Mira
Napsugaram
2025. október 6., hétfő
2025. szeptember 18., csütörtök
2024. december 31., kedd
Hangulatok, emlékek (Válogatás, 2024.)
Gősi Vali
Az öröklét negatívja
Bocsáss meg, Uram,
hogy nem vagyok méltó hajlékodba lépni,
lelkemet viseltes rongyokban
színed elé tárni.
Lábamon szakadt szandál,
tenyeremet akác tüskéje szúrta át,
míg kaptattam feléd az ormokon
– megfáradt szolgád –
hogy hallva a szférák titkos énekét,
megfejtsem a jelet;
mit üzennek a rég angyallá vált égiek,
hogy áhítattal megkövesselek,
és pőre lelkemet kiterítsem eléd.
Ó, Uram!
Ha terhedre nem vagyok,
hallgasd meg könyörgésemet,
segíts élni még, áruld el a létezés
végső rejtelmeit, hogy az ég ezüstjén
átszűrődjön a remény; az öröklét negatívja.
Tégy csodát, Uram!
Leheld életre szeretteim,
és lélegezzenek szüntelen
apám, fiam szerelmei,
az örökzöld fenyvesek, mind
– általad!
(Vehofsics Erzsébet fotójához)
*
Gősi Vali
kalácsbélbe lényegült
… hol van a régi tűz, a lobogás?
Hová tűntek az angyalfényekben játszó,
meghitt, családi esték, a kacagás,
a sültkrumpli-illatú vacsorák?
Hová lett az együtt-szívdobogás,
amikor a vége-nincs téli szürkület is
mesés izgalom volt, csupa varázs,
és hol van a kályha mellől áradó,
fáradt ráncokból újraéledő örök-mosoly,
a kalácsbélbe lényegült kincs,
a bölcs, arannyá érett, tiszta szó…?
A csorba csésze mesél ma arról,
hogyan szólt az a hajdanvolt,
gyönyörű altató…
*
Otthonra találni
Néha elképzelem, milyen lesz végül
aranyló búzamezők felett
olyan magasan szállni,
hogy meglátom magunkat
a horizont égszín tükrében.
Talán úgy lesz, mintha soha,
semmi fontos nem történt volna még;
mintha örökké tartana ez az ölelés,
ez a végeérhetetlen szárnyalás,
és egészen mást jelent a szó is;
otthonra találni valaki szívében,
és bátran kimondani: végtére
semmi ok nincs a rettegésre...
Sohasem vágytam még így a fényre,
jó lenne megtudni végre,
*„Milyen lesz az a visszaröpülés”
a határtalan, ferde labirintuson.
*Pilinszky János - Egyenes labirintus
*
Gősi Vali
Angyalok sírnak
Lassan hitem is elvetél,
talán megbocsát az Isten;
pokol a lét köröttem,
fénytelen, sötét itt minden.
Angyal sem él képzeletemben,
csak bűn és félelem jár
karöltve, feslett-cédán,
évre-év borul, foszlón, némán,
az Idő zordan átlép
a világ ártatlan kínján.
Fekélyes lábnyomán
− mint kéjsóvár átkozott
tiltott vágy után −
oson a világ dúlt szégyene.
Feloldozás helyett gyötrelem
feszül meddő lelkeken,
– mint száraz fűcsomók –
haldoklunk megperzselt réteken.
Sivár, már-már élettelen
túlélő csupán az ember
a kihűlt, lélektelen földrészeken,
egymásnak mind idegen.
Üresen múló nappalokra ájuló,
örök éjszakák várják,
hogy a gyászos szürkületben
együtt járják a lét halálos,
lassú, végső táncát.
Föld és ég jajong velem;
minden reménytelen,
élettelen, halott tetem.
Ha néha mégis
angyalokról álmodok,
csapzott szárnnyal,
némán mind zokog,
egy van csupán, ki biztat még,
és felém mosolyog.
*
Gősi Vali
Élni először
„Látni a földet, látni, csak egyszer,”
mielőtt végül majd betakar,
mint langymeleg hajnalon,
párás ajakkal,
szerelmes csókkal a hitves akar.
Látni a hajnalt, inni, csak egyszer
szomjasan,
hosszan a fénysugarat,
mint reggel a friss tejre
vágyik a gyermek,
kit anyja ölében a fény betakart.
Látni a csillagok éj-ragyogását,
Hold búcsúját,
ha majd az ég-sátor
rám borul végül,
nagy éjjeli csönddel, de
„élni először itt e világon!”
Idézett sorok: Kosztolányi Dezső, Harsány kiáltások tavaszi reggel
*
Gősi Vali
valószerűtlen
már hiába várom
azt a magasztos pillanatot
amikor újra bekopogtathatok
és te kendőzetlen örömmel nyitsz ajtót
a sápadt fényben felragyog
valószerűtlenül szép mosolyod
és olyan félreérthetetlenül őszintén
dermed arcodra a csodálkozás
az a boldog gyermeki ámulat
mintha kartonból kivágott
marionett-játékosként
lépnél pódiumra aki életre kélve
feltárja végre
titkolt valóságát
már hiába várom
azt a magasztos pillanatot
amikor újra bekopogtathatok
az ajtó végérvényesen zárva
*
Gősi Vali
Te vagy
*„magad vagy kit restellsz összerakni
s a tépett dallam lépte belőled szakad ki”.
– Radnai István –
Te vagy, ki úgy érzed,
vétkeid, feledhetetlen múltad,
bűneid, száz kudarctól halott céljaid
furcsa, megvénült rabjaként
rég' halott ősök emléke vonszol
bezápult, bomló, halódó sorsból
a remény alig-villanó,
gyér fénye felé!
Te vagy, mégis,
ki másoknak fényt adsz,
ha mosolyra váltod könnyeidet,
és fejed a földről a végtelen égre
– fohásszal értük –
fölemeled!
*
Gősi Vali
Rejtőző
Hányszor érezted: nincs tovább,
eltemet ez a vad világ!
A csend-vajúdta halk remény
felvillant mindig: van esély,
és valóság lesz a végtelen,
ahol semmi sem reménytelen;
könyörülve a dúlt életen eléri
gyengülő kezed
valami égi hatalom,
s úrrá lesz végleg
a vadakon: felemel, oltalmaz,
elrejt tenyerében.
– Asszociáció Keresztury Dezső: Valaki tenyerében –
*
Gősi Vali
tejfehér
magasztossá szépül
a táj a délutánban
földig hajol az ég a tó fölött
a tejfehéren átragyog a béke
s én meghajolok e fönség előtt
*
földre hajol
magasztossá szépül
a táj a délutánban
földre hajol a fény a fák alatt
ágaik közt átragyog a béke
s én lehajolok e fönség előtt
*
Ó, hol van
a derengő gyermeki béke
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
az ébenfekete éjszaka után
mikor a derűs hold jeges udvarán
áttör a félszeg hajnali pír
most tűnik a fényben, és rettenetes
a pirkadó reggeli ábránd
felhőkhöz bújik a foszló tündéri vágy
és vijjogva szálló madárraj húzza tovább
a tűnő ezüstös álmot
(A veronai autóbuszbaleset áldozatainak emlékére)
*
Oltárcsend
egy felém hajló fénysugárhoz simulok
megidézett sziluetted körberajzolom
aranyló búzaszem – hullsz elém
megéledsz szívemen; oltárcsend ünnepel
fénytörés villan szembogaradon
a ragyogástól
a lélegzet eláll…
*
Arany az emlék
Még csorog a gyász a szívemen,
de arany az emlék, mint a méz,
megédesült a szenvedés,
a gyötrelem szelíd-fehér.
Még moccan a könny az arcomon,
csillaggá lényegül, elpihen,
enged a szorítás, s a bánatom
valami szép csönd kíséri el.
*
Csillaggá csókoltalak
Voltál
az áhított,
édes teher,
gyönyörű kínban szült varázs…
Öleltem pöttöm testedet,
míg csitult
a lármás sírás.
Hozzám
hajolsz ma
a végtelen,
hűvös-kék felhőkön át;
csillaggá csókoltam lényedet,
fényem vagy,
vigasztalás.
https://www.gyoriszalon.hu/news/12837/66/Csillaggyermek
*
Gősi Vali
Suttogó áhítat
aranyló májuson álmodom veled
méz-illatú ölelésedbe burkolózom
fehér falak között imbolygó
árnyékod nyomán
suttogó áhítat szól; hálaimád
értem
másokért
holt lelkekért
bársony ráncaidon végtelen béke
igazgyöngy érik örök könnycseppeden
tenyereden az érdes kapanyom
szelíd völggyé simult
fakó arcodon pompás rózsa nyit éppen
– én küldtem neked
árva gyermeked –
s ahogy haladsz felém át a fényeken
ámulva köszönöm ÖrökLétedet
életemet
*
2022. december 31., szombat
Gősi Vali
Szelíd odaadással
(válogatás)
Mindent odaadással
mióta már
hogy ez a gyöngéden ölelő szempár
– a te szemed – vigyázza
az utcalámpák árnyékában bújó
félszeg ölelésünk
amikor sejtelmes hallgatásban
fényeket rajzolsz arcomra és a tájra
ódákat írsz a csendről
már nem találgatom értelmét a létnek
mosolyom ráterül a világra
felesleges minden hiú ígéret
csak szeretni vágylak
ebben az eszeveszetten zubogó
élet-sodrásban
sebhelyekkel is a szívünkön
nem törődni már semmi mással
csak szeretni
örökké tartó
szelíd
odaadással
Ez már másik létezés
Égi ösvény vár fölöttünk,
csillagokhoz ér a táj,
arra tartunk kézen-fogva,
ahol együtt égnek el
– a szürke alkonyt ha bejárták –
mind, a hamis földi játszmák,
az álnokság és rettegés,
s én kivilágos-virradattól
termékeny, szép csendben várom,
amíg a fény felderül
a szétolvadó jégidőből
s mellettem majd ott lebegsz,
hol a lángos naplemente
belevész a sűrű csendbe –
ez már másik létezés;
alant türkiz, fönt tengerkék
fényárban a föld és ég,
a japánbirs skarlátszínben
élni hív és hinni még,
hogy a lassan szétfolyó időben
a szerelem pompás lángja
újból ég, óda szól a fenségekben,
újraéled versben – rímben,
s e tavaszi révületben,
fényözönben imbolyogva
csillagok közt táncolunk.
Hajnali áhítat
Hogy mi a boldogság,
már nem kérdezem.
Régóta elég nekem
a remény, az emlékezet,
és minden újjászülető tavasz.
Elég a pillanat, mi megvillantja
a tűnt álmokat, ha pirkadatkor
– mióta már...! –
beszédes ráncaidra révedek.
Csak nézlek hosszan, csendesen,
hálával, hogy veled ébredek,
erőtlen, lehajló alkonyok után is,
az újra virradó hajnalban hiszek,
és biztatlak fáradt szerelemmel:
csak *"Bátran. Ahogyan a felhők
fekszenek a kék fent-tükrön"!
Kitartással, oroszlán-akarással,
szeretni mindent-odaadással.
*Herczog Gyuláné – Pilla – verssorai
Ébredés
Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, mintha a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednének a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan a vágy egy ágon,
rügy fakad; ághegyen ringó,
ébredő álom.
Megszerettelek
Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem, -
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot...
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege...
Szerelem ez, tudom, - múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul, - várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj...!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.
Asszociáció Z. T. lírai soraira:
"Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben. Beköltöztél oda. "
Gyöngéddé érik
– Ronsard-hangulatra –
Szeretlek, te örökifjú kedves,
mint forduló föld a lét tavaszát
– hűs szerelmének újult magzatát –
ha hó alól már élni ébredez'.
Őrzöm azt a megfoganó percet,
mely értelmet ad, mint az anyaság,
örökül hagyva, mit az ifjúság
ál-örömökért, olcsón elenged.
Nem hagyom veszni, mi érték, soha!
Sorsom maradj, mely bármily mostoha,
átlényegül, ha őszintén ölelsz.
Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,
mint lankává szelídült meredély:
átörökítem, ha viszontszeretsz.
Szökevény szavak
Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt némaság,
mikor a legszebb gondolat
borzongva életre kél!
Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.
Szeretnélek
Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!
Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.
Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor először
egymás szemébe néztünk!
Sorsom lettél
Tenyerednek
hűs rejtélye
bársony-melege
meghittsége
hosszú hűséged erénye
hallgatásod
– néma vétked –
feloldozás szép estéken
karjaidban
ölelésben
folyton termő
szerelem
sorsom lettél:
kegyelem!
Talán a gyertyaláng
Talán egy színes festmény a lét csupán,
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek…
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.
Talán való az álom, hogy nincs halál…
Talán a sötétből hajnalpír fakad…
Talán halott szerelmek élednek újra…
Talán az angyalok szemében, aranyló reszketéssel
megcsillan most a Nap…
s nyár csókol, szél dalol tavaszt.
Talán még visszatér a tűnt varázs…
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad…
Talán éled halott szerelmünk újra…
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs.
Talán a fagyos, hófehér táj is álom…
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom,
s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!
akkor is tavasz volt
emlékszem
akkor is tavasz volt
azt hittük örökké tart a kikelet
csak bámult a kíváncsi Hold
én szégyenlősen néztelek
a kezem után nyúltál
végigsimítottad ujjaim
hosszúra nyúlt árnyékunkon
halkan dalolt a csend
hallom ma is ahogy egy tücsök
boldogan cirpelni kezd
de korántsem hasonlít ez a mostani est
sem ez a furcsa kikelet ahhoz a régihez
a hóvirág a fagyos földbe döngölt
végtelen télből mint egy jégvirág kimered
zajossá lett a csend
és én féltelek
alig hallom
a szívverésedet
Hóesésben
mi mást tehetnék e fénytelen éjben
elfogadlak már végleg társamul
kapaszkodom beléd
megyünk a hóesésben
eltűnni tanulunk e néma ébrenlétben
helyetted simítja arcomat a szél
s az úton gúnyosan plántálja belénk
hogy álnok kísértés
érzékcsalódás már minden földi vágy
(egymást ölelni is káprázat talán)
te maradtál nekem (ha valóság e lét)
talán csak képzelet a közös Csillagunk…
talán csak álom hogy átsüt a fény az erdők sűrűjén
de addig is válladra dőlve álmodom
míg leereszkedünk lassan a hófödte dombokon
Csillagok égnek
Ha akarom
csillagok égnek homlokodon
fény borít fenségesen
ha akarom
és arcodon táncol
minden kimondatlan
félszeg gondolatom
és boldog vagy látom
míg tart ez a pillanatnyi játék
vedd el
tiéd ez a
röpke (fény)ajándék
hallgasd
ezt a képtelen
csöndparádét
míg megszólít újra
a szerelem.
Otthonra találni
"Sok mindent elveszíthetünk életünk során, de azt sosem, amit szeretettel
másoknak adtunk.
Valaki szívében otthonra találni
a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk."
– Robert Lawson –
Néha elképzelem,
milyen lesz végül
aranyló búzamezők felett
olyan magasan szállni,
hogy meglátom magunkat
a horizont égszínű tükrében.
Talán úgy lesz, mintha soha,
semmi fontos nem történt volna még;
mintha örökké tartana ez az ölelés,
ez a végeérhetetlen szárnyalás,
és egészen mást jelent akkor a szó is;
otthonra találni valaki szívében,
és bátran kimondani:
semmi ok nincs a rettegésre...
*
Sohasem vágytam még így a fényre,
jó lenne megtudni végre,
*„Milyen lesz az a visszaröpülés”
a határtalan, ferde labirintuson.
*Idézet sor: Pilinszky János - Egyenes labirintus
Az utolsó hajnalon
még nem ismertelek
de néha láttalak jönni az úton
újra és újra indultál felém
majd távolodtál
elnyelt valami furcsa fény
és olykor – érthetetlen –
varázsütésre megteremtettek
megint álmaim
míg valóság lettél
múlhatatlan
– már mindenütt ott vagy
és minden vagyunk
a föld az ég a nap
a Csillagunk…
mind a mi birtokunk
egymástól minden
fontosat megkapunk –
de én a Nagy Egészet akarom
ezért vigyázlak oly nagyon
te vagy a napom és éjjelem
te maradsz örök lényegem
és messze túl az álmokon
ha nézlek Őt – a fiunkat is –
láthatom
míg átsüt a fény a lombokon
madarak kísérik háladalom
és imát mondok érted
az utolsó hajnalon
*
2022. december 27., kedd
Gősi Vali
Hol vannak az angyalok?
– Válogatás – angyalhangon –
hol vannak…?
…néha elhozza még a fény; áll az idő, mozdulatlan a világ, leírhatatlan szépségű lény közelít… színek
és fények gyönyörű kavalkádja ölel, semmihez sem fogható fenséges és békés… maradni szeretnék
ebben az ölelésben
…földi mértékben semmi nem mérhető… különös időtlenségben ismerős fénylény közelít,
megszólítom; maradj… ő az… a Szeretet…
kegyelmi állapot ez
hálás vagyok érte
…lassan a földi világra eszmélek újra
könnyű vagyok és boldog
árad a könny az arcomon, árad a szívemben az érzés
körbefon valami fehér ragyogás;
csak a kiváltságosoknak a kiváltságosoktól érkezhet ilyen éteri-szépség…
…talán képes vagyok átsugározni abba a távoli dimenzióba fényemet én is,
mert szeretem holtában is, és tudom, viszontszeret…
bár nem találom, nem tudom hol jár és folyton kérdezem: hol vannak az angyalok…?
Égi üzenet
– Mira érkezésére – 2006 –
Angyal vagy,
- ha vannak angyalok -
égből érkezett
apró csoda!
Kis kezedet imára kulcsolod
álmodban - talán, mert tudod,
eljöttél oda, ahol kétség,
bánat, könny lakott sokáig,
és fénytelen volt
a lélek otthona.
Imára kulcsolod
csöpp kezedet,
hogy meghallgattassék
angyal-imád: énekeljetek,
égi angyalok, fújjátok
az örömharsonát!
Hadd hallgassák
a földi emberek
a szépséges melódiát,
amit fényhírként
hoztál el nekik: a lét dallamát,
a boldog életcsodát!
Az angyal érintése
Abban az évben hirtelen jött a tél. Kora délután még lenge felsőruhákban sétáltak az emberek az utcán, mosolyogtak az áldásos, késő-őszi nap felé, és egymásra is. Ünnepélyes volt az aranyló park: a fák még méltóságteljesen viselték megújult, sárgálló színekben pompázó lombkoronájukat. Kecsesen bókoltak egymásnak az ilyenkor szokatlanul langyos, gyengéd szélben hajladozva.
Csupán néhány kósza levelet sikerült elszakítania az ágaktól a hirtelen feltámadó forgószélnek.
November volt. Halottak napja.
Estefelé szinte egyszerre gyúlt ki a temetőkben sok-sok gyertya a fénylő csillagokkal. Üzentek egymásnak a földiek és az égiek. Titokzatos találkozások ezek élő és holt lelkek között…
Egyszerre valami ideges feszültség érződött a levegőben. Elsötétült az égbolt, a csillagok fénye erőtlenebbé vált, a lágyan villódzó gyertyaláng mindenütt vad rítustáncba kezdett a sírokon.
Megfordult a szél, és amíg irányt váltott, vadul tépázta a nemrégiben még lágyan bólogató ágakat. Millió falevél pörgött egyszerre a feketéllő ég alatt.
Az estére elcsendesülő temető egyik szélső sírjánál már csak egy hajlott hátú anyóka álldogált. Vékony kabátját fázósan összegombolta, kezeit erőtlenül összekulcsolta, és lassan, vágyakozva felnézett a viharos égre, majd vissza a fejfára. Könnyes tekintetével végigsimogatta a friss sírt borító, a vad szélben dacosan meghajló krizantémokat, majd lassan elindult a kijárat felé.
Alig néhány métert tett meg, máris meg kellett állnia. Ismerős, éles szúrást érzett a szíve körül. Megtántorodott. Mire kezét a szívéhez közel emelte volna, hirtelen elsötétült, majd vakítóan fényes lett körötte minden.
− Jövök már, jövök, angyalom…, suttogta alig hallhatóan.
Hirtelen elállt a szél, és a pergő falevelek nyomán hatalmas, szikrázó pelyhek keringtek a levegőben. Néhány perc alatt mindent beborított a hó. A pislákoló mécsesek körül mintha apró angyalkák keringtek volna.
A különös csendet mentőautó egyre közeledő szirénázása törte meg.
Talán időben érkezett…
Angyalarcú
Nem tudom,
hogy merre jár a drága;
a fényben él, és öröklét rejti el,
a mulandóság zárja-e magába,
vagy a mennyből most is rám figyel?
Nem tudom,
hogy merre akadt dolga,
énekel-e angyaléneket,
mond-e imát másokért, mint régen,
szegény szíve fáj-e, mint nekem?
Nem tudom,
hogy hol rejtőzik, merre,
édes hangját leplezi a csend,
ó, ha egyszer előtűnne újra,
gyöngyházfényben ragyogna az arca.
*csendes örömök árnyékában
– anyámhoz –
néha még vissza-visszatér
hamisítatlan mosolyod
megéled angyal-arcodon
az a szeretetből sarjadó
eredendő jóság
valami égi fény hoz el
homlokod fölött arany glória
hajadban mirtusz-ág
körötted mennyei világosság
érzem újra a rózsavíz illatát
ahogy életre kél majd illan
és az angyalszárnyak suhogásával
elsimul az itt hagyott csend
különös békesség járja át a szobát
majd hirtelen tovaszáll
ezen a szeretetlen
felemás világon át
eltűnik mint egy szép karácsonyi álom
talán hogy utat találjon valahol
ahol régóta hiába várják
*tiszta szívvel
csendes örömök árnyékában
*Moretti Gemma: Másként
Mint egy varázslat
Nefelejcskék álomban láttalak
a régi kertben, almafák alatt.
Arcodon égszínű angyal-mosoly,
a felhőkből éteri dal fakadt.
Néztelek tágra nyílt gyermekszemmel,
vártam, hogy indulsz, felém igyekszel,
elhozod újra a nyár melegét,
s a halódó fényt életre kelted.
Gyönyörű voltál, mint egy varázslat;
a belém szorult maroknyi bánat
egyszerre könnyedén felszakadt,
s eltűnt veled, míg néztem a fákat
Örökkévaló
fakuló fényképen
születik újjá tűnt mosolyod
a régi kertben állsz
a szelíden lehajló
megcsontosodott törzsű fák között
és ez a mosoly felülírja
az örökül hagyott bánatot
a lombokon átsuhannak itt felejtett
múlhatatlan tegnapok
a néma házban élni kezdenek
rég-volt gyönyörű dallamok
az égbolt kristályüvegén
tükröződő végtelen hajnal
újra felragyog
megcsillannak a régóta fénytelen
vaksi ablakok
és a felhők fölött
szemben a pirkadó Nappal
hirtelen feltűnik egy álomszép angyal
majd elsuhan könnyedén
örökkévaló
szép mosolyoddal
Csillagemberek
A valaha hamvas,
romlatlan ábrándok
erőtlen szívünkben
csak felrémlenek,
testünk rozoga kalyibaként
őrzi a régmúlt emlékeket,
füstszín' derengés tűnt ifjúságunk,
és álnok kincseink, mint kísértetek,
– szakadt hálóból szökött szenvedélyek –
megrabolt vágyakként kísértenek;
már minden hiába, elmúlt az élet,
utánunk halnak veszett remények,
és bízva az öröklét ígéretében
agyagba fúló álmaink felett
rohanunk egyre végzetünk felé
hamvadó fényű
csillagemberek.
Üzenet
Csendemet szú percegése
sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
− mint selymes kezed −
megsimít, anyám.
Mindig időben érkezik,
ébren és álmomban is
az egyetlen gyógyír,
ha kő-nehéz bánat
nyomja a szívemet:
békét hoz hangod –
könnyű-meleget.
S míg ébreszt lágyan
a gyönyör'-szép
halk hang,
a „légy jó”- üzenet,
a szívembe
kéretlen’ érkezett
keservek helyén
szép hagyatékod,
a szeretet él.
Angyalok sírnak
Pokol a lét köröttem.
Hitem amiért elvetélt,
talán megbocsát az Isten;
fénytelen, sötét minden,
angyal sem él képzeletemben,
csak bűn és félelem jár
karöltve, feslett-cédán,
évre-év borul, foszlón, némán,
az Idő is zordan átlép
a világ ártatlan kínján.
Fekélyes lábnyomán
− mint kéjsóvár átkozott
tiltott vágy után −
oson a világ dúlt szégyene.
Feloldozás helyett
gyötrelem feszül
meddő lelkeken,
mint száraz fűcsomók
a megperzselt réteken.
Sivár, már-már élettelen
túlélő csupán az ember
a kihűlt világban,
egymásnak mind idegen.
Üresen múló nappalokra ájuló,
örök éjszakák várják
hogy a szomorú szürkületben
együtt járják a lét halálos,
lassú, végső táncát.
Föld és ég jajong velem;
minden reménytelen,
a világ halott tetem.
Ha mégis angyalokról álmodok,
csapzott szárnnyal,
némán, mind zokog,
egy van csupán, ki biztat még,
és mosolyog…
Oximoron
lángoló őszben
Avarszőnyeg alatt nehéz sóhaj fakad,
elmúlás-szavak lobognak az őszben,
szirmokká foszlanak lángos csillagrózsák,
fékezhetetlenül szívemre hullanak.’
Könnyű érintésű, igaz álmot vágyok,
hazugságtól tisztult angyal-arcokat,
szenvedésből fakadó forrásvíz csobogjon,
hűsíteni hamvadó, fény-arany álmokat!
Otthonra találni
– átirat –
Néha elképzelem,
milyen lesz végül
aranyló búzamezők felett
olyan magasan szállni,
hogy meglátom magunkat
a horizont égszínű tükrében.
Talán úgy lesz, mintha soha,
semmi fontos nem történt volna még;
mintha örökké tartana ez az ölelés,
ez a végeérhetetlen szárnyalás,
és egészen mást jelent akkor a szó is;
otthonra találni valaki szívében,
és bátran kimondani:
semmi ok nincs a rettegésre...
*
Sohasem vágytam még így a fényre,
jó lenne megtudni végre,
*„Milyen lesz az a visszaröpülés”
a határtalan, ferde labirintuson.
"...néha hallani a magasban repülő Angyalok szárnyának selymes suhogását. Ha bánatos a lelked, ők vigaszt hoznak Neked. Puha érintésükkel letörlik homlokodról a gond-szőtte ráncokat és vigyázzák éjjelente szárnyaló álmodat. Ők a Kezdet és ők a Vég. Az ég és a föld közötti láthatatlan egység. Ők a kiinduló pont és a határtalan végtelen. Káoszban a rend, tudatlanságban az értelem.
Létezésük nem rejtély és nem is titok. Láthatod őket, ha szíved megnyitod. Lelkedben kigyúl a szeretet fénye és átjárja tested az isteni béke..."
– Ismeretlen –
Anyaság
– változatok –-
*
mint egy hangmozsár
- angyalhangon –
majd éjsötétben
határtalan csendben
megsejted az első moccanást
egy apró élet gyenge sóhaját
és szívedből lesz elemózsia
s a méhlepény mint ölelő csoda
elringatja csöppnyi magzatod
angyalhangon
mint egy hangmozsár
*
anyaság
hogy megfogantál
csak azóta létezem
együtt teremtődtünk e földi létre
életre keltetted szunnyadó álmom
lettél örökérvényű bizonyságom;
beteljesült veled végre a lényeg
s míg emberré formált az ősi érdem
kinyílt melletted bimbózó
anyaságom
*
Dajkaság
Már érlelődik bennem a tavasz,
de fellelhető még a tétlenség is,
nem más ez, mint készülődés, próba,
ráébredni alvó önvalómra.
*
Ki szeretni kész
ki gyermeket szül
e lángperzses világra
s fogadalmát megszegi
hogy bűnök nélkül állja
a sorscsapásokat
ha szeretni kész
megmentheti mégis az anyák
jégzátonyra futó álmait
*
álmomban énekelt
elvitte volna szenvedéseimet is az enyészetbe
hogy átszivárogjon vele minden földi kín a fényeken
de megült a leomló hamuszürke köd
a holdfény sápadt részecskéi közt
nem lüktetett már fény a csillagokban
a hold köré sötét fátyolban
valami hűvös reménytelenség költözött
hófehér csend lett amikor elment
elhalkult fönt és lent a dal a szó
elcsuklott a hang
a búcsúzó
de karácsony-illatot hagyott maga után
angyalmosolyán csillaggá lényegült
a megdermedt könnycsepp
de tegnap újra eljött
és álmomban énekelt
anyám
Angyalszárnyakon
Volt idő, hogy nem múltak az évek,
ólomlábon járt a délelőtt,
csak a mama sürgött nagy-serényen
a vászonnal fedett asztal körött.
Az égre nyúló diófa tövében
a fehér abrosz lenge táncra kél,
visszatérő álomként, az éjben
kovászt érlel, és dagaszt, szegény…
Körbejárja angyalként az asztalt,
áthajol az alvó lombokon,
mazsolával hinti meg a retest,
megcsókol, én visszacsókolom,
édes illat, könnyű szellő ébreszt,
és elsuhan ő angyalszárnyakon.
Angyali dallam
– régimódi emlék – Mirának –
Csönd lehelt békét, álmosan billent az asztal.
Körüle ásító purdé virrasztott meghitten a családdal.
Az asztalfőn egy tányér üres volt megint - egy szék nem kelt el.
Valakire vártunk mind, aki lélekben jött néha el.
… Megismernéd: ő az, ki a fényben él! Csend mesél róla ma, s a családom.
Nagyapó, ki a fényben jár, bekopog majd újra, mint egy szép álom… őt várom!
Egyszer majd ideül közénk, s nem fényes, mennybéli székére.
Nagyanyó meg - aki angyal lesz - odaül szépen melléje…
… Székeket festett ő, gyalult, s faragott illatos forgácsot.
Álmomban ma is érzem enyv-illatát, s ahogy ölében lágyan tartott.
Egymást ölelik ők már fényes-szép éjen, égi szobában.
Szívük-lelkük fénytáncára csillagvirág nyílik ott fönn, párban.
… Beszélgettünk, s vacsoránkat - ahogy mindig - áldással befejeztük.
Énekelt anyánk még soká’ halkan, ahogy mind szerettük.
Vele kélt dalra szépen, lágyan egy kis angyal - láttam…!
Az ölembe tévedt akkor éjjel, s hogy ne féljek, ott aludt el nálam…
Utolsóként, alig megszólalt az a szép dal - mennie kellett.
Féltve őrizgettem az estből, s dalból minden percet!
Hát még azt az angyali álmot, amit akkor éjjel láttam!
Ablakom azóta minden hajnalt angyali dallamra pirkadt…
Betakarnálak
Miféle átkozott világ ez,
ahol a szívünk mindig fázik,
ahol velünk vacog a bánat,
s a boldogság búvó oázis?
Betakarnálak ég leplével,
és elrejtenék egy csillagot
szíved fölé, hogy melegítsen,
hátha fölenged dermedt fagyod.
Melengetnélek – de fázom én is,
talán e vad télben megfagyok...
Hozzád bújok még, ne félj, kedves,
fölöttünk égnek a csillagok,
vigyáznak ránk az angyalok
Világok lábnyomán
Velünk marad
a messzeség,
és hosszú útra csábít,
hogy megmutasson milliárd csodát,
a fű megint a talpunkhoz simul majd,
és szívünk őrzi világok lábnyomát.
Rigó fészkel égre néző, büszke fák ölén,
virág nyílik májusban a Bölcsek sírhelyén,
hálát adunk bizakodva a lét új küszöbén,
hogy elkísért a jószerencse,
felderül az ég; gyönyörű-szép,
fényességes angyal száll fölénk,
elakad a szó, a hang,
s a fájdalom helyén
ott virít két pompás virág,
a fény és a remény.
És újra láttam…
– Vázlatok az Emlékkönyvhöz –
Akkoriban minden fontos életesemény a maga spontán valójában, csak úgy megtörtént. Természetes volt, hogy ezek legtöbbjének idővel, észrevétlenül részesei lehettek a gyerekek is, persze azért némi korlátozással. Emlékszem többek között a születő kiscsikó nedvesen csillogó, remegő érkezésére, a gyengeségtől vacogó kis állat kitartó, szinte azonnali lábra állási próbálkozásaira, már a finom szalmaágyra pottyanását követően. Tanúja lehettem első sikerének, amikor diadalmasan szembenézett az érte és fegyelmezett hangon szenvedő-nyögdécselő mamájáért aggódó emberekkel; itt vagyok, világ! Sikerült! Mi, gyerekek pedig boldogan válaszolgattunk későbbi látogatásaink idején is barátságos nyerítésére, amiről pontosan tudtuk: ez az ő csikónyelven történő boldogságának kifejezése, a gyerekhad üdvözlése, válaszul a sok figyelemre, törődésre. Ilyen és hasonló élmények hatására történhetett, hogy gyermekkorom legelső, ma is feledhetetlen versélményei közé tartozott ezután a nővérem által számtalanszor felolvasott, hamarosan kívülről fújt, megható Simon István vers, a Mirza, amely elkísért iskoláimon, életemen át. Mindig hatalmas öröm, taps, megható könnyek kisérték, ahogy mély átéléssel megosztottam másokkal gyermeklétem egyik meghatározó élményének imádott vers-üzenetét.
A gyermekkor meghatározó élményeit segíti életre kelteni azóta is a sok-sok későbbi vers és irodalmi élmény is, ha hiányzik az otthon melege, eltávozott szeretteim, vagy éppen boldogság közelít, érkezik a lelkembe. Itt kezdődött, hogy a vers, az irodalom mindennapjaim részévé vált. Nap nem telhetett el később, felnőtt koromban sem úgy, hogy vers nélkül tértem nyugovóra. Imádságom volt a vers és maradt hűséges társam, vigaszom és útravalóm egész életemben. Nem titkolt versimádatom által történhetett, hogy hamar rátaláltam azokra az emberekre a családon túl is, akik szívesen társultak hozzám ebben a világban, amelyben szinte megszállottként létezem azóta is.
Egyikük, a feledhetetlen magyartanárom, a kedves jó Laci bácsi, akinek sok évvel ezelőtti üzenete gyönyörű relikviaként tűnik fel újra és újra a csoda, hogy ő, aki elindított és erősített hitemben ezen az álomszép úton, évtizedek távlatából is így emlékezik, gondol rám, és így vetette papírra gyöngybetűivel a legfontosabb biztatót, a szépség és a szeretet hatalmát, amely átível időn, távlatokon, és hiszem, hogy örökké él a szívemben:
„… És újra láttam egy angyalarcú kislányt, aki mély átéléssel szaval a kiscsikóról, aki gyönyörűen mondja szerepét Az égig érő fa csengő soraiban, s aki a magyar órákon mindig a legszebb feleletet adta.” És én is láttam és látom ma is, újra Őt, a drága embert, a nagybetűs tanárt, és látom az angyalarcú kislányt – magamat –, aki ma az olvasás gyönyörűségén túl maga is verseket ír, és sorsa egyik legnemesebb ajándékaként megoszthatja azokat mindazokkal, akik szívében nem szűnik a vágy a szépre, jóra.
Emlékszem persze mélyen szomorú és sejtelmes, ám mégsem annyira félelmetes valóságokra is abból az időből. Olyanokra, amelyek a felnőttként megélt traumák megélését talán valamivel elviselhetőbbé tették.
Már kislányként furcsa kíváncsisággal állhattam a szomszéd bácsi halottas ágyánál, aki annyi szépet mesélt. Különös, hogy emlékeim szerint félelem nélkül fürkésztem a csendben imát mormoló asszonyok előbb könnytelen, majd hangos, szívet-tépő fájdalmát kifejező, megváltozott arcát, titokban összehasonlítva a mozdulatlanul nyugvóéval. Az elmúlást persze ekkor még nem érthettem, hiába engedtek egyre közelebb szüleim a lét-nemlét valóságaihoz. Talán mégis ezért lehet, hogy sokáig félelem nélkül voltam képes élni, a világ végeérhetetlennek tűnt, és a halálélmény, gyermekként való megtapasztalása ellenére a létezés természetes része volt. Bizonyára, mert úgy tűnt, az ott élő felnőttek is így voltak ezzel. A gyász napjai után ugyanolyan mederben folyt tovább az élet, mint azelőtt. Újra hatalmas játszótérnek tűnt minden, állandó fény volt köröttem, mosolygó gyermekarcok, játék és varázslat, de már megvillant a ború ereje is néha, az a hangulat, ami hasonlított a gyászra. Ez mégis más volt. Értünk, a jövőnkért szorongó, fáradt szüleink arcáról időnként eltüntette a mosolyt valami lágy, szeretetteli elmélkedés; az aggódás, a nyugtalanság az egyre nehezülő gondok miatt, amely hamar változott mindig újra megnyugtató, biztató mosolyra, ha hozzájuk bújtunk. Különleges felismerések voltak ezek. Sejtelmesek. Ma már tudom: érzelmi életünk gyönyörű fejlődési szakaszait éltük át – együtt. Szeretni tanultunk.
*
2021. július 31., szombat
Ragyogás – a csönd fodraiban
A csönd fodraiban
Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednek a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj;
moccan a vágy egy ágon,
rügy fakad – ághegyen ringó,
éledő álom.
Örömneszekre ébredés
– Változatok –
1.
Örömneszekre ébredés
Derengő sóhaj a táj, a lét,
mintha távoli boldogság után vágyón
szórná hűs izzadtságcseppjeit az alélt,
nesztelen' foszló hajnal.
Friss patak csörgedezik, viháncol,
átaraszol az éledő tájon,
nyomában tűnik a borús, hajnali álom,
és az ébredés küszöbére lendít,
elvegyülni réveteg örömneszekkel,
feledtetni nyomasztó félelmeket,
lángot vetve sötét, lélekrontó,
kétségek közt homályló,
torz kísértéseknek.
E halk bánatot ringató tavaszon
már semmitől sem félek;
az égre nyúló fák fényekké lényegült
árnyéka védelmez
minden időben.
2.
Mindent odaadással
Mióta már,
hogy ez a gyöngéden ölelő szempár
– a te szemed – vigyázza
az utcalámpák árnyékában bújó
félszeg ölelés-emlékünk,
amikor sejtelmes hallgatásban
fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra.
Ma ódákat ír körénk a csend.
Már nem találgatom értelmét a létnek,
mosolyom ráterül a világra.
Felesleges minden hiú ígéret és álom,
csak szeretni vágyom,
átúszni ezen az eszeveszetten zubogó
élet-sodráson,
sebhelyekkel is a szívünkön,
nem törődni már semmi mással,
csak szeretni,
szelíd akarással,
szeretni mindent-odaadással.
Igézet
már itt szalad a hajnal könnyű fénye
ébred a nap a tenger fölött
az égszínkék víz most vált smaragdzöldre
s a tükröződő hullámok között
elrejtőzik még egy csöppnyi béke
*
béke
magasztossá szépül
a táj a délelőttben
földig hajol a nap a víz fölött
a kék csöndön átragyog a béke
s én meghajolok e fönség előtt
Ébredés
Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre megremeg,
s amerre nézek, rezdülnek mind
az ébredő lények.
Rügyek pattannak hirtelen,
riadtan tápászkodnak
a bámész ághegyen.
Szökik a csönd; rigó-pár rebben
nyújtózó ágról, hajnali násztól
kába gerle borzolja szemérmes
párját, s a viháncoló verébseregre
dühösen lecsap, mohón fölkapva
előlük a száraz magokat.
A langyos napfény behajol
hozzám a nyitott ablakon,
arcomhoz bújik, míg ébredek.
Az utcán fásult emberek
– lehajtott fejjel mind siet –,
szemükben dermedt éj-mosoly,
de gondoktól gyűrött homlokukon
már szelíden táncol
a megcsúfolt reményű tavasz.
Ragyogás
Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.
Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok.
A Fény liturgiája
Újra e rezzenetlen sejtelem,
az ünnepélyes békesség van itt,
és visszhangzik a csend a lelkeken,
árad a fény, mely majdnem elvakít.
Csitul a fájdalom, a könny apad,
kihajt a fű, bomlik ezer virág,
a horizonton aranylik a nap,
leveleket ringat minden faág.
Már veszni érzem
Hány nap még a végső ébredés,
ami a káoszból kivezet?
Hány csillag vakító fénye kell,
hogy tisztán lássunk,
ha számtalan gazság festi
koromsötétre az eget?
Miféle rend vezet
ki a zűrzavarból?
Már veszni érzem hitemet,
hogy meglátom újra
a felhők mögül felderülni a kék eget.
És hová lehet fellebbezni,
ha bűn és pusztulás fenyeget?
A tavasz misztériuma
- részlet -
Nézem a tájat
a rügyeket bontó
levelek közé rejtőző fákat
a tavasz elé térdelek
ég felé küldöm hálaimám
hogy megélhetem még
e rejtelmes feltámadását
a világnak
e fenséges újjászületést
amint lágyan rám hullatja
illatos fátyolát az alkony-ég
elsimítva gyűrött
magányomat
Csönd-remegéssel
Éjjel
hazavitt egy különös álom.
Esti csendben terült elém az otthon,
a régóta elérhetetlen távol.
Rád gondoltam; hozzám simult a múlt;
a Hold kigyúlt, csillogó ezüstbe vont
egy hajdani alkonyt, és elfogott
valami rég elveszettnek hitt mámor.
A sejtelemben felragyogtak az apró csillagok,
fényüknél megláttam anyám imára kulcsolt,
áldott kezét –, apám is szelíd mosollyal állt ott…
A szél hűvösebbre váltott, és a fáradt, esti légben,
könnyű, fátyolos csönd-remegéssel
rám hullt még sok szép, aranyló emlék,
a hársak édes illattal, hosszan ölelték,
hogy maradjon, fonja körül még
ez a meghitt melegség,
ez az álomszép tavasz
fáradt szívemet.
Merengés kávéillat mellett
– Mónos Jenő festőművész grafikájára –
Tavasszal
néha hosszan elrévedek,
a csészényi illatos kávé felett.
Hagyom,
hogy szenderegjenek még az ébredő,
beszédes gondok. Nem engedem,
hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,
meghitt csend-perceket.
Vágyom,
hogy velem maradjon a Pillanat,
amíg e szelíd időtlenségben
némán vajúdó percek − immár halálra ítélten –
lassan megszületnek.
Nézem a kávéskanalat, ahogy
a mozduló pillanattal lassú táncot lejt
a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:
mi-végre vagyok? Mi-végre a világ,
a nap, a felhők, színek, illatok…?
– és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.
Áldom a csendet, a múlt, jövő,
és Most-pillanatot, amelyben
– a világ parányi részeként – emberként –
létezem.
Tisztul a kép, szólít egy hang.
A feladat:
percenként újjászületni, megélni
eljövő órákat, napokat.
Tenni a dolgomat: vágyni az új tavaszt,
az ébredéseket, a kávéillatot,
a hozzám hajoló
hajnal-pillanatot.
Ébredés
Már fészket rakott szívemben a hála,
bennem dobog újra a tavasz,
repülj, madár, vidd hírül a fáknak
rügyfakasztó boldogságomat!
Uram! – fogadd szívedbe imámat,
lelkesítsd a fázós hóvirágokat,
segíts nyílni a szerény ibolyáknak,
adj reményt a megfáradt világnak!
Már érlelődik bennem a tavasz,
de fellelhető még a tétlenség is;
nem más ez, mint örömteli próba,
ráébredni alvó önvalómra.
Félek
montázs – (karantén)hangulataimból
Te, ki a földet, eget és vizeket
ezüstös fényeddel óvod az időtlenségnek,
és esténként újra gyújtod az ég lámpásait,
hol csillagok őrzik az isteni holdfényt,
miért borítottál fekete fátylat
árva anyákra s férfiszívekre,
kik hősként éltek és szeretni jöttek ide?
Miféle átkozott világ az,
ahol a szívünk mindig fázik,
ahol velünk vacog a bánat,
a boldogság búvó oázis?
Ó, hol van a derengő gyermeki béke,
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
ébenfekete éjszakák után,
mikor a hízott hold jeges udvarán
áttör a félszeg hajnali pír?
Nincs arca az emléknek, időnek,
alig verdeső szíve már némuló,
e kegyetlenségtől kiégett földi létnek.
Mégis élek...
… de hány nap még a végső ébredés,
ami a káoszból kivezet?
Hány csillag vakító fénye kell,
hogy tisztán lássunk,
ha számtalan gazság festi is
koromsötétre az eget?
Miféle tudomány
és rend vezet ki a zűrzavarból?
Már veszni érzem hitemet,
hogy meglátom még újra felderülni
a felhők mögül a kék eget.
Mondd, Uram, hová lehet fellebbezni
veszett remények miatt,
ha áltudománnyá lesz a szeretet,
és már csak bűn és pusztulás fenyeget?
*„Csak értéktelen, földi ékszerek,
azok vagyunk mi, mind itt, emberek!”
Néha mégis… tűnik a fényben a rettenet,
pirkad a reggeli ábránd,
felhőkhöz bújik a foszló, tündéri vágy,
és vijjogva szálló madárraj húzza tovább
az éledő, ezüstös álmot...
Félek,
mit hoz az éj még,
ha haragra lobban az isteni láng
és sötétbe borul végképp a világ?
Ó, jöjj, angyali hang,
hozz megváltó fohászt!
*V.L. sorai
Csillagszirmok
Bemelegítés csupán,
ahogy verseng a szélben,
majd boldogan landol
két seregély egy éppen
mély sóhajjal rügyeket bontó ágon.
Valami magasztos béke ül a tájon,
különös, éteri visszhanggal
felelget ide-oda a feketerigók,
zöldikék hada.
Az égi palást áttetsző,
hajnal-kék selyme
óvón hajol az anyaföldre,
angyali kórus köszönti zengve
az éledő bokrokat, fákat,
és a játszi fények a lágyan
ringó ághegyekre tűzik
az aranyfák lángoló
csillagszirmait.
Ragyogás
– a csönd fodraiban –
(versmontázs tavasz-hangulataimból)
Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednek a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan egy ágon a vágy…
halkul a sóhaj,
hamvad a tegnapi tűzn
hűvös a hajnal,
begombolom az álmom,
lábamhoz térdel a múlt;
és újra a rezzenetlen sejtelem,
az ünnepélyes békesség van itt,
visszhangzik a csend a lelkeken,
árad a fény, mely majdnem elvakít.
Csitul a fájdalom, a könny apad,
kihajt a fű, bomlik ezer virág,
a horizonton aranylik a nap,
leveleket ringat minden faág.
Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.
Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok…
Csak nézem a tájat,
a rügyeket bontó,
levelek közé rejtőző fákat,
a tavasz elé térdelek,
ég felé küldöm hálaimám,
hogy megélhetem még
e rejtelmes feltámadását a világnak,
e fenséges újjászületést,
amint lágyan rám ejti
illatos fátyolát az alkony-ég,
elsimítva gyűrött
magányomat…
Egy felém hajló
fénysugárhoz simulok,
megidézett sziluetted
körberajzolom,
aranyló búzaszem – hullsz elém,
megéledsz szívemen;
oltárcsend ünnepel,
fénytörés villan szembogaradon,
a ragyogástól
a lélegzet eláll…
Csillagtánc
Meglásd, végül legyőzzük mégis
mindazt, ami régóta rombol.
Mindent, ami szívünket tépi,
jó messzire űzünk magunktól.
Virágzó fák – állunk a fényben,
összehajolva, csendben várunk,
amíg a sok-sok szenvedésben
kegyelmet hajt minden águnk.
Együtt nem félünk már az éjben,
minden csillag nekünk világol,
egyik majd egyre fényesebben
ragyog, és táncot jár egy ágon.
Fenséges májusom
valami ismerős édes illattal
bódított el az álom
anyám arca villant egy dúsvirágú
hamvas orgonaágon
és eljöttek sorra mind
mosolyuk átragyogott a félhomályon
és fölsejlett a legpompásabb május;
a ház
a kert
a hajnal-szerenád
a zöld-fodrú fenséges fákon
átszökő törékeny sugáron
földerült apám szép mosolya is
ébredésig fényében fürödtem