Klasszikus hangulatok

Parafrázisok, asszociációk, evokációkVálogatás

William Shakespeare

LXX

Hogy ócsárolnak, ne bántson soha,
A vád mindig a nemest kezdi ki;
Gyanú a szépség ornámense, a
Varjú, mely az ég fényét keresi.

Légy jó, s ha a kor körülhízeleg,
A rágalom is csak emelni fog;
Mert az üszök bűn szűz bimbót szeret
És folttalan derű a tavaszod.

Túl vagy az ifjúság csapdáin: a
Harc elkerült, vagy győzted rohamát,
Dicsfényed mégsem dicsfény annyira,
Hogy az irigység ne nőjjön tovább:

Ne érne vád, egymagad már szívek
Országait szerezted volna meg.

Fordította: Szabó Lőrinc

http://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm

Gősi Vali

Győztes mosolyod

Ha megaláznak is, viseld a kínt!

Fényeden diadalt gúny nem arat,

hófehér lelked szépsége irigy,

sötét rágalmaktól nemesebb marad.

Ármány hízelgő, ha feléd közelít,

rejtsd mélyen bánatod, s csalódásodat!

Feddhetetlen legyél, jóságos, szelíd:

a gonosz célt téveszt, s vesztébe szalad.

Kerüld a harcot, vagy győzd a rohamot,

békétlenek elől inkább félre állj!

Bénítsa meg őket szelíd mosolyod!

(Ha fénye fakul is, miért érne vád...?)

 Szerények és jók közt király, s hős maradj,

mosolyoddal örök diadalt arass!

– Parafrázis, William Shakespeare LXX –

* 

William Shakespeare

LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Fordította: Szabó Lőrinc

http://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm

Gősi Vali

Égi ölelésben

*“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,"
szomjazó szívem éltető forrása,
eláraszt ez a mámoros szenvedély;
napfény vagy, harmatos ég ragyogása!

Álmomban is hívlak; fényárban látlak,
megmaradsz végtelen tündöklés nekem,
fénytesben létezel, holtamig várlak,
szolgállak, időtlen, örök kedvesem!

Dajkállak, mint anya első szülöttjét,
ringatja lelkem magasztos mosolyod,
nem kell más nekem, ha Ámorod tükrét
velem is megosztod, nekem áldozod!

Hallatlan kincs vagy, birtokom e létben,
végeérhetetlen ég-ölelésben!

– Parafrázis, William Shakespeare LXXV –

William Shakespeare

LXXXI

Akár én írom fejfádat, akár
Te élsz túl, s a föld férge rám sereglik,
Emléked innen nem vész soha már,
Bár nekem minden ízem elfelejtik.

Neved mostantól örökéletű,
De ha én halok, végleg meghalok;
A sír, mely nekem juthat, egyszerű:
Tied emberi szemekben ragyog.

Szerető versem lesz emlékműved:
Folyton olvas a jövendő szeme
S jövő nyelvek ismétlik létedet,
Ha elhalt már a ma lélegzete.

Emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),
Ott, ahol legjobban él s lehel az élet.

Fordította: Szabó Lőrinc

http://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm

Gősi Vali

Léleklánggal

- Fiam emlékére –

Léleklánggal színezem fejfádat,

fölsejlik sok elfeledett emlék,

szereteted majd akkor is árad,

ha elsimulok, eltemet a nemlét.

Elmosódik fájó seb és átok,

emlékmű feszül, s az égig ér,

holtig dalolt énekem hallják ott,

ahol neved a verseimben él.

Úgy ragyogsz, mint jóság és reménység,

nem lesz földi sír, mi eltemet,

a romló hús, a szenny, mocsok, kevélység

az anyagvilág tűnt szégyene lesz.

Minden szempár majd az égre réved,

léleklánggal lobog az emléked.

Parafrázis: William Shakespeare – LXXXI

*

William Shakespeare

XXII

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

Ford.: Szabó Lőrinc

http://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm

Gősi Vali

Végleges

Szemedbe nézek, és magunkat látom:

egyek vagyunk örök ifjúságban.

Múló időt rejtenek a ráncok,

dacolunk a leskődő halállal.

Minden szépség, jóság ami a tiéd,

ékesíti az én kincses szívemet.

Egyek vagyunk, s ha lángunk együtt kiég,

mit számít, ki volt valaha öregebb?

Maradj csak féltő, ahogyan én vagyok:

magamat adom, érted létezem.

Tudd, hogyha mégis előtted halok,

holtamban is féltve őrzöm szívedet.

Hogy is tennéd, hogy tőlem visszavedd:

szövetségünk örök, döntésünk végleges.

Parafrázis: William Shakespeare  XXII

William Shakespeare

XVIII

Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;

Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túl fátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.

De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nősz időkön át.

Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.

Ford.: Szabó Lőrinc

http://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm

Gősi Vali

A FÉNY születésnapján

– Fiamhoz –

Egy régi nyárból visszhangzik szavad,

bár halkuló, de egyre kedvesebb,

mint lágy szellő, ha érint, simogat,

fényt csókolsz rám, ha árván könnyezem.

Az éjben velem csillagként vajúdsz,

s míg együtt tűrjük az ős-szenvedést,

emlékeimben fényként még kigyúlsz,

hogy elriaszd a sötét rettegést,

mi meglátogat ma is, néhanap,

hogy messze űzzön éltető reményt.

S ha fogyna hitem, hallom hangodat,

hogy minden csillag újjászületés,

és minden könny a sorsunk gyöngyszeme,

míg csillagfényként megszületsz vele.

Parafrázis: William Shakespeare – XVIII. Szonettjére

*

William Shakespeare

XIII

Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
Készülj gyorsan közelgő véged ellen
És add át másnak édes alakod.

Kölcsön-szépséged így lehet örök
Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
Újjászületnél s édes gyönyöröd
Édes sarj nyerné egykor örökül.

Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
Ha hű gond megjavíthatja, mire
Felzúg a tél viharos szele, vagy
A halál örök, fagysivár dühe?

Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
Hadd mondja ezt a fiad tereád!

Ford.: Szabó Lőrinc

http://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm

Gősi Vali

Ha örökké

Bár örökké együtt lennénk, mi ketten,

S élhetnénk addig, míg a Föld forog.

Ám harcoljunk közelgő végünk ellen,

És áldozzuk fiunknak aranyunk.

Kölcsön-életünk így lesz végtelen

élet, s ha majd testünk végsőt hörög,

Újjászületnénk létében, s a szerelem

Édes másunkban maradna örök.

Van-e, ki minden kincset veszni küld,

Ha a kincs örökéletű, és majd

Harsan a zúgó taps és égi kürt

Hallik: mi a végzetes vesztes dal?

Ó, ha te hinnél, drágám, mint apád,

Fölnézne majd e gyermek is terád!

2008

parafrázis, William Shakespeare XIII

*

Gősi Vali

„Szerelmi álmok”

1./

Ha valaha még újra visszatérnek

a holtig vágyott, szép szerelmi álmok,

ha meglelem is: csak versekben, dalban,

s ez álomban már végleg maradok.

A zene az, a vers dallama nékem,

mi szeretni holtamból visszahoz:

szeretlek, bár néha kínnal égetsz,

félek, a lidérces álom eloroz.

Sorsomnak örökké része vagy már!

S ha fáradtan majd halni vágyom én,

s szerelmemért csak koldus-érdem jár,

ringasson dal, vers, s tűnt szenvedély!

Öleljen lágyan, halkan a zene,

s e ritmus legyen szerelmünk teteme.

Evokáció a zeneszerző azonos című zeneművére

*

Gősi Vali

Szerelmi álmok

2.

E dallamokra újra visszatérnek

a holtig vágyott, szép, szerelmes álmok.

Ha meglelhetem dalban, verszenében,

ez álomban már végleg maradok.

A zene az, a vers ritmusa nékem,

mi álmodásból élni visszahoz.

E vágyódásban néha kínnal égek,

mely sok más földi vágyat eloroz.

Sorsomnak a metrum örök része már.

S ha fáradtan majd végső útra térek,

és szívemért csak koldus-érdem jár,

elringat e dallam szenvedéllyel,

határtalan, áradó zenével,

s e dal lesz szerelmünk teteme.

*Evokáció:  Liszt Ferenc Szerelmi álmok

*

Gősi Vali

Anyám szava

Nem hallgattam hízelgő szavakra,

de anyám szava gyógyír volt nekem,

ha megrekedt a szomorúság bennem,

és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,

de kisgyermekként nem értettem még,

hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig

összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,

és elfogom szelíd tekintetét,

csak lehajolok némán, szemlesütve,

hogy megcsókoljam ráncos, szép kezét.

S míg fénykoszorút fon az éj fejére,

imádkozom, áldást mondok érte.

2011

*

Gősi Vali

A festő álma

Tükre lennék tiszta mosolyoknak,

gyűjteném hosszan magamba a fényt,

visszacsillannék borús alkonyatban,

idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,

a szememben bújó ősi csillogás

emlékként élne tűnt mosolyokban;

rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,

vigyáznám végtelen, titkos rejteken

őseim kincseit, szép hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,

búcsúzó madarak éteri dalát,

míg örök hajnalra virrad a világ.

*

Gősi Vali

Végérvényes

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,

de kiszakad majd belőlem a lélek,

s ha túl késő lesz feloldozást kérni,

és vétkeimért hő imát remélni,

hamis hangú szirének dalára,

bűnös magam-búcsúztatására

visszhangzik majd a siratóének,

míg ős-terhemmel enyészetbe térek.

Még itt vagyok, még égre nézek néha,

még elbűvöl a mindenség hatalma,

még verset írok, muzsikál a szívem;

lágy zenéjű, különös-szép csöndben

megvallom a hálát, amiért éltem,

bár sorsom végérvényes,érthetetlen.

*

Gősi Vali

Végül

Ha elfogy végül maradék erőnk,

a végtelen majd kegyesen fogad.

Nem számít már testünk gyengülése,

és nem jegyeznek szürke napokat.

Mindenek feletti, örök álom:

testvér, barát nem lesz idegen,

békességbe merül minden lélek,

a határtalan partvidékeken.

Ha tétován is, arrafelé tartunk,

– feledve a lét vad káprázatát –

hol áhítatra nyílik konok ajkunk,

és elborít a könnyű álmodás.

Összehajolunk e kegyelemben:

megérinti lelkünket az Isten.

*

Gősi Vali

Angyalszárnyakon

Volt idő, hogy nem múltak az évek,

ólomlábon járt a délelőtt,

csak a mama sürgött nagy-serényen

a vászonnal fedett asztal körött.

Az égre nyúló diófa tövében

a fehér abrosz lenge táncra kél,

visszatérő álomként, az éjben

kovászt érlel, és dagaszt, szegény…

Körbejárja angyalként az asztalt,

áthajol az alvó lombokon,

mazsolával hinti meg a retest,

megcsókol, én visszacsókolom,

édes illat, könnyű szellő ébreszt,

és elsuhan ő angyalszárnyakon.

*

Gősi Vali

Csak a hiányt

"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*

Csak a hiányt tudom versembe ölelni,
magamba rejteni becéző szavakkal,
szívem szegletébe örökre bezárni,
- betöltetlen űrt - ringatni dalomban.

Fény elől bujdosok fagyos-hófehéren,
átlényegülve rideg, zord Időben
kínná kövesedett, jeges fájdalommá.

Végeláthatatlan lélek-útvesztőkben,
magzatként hordalak versemben, időtlen`,
fájdalomköveken sírlak verssorokká.

*"Folytassa"  pályázat. Evokáció, Babits Mihály: A lírikus epilógja/ részlet/

*

Gősi Vali

Fehér alázat

– Anyám emlékére –

Ezerszer áldott nappalok után

rám hullt a sűrű, éjsötét átok.

Fájdalom-kövek közt botorkálok,

homályba fúló társam a hiány.

Fordult a világ akkor hirtelen,

feltárta titkolt, sátáni arcát,

szívemben rekedtek álmok, imák,

halálra vált a remény, kegyelem.

A rianó csend döngött fölöttem,

zuhantam a sötét szenvedésbe,

szívemre ült a kő-nehéz bánat.

Szép szavak hulltak holtan köröttem

- súlyos fémpénz anyám zárt szemére -

hótiszta gyolcsban - dermedt alázat.

*

Gősi Vali

Nem sejtettem

Ültünk az estben, mély, sűrű csendben

búcsúzott éppen lopva a nyár.

Szelíden kutató szemmel nézett

hosszan az égre, s vissza rám anyám.

Kezét szorosan ölébe zárta,

és átmelegített a gondolat:

megpihent végre, végre, a drága,-

micsoda ritka, boldog pillanat...!

De mintha valamit titkolt volna:

fájdalom-gyötört ujjait talán,

vagy a bánat-mély barázdákat

görcsös kézfején és homlokán...?

Még nem sejtettem: csillagfény járta

halálos táncát a szembogarán.

*

Pilla

halálig hozzám

elém tette hajnalom tegnap arcod
igen mondom hogy így volt elhiheted
időnek kezétől tépett grabancod
s lakod mint egy furcsa-tarkás ligetet

de nem bánom mert nem éreztem harcot
csak érett és letisztult ingereket
sosem titkolnád inkább rám akasztod
magad mert tudod viszem 'míg szeretek

nehézségek nélkül vagy nekem minden
olyan fény minek mélyén az élet show
kitart akkor is ha halványan kopott

imádlak hiszen színességed kincsem
mikor látlak szívemben rímmé lesz szó
halálig mert Nagyunk hozzám alkotott

(2014. június 27. Pilla)

Gősi Vali

Hozzám hajolt

Hozzám hajolt a hajnalfénnyel arcod,

szép mosolyod újult életet lehelt,

s a tűnt időből visszatérő harcod

reménykedni még az ég felé emelt.

Átéltem veled újra minden percet,

hős küzdelmedet az elemek felett,

láttam a parton dühöngő tengert,

a fuldokló felé nyújtott kezedet...

Sokáig bűvöltem szép angyalarcod,

- hiába, a hajnal nem kegyelmezett:

eltűntél tomboló hullámok között.

Csak én éltem túl végzetes kalandod,

szemem hasztalan pásztázta az eget,-

s a partra örök némaság költözött.

Parafrázis: Pilla, Halálig hozzám

*

Gősi Vali

Emberlét

Azt hittem, hogy mindig kék a tenger,

ha pirkadatkor ráolvad az ég,

hogy egyesülnek hajnal-ébredéssel,

és megszületik nászukból a fény.

Megismertem haragját a víznek:

hulláma ha vad,  tarajos-sötét,

ultramarin-kékre vált viharban

a halált hörgő, vén tengerfenék.

Hiszem mégis: egyszer minden ember

− mint homoktenger, arany partokon −

kincseit majd szétteríti végül,

ha meghajol az égi színpadon.

Tisztább öröm nincs is a világon:

az emberlét a legszebb hatalom.

Asszociáció - Ellen Niit: Azt hittem

*

Gősi Vali

Gyöngéddé érik

– Ronsard-hangulatra –

Szeretlek, te örökifjú kedves,

mint forduló föld a lét tavaszát

– hűs szerelmének újult magzatát –

ha hó alól már élni ébredez'.

Őrzöm azt a megfoganó percet,

mely értelmet ad, mint az anyaság,

örökül hagyva, mit az ifjúság

ál-örömökért, olcsón elenged.

Nem hagyom veszni, mi érték, soha!

Sorsom maradj, mely bármily mostoha,

átlényegül, ha őszintén ölelsz.

Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,

mint lankává szelídült meredély:

átörökítem, ha viszont-szeretsz.

*

Gősi Vali

Ezüstös őszünk

*"Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem."

Sétáltunk hosszan a Szajna partján,

aranyló avar sírt talpunk nyomán,

áldott fényt ölelt körénk az ég,

– soha így, huszonöt évünk során.

Nem számoltuk ott a múló órát,

esténként lángokban égett a Nap,

boldog időkről álmodtunk éjjel,

arról, hogy jönnek még boldog nyarak...

...de ez lett az utolsó ezüstös őszünk,

csak egyszer jött el a kéklő tavasz,

a másik rozsdaszínt könnyező őszön

fiunkat sirattunk a lombok alatt...

*