűjtött, gyermekeknek és gyermekekről szóló verses mesékben is fellelhető.

Néha úgy hiszem, ez a kereső-gondolkodó létforma az élet igazi értelme lehet – a számomra mindenek fölött rejtőző anyaság, és a szeretet misztériumának megtapasztalásán túl.

Ma már hálás vagyok ezért az útért, amelyen nem kerülhettem el – megéltem, de túléltem - a sors legkegyetlenebb próbatételét sem. Képes vagyok hálával gondolni arra a huszonhat évre, amit együtt tölthettem a fiammal itt a földi létben, és hálás örömmel tölt el, hogy egyre újabb terveim születnek: gyermekversek, verses mesék – unokám csodálatos ihletésére − és gondolatok, esszéim összegyűjtése egyszer kötetben is, amelyek ma még naplójegyzetekként talán túlságosan személyesek.

„Nekem a vers – a lelkem is…” – vallottam erről valamikor az Út elején, és vallom ezt ma is:

Időtlenségbe őszülőn

    Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor ­‑ viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem lohol.­
    Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra,
kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
    Arcomra fagyott szó leszek…
- örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-Idő sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
    nyomtalan, túl az anyaglét
kőfalán, ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább

a mindenségben örökké létező

anyák.

Anya legyek csak…
- időtlenségbe őszülő folytatás.

*

Végérvényes

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,

de kiszakad majd belőlem a lélek,

s ha túl késő lesz feloldozást kérni,

vétkeimért hő imát remélni,

hamis hangú szirének dalára,

bűnös magam-búcsúztatására

visszhangzik majd a siratóének,

míg ős-terhemmel az enyészetbe térek.

Még itt vagyok, még égre nézek néha,

még elbűvöl a mindenség hatalma,

még verset írok – muzsikál a szívem,

s e lágy zenéjű, különös-szép csöndben

megvallom a hálát, am’ért éltem,

bár sorsom végérvényes, érthetetlen.

(Asszociáció: Papp Für János: szonett nekünk)

*

Nem változom

(álom, közhelyekkel)

Tudod, én már sohasem változom,

maradok önző: makacsul

ragaszkodom lelki kincseinkhez,

s hogy együtt nemesedjünk általuk,

reményeinkért végül magamat

áldozom.

Hiszem, hogy miénk marad

mégis minden, mi egykor

veszni látszott, ha sírva-ölelve

temettünk is gyermeket,

vele jövőt, reményt, földi

boldogságot.

Hiszem, hogy elkísér majd

akkor sok fontos emlék,

ha fázós nappalokra

nem jönnek vissza soha már

a lázas, nyári esték, és örökre

búcsút vesznek egyszer

az őszi égen húz,

mélykék füsti fecskék.

Ráhajolva az álmodó földre,

együtt olvadunk

a mindenségbe.

Így tűnünk el időtlen

messzeségbe,

de mindenütt leszünk:

a végtelenben

örök szerelmet hirdetünk.