Csak szeretni
A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.
A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.
Szállnánk szabadon
ha ugyanúgy
ahogy a réges-régi ősz
első éjjelén
halkan
hajnalt
lehelnél
derengő szememre
s a kelő nap fényétől
bársony-
meleg kezed
lágyan simítva
ugyanúgy
ébresztgetne
bánatunk köddé válva
tűnt álom lehetne
repülnénk
együtt
szállnánk
szabadon
újjászületve
ahogy a régi őszön
suhannánk hosszan
egymást ölelve
amíg a fényből
talán
egy angyal
ugyanúgy
felénk
integetne
Gyöngéddé érik
Szeretlek, te örökifjú kedves,
mint forduló föld a lét tavaszát,
- hűs szerelmének újult magzatát -
ha hó alól már élni ébredez`.
Őrzöm azt a megfoganó percet,
mely értelmet ad, mint az anyaság,
és átörökít, mit az ifjúság
- ál-örömökért, olcsón - elenged.
Nem hagyom veszni, mi érték, soha!
Sorsom maradj, mely bármily mostoha,
átlényegül, ha őszintén ölelsz.
Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,
mint lankává szelídült meredély:
átörökítem, ha viszontszeretsz.
Szökevény szavak
Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva életre kél!
Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.
Azt hittem
Azt hittem, jól szerettelek,
hogy meghaltam volna nélküled,
de túlbecsültem önmagam,
hiába volt a jelszavam, hogy:
szeress, ölelj, ha élni vágysz,
akkor is, ha halálra válsz,
ha szíved-lelked már tetszhalott,
és érzed, a vágytól összerogysz!
Elhagytál mégis, egy másikért,
hamis
szerelem-himnuszért.
Talán rosszul szerettelek:
nem hitted hosszú hűségemet,
de te sem szerettél, valld be hát,
elbuktunk minden iskolát!
"Ki kérte forró haragod?
Szeretni ki bujtogatott?"
Nekem hazudtad önmagad,
s a másiknak adtad magadat!
Rettegés volt hamis életed,
hogy élhetnék tisztán is,
nélküled!
Hát szíven talált most végzeted,
bár velem telt gyáva életed,
véresre martad szívemet!
Hiába ámítasz, hogy szeretsz,
búcsúzzunk, indulj, elmehetsz!
Mesterkélt, hamis szenvedély,
ami utadon elkísér:
féltékeny, gyűlölt haragod
vidd a másiknak, te bolond!
Ne szóljunk! Jobb, ha hallgatunk,
s bűnünktől
összeroskadunk!
Múlhatatlan
szabálytalan rondó
Örökbecsű, gyönyörű valóság
minden egyes ébredés után
emlékekre révedni veled:
nekivágni hegygerincnek, szirtnek,
és úgy szárnyalni, mint a sasmadár.
S míg talpunk alatt ott hever a táj,
gyermekkori álmunk újraéled:
feldereng a könnyharmatos nyár,
múlhatatlan szerelmünk emléke -,
búzamezőnk, mit learattunk már -
majd izzó fényben finoman elillan,
s mint a pernye égett szaga, száll...
Felszárad a könnyünk a nyomában,
de minden újabb ébredés után
nekivágunk hegygerincnek, szirtnek,
és úgy szárnyalunk, mint a sasmadár.
Megszerettelek
Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem, -
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot...
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege...
Szerelem ez, tudom, - múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul, - várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj...!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.
Asszociáció Z. T. lírai soraira: "Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben. Beköltöztél oda. "
Illatod őrzöm
"Vállamra ömlik a langyos végtelen."
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.
Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben,
mint halk, finom rezgés, éteri zene,
légies árnyékként tűnsz fel a fényben,
táncolni volna még érdemes veled!
Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel
halkul a zene, és elnyel a fény,
foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,
"mintha azzal is több volnék nélküled."
Evokáció: Mészáros László, Utolsó érintés
Széthullt szirmok
*"Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be."
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
Fáztam, pedig pattogott a tűz a kályhában.
Az ablakból távolba meredő homályos
szemedet láttam, és a cikázó fényt
fakó arcod körül.
Csillagok fénye járt búcsútáncot
könnyeid nyomában, és a bíbor virág
a földre hullt remegő kezedből.
Az ajtón túl dermedten, némán álltam,
és hiába nyúltam érte. Széthullt
szirmokat vitt a szél utánad...
*"Mikor nem látsz, felsírok érted."
*Evokáció, Faludy György: Szerelmes vers.
Szeretnélek
Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!
Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.
Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor először
egymás szemébe néztünk!
Tűzliliomok égtek
Emlékszel?
Tűzliliomok égtek a kertben
kezedért nyúltam lassan
a beszédes csendben
meglapult egy maroknyi vallomás
félszeg gondolat feleslegessé váltak
akkor a szavak csak egyetlen
halk mozdulat volt
ami fontos maradt a szótlan estből:
egymásba font kezünk kerekre forrt
majd lomhán elnyúlt árnyéka
ami sokáig mozdulatlanul
megbújt a hintaszék alatt
aztán jött az a különös pillanat
a holdfényben megláttam újra
lángoló arcodat
szemed tükrén a fény cikázva
hirtelen átszaladt
tűzliliomok égtek a kertben
a csillagok alatt.
Wordsworth, William (1770-1850) TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK c. versére
Ezüstös őszünk
"Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem."
Sétáltunk lassan a Szajna partján,
aranyló avar sírt talpunk alatt,
áldott fénnyel ölelt a nap, s te is, -
soha így, huszonöt évünk alatt.
Nem számoltuk ott a múló órát,
de esténként fájt, hogy elmúlt a nap,
álmodtunk éjjel még sok-sok évet,
s arról, hogy jön még sok boldog tavasz.
Ez volt utolsó ezüstös őszünk,
s egyszer jött még el a kéklő tavasz,
aztán a másik aranyló őszön
gyermeket sirattunk a lomb alatt...
Folytassa pályázat - Az idézet Ady Endre: Párisban járt az Ősz című verséből való.
Ha lenne egy dal
Lennék fa lombja
ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág
és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá
s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna
ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled
A búcsú elé
Legyen ma ünnep,
sírni is szabad,
törje meg csöndünket
az utolsó,
közös akarat!
Szeress még nagyon,
mielőtt magamat adom
a végtelen ölének:
emelj föl, szoríts,
egyedül nem bírom
tartani magam,
erőtlen törpeként
nem törhetem át
a csönd- kovácsolta,
óriás falakat.
Ha elválnak útjaink
úgyis leomlanak.
Tenyered melegét
A kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-illatát idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk féltve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk!
Végleges
Szemedbe nézek, és magunkat látom:
egyek vagyunk örök ifjúságban.
Múló időt rejtenek a ráncok,
dacolunk a leskődő halállal.
Minden szépség, jóság, ami a tiéd,
ékesíti az én kincses szívemet.
Egyek vagyunk, s ha lángunk együtt kiég,
mit számít, ki volt valaha öregebb?
Maradj csak féltő, ahogyan én vagyok:
magamat adom, érted létezem.
Tudd, hogyha mégis előtted halok,
holtamban is féltve őrzöm szívedet.
Hogy is tennéd, hogy tőlem visszavedd:
szövetségünk örök, döntésünk végleges.
(Parafrázis: William Shakespeare – XXII. Szonettjére)
*
William Shakespeare
XXII. Szonett
Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.
Ford.: Szabó Lőrinc
Számadás
Mióta mondod: nincs időd…!
Elköszön a nyár, nyomában ősz,
és megint fehér világban kergetőz
milliárd fagyos hópehely,
szavadat jég-csendbe rejtve el.
Tavaszig megint elmarad,
hogy átkarolod vállamat.
S ha csendedet néha megtöröm,
magadba rejtve gondodat
elsietsz: mindig van fontosabb.
Hallgatag maradsz soká, rideg,
s míg átdidergünk éjeket,
sötét ablakunk megfakult üvegén
újra kinyílik a villanó
jégvirág-remény.
A hirtelen olvadás alatt
a csendben percenik szavad:
becéző megint mindegyik.
Szemedben gyémánt-könny gyűlik,
s mire „est borul a késő mára”,
meleg karod hív számadásra.
*Szádeczky-Kardos György: Nincs időd
Nélküled
hallgatás lopózott közénk
zongorafutam rezzent át a csenden
ólomlábakon állt velünk a perc
fáztam
– könnyű cipőm szétfoszlott azóta –
kioldott sálam ismét nyakamra tekertem
hogy reszkető testem helyetted
vele ölelkezhessen
a búcsúdal
azóta zokog bennem
koldus-lélekkel hallgatom
és közben megfagyok nélküled
Féltelek
Bársonypillájú békénkre mára
ráterült a világ súlyos,
süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz
a régen-volt világba, amikor
beszédes volt szelíd tekinteted:
könny nélkül csillogó, nap-meleg,
de meghitt hallgatásaink,
és a pilleszárnyú csönd helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett – hatalmasak,
akár a kék hegyek, és én
rettegek, mert e némaságban
nem hallani a szívverésedet!
A világ hatalmasra tárult,
köröttünk csendek üvöltenek,
és viharos, orkán erejű,
vad szelek hajtják az eszeveszett,
megvadult lepkékként verdeső,
hajdan szelíd szélkerekeket.
Mondd, Uram! Mit tehetek,
hogy könnyűnek érezzem a rémületet?
Fázom
Szelíden kopogtat
ajtónkon a csönd,
mindhiába.
Kettőnk összezárt,
magányos gyásza
lassan öl,
de nincs gyógyír
a végérvényes árvaságra.
Nincs menekvés!
Bezártam magunkat
zajos magányba.
Szoríts magadhoz!
Fázom!
Gyöngéddé érik
Szeretlek, te örökifjú kedves,
mint forduló föld a lét tavaszát
– hűs szerelmének újult magzatát –
ha hó alól már élni ébredez'.
Őrzöm azt a megfoganó percet,
mely értelmet ad, mint az anyaság,
örökül hagyva, mit az ifjúság
ál-örömökért, olcsón elenged.
Nem hagyom veszni, mi érték, soha!
Sorsom maradj, mely bármily mostoha,
átlényegül, ha őszintén ölelsz.
Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,
mint lankává szelídült meredély:
átörökítem, ha viszontszeretsz.
Hamvadón
Jó volna hosszan, derűsen élni,
sokáig együtt maradni veled,
ám lassan tőled is búcsút veszek,
mert nem tudok már lobogva égni;
más lettem, kedves, homlokom ráncos,
bánattól fásult, torz a mosolyom,
már önmagamtól is távolodom,
mint párjától a vénülő táncos.
Derűsen, hosszan élni volna jó,
de köröttünk halkan pereg a hó,
búcsúzó falevelek hullanak.
Nem tudok én már többé lángolni,
csak hervadt virágként elhullani.
Emlékeink perzselt, ősz-aranyak.
Nem változom
(álom, közhelyekkel)
Tudod, én már sohasem változom,
maradok önző, és makacsul
ragaszkodom lelki kincseinkhez,
s hogy együtt nemesedjünk általuk,
reményeinkért magamat
áldozom.
Hiszem, hogy miénk marad minden,
mi egykor veszni látszott,
ha ölelve-sírva temettünk is
gyermeket − vele jövőt,
reményt, boldogságot.
Hiszem, hogy elkísér majd végül
sok fontos emlék, ha fázós nappalokra
nem jönnek vissza soha már a lázas,
nyári esték, és örökre búcsút vesznek
az őszi égen húzó, mélykék
füsti fecskék;
ráhajolva az álmodó földre,
együtt olvadunk a mindenségbe,
így tűnünk el időtlen messzeségbe,
de mindenütt leszünk: a végtelenben is
szerelmet hirdetünk.
Veled
Tengervízként áradsz a szívembe,
belém simulsz, elvegyülsz velem,
s én aranyló parton, homoktengeren
megrészegülve hullámzom
veled.
Egymásba fonódunk hosszan, szelíden
ránk hajol a végtelen, alázatos kék ég,
ujjaid ívében napsugár remeg,
homlokod ráncain boldogság
pihen.
Egyszerre valóra válik legszebb álmunk:
a selymes hullámok míg elborítanak,
hűsít, ringat a vágy, és érzékeinken
beteljesül végre a tiszta
szerelem.
a pillanat
szél hangján sóhajtó
szerenád
felsíró dallamok
ősz-arany verssorok
csók-emlék
nyári láz:
vacogó vágy ma
a vén ég alatt
ahol egy kósza csillag
- úgy mint akkor -
fényt csókol arcodra
eléd hull
s álmoddal
örökre
továbbszalad
*Szerelmi álmok
Ha valaha még újra visszatérnek
a holtig vágyott, szép szerelmi álmok,
ha meglelem is: csak versekben, dalban,
s ez álomban már végleg maradok.
A zene az, a vers dallama nékem,
mi szeretni holtamból is visszahoz:
szeretlek, bár néha kínnal égetsz,
félek, a lidérces álom eloroz.
Sorsomnak örökké része vagy már!
S ha fáradtan majd halni vágyom én,
s szerelmemért csak koldus-érdem jár,
ringasson dal, vers, tűnt szenvedély!
Öleljen lágyan, halkan a zene;
e ritmus legyen szerelmünk teteme.
* Liszt Ferenc, Szerelmi álmok (Asszociáció)
szelíd ölelésben
lángra lobbanni
szelíd ölelésben
égni észrevétlen’
narancsszín fényben
egymásba olvadni
hamvadó vágyban
megperzselődni
ködös félhomályban
egyazon dallamú
halk szívdobbanásban
megsemmisülve
álomba merülni
tavasz-éledéssel
újra felébredni
élni
élni
élni
a búcsú elé
legyen ma ünnep
sírni is szabad
hogy megtörje
csöndünket az
utolsó
közös akarat
szeress még nagyon
mielőtt átadom magam
a végtelen ölének
emelj föl szoríts
egyedül nem bírom
tartani magamat
erőtlen törpeként
nem törhetem át
a csönd-kovácsolta
óriás falakat
ha elválnak útjaink
úgyis leomlanak
A hűség dala
(képzelt dallam)
Majd álmaidban visszatérek néha,
mint édes emlék, múlthozó varázs…
Az ajtó nyitva áll, te vársz rám,
s én ég-selyemben suhanok feléd.
Besüt a hold, ezüst csillagéjben
táncra nyújtom újra két kezem,
a régi, kedves dallal üdvözölsz majd,
álmélkodva érkezésemen.
Átölelve tart’sz e fényes éjen,
lélegzetünk egy ütemre kél,
pirkadatkor búcsúcsókot rejtek
egy bársony ránc mögé az arcodon.
Meglelsz minden hajnalébredésben,
mosolyodban ott rejtőzködöm,
visszatükröződöm szemed fényén,
- hűséged e dallal köszönöm.
Tavasz-pillanat
Rigópár ült ma a parkban,
boldogan trilláztak a fán.
Napsugár táncolt a tavaszban,
egy szirmát bontó ibolyán.
Csak álltunk a pillanatban,
s - ahogy a földre az ég -
rám hajolt kedvesem karja,
és néztük a rigókat még…
fagyott remény
ha hűvös visszhang marad
egyszer
minden
szép szavad
ha csírájában elhal benned
a félénk gondolat
ha állni látszik a szótlan est
és a pillanat
könnyű fátyla
rezzenetlen
s minden mozdulat
megdermed
mi élni rezdül
becéző szavad
sem születik soha több már
elvetél
s magad
e néma jeges ürességnek
fagyott foglya vagy
csak állsz hosszan e jégidőben
dermedt rab
maradsz
mégis
felém
vonszolod majd
végül
magadat
[Hamvadó]
Mit ígérhetnék neked,
mit adhatnék,
ha kihunyó fényemet
úgyis elborítja majd
a gyilkos vég?
A sötét rettenetben
hiába emelem az
ég felé tekintetem,
nem titkolhatom
félelmemet, hogy tiszta
szívvel itt élni már
nem lehet!
Végül forró tűz éget,
porrá és hamuvá leszek
– magunkért, érted –
és hamvadó fényvirág
fakad a szívem fölött,
neked.
Álmodom veled
Újra és újra rád csodálkozom,
ha átszelve az éjsötét eget,
megérkezel, és újra hallhatom
a hangodat, és álmodom veled
egy ringatózó, régi dallamon.
Mint napmeleg, tar jegenyesoron,
találkozásunk új reményt teremt,
és árad a fény fáradt arcodon,
míg lebegünk a valóság felett,
fénytörésben, kék selyemszalagon.
És tenyeredhez bújik homlokom,
átkarollak; csöndünk végtelen,
s e végeérhetetlen hajnalon
a fénykapun túl árnyék ténfereg,
s én tövis-szúrtan vért harmatozom.
