Gősi Vali: Igaz mesék - Mira-mesék

Tündérkarácsony

 (Mira és a fehér cica esete)

Varázslatosan csillogó, vakító, hófehér tél volt abban az évben is, úgy karácsony táján. Mira, a három éves, szőke fürtös kislány már békésen szuszogott az ágyában, amikor édesanyja lábujjhegyen lépett be félhomályos szobácskájába, hogy a kislánynak - a karácsonyvárás izgalmaitól még mindig rózsásra pirult arcocskájára - jóéjt-puszit adjon, és megigazítsa takaróját, amit mély álmában - miközben Tündérországnak tündérkertjében hancúrozott tündérbarátaival - mindig lerúgott magáról.

Édesanya mosolyogva nézte az ablakon át besütő holdvilágnál békésen álmodó kislányát, akinek mintha halk suttogásra nyílt volna álmában is mosolygó szája.

- Vajon miről álmodik? - kérdezte hangtalanul, szinte önmagától anya.

Biztosan most is Tündérországban hancúrozik - mosolyodott el, majd csendben megsimította a kedves arcocskát, és leheletfinom puszit adott rá. Már éppen indult volna kifelé, amikor furcsa hangra lett figyelmes. Megtorpant, és visszalépett a kislányhoz. Föléje hajolt, nézte őt, és fejét a fekete-fehér kiscicáktól színes, illatos paplanhoz érintve hallgatózni kezdett.

- Mi ez a furcsa szuszogás? - töprengett magában.

- Csak nem betegedett meg az én kislányom, éppen karácsony előtt? - hajolt még közelebb, és aggódva vizsgálgatta a kislány békés arcát, aki - szinte válaszul, hogy megnyugtassa édesanyját, hosszan elmosolyodott, és átfordult a másik oldalára.

- Jól van! Álmodj tovább, valami nagyon szépet, Tündérországról, suttogta szeretettel anya - s azért, ha lehet, csendesebben viháncoljatok abban a tündérkertben, legalább éjszaka, mert még felébred az aranyszőrű kiscica - akire ébren és álmában is oly régóta vágyott Mira.

Alig felocsúdott gondolataiból anya, a kislány kerek szemei felpattantak, és - akár, ha egy másik világból, talán éppen abból a mesebeliből érkezett volna nagy-hirtelen, havas hegytetőkön át, varázsszőnyegen - kiugrott az ágyából, befurakodott édesanyja ölébe, és lelkendezve mesélni kezdett.

- Anyu! Olyan szépet álmodtam! Tündérországban jártam, a nagy Üveghegyen túl, és a hatalmas, színes üvegpalota tündérkertjében mesebeli tündérekkel játszottam! Kergetőztünk, szaladgáltunk, énekeltünk, és egyszer csak, a tündérkert rózsái alól, a hófödte, csillogó bokrok mögül előbújt egy pöttömnyi, fehér kiscica. Olyan kicsi volt, hogy elfért egyik tenyeremben! - lelkendezett boldogan Mira.

-  Pont olyan volt, mint amilyet karácsonyra szeretnék! Tudod, megígérted, hogy ha jó kislány leszek, és időben elalszom esténként, akkor hamarosan egy igazi cica lehet a barátom - lelkendezett tovább a kislány.

- Még hogy egy igazi cica legyen a barátod? - mosolyodott el anya, tréfás szigort erőltetve az arcára.

- És mit kezdenénk itt egy igazi cicával? Hiszen még kertünk sincsen. Egyébként is, még csak karácsony előestéje van, holnap lesz karácsony, és addig még annyi minden lehet…

Az is megeshet, hogy valami csoda történik a te kis tündérvilágodban - hárította el szelíden Mira - immár késő éjszakába nyúló - élénk lelkendezését anya, majd tréfás-szigorúan újabb jóéjt- puszit nyomott a kislány homlokára, remélve, hogy most már azonnal álomba merül.

- Na, álmodj tovább, kicsi lányom, szép Tündérországról, mesebeli karácsonyról, és arról a szőrös, bajszos kis pamutgombolyagról, aki talán egyszer mégis a barátod lehet…

Ezzel halk léptekkel elindult kifelé a holdfényes szobából, s még visszalépett, hogy behajtsa a résnyire nyílt ablakot, mert odakint feltámadt a szél, és a játékos-bolondos hópelyhek egyre-másra szöktek be a szobába, s vígan viháncoltak a kis szekrényen, amíg vízzé nem váltak ott. S ekkor, az ablakrésen át - mintha csak a havas, téli égből, vagy egyenesen Tündérországból pottyant volna ide - szinte hangtalanul anya lába elé huppant egy furcsa, fehéren csillogó kis gombolyag: egy vacogó, havas  kiscica…

Mira, aki addigra álmában már újra Tündérországot járta, másnap hajnalban azonnal meglátta, és boldogan ölelte magához az ágya melletti szőnyegen nyújtózó kis jövevényt, újdonsült barátját, és sok-sok évvel később is úgy emlékezett erre a napra, mint Tündérkarácsonyra.

Sokáig hitte: ilyentájt az álmok mind-mind valóra válnak.

(Ha te nem hiszed, járj utána!)

*

Manómese

(Mira esete az árnymanókkal)

Érkezett a földi világba - valamikor négy és fél évvel ezelőtt - egy tündérszép kislány, akinek születésével földöntúli boldogság költözött szülei és nagyszülei házába, és ez az érzés egyre erősödött, ahogy az angyali kislány cseperedett.

Igaz, már apró kisgyermekként is bájos, mosolygós, békés, derűs természetű volt, de az idő múltával mindehhez egyre több kedvesség, nyíltság társult, és a család minden tagja lelkesen üdvözölte nyiladozó értelméből fakadó, egyre szaporodó, kíváncsi kérdéseit, amelyekre legtöbbször kielégítő válaszokat kapott.

A meghitt hangulatú estéken mindig volt módja szüleivel, vagy nagyszüleivel vidám, kedves dalocskák, mondókák, mesék társaságában készülődni a lefekvéshez, amit azért - hogy egészen őszinte legyek - sohasem várt kitörő lelkesedéssel.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az egyedüli dolog volt az, amit - persze a felnőttek által -  a világ legszebb és legjobb dolgai közé sorolva sem sikerült megszerettetni Mirával - mert így hívták az angyal-szőke teremtést, akinek a neve is csodát - csodalényt - jelent.

Neve jelentését lényében is magában hordozza a mai napig, és biztosan így lesz ez most már örök időkig, hiszen napról-napra okosabb lesz, erősödik, épül jelleme, egyre újabb tudásra szomjazik, és kedvessége, bája mindenkit elvarázsol a környezetében.

Csak ez az esti alvás, ez okozott állandó fejtörést a családnak, és - mint a beszélgetésekből kiderült - Mirának is. Mivel őszinteségéről is már többször tanubizonyságot tett, egy alkalommal fontosnak érezte, hogy bevallja titkát: ő bizony nem szeret aludni, és ezért történik, hogy esténként, a számára oly kedves programokat, a jóéjt-mesét és jóéjt-puszikat követően, rendszerint megeredt a nyelve, és ő maga kezdett el mesélni, szinte véget nem érően. Csak elaludni ne kelljen…!

Mesélt kedvenc játékairól, az óvodáról, a napról és csillagokról, az aranyhalacskáról, mesebeli élményeiről, mindenről, ami éppen eszébe jutott. Aztán nagysokára - legtöbbször a fáradtságtól szinte ájultan - elaludt.

Egy alkalommal azonban váratlanul fény derült a különös titokra. Félénken bevallotta, hogy ő bizony azért nem szeret elaludni, mert nagyon fél. Attól, hogy egyszer csak nem jön el többé a hajnal, és nem láthatja majd a gyönyörű, napsütéses nappalt, melynek ébredését minden reggel ámulva köszöntötte az erkélyről.

Meg egyébként is - magyarázta a felnőtteknek - esténként, a félhomályos szobában árnyak járnak a falon, és azokkal képtelen megbarátkozni. Nem szereti őket, ahogyan az állatok között is létezik egyetlenegy, amelyik nem kaphat helyet a szívében: a madárpók, mert az nagyon veszélyes és félelmetes.

A vallomás óta azonban minden megváltozott az elalvás idején. Mira esténként alig várja, hogy találkozzon kis barátaival, a falon táncoló árnymanókkal, és mosolyogva szenderül álomba kedves táncukon.

A felnőttek ujjainak táncából ugyanis azóta minden elalvás előtt mókás, táncoló figurák születnek a fehér falon, a kislány határtalan örömére, aki szerint táncukkal örökre elűzték a csúnya félelmet is. Pont úgy, ahogyan a fogkefe táncával a fognyűvő manócskák is elűzhetők.

Ma már ő is boldogan táncoltatja ujjacskáit, és barátságosan köszönti a mókás kis árnyakat, ha esténként meglátogatják őt a szobában.

Anya esti meséje után azért még manapság sem alszik el azonnal, de már minden félelme elszállt, amióta barátai lettek a kedves kis árnymanók.

Lefekvés idején izgatottan várja az álommanók érkezését, és ha kicsit megkésve érkeznek, addig is halkan, derűsen, türelmesen - ő maga mesél…

Mit gondoltok, kinek?

Hát a falon táncoló, későn fekvő, rosszcsont árnymanóknak!

(Azt ígérte, egyik este elmeséli nekik, hogyan vitték el egy kislány cumiját a huncut cumi-manók, akik - szerinte - rokonai lehetnek az árnymanóknak.)

*

Tündérország titkai

Képzeljétek, virágosat álmodtam az éjjel! Mielőtt elfelejteném, gyorsan elmesélem - legelőször is az én kis unokámnak, aki él-hal a mesékért, különösen, ha a varázslatos mesevilágban találkozhat a bölcs bagoly úrfival, a ravasz róka komával, és el ne feledjem megemlíteni a csúf, vén boszorkányt, elmaradhatatlan, vásott söprűjével.
A mesében, amit álmomban láttam, igazi tündérek is feltűntek, sőt, egyikük - Aranyhaj - talán még a valóságban is megmutatkozik majd azoknak, akik arra vágynak, hogy életükben legalább egyszer bekukkantsanak Tündérország kapuján, azon belül is a legfényesebb palota legkülönlegesebb szobájába, ahol a kedves kis tündér-királylány él.
Egyelőre még a tündérkirálynő és a tündérkirály, valamint nagyszülei, meg szolgák sokaságának vigyázó tekintetétől kísérve telnek napjai, bár már nagyon vágyakozik egy igazi tündérfi szerelmére, de erre bizony kicsit várnia kell, hiszen még az ötödik életévét sem töltötte be. Különben is, ezt a nagy titkot rajtam kívül senki meg nem tudhatja, csakis én, a nagymama, a tündérkirálynő öreg édesanyja, akinek - nagyapóval egyetemben - minden gondolata a tündérszép Aranyhaj körül forog. El ne felejtsem megemlíteni, hogy gyönyörű nevét csillogó, vállig érő, szőke, göndör fürtjeiről kapta, és jóságával, kedvességével, mosolyával - ami még álmában sem hervad le az arcáról - bearanyozza édesanyja és édesapja, nagyszülei, és - ahogy a meséből is kiderül - talán Tündérország valamennyi lakójának életét.

No, de ne szaladjunk ennyire előre az időben, nem szeretném az összes titkot rögtön az elején kifecsegni, mert hát akkor mi marad a közepére, meg a végére?
Még mielőtt a kíváncsiságtól bárki oldala is kilukadna, elmesélem, milyen is a varázslatos Tündérország, ahol a tündérembereken kívül a legkülönfélébb élőlények éltek.
A legkülönlegesebb növények az égig érő fák - közülük is a legszebbek a tündérpalota kertjének hatalmas fenyőfái - voltak, ahol hajnalonta igazi madárkórus adott ébresztőt, este meg altatót daloltak. Ezernyi színes virág is termett itt, amelyekkel földi halandó hiába is találkozna, nem értené, hogy mitől különlegesek ezek, hiszen neki hiányzik az a képessége, amellyel minden igazi tündér rendelkezik. Titokzatos képesség ez, olyan, amit minden tündér még születése előtt kap ajándékba az égi tündérektől. Elárulhatom - mert a tündérálomban ez is benne volt - hogy ezt a különleges ajándékot valamennyien megkaptuk, és magunkkal hoztuk, amikor megszülettünk, csak hát… vagy út közben, vagy miközben felnőtté cseperedtünk, elveszítettük. Nem vigyáztunk rá eléggé. Erről azonban szintén csak később mesélek, maradjon addig titokban ez is, mint - talán még emlékeztek, hogy említettem a mese elején - Aranyhaj vágyakozása a tündérfi után, akit - ennyit talán elárulhatok - a tündéróvoda kertjében ölelt meg egyszer, amikor a kisfiú az édesanyja után sírdogált. Akkor kezdődött a tündérszerelem, ami titokban talán örökké tart majd.
Tündérországban azonban nemcsak gyönyörű növények, kéklő tavak, szelíd folyók vannak, tündérekkel táncoló aranyhalacskákkal, békákkal, és mindenféle kedves víziállattal, hanem a tündérmanók - lakta hatalmas erdők sűrű rengetegében, és a tavasztól késő őszig selymesen hívogató, zöld réteken mindenféle erdei, mezei állat is boldogan él együtt. Aranyhaj séta közben bármikor találkozhat bagollyal, kakukkmadárral, rókával, nyúllal, őzzel, szarvassal, néha még vaddisznóval is! Nagyon szereti az állatokat, ha teheti, beszél hozzájuk, enni, inni ad nekik, megsimogatja őket, és amelyik beteg, vagy sérült, azt hazaviszi, és szülei, meg a megszámlálhatatlanul sok szolga segítségével ápolgatja, gyógyítgatja a tündérpalotában. Legkedvesebb barátai talán a közeli erdő égbe nyúló fáin szaladgáló fürge mókusfiak, akik hálából, hogy dióval, mogyoróval eteti őket a jószívű, kedves tündér- királylány, megtanították őt táncolni, fára mászni, kergetőzni. Van néha olyan vigadalom a tündérkertben, hogy még a csillagok is együtt ropják az égen a vidám kis sokadalommal, aranyló csillagport szórva Tündérországra. Gyakran kap meghívást ide Tündérország - és a tündérpalota - minden lakója, hogy mindenkinek jusson ebből a földöntúli vigasságból, nótázásból, madárkoncertből, táncból, kacagásból.
Aranyhaj boldogan élt itt kis barátaival, akiket naponta meglátogatott, és legtöbbjük úgy megszerette őt, hogy egészen a tündérpalota kertjéig merészkedett, sőt, akadt olyan is, aki egészen a csillogó-villogó palota legfényesebb szobájának lakója lett. Aranyhaj ugyanis születése pillanatától óvta különleges ajándékát, azt a titokzatos képességét, amiről már szóltam az elején. Úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Ez a különleges képesség pedig tudjátok mi volt? A szeretet. Nem kellett ezért cserébe semmit adnia, csak óvni, vigyázni rá, és mindig adni belőle mindenkinek, hiszen ez az ajándék olyan varázserővel bírt, hogy minél többet adott belőle Aranyhaj a körülötte élőknek - embereknek, állatoknak, növényeknek - annál több maradt a szívében.
Hogy honnét tudom én mindezt? Mert álmomban megsúgták a tündérek. Sőt, azt is mondták, hogy - bár ez a különleges képesség, érzés, a szeretet, láthatatlan - onnét tudni, ki az, aki nem felejtette el élete során mindig szétosztani, hogy aztán újra és újra egyre több legyen belőle, mert aki így él, az észrevétlenül megtanul - nem csupán az emberek gyönyörű nyelvén - hanem állatok, növények, sőt, folyók, tavak nyelvén is beszélni, talán még dalolni, táncolni is! Megérti, hallja, mit suttognak a fák, a vizek tündérei, mit énekelnek a madarak, mit tanít a bölcs bagoly, mikor sír a törött szárnyú rigó, és a kis, árva cinege, érti a tücsökzenét, s talán még a vadállatok nyelvét is megérti egyszer, ha megismeri őket Tündérország gyönyörű állatkertjében. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy aki így szereti, óvja, vigyázza a körülötte lévő világot, az egyszer talán megbarátkozik az - esténként sajnos, még a tündérpalota kertje fölött is föl-föltűnő - félelmetes, csúf, söprűnyélen lovagoló boszorkánnyal is. Talán elfogadja egyszer majd ő is az igazi tündérek szeretetét, és viszonzásul megígéri, hogy soha többé nem riogatja a gyerekeket. (Még az is meglehet, hogy végül - örökre elhajítva söprűjét - beáll táncolni a sok-sok vidám tündér, Aranyhaj és a kedves állatok közé.)

Végül, ahogy ígértem is az elején, elárulom, hogy Aranyhaj - mivel ő igazi tündérkirály-lány, és sohasem élt vissza különleges képességével - azóta kapott egy újabb varázslatos képességet is ajándékba. Azt ugyanis, hogy a szobájába - tudjátok, ez a Tündérpalota legkisebb, legfényesebb sarka - meghívhatja minden éjjel azokat a kis állatokat, akik félnek a sűrű rengetegben, vagy fáznak a hűs tóban, vagy éppen betegek, árvák. Ezek a kis állatkák aztán - bár csupán hasonlítanak az igaziakra - a titokzatos tündérlakban életre kelnek, meggyógyulnak, és hajnalonta mindig hazamennek. Vissza a kis szoba polcaira. Mert hogy ezek játékok, de Aranyhaj képes arra, hogy értse a beszédjüket, és ők minden éjjel életre is kelnek az ő szeretetétől, simogatásától, és vigyázzák álmát, vagy elkergetik a mostanában még néha-néha arra lovagoló, csúf boszorkányt.
Figyeljetek hát nagyon, hiszen ilyen egyszerű a titok, ahogyan elmeséltem! Ha elveszett az a bizonyos ajándék a hosszú úton, keressétek egyre! Talán újra megtaláljátok, és egyik reggel majd valamennyien Tündérország lakói között ébredtek - nem is akárhogyan - igazi tündérekként, csak néha elfelejtitek!

*

Vége a gólyameséknek…?

Mira, a kicsi unokám gólyamesés időszaka lassan véget ér.

Egyik nap - szüleivel a kistestvér tervezgetéséről szóló beszélgetésünk közben - közölte az én gólyamesés variációmra (amivel nemrég nyertem a vízben élő állatok - pályázaton :))) ) – neki ajánlva írtam és nagyon szerette (eddig), ha elmeséltem - idézem:

- az butaszág...

- miért?

- mert az nem úgy van!

- hát hogy van?

- hát szerelmeszek lesznek...

- kik?

- a fiú ész a lány (még selypít... - négy és fél éves)

- ???

- ész a magockák találkoznak…

- milyen magocskák?

- hát a fiúé ész a lányé ... - itt megeredt a nyelve - kérdezés nélkül mondta tovább:

- ész a fiú magockája belefúródik a lányéba, majd együtt növekedni kezdenek... - ész a fiú-magocka búcút int a többieknek, akik lemajadtak, mejt ő volt a legeszleggyorszabb... (leggyorsab) :))))

- és azután mi történik? - faggatta kis szünet után tovább az anyukája

- aztán hájom évszakig növekedik a baba az anyukája haszában, azután pedig kiszüjetik onnan :))) (kiszületik :))) )

Ebben a kis történetben számomra az utolsó mondat volt a legédesebb - a búcsút int a többieknek, és a bűvös kilenc hónap okos asszociációja – hájom évszakig :))

Nem is tudom, hogy szomorkodni van-e okom - hiszen döntenem kellett, nem írok több gólyamesét  - vagy unokámmal büszkélkedni inkább, és őrizni - leírva is megőrizni - kedves, okos, igaz meséit…

(Esténként egyébként már ő mesél, bár szereti a tündérmeséket, de örömmel mondja el azok tanulságait, lényegét saját szavaival – természetesen közben lapozgat a könyvben, mint a nagyok.

Egyik este meg is jegyezte: jé, milyen érdekesz, már tudok meszélni, pedig nem isz tudok olvaszni…!)

*

Unokázom

Úgy tűnik, a szélsőséges időjárás hatására többünk agytekervényei is különös fordulatot vettek. Ajánlom ilyenkor a legalább egy – de inkább több – napos unokázást! J

Unokám, Mira, öt éves, és ha együtt vagyunk, a mesélésen túl a legjobb móka, ha beszélgetünk - bármiről, amiről szeretne. Ilyenkor mindig megígérem (és többnyire be is tartom), hogy bármennyi kérdést tesz fel, mindegyikre igyekszem válaszolni, és lehet bármilyen kívánsága – ha tehetem, teljesítem.

Végtére is ez a mi napunk. J

(Jut eszembe – a mesélése alatt az unoka figyelmének tesztelése nagyon fontos, ám történhet spontán módon is: késő éjszakába nyúlóan a nagyszülők többnyire már álmosak, nem úgy az unoka. Ilyenkor előfordul, hogy akarva-akaratlan kihagyunk egy-egy sort, uram bocsá’, egy-egy oldalt a kedvenc meséből, hátha hamarabb elalszik a kicsi… Ha jelzi – ahogy tette Mira is – hogy Mamíííí… kimaradt…! – akkor bizony, még nem álmos, és a figyelme is lankadatlan.

- … szaladt a kis aranyhalacska… - meséltem tegnap álmosan, mire Mira: Mamííííííí- nem szaladt, úszott a kis aranyhalac’ka! J)) (Legkedvesebb meséje most a csuka parancsára című verses mese)

Feladtam… mármint, hogy elaltassam. Majd elalszik, ha álmos lesz. Elvégre ez a mi napunk. Meg éjszakánk…Legfeljebb hosszú lesz – nekem. J

Viszont Mira figyel a mesére, az biztos! (és a mamira is)

Mivel mostanában már néha megérinti a szleng különféle közösségekben, gyakran érdeklődik, hogy ez vagy az mit jelent. (ilyen pl. a „bakker”- battej -), a „dzsalsz” – dzsajsz, stb)

Ma az volt a kívánsága – írjunk együtt verset, vagy mesét. (tréfászat…meg valószágoszat - közölte – a cigáról… )

Hát, ilyen lett:, és megkövetek mindenkit, hogy most elsősorban NEM irodalmi szabályoknak próbáltunk megfelelni, viszont rengeteget nevettünk. J)

Csiga-biga adósság

Csigabiga hová dzsalsz?
Mért nincs nagykabátod?
Mi az a púp a hátadon?
Csak nem az új házad?

- Persze, hogy a házam az,
s hogy volna kabátom?
Csak ez a kis házam maradt,
meg az adósságom.

Csigabiga-szerelem…?

Csigabiga-álom…!

Adjam el a házamat,

hogy legyen nagykabátom…?

*

„Rosszalkodtunk” Mirával…"

2. nap:

Jut eszembe – a mesélés ideje alatt az unoka figyelmének tesztelése nagyon fontos, ám történhet spontán módon is, bár késő éjszakába nyúlóan a nagyszülők többnyire már álmosak - nem úgy az unoka… Ilyenkor előfordul, hogy akarva-akaratlan kihagyunk egy-egy sort, uram bocsá', egy-egy oldalt a kedvenc meséből, hátha hamarabb elalszik a kicsi… Ha jelzi – ahogy tette Mira is – hogy Mamíííí…, kimaradt…! – akkor bizony, még nem álmos, és a figyelme is lankadatlan.

- … szaladt, szaladt a kis aranyhalacska… - meséltem tegnap álmosan, mire Mira: Mamííííííí- nem szaladt, úszott a kisz aranyhalac'ka!  (Legkedvesebb meséje most A csuka parancsára című verses mese - naponta többször is kéri, hogy meséljem el, bár, mint kiderült, már kívülről fújja…)
No, de végül is, feladtam… - mármint, hogy elaltassam. Majd elalszik, ha álmos lesz, elvégre ez a mi napunk. Meg éjszakánk…Legfeljebb hosszú lesz ...:)
Viszont legalább figyel a mesére, az biztos! (és a mamira is, nehogy idejekorán elaludjon...)

Később egy hívatlan látogatóról beszélgettünk, egy szemtelen cicáról, amelyik a teraszra nyújtózó fenyőfaágról időnként beugrik az erkélyre, hogy játsszon Mirával.

A beszélgetés során eszembe jutott néhány régi, kedves történet – az én cicámról, meg a Balatonról.

Aztán rímekbe szedtük: együtt, és megint sokat nevettünk:

*

Az alma, meg a fája…

(bolond mese, Mirának)

Indulunk a Balatonra holnap,

férjem - Rezső - meg a gyerekek.

Hajnalban - ha megsegít az Isten –

repülnek a Trabant-kerekek.

Ám de addig bármi megtörténhet,

minden, ami történt máskor is:

induláskor vajúdik a macska,

és intubálnunk kell majd egy kicsit:

azt, amelyik utolsóként nyávog,

a leglustább, kis rusnya érkezőt,

amelyikre megorrol az anyja,

és ellöki majd a kis éhezőt…

Így esett a történetünk most is:

amíg a vén macska kölykezett,

hajnal lett, ám nem indultunk mégsem:

-  nem nyávogott egy macskagyerek.

Intubáltuk most is a kis lustát,

adtunk neki friss, langyos tejet:

ellökte az anyja – szégyenében -

hogy rá ütött a kis macskagyerek.

*

A jóság és a halhatatlanság világa

Élt egy szegény ember, valahol a világ végén, megszámlálhatatlanul sok gyerekével, egy olyan kicsi házban, ami alig volt nagyobb a csiga házánál. Máig sem érti senki, hogyan férhettek el mégis olyan sokan a kicsi házban.

Ráadásul olyan szegények voltak, mint a templom egere, sőt, annál is szegényebbek, mert a templom egerének azért akadt néha egy-két leejtett kolbászvég, vagy avas sajt a paplak öreg kamrájának sarkaiban, ha a templomban nem is, hiszen oda nem enni jártak az emberek, hanem imádkozni a betevő falatért, vagy hálát adni mentek, ha került néha − legalább napjában egyszer − valami szerény vacsora az asztalukra.

Szegények voltak ott mind a falu lakói, ráadásul minden családnak volt legalább fél tucat, éhes gyereke, de akadt olyan ház is, ahol egy egész futballcsapatra való purdé szaladgált az anyja körül napestig, mezítelenül, étlen-szomjan.

Ők legalább azért még megszámlálhatóak voltak − már annak, aki a szüleik közül tudott számolni és számukra még név is jutott a naptárból, ha sok esetben ugyanaz a név is, és ritka esetben ugyan, de néhányuknak valami kevéske alamizsna került keresztelőre is.

            Mesénk hőse, a szegény özvegy bácsi azonban nem tartozott a tudósabbak közé. Sohasem járhatott iskolába, mert a szülei, meg a nagyszülei, és azok szülei is mind-mind nagyon szegények voltak, a falu legszegényebb emberei. Ráadásul a családjában régen is mindig annyi gyerek született, hogy már elfogytak a nevek a kalendáriumból, és a legkisebbeknek még nevük sem volt, nem hogy ennivalóra futotta volna. Sem számolni, sem írni nem tudott szegény, így még azt sem tudta, pontosan hány gyerek sivalkodik nap mint nap körülötte. Régóta nem is próbálkozott, hogy összeszámolja őket.

Reggelente, mire sorra felébresztette a lurkókat, az elsőként ébredők azonnal magukba tömték a fiók mélyére rejtett, száraz kenyérhéjat, és azt a kevés vizet is mind megitták, ami néhány naponta akadt még a kiszáradó kútban. Az utolsóként ébredőknek nem maradt egy árva morzsa sem. Állandóan éktelen sivalkodás verte föl a házat, néha egészen lefekvésig, amikor a gyerekek már olyan éhesek voltak, hogy az apjuk bánatában sokszor együtt sírt velük, amíg az éhségtől végre elaludtak. Bármit elvégzett volna a szegény ember pár betevő falatért, hiszen mindennél jobban szerette a gyerekeit, de már évek óta nem akadt munka errefelé, sem neki, sem másnak.

Csak imádkozott, és szégyenében, tehetetlenségében néha sírva kérte számon a Teremtőt, hogy miért is vette magához idejekorán az asszonyát, aki azért mindig előteremtett valamit a semmiből is az éhes szájaknak, ha csak napjában egyszer is. Még annak a rusnya macskának is jutott néha egy-egy falat, amelyik azóta hűtlenül elcsavargott tőlük, mióta a gazdasszonyt eltemették. Azóta, ha akadt is valahol egy-egy száraz szalonnabőrke, vagy kenyérdarab, azt is fölfalták a házban elszaporodó egerek.

Egyszer, egy sivalkodástól hangos reggelen az öreg a szokottnál is korábban ébredt. Valami különös fényesség verte ki az álmot a szeméből, ami az apró ablakon át vakítóan bevilágított.

Feltápászkodott, hogy megnézze, mi ez a sohasem tapasztalt furcsaság pirkadat előtt.

Elámult ám, ahogy kilépett: ilyet sem látott még! Egy hatalmas, díszes, színarany hintó állt, nem messze a háztól. Olyan hatalmas volt, hogy majdnem az eget súrolta. A hintó azonban az apró utca túloldalán megrekedt az irdatlan mély sártengerben. A király kocsisa, meg egy gilisztánál is soványabb lócsiszár hiába nógatták a tizenkét, gyönyörűen fölszerszámozott, aranyszőrű lovat: azok csak álltak ott, lehajtott fejjel, csökönyösen. A hintóból meg kihallatszott a kis királylány fojtott zokogása. Édesapja, az öreg király hiába csitítgatta, a tündérszép királylánynak rémületében, hogy már örökre itt kell ragadniuk ebben a mocsárban, egyre csak hullottak a könnyei, annyira, hogy a sártenger egyre nőtt körülöttük.

Nem kellett a mi szegény, özvegy emberünket segítségre hívni: olyan jó szíve volt annak − meg hát az erejével is dicsekedhetett volna, ha lett volna kinek − hogy rögtön a segítségükre sietett. Először egyenként megsimogatta a gyönyörűen fölszerszámozott lovakat, valamit talán súgott is a fülükbe, aztán egy mozdulattal megemelte a saroglyát, és már kinn is volt a hintó a sártengerből.

A király elcsodálkozott nagyon, hiszen számtalan szolgája közül egy sem volt, aki uralkodása alatt bármikor, ilyen jó szívvel, bölcsességgel, és erővel segített volna, ha baj volt a palota, vagy a lakói körül.

Magához ölelte a szegény embert, és azonnal megtette udvari fő-kocsisának.

Mosolyogva bevárta, amíg a megszámlálhatatlanul sok, kócos, mezítlábas kisgyerek mind elfoglalta helyét a hatalmas hintóban. Az utcán álmélkodó, és meghatott emberek integettek a búcsúzóknak. A jószívű király meg, amerre csak elhajtottak, két kézzel szórta az aranyat a falu népének, hálából a segítségért. 

A szegény ember, a sok félárva gyerekével együtt, boldogságban, bőségben élt a király gyönyörű kastélyában. Néha-néha visszahajtott az elhagyott kis faluba, hogy megnézze: kitart-e még a többi szegény embernek a jóságos király adománya.

Azóta a falu összes lakója gazdag ember lett, a gyerekek mind iskolába járnak, és írni, olvasni, számolni tanítják azokat is, akik még soha nem találkoztak a jóságos királlyal, csak a mesékből ismerik jótetteit.

            A királyról azóta kiderítették a tudósok, hogy jóságáért jutalmul halhatatlanság járt cserébe, s talán még most is osztja az aranyat valahol a szegényeknek.

A jóság és halhatatlanság azóta, szerencsére, temérdek ember vágya a világon. Akinek sikerül az egyiket megtanulnia, az a másikat – a halhatatlanságot – az idők végezetéig, és még azon túl is − ajándékba kapja.  Királysága pedig a leghatalmasabb királyság lesz, amíg világ a világ, vagyis, amíg egyszer majd egyetlen, hatalmas, halhatatlan királysággá nem lesz minden földi tartomány, örökké élő, jóságos, boldog emberekkel.

(És akkor talán még királyra sem lesz szükség, hiszen mindenki királyként élhet.)

*

Gősi Vali: Rózsa terem

Rózsa terem

(Mamának, a legnagyobb szeretettel,

nyolcvanadik születésnapjára)

Bársonyos

érintésedért suhanok

álmomban sok-sok éjen,

alázattal köszönök minden

áldott hajnalt, amiért fényeddel

naponta átkarolsz, ahogy régen.

Rózsa

terem

ma az éji csendből,

éteri hangod ébreszt,

csobogó kis patakunk dalára,

felhők vigyázó, lágy táncára

repülök hozzád: megölelni Téged!

Győr, 2012 09 07

Vége a gólyameséknek

(Gyerekszáj- pillanat Mira négy éves kora-körüli időkből )

Mira, a kicsi unokám gólyamesés időszaka lassan véget ér.

Egyik nap - szüleivel a kistestvér tervezgetéséről szóló beszélgetésünk közben - közölte az én gólyamesés, verses variációmra (amivel nemrég nyertem a vízben élő állatok - pályázaton :) – neki ajánlva írtam, és nagyon szerette (eddig), ha elmeséltem - idézem:

- az butaszág...

- miért?

- mert az nem úgy van!

- hát hogy van?

- hát szerelmeszek lesznek...

- kik?

- a fiú ész a lány (még selypít... - négy és fél éves)

- ???

- ész a magockák találkoznak…- jelenti ki komolyan…

- milyen magocskák?

- hát a fiúé ész a lányé ... - itt megeredt a nyelve - kérdezés nélkül mondta tovább:

- ész a fiú magockája belefúródik a lányéba, majd együtt növekedni kezdenek... - ész a fiú-magocka búcút int a többieknek, akik lemajadtak, mejt ő volt a legeszleggyorszabb... (leggyorsab) :))))

- és azután mi történik? - faggatta kis szünet után tovább az anyukája

- aztán hájom évszakig! növekedik a baba az anyukája haszában, azután pedig kiszüjetik onnan :))) (kiszületik :))) )

Ebben a kis történetben számomra az utolsó mondatok voltak a legédesebbek - a búcsút int a többieknek, de különösen a bűvös kilenc hónap hihetetlenül okos asszociációja – hájom évszakig :))

Nem is tudom, hogy szomorkodni van-e okom - hiszen döntenem kellett, nem írok több gólyamesét J - vagy unokámmal büszkélkedni inkább, és őrizni - leírva is megőrizni - kedves, okos, igaz meséit…?

(Esténként egyébként már ő mesél, bár szereti a tündérmeséket, ám kitörő örömmel mondja el azok tanulságait, lényegét saját szavaival – természetesen közben lapozgat a könyvben, mint a nagyok. (Csak elaludni ne kelljen, jó sokáig… )

Egyik este meg is jegyezte: jé, milyen érdekesz, már tudok meszélni, pedig nem isz tudok olvaszni…!)

Íme a Gólyamese, ami azért néhány évig nagy, közös kedvencünk volt:

Az én bolondos születésnapom

Azt gondolom,

legyen e nap

az én bolond

napom!

Ha kíváncsi vagy,

miért,

a titkomat

neked − de csak neked −

most rögtön el is árulom.

Egyszer,

egy szép májusi hajnalon

− nagyon rég volt,

az idejét pontosan

már nem tudom −

Szóval, egy illatos,

régi májuson

talán huszonkilencedike volt?

− nem tudom −

a gólya épp’ arra járt,

ahol már réges-régen

nem lakom,

de emlékszem még,

hogy akkor, azon a

szépséges hajnalon

az a bizonyos gólya,

− ahogy mondtam, és már

nem is kéne újra

mondanom −

csőrével jó hangosan

bekopogott az ablakon,

és ott már vártak ám

az említett gólyára nagyon,

azon a szép, május végi hajnalon,

vártak bizony!

Szóval, ahogy a gólya

végre bekopogott

az ablakon,

megörültek édes jó

szüleim, de nagyon!

Rögtön hajba kaptak

az apró csomagon,

− ami hófehér volt,

bizony, és hangos,

ahogyan én tudom −

Fiú ez! − mondta jó-apám −

látom már, és erős, nagyon!

Hadd bontom én,

aztán láthatod te is,

mindjárt hagyom −

és kibontott jó-anyám,

azon a szépséges,

májusi hajnalon,

− a gólya messze járt

azóta már nagyon,

a napsugár meg pajkos

táncot járt a kicsi ablakon −

Nos hát, a titkot

neked − hisz ígértem−

most rögtön el is árulom,

hiszen kíváncsi vagy már,

úgy tudom, hogy vajon

mit hozott a gólya

azon a régi, fényes

májusi hajnalon?

Most végre elárulom,

de csak neked, figyelj, nagyon,

mert azon a régi,

májusi hajnalon

− huszonkilencedike volt,

ha jól tudom −

amikor a gólya kopogott

azon a réges-régi

apró ablakon

hát én feküdtem

azon az üvöltő,

hófehér csomagon.

Jó-apám kisfiúra várt,

azon a szépséges hajnalon,

és hangosan sírt,

hogy fiú helyett

 leány feküdt a kibontott,

hangos csomagon.

Azóta minden évben

tőle újra megtudom,

hogy az a réges-régi

nap az én napom,

amikor kisfiú helyett

a gólya

engem dobott be

az ablakon.

− azóta Jó apám is

 megbékélt velem,

elárulom:

már rég’ nem bánja ő,

hogy fiú helyett

leány feküdt azon

az ordító csomagon−

Én ebben hiszek…

(Régi, kedves emlék, Böjte atyával - 2006-04-24 )

Szeretet ragyogta be a hétvégi kényeztető, tavaszi napsütés mellett az idei április 23.-i vasárnapon a győri Széchenyi teret. Talán túlzás nélkül mondhatom, és remélhetem, hogy lassan hagyománya lesz az ilyentájt (idén már harmadik alkalommal) megrendezett Szeretet Napok rendezvénysorozatnak, a dévai árvák megsegítésére. A rendezvény fő szervezője a római katolikus egyházmegye, a rendezvény teljes bevételét a dévai ferences misszió kapja meg, és fordítja az árván maradt gyermekek javára.

Ezen a gyönyörű tavaszi vasárnapon, a három napos rendezvény záró napján, a téren felállított színpadon meghatóan szép misztériumjátékot adtak elő a dévai árva gyermekek, akiket Böjte Csaba atya magával hozott az ünnepre. A jótékonysági rendezvényen felléptek neves előadóművészek, a téren ételt és italt árusító kereskedők bevétele is - természetesen - utolsó forintig a dévai gyermekek megsegítésére felállított urnákba került. Az egyik sátorban a megyéspüspök süteményt árult, a másikban neves rádiós személyiség bort kínált, ahogy tette azt az előző években is. Figyeltem az emberek arcát, amint sugárzó, szelíd mosollyal az urnákba ejtették a kóstolóért fizetett papírpénzt, és szívmelengető volt látni, hogy a kisebb -nagyobb címletű fizetőeszközből szinte senki nem kérte a visszajárót, akkor sem, ha az éppen több száz forint volt. Egy nagyon idős néni botjára támaszkodva szürcsölgette mellettem a napsütésben a kis műanyagpohár aljába töltött bort, és szinte szégyenkezve mondta: csak azért iszom ám ezt a kis borocskát, Kedvesem, hogy adhassak az árváknak…

A gyerekek misztériumjátéka után kedves, ismerős mosolyával maga Böjte atya lépett a színpadra, és megható szerénységgel, alázattal, sugárzó szeretettel köszönte meg a győriek rendezvényét. A téren egyre gyűltek az emberek, és a déli harangszó még ünnepélyesebb áhítatot varázsolt az arcukra, miközben az egyik TV-csatorna konferansziéja véget nem érően sorolta az adományozó cégek, intézmények és magánemberek névsorát.

Böjte atyát hamarosan boldog kisgyermekek, és a meghatottság könnyeit nyelő emberek sora állta körbe a tér közepén. Mindenki látni akarta Őt, egészen közelről is, megszorítani a kezét egy pillanatra, esetlen szavakkal megköszönni áldozatos munkáját, amit természetes, közvetlen, szerény mosollyal hárított el - köztük az enyémet is - hogy őszinte örömmel mindenkinek elmondhassa, milyen hatalmas boldogság látni naponta a - tragédiájukból talán mit sem értő - felhőtlenül boldog, sugárzó gyermekszemeket, akik számára Ő jelenti a biztonságot, a családot, és talán az egész világot. Elhittem neki, hogy sohasem fáradt, hiszen arcáról derű, lényéből erő áradt, miközben a kisgyermekek egymás szavába vágva, türelmetlen boldogsággal zúdították rá élményeiket, Ő pedig véget nem érő türelemmel, derűs nyugalommal válaszolgatott a viháncoló gyerekeknek.

Könnyeimen át búcsúztam éppen Böjte atyától, miközben a téren összegyűlt emberek a színpadon fellépő művészekkel egyszerre csak együtt énekelni kezdték: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”

Hiszem, hogy ezekben a percekben itt minden ember így érezte. Hiszem, hogy sikerült továbbadni - ha könnyes-mosolygós szemmel is - az élet igazi értelmét, a felnőttek könnyeit kicsit megszeppenten figyelő, de szerencsére azok okáról mit sem értő kicsiknek: hogy élni szép, élni jó, élni érdemes. A szemekben ragyogott a szeretet, a könnyek örömkönnyek voltak, és az éneklő emberek egyként gondoltak talán éppen arra, hogy milyen kevés - néhány csepp szeretet - is elég ahhoz, hogy vele a mindent adjuk… Jövőt, reményt, életet az árván maradt, gyakran éhesen, szomjasan, utcán kódorgó kisgyermekeknek.

Jövőre is várunk Titeket nevető szemű, kis dévai gyermekek!  Addig is legyetek jók, és azt kívánjuk, könnyek helyett mindig mosolytól ragyogjon a szemetek! Vigyázzatok egymásra, és Böjte atyára, aki, ha nincs is mindig veletek, vigyáz rátok, és óvón, szeretettel fogja a feléje nyúló, kapaszkodó, apró kezeket.