Győri Antológia (válogatás)
2011
Villanások
(fiamnak)
Hang vagy
Csendemen néha
átszalad egy kósza hang,
és a pillanat
egy emléket hátrahagy:
hang vagy, illat, mozdulat.
Ma
Megálmodtalak.
Legördülsz könnycseppemen.
Itt voltál velem:
fényrózsa, tenyeremen.
Porszem ül fényképeden…
2008.
Mosolyod
(Mirának)
Létedért sírok
Fagyott lelket lehelő
Fényvillanásként
Dermesztő lázálmomból
Mosolyod élni ébreszt
(2009)
Tündérmese a falumról
(Mirának)
Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte táj,
s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja
velem az egész világ - ami
nekem csupán
az a néhány kicsi ház volt,
ott a dombok oldalán,
ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán,
vagy anyja - a folyó - után
viháncolt pajkosan,
míg dalolva csobogott.
Azt hittem akkor én,
hogy esténként majd mindig visszatér,
csak éhes most szegény:
folyó-anyjához fut, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott,
ahol a csörgő kis patakkal
sok pajkos tündér is
együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott
sötét, fénylő hajuk a víz alatt,
ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok
tisztára mosta táncos talpukat.
A tündérek, és a patak dala
keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut.
S a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott,
előttük mesebeli, hívó kis padok.
A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék
kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala
mosolygó manók
és tündérek bálterme volt, ahol
víg táncot ropott a sok bolond-vidám
tündér- és árny-manó,
éjféltől néha reggelig
- de ők csak éjszakánként éltek itt.
Nappal erdők, mezők,
s bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük
mindig kicsit
- bár akkor talán még idő sem létezett,
- minek? Felesleges,
hiszen a tündér-emberek
varázs-szavára mindig este lett,
s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek
- akkor még így hittem ezt,
ahogy az összes, ott élő
tündér-kisgyerek.
Azóta - ha a falumban ébredek -
sokkal csendesebbek a reggelek.
Halkabban kondul a lélekharang,
és csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához - már nem szalad -
s amikor odaér,
- nem éhes ő, csak szomjas -
némán inni kér,
ott az erdők rejtekén
bújó domb alatt,
ahol - ma is hiszem -
manók és tündérek alszanak örök álmot
a suttogó,
vén fenyők alatt.
(2009)
A remény születése
Ha vánszorogsz is
sorsod útján,
s lelki békéd
egyre-másra elkerül,
ha néma éjen,
csillagtalan
sötét égen
fölötted már
a fekete,
halálhangú
csend feszül,
s mint fojtó köd
téli tájra,
a nyugtalanság
jéghidegen rád terül,
csak meg ne állj!
Még menj tovább!
Már célba érsz,
és vár a fény!
Csitul majd
a rút gomolygás,
bús terhével
végsőt jajdul,
mint a tél,
ha hószín ágyán,
tiszta gyolcsán
szivárványos
szép tavaszlány
áldott álmát,
édes titkát
betölti a szenvedély,
s fájdalmas-szép
kínsikollyal
születik
a bíborfényű
békesség ,
az új
REMÉNY.
2007.
anyák
(változatok - Orsinak)
anyák ha sírnak
csak éj-csendben hangtalan
könnyeik nyomán
a gyermekük mosolyán
hajnalszín virág fakad
anyák ha sírnak
könnyeik nyomán
fényvirág fakad
a nő ha anya
csak lét-dallamot dúdol
bársonyos ajkán
és altatódalára
gyermek s apa álmodik
2009.
Békamese
(majdnem) igaz mese
Mirának
Képzeld, kincsem, nálad jártam
egyik nap a héten,
szomorúan üldögéltem
éppen az erkélyen,
s rád gondoltam: milyen kár, hogy
most nélküled nézem,
ahogy a kis nádi rigó
versenyt száll a széllel…
Alig a kis asztalkádról
a port letöröltem,
el sem hiszed, hogy mi történt,
majdnem hanyatt estem…!
A napernyő hosszú rúdján
üldögélt egy béka, -
zöld volt, mint a fán a levél -
egy kis levelibéka!
Apró, sötét pontszemével
bánatosan nézett,
ijedtemben sikítottam
- mit kérsz? Tán ebédet?
Kiszaladt a nagypapa
a rettentő sikolyra,
jót nevetett, csendre intett,
s lencsevégre kapta!
(A nagypapa mindentudó,
olvas nappal, éjjel,
csak a reggelit cseréli
össze az ebéddel,
és az inget, meg a zoknit
hagyja szanaszéjjel -
el ne áruld a titkunkat -
kicsit feledékeny!
Mindhiába szólítgatom
vacsorához este,
szórakozott, s egyre morog,
mint egy öreg medve:
nem is értem, miért vagy most
haragos és zsémbes?
Korán reggel aludni hívsz,
s este adsz ebédet…?
Ilyenkor a nagymaminak
elszáll a haragja,
és a papát nagy titokban
mindig kikacagja!)
No, de hogy a történetet
végül befejezzem,
egyre vártuk, hogy a béka
hűs vihart jelezzen.
- Ez egy ritka béka-fajta,
időjós! - suttogta
izgatottan a nagypapa -
s mint egy sztárt, fotózta.
Ám ez a kis zöld leveli
hamis béka-fajta,
meg sem brekkent, egyre csak
a bús legyeket falta.
A vihar meg vígan tombolt,
hullt a jég, a zápor,
béka úrfi feje fölött
napernyő volt, sátor!
Így történt a béka-eset
a nyári viharban,
s a különös látogatót
aludni kint hagytam.
Elmaradt a simogatás,
elmaradt a csók is,
elaludt a hamis béka,
a papa, meg én is.
Másnap, ahogy felébredtem,
s az erkélyre mentem,
elámultam: ilyen csodát!
Csupa fény volt minden!
Azt gondoltam, álmodom,
vagy hőguta kerülget,
szólt a papa: csukd be a szád,
nyitva felejtetted…!
De a fényes csillogásra
elámult ám ő is,
kiesett a kezéből a
fényképezőgép is!
Bevallotta tévedését,
(bár ez ritka nála)
s örült, hogy nem főztem végül
békát vacsorára.
Békamesém végét most már
bárki kitalálja,
remélem, hogy te is tudod
- ha nem, járj utána!
(Elküldöm a fényképet is,
ki nem hiszi, lássa:
békakirály járt itt éjjel
- álmában is fején volt
az arany koronája!)
2009.
Álomtündér
(altató)
Lábujjon
beoson az este…
Tündérálmodon ezüst árny szalad,
álom-csókjával még mosolyt fakaszt,
s arcodon elszunnyad
a béke.
Nézlek…
S amíg az álomtündér simogat,
elfogom könnyű-varázsú mosolyodat,
és csendben feloldozásért imádkozom,
amiért e mosolyt titkon
ellopom.
Aludj…
s én mosolyodat tovább álmodom…
Hajnalig őrzöm, és angyalarcodon,
reggel, az első napsugártól fényesen
hajnal-tündérek csókja vár,
velem!
2008.
Halottnak hitt szavak
Ahogy a hínár alatt
makacs kagylóban
megbújó
félénk gyöngyszemek
titkát sem tudja más,
csak a tengerek,
úgy rejti bánatom
lelkem tengermélye,
mely minden kínt
hosszan rejteget.
S a fájó,
bús titokban fogant
néma gondolat,
mielőtt végsőt hördül,
halálos kín alatt
még megszüli kárhozott,
véres magzatát,
nem bánva már,
hogy nem érti őt
a gúnyos, rút világ.
Utolsó sóhaja alatt
zihálva megszületnek
a halottnak hitt szavak,
s féltett titkomról
feloldozást remélve,
esengve vallanak,
ahogy lassan, ernyedten
a szürke, gyűrött
papírlapra hullanak,
s bennük új életre kél
a tűnő gondolat.
2008.
Különös, őszi este
Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így,
bús átkozott.?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül,
végül.,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
- akár fiú a hajlott anyától
egy virradatkor.
örökre -
búcsúzott.
Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem a sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak
valami búcsúzó táncot megint.
Néztem a hajlongó táncseregre,
s ekkor egy libbenő kis levelecske
pördült előttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott kicsit, pihegve.
Majd lassan, pörögve,
- mint egy lepke,
aki párjának elébb még
hívón a szárnyát billegette -
elszállt,
örökre, messze,
talán a végtelenbe.
Fényárban úszott az ég, s csak röpült,
szárnyalt egyre, messze
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána.
Meg-megrebbent aranyló levél-teste,
és egy csillag - mint aki föntről leste -
éppen kigyúlt,
s mintha az égből integetne.
Különös volt ez az aranyló,
szép, őszi este.
2008.
Te vagy.
Te vagy, ki úgy érzed,
vétkeid,
s feledhetetlen múltad,
bűneid,
száz kudarctól halott
céljaid
furcsa, megvénült
rabja vagy,
bús-ráncú bolond,
kit rég' halott ősök
emléke vonszol
bezápult,
bomló,
halódó sorsból
a remény villanó,
gyér fénye felé.
Te vagy, mégis,
ki másoknak fényt adsz,
ha mosolyra váltod
könnyeidet,
s fejed a földről
a végtelen égre
- fohásszal
értük -
fölemeled.
2008.
Talán a gyertyaláng
Talán egy színes festmény a lét csupán.
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek.
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.
Talán való az álom, hogy nincs halál.
Talán a sötétből hajnalpír fakad.
Talán halott szerelmek élednek újra.
Talán az angyalok szemében,
aranyló reszketéssel megcsillan most a Nap.
nyár csókol, s szél dalol tavaszt.
Talán még visszatér a tűnt varázs.
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad.
Talán éled halott szerelmünk újra.
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók-varázs.
Talán a fagyos, hófehér táj is álom.
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk kedves. Talán való az álmom.
Mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!
2008.
Élni először!
„Látni a földet, látni, csak egyszer”,
mielőtt végül majd betakar,
mint langymeleg hajnalon,
párás ajakkal,
szerelmes csókkal a hitves akar.
Látni a hajnalt, inni, csak egyszer
szomjasan,
hosszan a fénysugarat,
mint reggel a friss tejre
vágyik a gyermek,
kit anyja ölében a fény betakar.
Látni a csillagok éj-ragyogását,
Hold búcsúját,
ha majd az ég-sátor
rám borul végül,
nagy éjjeli csönddel, de
„élni először itt e világon!”
2010.
(idézett sorok: Kosztolányi Dezső: Harsány kiáltás tavaszi reggel)
ha ugyanúgy…
ha
ugyanúgy
ahogy a réges-régi ősz
első éjjelén
halkan
hajnalt
lehelnél
derengő szememre
s a kelő nap fényétől
bársony
meleg kezed
simítva
csendben
ugyanúgy
ébresztgetne
s bánatunk köddé válva
tűnt álom lehetne
repülnénk
együtt
szállnánk örökre
újjászületve
ahogy a régi őszön
suhannánk megint
messze
amíg a fényből
talán
egy angyal
ugyanúgy
felénk
integetne
(2009)
Havat szitál az ég
Egy délután majd gyérül még a fény,
és fáradt földjeinkre úgy terül a tél
hófehér lepellel, tisztán, fényesen,
mint első éj jogán
büszke földesúrra váró
riadt, szűz arára
óvó félhomály,
hogy rejtse könnyeit,
bús báját, s bánatát.
S az éjszakán, hol tolvaj vágy fakad,
a fény lopózva éppen csak átszalad,
halványan világlik, és szemérmesen
megrebben hófehéren
a csillagok alatt,
táncát a hold vigyázza,
s míg az álom csókját várja,
havat szitál az ég
a hűs, szerelmes tájra.
(2009
Fohász
akár a Föld hátán
ütemre forgó évszakok
homokszem-létű ember
- gyermek anya és nő is -
úgy vagyok
voltam bár
májusra ébredő
szivárvány - létcsoda
lettem
a forduló idővel
ostoba
- perzselő nyári láz után
vacogó faágtól
titokban jajongva búcsúzó
- haldokló falevél
lapuló hant alatt
rég halott madarak
kísértetdala volt
könnyű altatóm
mozdultam kő alól
- didergőn kibújó hóvirág
hajoltam előre-hátra
süvítő szél dalára
- vajúdón táncoló barkaág
vagyok remegő gyertyaláng
fényben eltűnő jégvirág
porszem-létemet áldozom
bárány-szelíden fohászkodom:
legyek a fény
egy csillag mosolya
végtelen utamon
örök anya…
2008.
Céltalanul
Mint ábrándos gyermek,
ki csodára várva
messzeségbe kémlel,
valami végtelen,
mesés időtlenségben,
úgy áll, és úgy várja ő is
sok éven át, tétlenül epedve,
hogy odaszegődik hozzá újra
tűnt öröme, sok régi vágya,
s kíséri majd megint
útján a szerencse,
és szaladnak együtt
játszva-nevetve,
kergetőznek gondot,
bánatot feledve,
míg nyomukban loholva lassít,
és végül
megáll mögöttük
még a vén IDŐ is,
magát megadva,
végsőt lihegve.
Ám hiába vár sok éven át a létben,
sóváran,
tétlenül,
szinte rezzenetlen’,
mögötte némán meglapul a MÚLT
sok hamis fényű
ócska kincse,
fakul minden elaggott, ósdi emlék,
és beborul végül az ég is felette,
homályosul vakító, tiszta kékje,
szürkül a remény fénye is egyre,
és a haldokló mában
időtlen mozdulatlanságba
dermed múltjával együtt
a jövője,
és minden elvetélt reménye.
Íme, a céltalan ember,
ki a gyorsan eltűnő
MOST - IDŐ- ben
üres lélekkel,
magánytól megkövülten,
valami kábult,
bénult tétlenségben
múltját siratja,
s az húzza le,
egészen mélyre,
hol sok, istentelen,
fénye-vesztett vágya -
az anyag-lét milliárd,
csábító, hamis álma -
foszlik éppen széjjel,
s az emberlét
éltető, tiszta fénye
belehull végül
a semmiségbe,
ahol az IDŐ
- rabolt jussával, a mával -
kajánul röhögve
örökre elszáll
felette.
(2010)
ha lenne egy dal
ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág
és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
várnám és befogadnám
fodrozó levél alá
s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány óvna
ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled
(2010)
Apám a fényben
Ahol a csillagok földre hajolnak,
s még álmodik megejtő fényben a táj,
valahol csendesen sóhajt a hajnal,
és gyertyaláng lobban érted, apám.
Válladon felhők - már könnyű a terhed,
s míg tiszta fehérben egy angyal-lány
mosolyod melegét éleszti lágyan,
vágyódó imát mond halkan anyám.
(2009)
anyám kezén
anyám kezén fáradt erezet…
álmomban halványuló
emlékezet röpít el hozzá néha még
s míg álom-ölében a múltba révedek
én a vénülő nagy gyerek
úgy fúrom vállába a fejemet
és hullatom némán
ébredésig a könnyeimet
ahogyan sehol máshol
csak anyám ölében lehet
lehetett…
amíg a gyilkos kór szét nem rágta
lelkében is az utolsó emlékeket
s ameddig álmomból
megint a valóságra nem ébredek
nagyon fáj minden ébredés
foszlik vele az emlékezés
a mama csak ül
kezét az ölébe ejti
és az ablakon át
elképzelt világát nézi
nem mesél színes emlékeket
már nem mosolyog soha
régóta nem nevet hangosan
ha megcsörren nála a telefon
csak annyit mond halkan
bánatosan
álmomban vártalak haza
de olyan hosszú volt ez az éjszaka
apám a sírban
jeges csend hirdeti
örök dalát szép igazát
anyám is már csak néha említi
otthonom azóta nincs
mama kérlek mondd el neki
ha néha érte imádkozol
üres a ház
hideg a világ nélküle ideki’
2011.
Édes teherként
Van, akin nem fog a démonok átka,
van, aki véres öklét üvöltve
néha az ártatlan felé rázza,
de öntudatlanul hanyatlik végül hátra,
könyörülettől fényes szemek
tisztaságát látva, s szitok helyett
csöndes imára vált, ha kegyelem várja.
Gyengülő öklében enged a szorítás,
és megtörik átka.
Van kit a mély bánat
nem roncsol mélyen,
arcán a béke
bölcs derűt érlel.
Van, kit a sírás sava sem
mérgez,
könnyei végül fényesre érnek,
s mint tenger „igazát”
a gyöngyhalászok,
féltett kincsként csiszolják
óvják, fény felé tereli
ő is a sorsát,
ég - adományként éli,
s mint Krisztus a keresztjét,
csendben cipeli minden terhét.
Anyák hordják így
magzatukat
- édes teherként -
nem érzik súlyát.
2011.
fájó hajnalok
a legfájóbbak
mégis a reggelek
ahogy az álomból
minden születő
hajnallal
hosszan
a messze
tűnő emlékek
után révedek
hiába kelteget lágy fényű napmeleg és a friss ezüstös
selymű hópihék sem simítják már bársony-szelíddé homlokom
a fájdalomtól
görcsössé
szikkadt
ráncokon
a boldogság
legfeljebb
gyáván néha
átoson
és marad nekem
a vágy
a sejtelem
már örökké
ismeretlenen
nyomában
jeges űr és
betölthetetlenül
tátongó hiány
2011.
(fiamnak szóló)
valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek
nadrágod zsebében megbújó fémpénz
néhány ing egy napszemüveg
csak álmomban szólítasz halkan néha
nyitva a könyv is az asztalodon
emlékek hoznak el sok éve már
a fogkeféd van itt még és a pohár
hiába feddtelek minden reggel
örök folt maradt az oldalán
valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek
hangod bársonya eltűnt az éjben
recsegő film hoz el néhanap
felhőtlen mosolyodat idézi
a fénykép a falon s a pillanat
- marasztalnám - hamar elszalad
hiába vár már a nagyvilág
azért csak bejártad Ausztráliát
megsárgult fotón mélabús koalák
üres szemekkel merednek ránk
hiába várják a kenguruk
hogy barátjuk egyszer még arra fut
ahol a part menti delfinek
kedvesebbek mint az emberek
valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek
hangodat halálos tengermorajlás
mosolyod hullámsír rejti már
2011.
„Lángot ki lehel?”
Ki dönti el, hogy a színpaláston
feketébe, vagy narancsba
mártson-e festő éledő ihletet,
és ki feszít majd műtermében
hótiszta vásznat, gyolcsára vágyat,
és ki kínál pőrén, keze ügyébe
lágyan simító ecsetet?
Ki bújik szívedhez, melegre vágyva,
„Lángot ki lehel deres ágra,”*
ha egyszer mind megfagyunk?
Ki mondja meg - ha meg lehet -
hogy miről írjanak verseket
lángszívű költők, és könyörgő
imát szenvedőkért, hálaéneket
kegyelemért, és altatódalt majd
ki dalol? Esténként ki lesz, ki átkarol
szelíden szendergő gyermeket?
Mondd, ki - ha anyaként
te már soha nem teszed?
Talán a színes álmokon
minden vajúdó hajnalon
halál születik, ha felsír egy kisgyerek?
Nem, nem, az nem lehet!
Meghalni, eltűnni nyomtalan
a földi sorsból, haszontalan’
már soha, soha nem lehet
annak, ki élt, és adott is életet!
A halál talán csak állomás
létünkben, misztikus, nagy változás,
örök életünk nyomában nyíló
végtelen,
mindenség-adta szerelem.
2011.
*Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
verssé váltan
a vers zenéje
életzene
holt lelkek
árny-tánca
sejtelmes
éteri muzsikára
a vers felemel
elringat lágyan
elporladsz dallamában
végtelen térben
minden leszel
elégsz a fényben
semmivé olvadsz
foszló időben
egyesülsz ütemére
a mindenséggel
dallammá váltan
ringsz a szavakban
lebegsz a létben
fénylő magasban
meglátod magad
kék éj-tükörben
verssé váltan
álló időben
2011.
Gyönyörű terhünk
Barlang mélyén,
megkövült kincsek ős-titkáról
suttog úgy a múlt,
ahogy bús-mozdulatlan
sötét szemed óvó leple,
szempillád alól
valami időtlenségben rejtőző
mély titok
lopódzik „azóta” felém
hangtalanul,
míg végre
egy fukar könnycsepp
csiszolatlan,
apró gyémántként
lassan
a tenyerembe hull,
elárulva rút kétkedésem,
s szinte vakít a szégyen,
amiért ebben a furcsa,
kínzó időtlenségbe
kétkedve kutatom
megkövesült,
rejtett fájdalmadat,
amely - már tudom -
örökre
a kettőnk
gyönyörű terhe,
bús
titka
marad…
Elengedtük.
Elment örökre
a végtelenbe
a fiam,
a fiad…
2009.
