Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2016. február 11., csütörtök

Gősi Vali: CSAK SZERETNI (Válogatás, 2016. február 14.)




Csak szeretni

A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.


Szállnánk szabadon


ha ugyanúgy
ahogy a réges-régi ősz
első éjjelén
halkan
hajnalt
lehelnél
derengő szememre
s a kelő nap fényétől
bársony-
meleg kezed
lágyan simítva
ugyanúgy
ébresztgetne
bánatunk köddé válva
tűnt álom lehetne
repülnénk
együtt
szállnánk
szabadon
újjászületve
ahogy a régi őszön
suhannánk hosszan
egymást ölelve
amíg a fényből
talán
egy angyal
ugyanúgy
felénk
integetne


Gyöngéddé érik


Szeretlek, te örökifjú kedves,
mint forduló föld a lét tavaszát,
- hűs szerelmének újult magzatát -
ha hó alól már élni ébredez`.

Őrzöm azt a megfoganó percet,
mely értelmet ad, mint az anyaság,
és átörökít, mit az ifjúság
- ál-örömökért, olcsón - elenged.

Nem hagyom veszni, mi érték, soha!
Sorsom maradj, mely bármily mostoha,
átlényegül, ha őszintén ölelsz.

Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,
mint lankává szelídült meredély:
átörökítem, ha viszontszeretsz.


Szökevény szavak

Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva  életre kél!

Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában  csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.


Azt hittem


Azt hittem, jól szerettelek,
hogy meghaltam volna nélküled,
de túlbecsültem önmagam,
hiába volt a jelszavam, hogy:
szeress, ölelj, ha élni vágysz,
akkor is, ha halálra válsz,
ha szíved-lelked már tetszhalott,
és érzed, a vágytól összerogysz!
Elhagytál mégis, egy másikért,
hamis
szerelem-himnuszért.

Talán rosszul szerettelek:
nem hitted hosszú hűségemet,
de te sem szerettél, valld be hát,
elbuktunk minden iskolát!
"Ki kérte forró haragod?
Szeretni ki bujtogatott?"
Nekem hazudtad önmagad,
s a másiknak adtad magadat!
Rettegés volt hamis életed,
hogy élhetnék tisztán is,
nélküled!

Hát szíven talált most végzeted,
bár velem telt gyáva életed,
véresre martad szívemet!
Hiába ámítasz, hogy szeretsz,
búcsúzzunk, indulj, elmehetsz!
Mesterkélt, hamis szenvedély,
ami utadon elkísér:
féltékeny, gyűlölt haragod
vidd a másiknak, te bolond!
Ne szóljunk! Jobb, ha hallgatunk,
s bűnünktől
összeroskadunk!


Múlhatatlan

szabálytalan rondó

Örökbecsű, gyönyörű valóság
minden egyes ébredés után
emlékekre révedni veled:
nekivágni hegygerincnek, szirtnek,
és úgy szárnyalni, mint a sasmadár.

S míg talpunk alatt ott hever a táj,
gyermekkori álmunk újraéled:
feldereng a könnyharmatos nyár,
múlhatatlan szerelmünk emléke -,
búzamezőnk, mit learattunk már -

majd izzó fényben finoman elillan,
s mint a pernye égett szaga, száll...
Felszárad a könnyünk a nyomában,
de minden újabb ébredés után
nekivágunk hegygerincnek, szirtnek,

és úgy szárnyalunk, mint a sasmadár.


Megszerettelek


Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem, -
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot...
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege...
Szerelem ez, tudom, - múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul, - várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj...!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.

Asszociáció Z. T. lírai soraira: "Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben. Beköltöztél oda. "


Illatod őrzöm

"Vállamra ömlik a langyos végtelen."
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.

Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben,
mint halk, finom rezgés, éteri zene,
légies árnyékként tűnsz fel a fényben,
táncolni volna még érdemes veled!

Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel
halkul a zene, és elnyel a fény,
foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,
"mintha azzal is több volnék nélküled."

Evokáció: Mészáros László, Utolsó érintés


Széthullt szirmok


*"Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be."
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
Fáztam, pedig pattogott a tűz a kályhában.
Az ablakból távolba meredő homályos
szemedet láttam, és a cikázó fényt
fakó arcod körül.
Csillagok fénye járt búcsútáncot
könnyeid nyomában, és a bíbor virág
a földre hullt remegő kezedből.
Az ajtón túl dermedten, némán álltam,
és hiába nyúltam érte. Széthullt
szirmokat vitt a szél utánad...
*"Mikor nem látsz, felsírok érted."

*Evokáció, Faludy György: Szerelmes vers.


Szeretnélek

Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!

Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.

Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor először
egymás szemébe néztünk!


Tűzliliomok égtek


Emlékszel?
Tűzliliomok égtek a kertben
kezedért nyúltam lassan
a beszédes csendben
meglapult egy maroknyi vallomás
félszeg gondolat feleslegessé váltak
akkor a szavak csak egyetlen
halk mozdulat volt
ami fontos maradt a szótlan estből:
egymásba font kezünk kerekre forrt
majd lomhán elnyúlt árnyéka
ami sokáig mozdulatlanul
megbújt a hintaszék alatt
aztán jött az a különös pillanat
a holdfényben megláttam újra
lángoló arcodat
szemed tükrén a fény cikázva
hirtelen átszaladt
tűzliliomok égtek a kertben
a csillagok alatt.

Wordsworth, William (1770-1850) TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK c. versére


Ezüstös őszünk


"Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem."

Sétáltunk lassan a Szajna partján,
aranyló avar sírt talpunk alatt,
áldott fénnyel ölelt a nap, s te is, -
soha így, huszonöt évünk alatt.

Nem számoltuk ott a múló órát,
de esténként fájt, hogy elmúlt a nap,
álmodtunk éjjel még sok-sok évet,
s arról, hogy jön még sok boldog tavasz.

Ez volt utolsó ezüstös őszünk,
s egyszer jött még el a kéklő tavasz,
aztán a másik aranyló őszön
gyermeket sirattunk a lomb alatt...

Folytassa pályázat - Az idézet Ady Endre: Párisban járt az Ősz című verséből való.


Ha lenne egy dal

Lennék fa lombja
ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág

és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá

s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna

ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled


A búcsú elé

Legyen ma ünnep,
sírni is szabad,
törje meg csöndünket
az utolsó,
közös akarat!
Szeress még nagyon,
mielőtt magamat adom
a végtelen ölének:
emelj föl, szoríts,
egyedül nem bírom
tartani magam,
erőtlen törpeként
nem törhetem át
a csönd- kovácsolta,
óriás falakat.
Ha elválnak útjaink
úgyis leomlanak.


Tenyered melegét

A kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-illatát idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk féltve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk!


Végleges


Szemedbe nézek, és magunkat látom:
egyek vagyunk örök ifjúságban.
Múló időt rejtenek a ráncok,
dacolunk a leskődő halállal.
Minden szépség, jóság, ami a tiéd,
ékesíti az én kincses szívemet.
Egyek vagyunk, s ha lángunk együtt kiég,
mit számít, ki volt valaha öregebb?
Maradj csak féltő, ahogyan én vagyok:
magamat adom, érted létezem.
Tudd, hogyha mégis előtted halok,
holtamban is féltve őrzöm szívedet.

Hogy is tennéd, hogy tőlem visszavedd:
szövetségünk örök, döntésünk végleges.

(Parafrázis: William Shakespeare – XXII. Szonettjére)
*
William Shakespeare
XXII. Szonett


Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

Ford.:  Szabó Lőrinc


Számadás


Mióta mondod: nincs időd…!
Elköszön a nyár, nyomában ősz,
és megint fehér világban kergetőz
milliárd fagyos hópehely,
szavadat jég-csendbe rejtve el.

Tavaszig megint elmarad,
hogy átkarolod vállamat.
S ha csendedet néha megtöröm,
magadba rejtve gondodat
elsietsz: mindig van fontosabb.

Hallgatag maradsz soká, rideg,
s míg átdidergünk éjeket,
sötét ablakunk megfakult üvegén
újra  kinyílik a villanó
jégvirág-remény.

A hirtelen olvadás alatt
a csendben percenik szavad:
becéző megint mindegyik.
Szemedben gyémánt-könny gyűlik,
s mire „est borul a késő mára”,
meleg karod hív számadásra.

*Szádeczky-Kardos György: Nincs időd


Nélküled

hallgatás lopózott közénk
zongorafutam rezzent át a csenden
ólomlábakon állt velünk a perc
fáztam

– könnyű cipőm szétfoszlott azóta –
kioldott sálam ismét nyakamra tekertem
hogy reszkető testem helyetted
vele ölelkezhessen

a búcsúdal
azóta zokog bennem
koldus-lélekkel hallgatom
és közben megfagyok nélküled


Féltelek

Bársonypillájú békénkre mára
ráterült a világ súlyos,
süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz
a régen-volt világba, amikor
beszédes volt szelíd tekinteted:
könny nélkül csillogó, nap-meleg,
de meghitt hallgatásaink,
és a pilleszárnyú csönd helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett – hatalmasak,
akár a kék hegyek, és én
rettegek, mert e némaságban
nem hallani a szívverésedet!
A világ hatalmasra tárult,
köröttünk csendek üvöltenek,
és viharos, orkán erejű,
vad szelek hajtják az eszeveszett,
megvadult lepkékként verdeső,
hajdan szelíd szélkerekeket.

Mondd, Uram! Mit tehetek,
hogy könnyűnek érezzem a rémületet?


Fázom

Szelíden kopogtat
ajtónkon a csönd,
mindhiába.
Kettőnk összezárt,
magányos gyásza
lassan öl,
de nincs gyógyír
a végérvényes árvaságra.
Nincs menekvés!
Bezártam magunkat 
zajos magányba.

Szoríts magadhoz!
Fázom!


Gyöngéddé érik

Szeretlek, te örökifjú kedves,
mint forduló föld a lét tavaszát
– hűs szerelmének újult magzatát –
ha hó alól már élni ébredez'.

Őrzöm azt a megfoganó percet,
mely értelmet ad, mint az anyaság,
örökül hagyva, mit az ifjúság
ál-örömökért, olcsón elenged.

Nem hagyom veszni, mi érték, soha!
Sorsom maradj, mely bármily mostoha,
átlényegül, ha őszintén ölelsz.

Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,
mint lankává szelídült meredély:
átörökítem, ha viszontszeretsz.


Hamvadón


Jó volna hosszan, derűsen élni,
sokáig együtt maradni veled,
ám lassan tőled is búcsút veszek,
mert nem tudok már lobogva égni;

más lettem, kedves, homlokom ráncos,
bánattól fásult, torz a mosolyom,
már önmagamtól is távolodom,
mint párjától a vénülő táncos.

Derűsen, hosszan élni volna jó,
de köröttünk halkan pereg a hó,
búcsúzó falevelek hullanak.

Nem tudok én már többé lángolni,
csak hervadt virágként elhullani.
Emlékeink perzselt, ősz-aranyak.


Nem változom
(álom, közhelyekkel)

Tudod, én már sohasem változom,
maradok önző, és makacsul
ragaszkodom lelki kincseinkhez,
s hogy együtt nemesedjünk általuk,
reményeinkért magamat
áldozom.

Hiszem, hogy miénk marad minden,
mi egykor veszni látszott,
ha ölelve-sírva temettünk is
gyermeket  − vele jövőt,
reményt, boldogságot.

Hiszem, hogy elkísér majd végül
sok fontos emlék, ha fázós nappalokra
nem jönnek vissza soha már a lázas,
nyári esték, és örökre búcsút vesznek
az őszi égen húzó, mélykék
füsti fecskék;

ráhajolva az álmodó földre,
együtt olvadunk a mindenségbe,
így tűnünk el időtlen messzeségbe,
de mindenütt leszünk: a végtelenben is
szerelmet hirdetünk.


Veled
Tengervízként áradsz a szívembe,
belém simulsz, elvegyülsz velem,
s én aranyló parton, homoktengeren
megrészegülve hullámzom
veled.

Egymásba fonódunk  hosszan, szelíden
ránk hajol a végtelen, alázatos kék ég,
ujjaid ívében napsugár remeg,
homlokod ráncain boldogság
pihen.

Egyszerre valóra válik legszebb álmunk:
a selymes hullámok míg elborítanak,
hűsít, ringat a vágy, és érzékeinken
beteljesül végre a tiszta
szerelem.


a pillanat

szél hangján sóhajtó
szerenád
felsíró dallamok
ősz-arany verssorok
csók-emlék
nyári láz:
vacogó vágy ma
a vén ég alatt
ahol egy kósza csillag
- úgy mint akkor -
fényt csókol arcodra
eléd hull
s álmoddal
örökre
továbbszalad


*Szerelmi álmok


Ha valaha még újra visszatérnek
a holtig vágyott, szép szerelmi álmok,
ha meglelem is: csak versekben, dalban,
s ez álomban már végleg maradok.

A zene az, a vers dallama nékem,
mi szeretni holtamból is visszahoz:
szeretlek, bár néha kínnal égetsz,
félek, a lidérces álom eloroz.

Sorsomnak örökké része vagy már!
S ha fáradtan majd halni vágyom én,
s szerelmemért csak koldus-érdem jár,

ringasson dal, vers, tűnt szenvedély!
Öleljen lágyan, halkan a zene;
e ritmus legyen szerelmünk teteme.

* Liszt Ferenc, Szerelmi álmok (Asszociáció)


szelíd ölelésben

lángra lobbanni
szelíd ölelésben
égni észrevétlen’
narancsszín fényben
egymásba olvadni
hamvadó vágyban
megperzselődni
ködös félhomályban
egyazon dallamú
halk szívdobbanásban
megsemmisülve
álomba merülni
tavasz-éledéssel
újra felébredni
élni
élni
élni


a búcsú elé


legyen ma ünnep
sírni is szabad
hogy megtörje
csöndünket az
utolsó
közös akarat
szeress még nagyon
mielőtt átadom magam
a végtelen ölének
emelj föl szoríts
egyedül nem bírom
tartani magamat
erőtlen törpeként
nem törhetem át
a csönd-kovácsolta
óriás falakat
ha elválnak útjaink
úgyis leomlanak


A hűség dala
(képzelt dallam)

Majd álmaidban visszatérek néha,
mint édes emlék, múlthozó varázs…
Az ajtó nyitva áll, te vársz rám,
s én ég-selyemben suhanok feléd.

Besüt a hold, ezüst csillagéjben
táncra nyújtom újra két kezem,
a régi, kedves dallal üdvözölsz majd,
álmélkodva érkezésemen.

Átölelve tart’sz e fényes éjen,
lélegzetünk egy ütemre kél,
pirkadatkor búcsúcsókot rejtek
egy bársony ránc mögé az arcodon.

Meglelsz minden hajnalébredésben,
mosolyodban ott rejtőzködöm,
visszatükröződöm szemed fényén,
- hűséged e dallal köszönöm.


Tavasz-pillanat

Rigópár ült ma a parkban,
boldogan trilláztak a fán.
Napsugár táncolt a tavaszban,
egy szirmát bontó ibolyán.

Csak álltunk a pillanatban,
s - ahogy a földre az ég -
rám hajolt kedvesem karja,
és néztük a rigókat még…


fagyott remény


ha hűvös visszhang marad
egyszer
minden
szép szavad
ha csírájában elhal benned
a félénk gondolat
ha állni látszik a szótlan est
és a pillanat
könnyű fátyla
rezzenetlen
s minden mozdulat
megdermed
mi élni rezdül
becéző szavad
sem születik soha több már
elvetél
s magad
e néma jeges ürességnek
fagyott foglya vagy
csak állsz hosszan e jégidőben
dermedt rab
maradsz
mégis
felém
vonszolod majd
végül
magadat


[Hamvadó]

Mit ígérhetnék neked,
mit adhatnék,
ha kihunyó fényemet
úgyis elborítja majd
a gyilkos vég?

A sötét rettenetben
hiába emelem az
ég felé tekintetem,
nem titkolhatom
félelmemet, hogy tiszta
szívvel itt élni már
nem lehet!

Végül forró tűz éget,
porrá és hamuvá leszek
– magunkért, érted –
és hamvadó fényvirág
fakad a szívem fölött,
neked.


Álmodom veled


Újra és újra rád csodálkozom,
ha átszelve az éjsötét eget,
megérkezel, és újra hallhatom
a hangodat, és álmodom veled
egy ringatózó, régi dallamon.

Mint napmeleg, tar jegenyesoron,
találkozásunk új reményt teremt,
és árad a fény fáradt arcodon,
míg lebegünk a valóság felett,
fénytörésben, kék selyemszalagon.

És tenyeredhez bújik homlokom,
átkarollak; csöndünk végtelen,
s e végeérhetetlen hajnalon
a fénykapun túl árnyék ténfereg,
s én tövis-szúrtan vért harmatozom.

2015. május 8., péntek

Gősi Vali: Cseresznyevirág





















Anyám járását
idézi a május:
körötte kék virágok ringanak,
talpa alá fűszálak simulnak,
s a búzakalászok fejüket leszegik,
amerre árnya hangtalan’ halad.

Kapaszkodnék
köténye fodrába,
barázdát simít’nék lábai elé,
harmatot hintenék földjére a kertben,
ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném
a szúrós bokrokat,
meg ne karcolják szép, fáradt kezét.
Cseresznyevirág –, a szívére hajolnék,
megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még…!


(Májusi cseresznyevirágzás idején, anyám nélkül, 2014. )



2014. május 4., vasárnap

Gősi Vali: Angyalszárnyakon (Anyák napi verscsokor)



Anyám emléke nyár


Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,-
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.


Angyalszárnyakon

Volt idő, hogy nem múltak az évek,
ólomlábon járt a délelőtt,
csak a mama sürgött nagy-serényen
a vászonnal fedett asztal körött.

Az égre nyúló diófa tövében
a fehér abrosz lenge táncra kél,
visszatérő álomként, az éjben
kovászt érlel, és dagaszt, szegény…

Körbejárja angyalként az asztalt,
áthajol az alvó lombokon,
mazsolával hinti meg a retest,

megcsókol, én visszacsókolom,
édes illat, könnyű szellő ébreszt,
és elsuhan ő angyalszárnyakon.


Emlék

Ott ült végül az öreg karosszékben,
a főzőkanál tánca már hiába várta.
Nem mosolygott és alig beszélt,
csak néha bírta szóra fájó térdkopása.
Fényvirágot őriz az a régi váza.


Anyám szava

Én nem hallgattam hízelgő szavakra,
de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,
de kisgyermekként nem értettem még,
hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig
összekulcsolt kézzel másokért?

Ha együtt várnánk néha még az estét,
csak elfognám szelíd tekintetét,
és lehajolnék némán, szemlesütve,
hogy megcsókoljam szép, ráncos kezét.

Már fénykoszorút fon az éj fejére,
imádkozom, áldást mondok érte.


anyám kezén

anyám kezén fáradt erezet…
álmomban halványuló
emlékezet röpít el hozzá
néha még
ölében a múltba révedek
én a vénülő nagy gyerek
úgy fúrom vállába a fejemet
és hullatom némán
a könnyeimet
ahogyan sehol máshol
csak anyám ölében lehet
lehetett…
amíg a gyilkos kór szét nem rágta
lelkében is az utolsó emlékeket
s ameddig álmomból
megint a valóságra nem ébredek

nagyon fáj minden ébredés
foszlik vele az emlékezés
a mama csak ül
kezét az ölébe ejti
és az ablakon át
elképzelt világát nézi
nem mesél színes emlékeket
már nem mosolyog soha
régóta nem nevet hangosan
ha megcsörren nála a telefon
csak annyit mond halkan
bánatosan
álmomban vártalak haza
de olyan hosszú volt ez az éjszaka

apám a sírban
jeges csend hirdeti
örök dalát szép igazát
anyám is már csak néha említi
otthonom azóta nincs
mama kérlek mondd el neki
ha néha érte imádkozol
üres a ház
hideg a világ nélküle ideki’

Üzenet
Csendemet
szú percegése sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
− mint selymes kezed −
megsimít, anyám.
Mindig időben érkezik,
ébren és álmomban is
az egyetlen gyógyír,
ha kő-nehéz bánat
nyomja a szívemet:
békét hoz, könnyű-meleget.
S míg felébreszt
lágyan a gyönyör'szép
emlék − a „légy jó!”- üzenet,
a szívembe kéretlen érkezett,
zord bánatnak hűlt helyén
újra békesség
és szeretet él.


Végtelen mosolyod

(LEVÉL ANYÁMNAK)

Mama! A család szíve vagy,
minden mosolyod szívverés,
de beteg a szív, dallama fáradt,
erein kihajt a szenvedés.

Tudod, a bánat dölyfös úr,
ellene nem véd erős palást,
belülről marja lelkedet,
és tort ül vad diadalán.

Mit neki szív és szívverés,
lágy karok, áldott áhítat?
Anyák éltető mosolya:
meddő könyörgés, áldozat.

Bár elhalkult a létzenéd,
hallom az örök dallamot.
Emlékeimből fényt fonok,
őrzöm végtelen mosolyod.


Bocsásd meg, Mama!

Szíved alatt melengettél,
langyos tejjel etetgettél,
édes szóval nevelgettél,
köszönöm, Mama!

Ha kérdeztem, te feleltél,
könnyeimre átöleltél,
elhagytalak - elengedtél
csendesen, Mama.

Boldog voltam, mert szerettél,
sorsom útján jót reméltél,
göröngyöket egyengettél
fáradtan, Mama.

Őrizted az égi rendet,
amit Isten megteremtett,
a szíveddel melengetted,
vigyáztad, Mama.

Lelkembe is átültetted,
ápolgattad, felnevelted.
Azt ígértem, boldog leszek,
hittük is, Mama.

Megtörte a sors a rendet,
bánat üli meg a csendet.
Temetik a gyermekemet,
mit tegyek, Mama?

Boldog én már nem lehetek,
anyák napján, virág helyett
elküldöm a könnyeimet
zokogva, Mama!

Hazudtam, hogy boldog leszek,
hogy Rád mindig csak nevetek.
Mosoly helyett a könnyeket
bocsásd meg, Mama!
(Életem első verse a Mamának,
2006. anyák napján)


Májusi ragyogás
(Orsinak- Mirára várva)

Drága kicsi lányom,
te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöpp magzatodat.

Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.

Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.

Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.

Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat

Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.


Nagyanyámnak

Ha mélyen alszom, rólad álmodom…
Kötényed illata az éjben rám terül,
lelkem bódultan a múltba szenderül,
s szaladok feléd az égi udvaron…

Göndör hajam a széllel versenyez…
lágyan simítod  gyűrött masnimat,
s míg csókolom arcodon a ráncokat,
álmomból sós könnyeimre ébredek.

Ahogy a boldog álom elsuhan,
elsietsz megint az égi réteken,
helyettem hosszan ölel a végtelen,
s lábad nyomában  fényvirág  terem.


Isten közelében
Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen:
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében

Éppen elértem gyűrött
szép kezét
de villám hasította szét az
égbolt kristályüvegét
és sötét lett hirtelen
vaksötét

Gyengülni kezdett a
bársonyos kéz
szorítása lassan engedett
körben a csillagfény kihunyt
a sápadt Hold nagy kerek
arcán valami sötét
szégyenfolt-féle gyúlt


Talán egy felhő vonta rá
leplét félve… sohasem
álltam így a közelében
soha nem láttam a Holdat
ily sötétnek…

Rémülten a gyászos lepel
után kaptam
nyomában rám hullt a
fényes hajnal
sokáig rettegtem
a fényre-ébredésben

Csak akkor múlt el
szörnyű rettegésem
mikor megláttam Istent
anyám közelében.


Nem sejtettem

Ültünk az estben, mély, sűrű csendben
búcsúzott éppen lopva a nyár.
Szeliden kutató szemmel nézett
hosszan az égre, s vissza rám anyám.

Két kezét szorosan az ölébe zárta,
és átmelegített a gondolat:
megpihent végre, végre, a drága…!
Micsoda ritka, boldog pillanat…!

De mintha valamit titkolt volna:
a fájdalom-gyötört ujjakat talán,
vagy a bánat-mély barázdákat

görcsös kézfején, homlokán…?
Még nem sejtettem: csillagfény járta
halálos táncát a szembogarán.


Úgy lesz
(búcsú)levél a Mamának

A végtelenben sem leszel magad,
megsimít majd hálás sóhajom,
mint a szellő bércek havas ormát,
emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,
a nélküled való fagyos hiányt
áldott lelked óvó lepelével
takarózva melegítem át.

Átölelve tartasz mindhalálig,
én hozzád bújok - örök kisgyerek,
s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…
Dereng a fény, mégis rettegek…


Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,
a tulipánok árván is boldogok?
Anyám kertjében nyílnak-e majd
- lépteire vágyón - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg
átsimogatja az alvó kerteket…
Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:
nyíljatok, árváim, nélkülem, ezután…!

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!
Ki fényesíti majd szelíd szirmotokat?
Táncol-e napsugár a ház tövében?
Anyámra vágyom, fénytelen éjben…

Tavasz jön mégis, és a napmeleg
átmelegíti vacogó lelkemet.
Ha anyámért sírok, édes, jó apám
óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,
letekint az árvult kertre fény-szemük.
Csillaggyermekem már eléjük szaladt,
vigyázzák egymást, s a tulipánokat.


Szomjúság

inni adtál a madárnak
pelyhes csibének cicának
vasárnap arany levessel
oltottad mohó szemekkel
tűzhelyed fölött ácsingó
éhes két kicsi pulyádat

forrásvíz került apámnak
friss sarjú tyúknak kacsának
túlérett gyümölcsből pálinka
szőlő nedvéből borocska
áldott emlékű kaszások
ajkára nótát varázsolt

kíváncsi fülünk a dalt itta
szájunk a pohárra tapasztva
csodálkozott a világra
míg fényesült a víz titka
szomjhalál rontott a patakra
rátört a tátogó halakra

a vénülő folyóhoz kijárva
gondolok apámra anyámra:
örökre elszállt madárkák
erőtlen ajkatok vizet várt
kiszáradt sóhajú angyalok…
nektárt az égből koldulok


Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban én is lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.