Gősi Vali
Az öröklét negatívja
Bocsáss meg, Uram,
hogy nem vagyok méltó hajlékodba lépni,
lelkemet viseltes rongyokban
színed elé tárni.
Lábamon szakadt szandál,
tenyeremet akác tüskéje szúrta át,
míg kaptattam feléd az ormokon
– megfáradt szolgád –
hogy hallva a szférák titkos énekét,
megfejtsem a jelet;
mit üzennek a rég angyallá vált égiek,
hogy áhítattal megkövesselek,
és pőre lelkemet kiterítsem eléd.
Ó, Uram!
Ha terhedre nem vagyok,
hallgasd meg könyörgésemet,
segíts élni még, áruld el a létezés
végső rejtelmeit, hogy az ég ezüstjén
átszűrődjön a remény; az öröklét negatívja.
Tégy csodát, Uram!
Leheld életre szeretteim,
és lélegezzenek szüntelen
apám, fiam szerelmei,
az örökzöld fenyvesek, mind
– általad!
(Vehofsics Erzsébet fotójához)
*
Gősi Vali
kalácsbélbe lényegült
… hol van a régi tűz, a lobogás?
Hová tűntek az angyalfényekben játszó,
meghitt, családi esték, a kacagás,
a sültkrumpli-illatú vacsorák?
Hová lett az együtt-szívdobogás,
amikor a vége-nincs téli szürkület is
mesés izgalom volt, csupa varázs,
és hol van a kályha mellől áradó,
fáradt ráncokból újraéledő örök-mosoly,
a kalácsbélbe lényegült kincs,
a bölcs, arannyá érett, tiszta szó…?
A csorba csésze mesél ma arról,
hogyan szólt az a hajdanvolt,
gyönyörű altató…
*
Otthonra találni
Néha elképzelem, milyen lesz végül
aranyló búzamezők felett
olyan magasan szállni,
hogy meglátom magunkat
a horizont égszín tükrében.
Talán úgy lesz, mintha soha,
semmi fontos nem történt volna még;
mintha örökké tartana ez az ölelés,
ez a végeérhetetlen szárnyalás,
és egészen mást jelent a szó is;
otthonra találni valaki szívében,
és bátran kimondani: végtére
semmi ok nincs a rettegésre...
Sohasem vágytam még így a fényre,
jó lenne megtudni végre,
*„Milyen lesz az a visszaröpülés”
a határtalan, ferde labirintuson.
*Pilinszky János - Egyenes labirintus
*
Gősi Vali
Angyalok sírnak
Lassan hitem is elvetél,
talán megbocsát az Isten;
pokol a lét köröttem,
fénytelen, sötét itt minden.
Angyal sem él képzeletemben,
csak bűn és félelem jár
karöltve, feslett-cédán,
évre-év borul, foszlón, némán,
az Idő zordan átlép
a világ ártatlan kínján.
Fekélyes lábnyomán
− mint kéjsóvár átkozott
tiltott vágy után −
oson a világ dúlt szégyene.
Feloldozás helyett gyötrelem
feszül meddő lelkeken,
– mint száraz fűcsomók –
haldoklunk megperzselt réteken.
Sivár, már-már élettelen
túlélő csupán az ember
a kihűlt, lélektelen földrészeken,
egymásnak mind idegen.
Üresen múló nappalokra ájuló,
örök éjszakák várják,
hogy a gyászos szürkületben
együtt járják a lét halálos,
lassú, végső táncát.
Föld és ég jajong velem;
minden reménytelen,
élettelen, halott tetem.
Ha néha mégis
angyalokról álmodok,
csapzott szárnnyal,
némán mind zokog,
egy van csupán, ki biztat még,
és felém mosolyog.
*
Gősi Vali
Élni először
„Látni a földet, látni, csak egyszer,”
mielőtt végül majd betakar,
mint langymeleg hajnalon,
párás ajakkal,
szerelmes csókkal a hitves akar.
Látni a hajnalt, inni, csak egyszer
szomjasan,
hosszan a fénysugarat,
mint reggel a friss tejre
vágyik a gyermek,
kit anyja ölében a fény betakart.
Látni a csillagok éj-ragyogását,
Hold búcsúját,
ha majd az ég-sátor
rám borul végül,
nagy éjjeli csönddel, de
„élni először itt e világon!”
Idézett sorok: Kosztolányi Dezső, Harsány kiáltások tavaszi reggel
*
Gősi Vali
valószerűtlen
már hiába várom
azt a magasztos pillanatot
amikor újra bekopogtathatok
és te kendőzetlen örömmel nyitsz ajtót
a sápadt fényben felragyog
valószerűtlenül szép mosolyod
és olyan félreérthetetlenül őszintén
dermed arcodra a csodálkozás
az a boldog gyermeki ámulat
mintha kartonból kivágott
marionett-játékosként
lépnél pódiumra aki életre kélve
feltárja végre
titkolt valóságát
már hiába várom
azt a magasztos pillanatot
amikor újra bekopogtathatok
az ajtó végérvényesen zárva
*
Gősi Vali
Te vagy
*„magad vagy kit restellsz összerakni
s a tépett dallam lépte belőled szakad ki”.
– Radnai István –
Te vagy, ki úgy érzed,
vétkeid, feledhetetlen múltad,
bűneid, száz kudarctól halott céljaid
furcsa, megvénült rabjaként
rég' halott ősök emléke vonszol
bezápult, bomló, halódó sorsból
a remény alig-villanó,
gyér fénye felé!
Te vagy, mégis,
ki másoknak fényt adsz,
ha mosolyra váltod könnyeidet,
és fejed a földről a végtelen égre
– fohásszal értük –
fölemeled!
*
Gősi Vali
Rejtőző
Hányszor érezted: nincs tovább,
eltemet ez a vad világ!
A csend-vajúdta halk remény
felvillant mindig: van esély,
és valóság lesz a végtelen,
ahol semmi sem reménytelen;
könyörülve a dúlt életen eléri
gyengülő kezed
valami égi hatalom,
s úrrá lesz végleg
a vadakon: felemel, oltalmaz,
elrejt tenyerében.
– Asszociáció Keresztury Dezső: Valaki tenyerében –
*
Gősi Vali
tejfehér
magasztossá szépül
a táj a délutánban
földig hajol az ég a tó fölött
a tejfehéren átragyog a béke
s én meghajolok e fönség előtt
*
földre hajol
magasztossá szépül
a táj a délutánban
földre hajol a fény a fák alatt
ágaik közt átragyog a béke
s én lehajolok e fönség előtt
*
Ó, hol van
a derengő gyermeki béke
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
az ébenfekete éjszaka után
mikor a derűs hold jeges udvarán
áttör a félszeg hajnali pír
most tűnik a fényben, és rettenetes
a pirkadó reggeli ábránd
felhőkhöz bújik a foszló tündéri vágy
és vijjogva szálló madárraj húzza tovább
a tűnő ezüstös álmot
(A veronai autóbuszbaleset áldozatainak emlékére)
*
Oltárcsend
egy felém hajló fénysugárhoz simulok
megidézett sziluetted körberajzolom
aranyló búzaszem – hullsz elém
megéledsz szívemen; oltárcsend ünnepel
fénytörés villan szembogaradon
a ragyogástól
a lélegzet eláll…
*
Arany az emlék
Még csorog a gyász a szívemen,
de arany az emlék, mint a méz,
megédesült a szenvedés,
a gyötrelem szelíd-fehér.
Még moccan a könny az arcomon,
csillaggá lényegül, elpihen,
enged a szorítás, s a bánatom
valami szép csönd kíséri el.
*
Csillaggá csókoltalak
Voltál
az áhított,
édes teher,
gyönyörű kínban szült varázs…
Öleltem pöttöm testedet,
míg csitult
a lármás sírás.
Hozzám
hajolsz ma
a végtelen,
hűvös-kék felhőkön át;
csillaggá csókoltam lényedet,
fényem vagy,
vigasztalás.
https://www.gyoriszalon.hu/news/12837/66/Csillaggyermek
*
Gősi Vali
Suttogó áhítat
aranyló májuson álmodom veled
méz-illatú ölelésedbe burkolózom
fehér falak között imbolygó
árnyékod nyomán
suttogó áhítat szól; hálaimád
értem
másokért
holt lelkekért
bársony ráncaidon végtelen béke
igazgyöngy érik örök könnycseppeden
tenyereden az érdes kapanyom
szelíd völggyé simult
fakó arcodon pompás rózsa nyit éppen
– én küldtem neked
árva gyermeked –
s ahogy haladsz felém át a fényeken
ámulva köszönöm ÖrökLétedet
életemet
*
