Az ÚT

Visszatekintve életem elmúlt évtizedére, világossá vált sokáig rejtve maradó, ki nem mondott, benső célom az írással kapcsolatban:  a gyásznak, mint tabu témának, azon belül is a gyermek elvesztését megélő anyának az út során szinte szükségszerűen megélt érzéseit – talán törvényszerű magányát a gyászban − megmutatni, kifejezni, és azt is, hogy talán van élet azután is, hogy megtörtént a legkegyetlenebb sorstragédia.

Egyik ilyen választott út lehet a túlélésre, az önkifejezésre − és a lélek gyógyítására is − az irodalom, a versek közel engedése magunkhoz, és talán az írással való próbálkozás is, bárkinek, aki kellő szeretettel, hűséggel és alázattal közeledik az értelmes lét – akár újra – felismeréséhez, tragédiákat is túlélve.

Én eddig túléltem… Immár tizenkét éve…, és ma már, mintha újra élnék, igaz, egy másfajta (másik?) dimenzióban. Ma már elsősorban a lélek dolgai fontosak számomra.

Talán ezért lehet, hogy lélekhangoknak hívom leírt gondolataimat – bár lehetett volna ez akár kötetcím is, ám kifejezőbbnek éreztem az út megmutatása miatt a Halkuló hiány címet, nemrég megjelent, első verses-kötetemnek.

Ahogy olvasmányaimban, úgy írásaimban is a létkérdések, élet és halál dolgai, a lélek rejtelmei kerülnek egyre inkább előtérbe. Ezekkel kapcsolatos kérdésekre keresem a választ, a lelki békét, erről szeretnék vallani az olvasónak.

Verseimre szinte kivétel nélkül jellemző ez az érdeklődés, kíváncsiság, amely szerencsére, az eddig összegyűjtött, gyermekeknek és gyermekekről szóló verses mesékben is fellelhető.

Néha úgy hiszem, ez a kereső-gondolkodó létforma az élet igazi értelme lehet – a számomra mindenek fölött rejtőző anyaság, és a szeretet misztériumának megtapasztalásán túl.

Ma már hálás vagyok ezért az útért, amelyen nem kerülhettem el – megéltem, de túléltem - a sors legkegyetlenebb próbatételét sem. Képes vagyok hálával gondolni arra a huszonhat évre, amit együtt tölthettem a fiammal itt a földi létben, és hálás örömmel tölt el, hogy egyre újabb terveim születnek: gyermekversek, verses mesék – unokám csodálatos ihletésére − és gondolatok, esszéim összegyűjtése egyszer kötetben is, amelyek ma még naplójegyzetekként talán túlságosan személyesek.

„Nekem a vers – a lelkem is…” – vallottam erről valamikor az Út elején, és vallom ezt ma is:

Időtlenségbe őszülőn

    Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor ­‑ viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem lohol.­
    Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra,
kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
    Arcomra fagyott szó leszek…
- örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-Idő sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
    nyomtalan, túl az anyaglét
kőfalán, ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább

a mindenségben örökké létező

anyák.

Anya legyek csak…
- időtlenségbe őszülő folytatás.

*

Végérvényes

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,

de kiszakad majd belőlem a lélek,

s ha túl késő lesz feloldozást kérni,

vétkeimért hő imát remélni,

hamis hangú szirének dalára,

bűnös magam-búcsúztatására

visszhangzik majd a siratóének,

míg ős-terhemmel az enyészetbe térek.

Még itt vagyok, még égre nézek néha,

még elbűvöl a mindenség hatalma,

még verset írok – muzsikál a szívem,

s e lágy zenéjű, különös-szép csöndben

megvallom a hálát, am’ért éltem,

bár sorsom végérvényes, érthetetlen.

(Asszociáció: Papp Für János: szonett nekünk)

*

Nem változom

(álom, közhelyekkel)

Tudod, én már sohasem változom,

maradok önző: makacsul

ragaszkodom lelki kincseinkhez,

s hogy együtt nemesedjünk általuk,

reményeinkért végül magamat

áldozom.

Hiszem, hogy miénk marad

mégis minden, mi egykor

veszni látszott, ha sírva-ölelve

temettünk is gyermeket,

vele jövőt, reményt, földi

boldogságot.

Hiszem, hogy elkísér majd

akkor sok fontos emlék,

ha fázós nappalokra

nem jönnek vissza soha már

a lázas, nyári esték, és örökre

búcsút vesznek egyszer

az őszi égen húz,

mélykék füsti fecskék.

Ráhajolva az álmodó földre,

együtt olvadunk

a mindenségbe.

Így tűnünk el időtlen

messzeségbe,

de mindenütt leszünk:

a végtelenben

örök szerelmet hirdetünk.