Anyám emléke nyár
Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.
Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.
Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,-
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.
Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.
Angyalszárnyakon
Volt idő, hogy nem múltak az évek,
ólomlábon járt a délelőtt,
csak a mama sürgött nagy-serényen
a vászonnal fedett asztal körött.
Az égre nyúló diófa tövében
a fehér abrosz lenge táncra kél,
visszatérő álomként, az éjben
kovászt érlel, és dagaszt, szegény…
Körbejárja angyalként az asztalt,
áthajol az alvó lombokon,
mazsolával hinti meg a retest,
megcsókol, én visszacsókolom,
édes illat, könnyű szellő ébreszt,
és elsuhan ő angyalszárnyakon.
Emlék
Ott ült végül az öreg karosszékben,
a főzőkanál tánca már hiába várta.
Nem mosolygott és alig beszélt,
csak néha bírta szóra fájó térdkopása.
Fényvirágot őriz az a régi váza.
Anyám szava
Én nem hallgattam hízelgő szavakra,
de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.
Csak duruzsolta hálatelt imáját,
de kisgyermekként nem értettem még,
hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig
összekulcsolt kézzel másokért?
Ha együtt várnánk néha még az estét,
csak elfognám szelíd tekintetét,
és lehajolnék némán, szemlesütve,
hogy megcsókoljam szép, ráncos kezét.
Már fénykoszorút fon az éj fejére,
imádkozom, áldást mondok érte.
anyám kezén
anyám kezén fáradt erezet…
álmomban halványuló
emlékezet röpít el hozzá
néha még
ölében a múltba révedek
én a vénülő nagy gyerek
úgy fúrom vállába a fejemet
és hullatom némán
a könnyeimet
ahogyan sehol máshol
csak anyám ölében lehet
lehetett…
amíg a gyilkos kór szét nem rágta
lelkében is az utolsó emlékeket
s ameddig álmomból
megint a valóságra nem ébredek
nagyon fáj minden ébredés
foszlik vele az emlékezés
a mama csak ül
kezét az ölébe ejti
és az ablakon át
elképzelt világát nézi
nem mesél színes emlékeket
már nem mosolyog soha
régóta nem nevet hangosan
ha megcsörren nála a telefon
csak annyit mond halkan
bánatosan
álmomban vártalak haza
de olyan hosszú volt ez az éjszaka
apám a sírban
jeges csend hirdeti
örök dalát szép igazát
anyám is már csak néha említi
otthonom azóta nincs
mama kérlek mondd el neki
ha néha érte imádkozol
üres a ház
hideg a világ nélküle ideki’
Üzenet
Csendemet
szú percegése sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
− mint selymes kezed −
megsimít, anyám.
Mindig időben érkezik,
ébren és álmomban is
az egyetlen gyógyír,
ha kő-nehéz bánat
nyomja a szívemet:
békét hoz, könnyű-meleget.
S míg felébreszt
lágyan a gyönyör'szép
emlék − a „légy jó!”- üzenet,
a szívembe kéretlen érkezett,
zord bánatnak hűlt helyén
újra békesség
és szeretet él.
Végtelen mosolyod
(LEVÉL ANYÁMNAK)
Mama! A család szíve vagy,
minden mosolyod szívverés,
de beteg a szív, dallama fáradt,
erein kihajt a szenvedés.
Tudod, a bánat dölyfös úr,
ellene nem véd erős palást,
belülről marja lelkedet,
és tort ül vad diadalán.
Mit neki szív és szívverés,
lágy karok, áldott áhítat?
Anyák éltető mosolya:
meddő könyörgés, áldozat.
Bár elhalkult a létzenéd,
hallom az örök dallamot.
Emlékeimből fényt fonok,
őrzöm végtelen mosolyod.
Bocsásd meg, Mama!
Szíved alatt melengettél,
langyos tejjel etetgettél,
édes szóval nevelgettél,
köszönöm, Mama!
Ha kérdeztem, te feleltél,
könnyeimre átöleltél,
elhagytalak - elengedtél
csendesen, Mama.
Boldog voltam, mert szerettél,
sorsom útján jót reméltél,
göröngyöket egyengettél
fáradtan, Mama.
Őrizted az égi rendet,
amit Isten megteremtett,
a szíveddel melengetted,
vigyáztad, Mama.
Lelkembe is átültetted,
ápolgattad, felnevelted.
Azt ígértem, boldog leszek,
hittük is, Mama.
Megtörte a sors a rendet,
bánat üli meg a csendet.
Temetik a gyermekemet,
mit tegyek, Mama?
Boldog én már nem lehetek,
anyák napján, virág helyett
elküldöm a könnyeimet
zokogva, Mama!
Hazudtam, hogy boldog leszek,
hogy Rád mindig csak nevetek.
Mosoly helyett a könnyeket
bocsásd meg, Mama!
(Életem első verse a Mamának,
2006. anyák napján)
Májusi ragyogás
(Orsinak- Mirára várva)
Drága kicsi lányom,
te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöpp magzatodat.
Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.
Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.
Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.
Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat
Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.
Nagyanyámnak
Ha mélyen alszom, rólad álmodom…
Kötényed illata az éjben rám terül,
lelkem bódultan a múltba szenderül,
s szaladok feléd az égi udvaron…
Göndör hajam a széllel versenyez…
lágyan simítod gyűrött masnimat,
s míg csókolom arcodon a ráncokat,
álmomból sós könnyeimre ébredek.
Ahogy a boldog álom elsuhan,
elsietsz megint az égi réteken,
helyettem hosszan ölel a végtelen,
s lábad nyomában fényvirág terem.
Isten közelében
Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen:
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében
Éppen elértem gyűrött
szép kezét
de villám hasította szét az
égbolt kristályüvegét
és sötét lett hirtelen
vaksötét
Gyengülni kezdett a
bársonyos kéz
szorítása lassan engedett
körben a csillagfény kihunyt
a sápadt Hold nagy kerek
arcán valami sötét
szégyenfolt-féle gyúlt
Talán egy felhő vonta rá
leplét félve… sohasem
álltam így a közelében
soha nem láttam a Holdat
ily sötétnek…
Rémülten a gyászos lepel
után kaptam
nyomában rám hullt a
fényes hajnal
sokáig rettegtem
a fényre-ébredésben
Csak akkor múlt el
szörnyű rettegésem
mikor megláttam Istent
anyám közelében.
Nem sejtettem
Ültünk az estben, mély, sűrű csendben
búcsúzott éppen lopva a nyár.
Szeliden kutató szemmel nézett
hosszan az égre, s vissza rám anyám.
Két kezét szorosan az ölébe zárta,
és átmelegített a gondolat:
megpihent végre, végre, a drága…!
Micsoda ritka, boldog pillanat…!
De mintha valamit titkolt volna:
a fájdalom-gyötört ujjakat talán,
vagy a bánat-mély barázdákat
görcsös kézfején, homlokán…?
Még nem sejtettem: csillagfény járta
halálos táncát a szembogarán.
Úgy lesz
(búcsú)levél a Mamának
A végtelenben sem leszel magad,
megsimít majd hálás sóhajom,
mint a szellő bércek havas ormát,
emlékeinket úgy cirógatom.
Ha fázom néha, téli ébredéskor,
a nélküled való fagyos hiányt
áldott lelked óvó lepelével
takarózva melegítem át.
Átölelve tartasz mindhalálig,
én hozzád bújok - örök kisgyerek,
s úgy lesz minden - mintha nem is félnék…
Dereng a fény, mégis rettegek…
Tavasz jön
Tavasz jön, és én arra gondolok,
a tulipánok árván is boldogok?
Anyám kertjében nyílnak-e majd
- lépteire vágyón - sárgák, pirosak?
Tavasz jön megint, és a napmeleg
átsimogatja az alvó kerteket…
Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:
nyíljatok, árváim, nélkülem, ezután…!
Tél elől bújók, büszkék, dacosak!
Ki fényesíti majd szelíd szirmotokat?
Táncol-e napsugár a ház tövében?
Anyámra vágyom, fénytelen éjben…
Tavasz jön mégis, és a napmeleg
átmelegíti vacogó lelkemet.
Ha anyámért sírok, édes, jó apám
óvó lelke ölel majd takarót reám.
Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,
letekint az árvult kertre fény-szemük.
Csillaggyermekem már eléjük szaladt,
vigyázzák egymást, s a tulipánokat.
Szomjúság
inni adtál a madárnak
pelyhes csibének cicának
vasárnap arany levessel
oltottad mohó szemekkel
tűzhelyed fölött ácsingó
éhes két kicsi pulyádat
forrásvíz került apámnak
friss sarjú tyúknak kacsának
túlérett gyümölcsből pálinka
szőlő nedvéből borocska
áldott emlékű kaszások
ajkára nótát varázsolt
kíváncsi fülünk a dalt itta
szájunk a pohárra tapasztva
csodálkozott a világra
míg fényesült a víz titka
szomjhalál rontott a patakra
rátört a tátogó halakra
a vénülő folyóhoz kijárva
gondolok apámra anyámra:
örökre elszállt madárkák
erőtlen ajkatok vizet várt
kiszáradt sóhajú angyalok…
nektárt az égből koldulok
Emlék után
Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.
Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.
Álmomban én is lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.
