Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2014. május 4., vasárnap

Gősi Vali: Angyalszárnyakon (Anyák napi verscsokor)



Anyám emléke nyár


Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,-
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.


Angyalszárnyakon

Volt idő, hogy nem múltak az évek,
ólomlábon járt a délelőtt,
csak a mama sürgött nagy-serényen
a vászonnal fedett asztal körött.

Az égre nyúló diófa tövében
a fehér abrosz lenge táncra kél,
visszatérő álomként, az éjben
kovászt érlel, és dagaszt, szegény…

Körbejárja angyalként az asztalt,
áthajol az alvó lombokon,
mazsolával hinti meg a retest,

megcsókol, én visszacsókolom,
édes illat, könnyű szellő ébreszt,
és elsuhan ő angyalszárnyakon.


Emlék

Ott ült végül az öreg karosszékben,
a főzőkanál tánca már hiába várta.
Nem mosolygott és alig beszélt,
csak néha bírta szóra fájó térdkopása.
Fényvirágot őriz az a régi váza.


Anyám szava

Én nem hallgattam hízelgő szavakra,
de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,
de kisgyermekként nem értettem még,
hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig
összekulcsolt kézzel másokért?

Ha együtt várnánk néha még az estét,
csak elfognám szelíd tekintetét,
és lehajolnék némán, szemlesütve,
hogy megcsókoljam szép, ráncos kezét.

Már fénykoszorút fon az éj fejére,
imádkozom, áldást mondok érte.


anyám kezén

anyám kezén fáradt erezet…
álmomban halványuló
emlékezet röpít el hozzá
néha még
ölében a múltba révedek
én a vénülő nagy gyerek
úgy fúrom vállába a fejemet
és hullatom némán
a könnyeimet
ahogyan sehol máshol
csak anyám ölében lehet
lehetett…
amíg a gyilkos kór szét nem rágta
lelkében is az utolsó emlékeket
s ameddig álmomból
megint a valóságra nem ébredek

nagyon fáj minden ébredés
foszlik vele az emlékezés
a mama csak ül
kezét az ölébe ejti
és az ablakon át
elképzelt világát nézi
nem mesél színes emlékeket
már nem mosolyog soha
régóta nem nevet hangosan
ha megcsörren nála a telefon
csak annyit mond halkan
bánatosan
álmomban vártalak haza
de olyan hosszú volt ez az éjszaka

apám a sírban
jeges csend hirdeti
örök dalát szép igazát
anyám is már csak néha említi
otthonom azóta nincs
mama kérlek mondd el neki
ha néha érte imádkozol
üres a ház
hideg a világ nélküle ideki’

Üzenet
Csendemet
szú percegése sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
− mint selymes kezed −
megsimít, anyám.
Mindig időben érkezik,
ébren és álmomban is
az egyetlen gyógyír,
ha kő-nehéz bánat
nyomja a szívemet:
békét hoz, könnyű-meleget.
S míg felébreszt
lágyan a gyönyör'szép
emlék − a „légy jó!”- üzenet,
a szívembe kéretlen érkezett,
zord bánatnak hűlt helyén
újra békesség
és szeretet él.


Végtelen mosolyod

(LEVÉL ANYÁMNAK)

Mama! A család szíve vagy,
minden mosolyod szívverés,
de beteg a szív, dallama fáradt,
erein kihajt a szenvedés.

Tudod, a bánat dölyfös úr,
ellene nem véd erős palást,
belülről marja lelkedet,
és tort ül vad diadalán.

Mit neki szív és szívverés,
lágy karok, áldott áhítat?
Anyák éltető mosolya:
meddő könyörgés, áldozat.

Bár elhalkult a létzenéd,
hallom az örök dallamot.
Emlékeimből fényt fonok,
őrzöm végtelen mosolyod.


Bocsásd meg, Mama!

Szíved alatt melengettél,
langyos tejjel etetgettél,
édes szóval nevelgettél,
köszönöm, Mama!

Ha kérdeztem, te feleltél,
könnyeimre átöleltél,
elhagytalak - elengedtél
csendesen, Mama.

Boldog voltam, mert szerettél,
sorsom útján jót reméltél,
göröngyöket egyengettél
fáradtan, Mama.

Őrizted az égi rendet,
amit Isten megteremtett,
a szíveddel melengetted,
vigyáztad, Mama.

Lelkembe is átültetted,
ápolgattad, felnevelted.
Azt ígértem, boldog leszek,
hittük is, Mama.

Megtörte a sors a rendet,
bánat üli meg a csendet.
Temetik a gyermekemet,
mit tegyek, Mama?

Boldog én már nem lehetek,
anyák napján, virág helyett
elküldöm a könnyeimet
zokogva, Mama!

Hazudtam, hogy boldog leszek,
hogy Rád mindig csak nevetek.
Mosoly helyett a könnyeket
bocsásd meg, Mama!
(Életem első verse a Mamának,
2006. anyák napján)


Májusi ragyogás
(Orsinak- Mirára várva)

Drága kicsi lányom,
te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöpp magzatodat.

Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.

Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.

Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.

Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat

Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.


Nagyanyámnak

Ha mélyen alszom, rólad álmodom…
Kötényed illata az éjben rám terül,
lelkem bódultan a múltba szenderül,
s szaladok feléd az égi udvaron…

Göndör hajam a széllel versenyez…
lágyan simítod  gyűrött masnimat,
s míg csókolom arcodon a ráncokat,
álmomból sós könnyeimre ébredek.

Ahogy a boldog álom elsuhan,
elsietsz megint az égi réteken,
helyettem hosszan ölel a végtelen,
s lábad nyomában  fényvirág  terem.


Isten közelében
Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen:
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében

Éppen elértem gyűrött
szép kezét
de villám hasította szét az
égbolt kristályüvegét
és sötét lett hirtelen
vaksötét

Gyengülni kezdett a
bársonyos kéz
szorítása lassan engedett
körben a csillagfény kihunyt
a sápadt Hold nagy kerek
arcán valami sötét
szégyenfolt-féle gyúlt


Talán egy felhő vonta rá
leplét félve… sohasem
álltam így a közelében
soha nem láttam a Holdat
ily sötétnek…

Rémülten a gyászos lepel
után kaptam
nyomában rám hullt a
fényes hajnal
sokáig rettegtem
a fényre-ébredésben

Csak akkor múlt el
szörnyű rettegésem
mikor megláttam Istent
anyám közelében.


Nem sejtettem

Ültünk az estben, mély, sűrű csendben
búcsúzott éppen lopva a nyár.
Szeliden kutató szemmel nézett
hosszan az égre, s vissza rám anyám.

Két kezét szorosan az ölébe zárta,
és átmelegített a gondolat:
megpihent végre, végre, a drága…!
Micsoda ritka, boldog pillanat…!

De mintha valamit titkolt volna:
a fájdalom-gyötört ujjakat talán,
vagy a bánat-mély barázdákat

görcsös kézfején, homlokán…?
Még nem sejtettem: csillagfény járta
halálos táncát a szembogarán.


Úgy lesz
(búcsú)levél a Mamának

A végtelenben sem leszel magad,
megsimít majd hálás sóhajom,
mint a szellő bércek havas ormát,
emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,
a nélküled való fagyos hiányt
áldott lelked óvó lepelével
takarózva melegítem át.

Átölelve tartasz mindhalálig,
én hozzád bújok - örök kisgyerek,
s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…
Dereng a fény, mégis rettegek…


Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,
a tulipánok árván is boldogok?
Anyám kertjében nyílnak-e majd
- lépteire vágyón - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg
átsimogatja az alvó kerteket…
Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:
nyíljatok, árváim, nélkülem, ezután…!

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!
Ki fényesíti majd szelíd szirmotokat?
Táncol-e napsugár a ház tövében?
Anyámra vágyom, fénytelen éjben…

Tavasz jön mégis, és a napmeleg
átmelegíti vacogó lelkemet.
Ha anyámért sírok, édes, jó apám
óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,
letekint az árvult kertre fény-szemük.
Csillaggyermekem már eléjük szaladt,
vigyázzák egymást, s a tulipánokat.


Szomjúság

inni adtál a madárnak
pelyhes csibének cicának
vasárnap arany levessel
oltottad mohó szemekkel
tűzhelyed fölött ácsingó
éhes két kicsi pulyádat

forrásvíz került apámnak
friss sarjú tyúknak kacsának
túlérett gyümölcsből pálinka
szőlő nedvéből borocska
áldott emlékű kaszások
ajkára nótát varázsolt

kíváncsi fülünk a dalt itta
szájunk a pohárra tapasztva
csodálkozott a világra
míg fényesült a víz titka
szomjhalál rontott a patakra
rátört a tátogó halakra

a vénülő folyóhoz kijárva
gondolok apámra anyámra:
örökre elszállt madárkák
erőtlen ajkatok vizet várt
kiszáradt sóhajú angyalok…
nektárt az égből koldulok


Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban én is lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.

2013. szeptember 16., hétfő

Válogatás a 2013. évi Győri antológiába


Szeretnélek

Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!

Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.

Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor először
egymás szemébe néztünk!

(Asszociáció: Szabó Lőrinc, Mint még sohasem)


Szó-virág

Egy érintés mi simogat
barkán ha pelyhek bomlanak
kő alól leskődő bogarak
rejtőző könny ha felszakad
félszeg mosolyon átszalad
egy emléket hozó pillanat
fény ha érinti arcodat
folyó-fodorhoz őz szalad
kenyér a terített asztalon
kalácsillat mi átoson
a hiányból szakadó bánaton
simuló ránc a homlokon
gyermek szemében képzelet
- csillag mi ott írt fényjelet -
csöppnyi dallamot énekelsz
kis rigó halkan trilláz veled
megcsodálod a zöld füvet
és elsimul a csend veled
ha szökik a fagy a hó alatt
éledő ágon rügy fakad
szó-virág bont új szirmokat
kikandikál a hóvirág
tavasz
remény
feltámadás!


Csak a tenger

semmi nincs most
csak a tenger
az ég ráhajol 
a végtelennel összeolvad
ami volt is - itt most nincsen
csak a kékség  csak a tenger
narancsliget ringó csendben
kavics-  homokrengetegben
olíva-zöld szirteken álló pillanat
ultramarin fényben úszik
könnyű árnyam - semmi  vagyok -
mégis minden:
homokszem a végtelenben
zöld - kék színben 
lebeg minden
csak a csend van
csak a tenger
a hegy ormán olajfák közt
figyel Isten

(Platamonas, 2012.)


Ringató

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat

mennék utánad cipelném terhed
míg gyönyörré válna e gyötrelem
fájón is csodává nemesült sorsom
gyémántként ragyogna könnyemen
de szívem kihűlő hideg márvány
testemben kín kering vér helyett

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
ne riasszalak - nem sírok mégsem
maradjon örök a pillanat

hozzon el gyertyafény
végtelen álom
végeérhetetlen gondolat
hadd öleljelek álmaimban
hagyd hogy karomban tartsalak

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat

Nélküled

Hallgatás lopózott közénk
zongorafutam rezzent át a csenden
ólomlábakon állt a perc velünk
fáztam

könnyű cipőm szétfoszlott azóta
emlékszem
kioldott sálam ismét nyakamra tekertem
hogy reszkető testem
helyetted vele ölelkezhessen

szerelmünk emlékjégcsapjait
melengettem mikor fölsírt egy hegedű
a búcsúdal azóta zokog bennem
koldus-lélekkel hallgatom
és közben megfagyok nélküled

(Mónos Jenő grafikájára)


Végérvényes

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,
de kiszakad majd belőlem a lélek,
s ha túl késő lesz feloldozást kérni,
vétkeimért hő imát remélni,

hamis hangú szirének dalára,
bűnös magam-búcsúztatására
visszhangzik majd a siratóének,
míg ős-terhemmel az enyészetbe térek.

Még itt vagyok, még égre nézek néha,
még elbűvöl a mindenség hatalma,
még verset írok – muzsikál a szívem,

s e lágy zenéjű, különös-szép csöndben
megvallom a hálát, am’ért éltem,
bár sorsom végérvényes, érthetetlen.

Koldusének

fázik a lélek
rádidereg a hajnal
fagy vicsorog még
elűznéd melegeddel
koldus-hegedű sír fel


Áldanám
(lét-ballada)

Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,
bársony napmelegben, ringatózva szélben,
hajlongva balzsamos tengerillat-árban,
termő szerelemben sarjakat fakasztva.

Langyos harmat-nektár duzzasztott, feszített,
őseim, szerelmem, viharoktól védtek.
Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:
de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!

Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem,
elhagyottan, árván, erőtlenül védem.
November szele sír altatót régóta,
foszlik az időben Bölcseim mosolya.

Erősítsd, nagy idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez,
mióta terhemmel roskadozva élek -
sorvadó gyökerem talán újraéled!

Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem,
de mocorog még élet árvult gyökeremben:
szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének,
görnyedő törzzsel is áldanám e létet!


Elhagyottan

Gyakran álmodtam szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak mindig újra keserű,
csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer
sírva, esdekelve - vádló
miértjeimre nincs válasz
azóta sem.
Mégis, néha kapaszkodom
semmibe hajló álmaimba,
és fojtott indulattal kérdezem:
miért hagyott remények nélkül
a hatalmasnak, jóságosnak hitt
Isten?


Hóvirág-mosolyom

Nagyon fáj,
de már hagyom,
hogy felengedjen végre
arcomon
a könnyáztatta
bánatom nyomán
dacolva nyíló,
fagyos
jégvirág-
fájdalom.

Nagyon fáj,
mégis hagyom,
hogy jégvirág helyett
arcomon
kinyíljon végre
tavaszt üzenő,
fénytől éledő,
riadt
hóvirág-
mosolyom.


Merengés kávéillat mellett

            Tavasszal néha hosszan elrévedek,
a csészényi  illatos kávé felett. Hagyom,
hogy szenderegjenek még az ébredő,
beszédes gondok. Nem engedem,
hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,
meghitt csend-perceket. Vágyom,
hogy velem maradjon a Pillanat,
amíg e szelíd időtlenségben
némán vajúdó percek − immár halálra ítélten –
lassan megszületnek.
            Nézem a kávéskanalat, ahogy
a mozduló pillanattal lassú táncot lejt
a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:
mivégre vagyok? Mivégre a világ,
a nap, a felhők, színek, illatok…?
- és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.
Áldom a csendet, a múlt, jövő,
és Most – pillanatot, amelyben
- a világ parányi részeként - ember vagyok.
            Tisztul a kép, szólít a feladat:
percenként újjászületni, megélni
eljövő órákat, napokat.
Valakit mindig várni, ha elrabolta is
egy végzetes pillanat. Tenni nélküle,
is a dolgomat: vágyni újra a tavaszt,
az ébredéseket, a hajnali kávéillatot,
a hozzám hajoló, időtlen pillanatot.


Titkon búcsúzunk

„Bokraink közt már az ősz barangol”,
harmatkönnyet sírnak mind a fák,
halk neszekkel eloson szeptember,
hátrahagyva sárgult aranyát.

Homlokunkon új barázdák nyílnak,
mélyükön a bánat elsimul,
íriszünkön a tompuló fények
szelídülnek - létünk alkonyul.

Esténként, a szürke fellegekkel
elmélázva, titkon búcsúzunk:
ébredünk-e újra napmelegre,
vagy az örök télbe indulunk?

Halántékunk őszi dér-színébe
az éjek tűnő vágyat rejtenek:
foszló álmok, mézillatú esték…,
elfáradtam, Isten veletek!

(Asszociáció: Szergej Jeszenyin: Bokraink közt)


Tükre lennék

Tükre lennék tiszta mosolyoknak,
gyűjteném hosszan magamba a fényt,
visszacsillannék borús alkonyatban,
idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,
a szememben bújó ősi csillogás
emlékként  élne tűnt mosolyokban:
rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,
vigyáznám végtelen, titkos rejteken
őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,
szálló madaraknak éteri dalát,
erdők, folyók, mezők illatát.


Rekviem egy távoli karácsonyért

Nem tudom, milyen lesz
akkor a karácsony,
állnak-e fenyők fönn a bérceken,
várják-e dermedt ágaik alatt
őzgidák és riadt, éhes madarak,
hogy szűnjön a gyilkos fejszecsattogás,
csituljon végre a zajos világ.

Nem tudom, lesz-e még
hó-tiszta karácsony,
élnek-e majd szelíd lelkű emberek,
kik áhítattal várják az Isten-gyermeket,
s ha napkeleti bölcsek lépte közeleg,
érzik-e a meghitt jászol-meleget?

Nem tudom, hol talál,
lesz-e szeretet,
de ha akkor még e földön élhetek,
hálatelt lélekkel imát mormolok,
hogy szép volt élni, s talán búcsúzok:
némán „fenyőtől fenyőig megyek,
és minden fenyőt megsimogatok”.

 (Asszociáció: Reményik Sándor, Karácsonykor c. versére)


Küszöbön sírok

Nyitnám az ajtót, mindhiába,
fáradtan dől a szoba falára.
Félig nyitva áll, félig zárva,
kivénhedt, öreg zsanér-válla
rozsdától nyikorgó, ócska roncs.

Nyitnám az ajtót, és bemennék
- talán a régi illat várna -
ha a megfáradt, öreg ajtó
oldalra dőlve, de félre állna,
utat nyitva a régmúlt világba.

Nyitnám az ajtót, hosszan állnék
küszöbén az ódon szobának,
bárhogy is fájna, emlékeznék,
apámra, anyámra… − asztal várna,
megkopott széken dohos párna…

Nyitnám az ajtót, mindhiába.
Riadt pókok bérelt hazája,
fakó emlékek, kihűlt kályha a régi otthon:
eltávozottak rideg háza…
Küszöbön sírok − elhagyott, árva.

(Versillusztráció  Mónos Jenő festőművész grafikájára)


Illúzió

Álmomban olykor haza indulok
a  folyón ívelő öreg hídon át,
és összeáll a régi, szétesett világ.
A domb fölött hűen őrködő templom
a fényben újra fehéren ragyog,
hársak édes illata bódít,
míg harang szavára lassan ballagok.
Hozzám hajolnak a jegenyék az úton,
árnyukban kicsit megpihenek,
és magamhoz ölelek közülük néhány
megfáradt, ráncos kérgű öreget.
E  szelíd vidéken némán megállok
minden éledő emlék előtt
- ismerős bokrok sóhajtják kérdőn:
hová tűntek a beszédes tegnapok…?
Vezekelve hűtlenségemért,
lehajtott fejjel imát suttogok:
lelkem terhét, a maró bűntudatot
vállalt sorsommá áldással fogadom,
amiért a kedves, otthoni tájról
- legalább néha - álmot láthatok.

Úgy lesz
(levél anyámhoz)

A végtelenben sem leszel magad,
megsimít majd hálás sóhajom,
mint a szellő bércek havas ormát,
emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,
a nélküled való fagyos hiányt
áldott lelked óvó melegével
takarózva  vészelem majd  át.

Átölelve tartasz mindhalálig:
hozzád bújok - örök kisgyerek,
s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…
Dereng a fény, mégis rettegek…


Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban néha lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.


Elhagysz

Elosonsz
emlékeken át
félszeg
szép mosolyod
még közelít
de már hallani vélem
utolsó lépted
nincs semmi esély
hogy velem maradsz
mint aki menekül
– előlem szaladsz.

Lennék menedék
álom légy legalább
- időtlen pillanat -
hadd halljam egyszer még
derűs hangodat
maradj
akár egyetlen emléknek
csak ne áldozd magad végleg
a tékozló mindenségnek!

Indulsz
örökre elhagysz
hiába marasztallak
árnyad beledől a végtelen
hiány jeges csendjébe
ma sem maradsz
félek
semmivé porlad végül
minden emlék
elhagysz
álmom martaléka vagy
magamba rejtve
hiába hordtalak.


Tenyered melegét

a kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-melegét idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk rejtve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk

(Asszociáció: Ellen Nitt: Otthont adsz)

Nem értem

Ajtót nyitok, megérint újra
a gyógyszerek csípős szaga,
és átvonaglik a hűvös téren,
a kályha langyos illata.
 
A ház üres, nem lakja senki. 
Sok éve, hogy nem jártam itt.
Ülnék a hideg konyhaszékre,
de senki nincs, aki helyet szorít.
 
Nem értem… Apámat eltemették,
a Mama nem vár - nagybeteg.
Hiába kérdezem felnőtt fejjel,
a boldogság azóta hova lett?
 
Nyilall a csend - nem felel senki.
Holtában mosolyog rám apám…
Anyám is feldereng - pillanatra -
a tűzhelynél állva sírdogál…
 
Nem értem, miért nem zokogtam akkor, 
hogy így marad végleg ezután…? 
Fagyos a ház, hideg a kályha.
Egy érintés kéne, egy kézfogás…!
 
Apám szavát, mosolyát vágyom,
egy váratlan, nagy találkozást,
repítsen elérhetetlen pályán
gyermek-létembe a múlt-varázs!

(Asszociáció József Attila: Ajtót nyitok, c. versére)


Végül

Ha elfogy végül maradék erőnk,
a végtelen majd kegyesen fogad,
hol nem számít már testünk gyengülése,
és nem jegyeznek szürke napokat.

Mindenek feletti, örök álom:
testvér, barát nem lesz idegen,
békességbe merül minden lélek,
a végső, nyugodt partvidékeken.

Ha tétován is, arrafelé tartunk,
- feledve a lét vad káprázatát -
hol áhítatra nyílik konok ajkunk,

és elborít a könnyű álmodás.
Összehajolunk e kegyelemben:
megérinti lelkünket az Isten.


Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,
a tulipánok árván is boldogok?
Anyám kertjében nyílnak-e majd
- lépteire vágyva - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg
átsimogatja az alvó kerteket…
Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:
nyíljatok árváim, nélkülem, ezután…

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!
Ki fényesíti most szelíd szirmotokat?
Táncol-e napsugár a ház tövében?
Anyámra vágyom, fénytelen éjben…

Tavasz jön mégis, és a napmeleg
átmelegíti majd vacogó lelkemet,
ha anyámért sírok, és édes, jó apám
óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,
letekint az árvult kertre fény-szemük.
Csillaggyermekem már eléjük szaladt,
vigyázzák egymást, s a tulipánokat.