Gősi Vali: Csak szeretni (Válogatás)

Megszerettelek

Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem, -
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot...
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege...
Szerelem ez, tudom, - múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul, - várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj...!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.

Asszociáció Z. T. lírai soraira:

"Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben. Beköltöztél oda. "

Szállnánk szabadon

ha ugyanúgy
ahogy a réges-régi ősz
első éjjelén
halkan
hajnalt
lehelnél
derengő szememre
s a kelő nap fényétől
bársony-
meleg kezed
lágyan simítva
ugyanúgy
ébresztgetne
bánatunk köddé válva
tűnt álom lehetne
repülnénk
együtt
szállnánk
szabadon
újjászületve
ahogy a régi őszön
suhannánk hosszan
egymást ölelve
amíg a fényből
talán
egy angyal
ugyanúgy
felénk
integetne

Gyöngéddé érik

Szeretlek, te örökifjú kedves,
mint forduló föld a lét tavaszát,
- hűs szerelmének újult magzatát -
ha hó alól már élni ébredez`.

Őrzöm azt a megfoganó percet,
mely értelmet ad, mint az anyaság,
és átörökít, mit az ifjúság
- ál-örömökért, olcsón - elenged.

Nem hagyom veszni, mi érték, soha!
Sorsom maradj, mely bármily mostoha,
átlényegül, ha őszintén ölelsz.

Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,
mint lankává szelídült meredély:
átörökítem, ha viszontszeretsz.

Szökevény szavak

Elszöktek

ajkunkról a legszebb szavak;

szeretni úgyis csak csendben

szabad.

Nem kell a szó,

a vallomás, jó ez a meghitt

némaság, mikor a legszebb gondolat

borzongva  életre kél!

Ragyog a pillanat … Igen!

Szeretni így szabad: törékeny

hallgatásban összeforrt ajkunk

bársonyában  csupán a csend

marad:

szökik a pillanat,

elszöknek ajkunkról is

a legszebb szavak.

Azt hittem

Azt hittem, jól szerettelek,
hogy meghaltam volna nélküled,
de túlbecsültem önmagam,
hiába volt a jelszavam, hogy:
szeress, ölelj, ha élni vágysz,
akkor is, ha halálra válsz,
ha szíved-lelked már tetszhalott,
és érzed, a vágytól összerogysz!
Elhagytál mégis, egy másikért,
hamis szerelem-himnuszért.

Talán rosszul szerettelek:
nem hitted hosszú hűségemet,
de te sem szerettél, valld be hát,
elbuktunk minden iskolát!
"Ki kérte forró haragod?
Szeretni ki bujtogatott?"
Nekem hazudtad önmagad,
s a másiknak adtad magadat!
Rettegés volt hamis életed,
hogy élhetnék tisztán is,
nélküled!

Hát szíven talált most végzeted,
bár velem telt gyáva életed,
betegre martad szívemet!
Hiába ámítasz, hogy szeretsz,
búcsúzzunk, indulj, elmehetsz!
Mesterkélt, hamis szenvedély,
ami utadon elkísér:
féltékeny, gyűlölt haragod
vidd a másiknak, te bolond!
Ne szóljunk! Jobb, ha hallgatunk,
s bűnünktől
összeroskadunk!

Múlhatatlan

szabálytalan rondó

Örökbecsű, gyönyörű valóság
minden egyes ébredés után
emlékekre révedni veled:
nekivágni hegygerincnek, szirtnek,
és úgy szárnyalni, mint a sasmadár.

S míg talpunk alatt ott hever a táj,
gyermekkori álmunk újraéled:
feldereng a könnyharmatos nyár,
múlhatatlan szerelmünk emléke -,
búzamezőnk, mit learattunk már -

majd izzó fényben finoman elillan,
s mint a pernye égett szaga, száll...
Felszárad a könnyünk a nyomában,
de minden újabb ébredés után
nekivágunk hegygerincnek, szirtnek,

és úgy szárnyalunk, mint a sasmadár.

Illatod őrzöm

"Vállamra ömlik a langyos végtelen."
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.

Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben,
mint halk, finom rezgés, éteri zene,
légies árnyékként tűnsz fel a fényben,
táncolni volna még érdemes veled!

Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel
halkul a zene, és elnyel a fény,
foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,
"mintha azzal is több volnék nélküled."

Evokáció: Mészáros László, Utolsó érintés

Széthullt szirmok

*"Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be."
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
Fáztam, pedig pattogott a tűz a kályhában.
Az ablakból távolba meredő homályos
szemedet láttam, és a cikázó fényt
fakó arcod körül.
Csillagok fénye járt búcsútáncot
könnyeid nyomában, és a bíbor virág
a földre hullt remegő kezedből.
Az ajtón túl dermedten, némán álltam,
és hiába nyúltam érte. Széthullt
szirmokat vitt a szél utánad...
*"Mikor nem látsz, felsírok érted."

*Evokáció, Faludy György: Szerelmes vers.

Szeretnélek

Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!

Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.

Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor először
egymás szemébe néztünk!

Tűzliliomok égtek

Emlékszel?
Tűzliliomok égtek a kertben
kezedért nyúltam lassan
a beszédes csendben
meglapult egy maroknyi vallomás
félszeg gondolat feleslegessé váltak
akkor a szavak csak egyetlen
halk mozdulat volt
ami fontos maradt a szótlan estből:
egymásba font kezünk kerekre forrt
majd lomhán elnyúlt árnyéka
ami sokáig mozdulatlanul
megbújt a hintaszék alatt
aztán jött az a különös pillanat
a holdfényben megláttam újra
lángoló arcodat
szemed tükrén a fény cikázva
hirtelen átszaladt.
Tűzliliomok égtek a kertben
a csillagok alatt.

Wordsworth, William (1770-1850) TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK c. versére

Ezüstös őszünk

"Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem."

Sétáltunk lassan a Szajna partján,
aranyló avar sírt talpunk alatt,
áldott fénnyel ölelt a nap, s te is, -
soha így, huszonöt évünk alatt.

Nem számoltuk ott a múló órát,
de esténként fájt, hogy elmúlt a nap,
álmodtunk éjjel még sok-sok évet,
s arról, hogy jön még sok boldog tavasz.

Ez volt utolsó ezüstös őszünk,
s egyszer jött még el a kéklő tavasz,
aztán a másik aranyló őszön
gyermeket sirattunk a lomb alatt...

Folytassa pályázat - Az idézet Ady Endre: Párisban járt az Ősz című verséből való.

Ha lenne egy dal

Lennék fa lombja

ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág

és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá

s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna

ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled

A búcsú elé

Legyen ma ünnep,

sírni is szabad,

törje meg csöndünket

az utolsó,

közös akarat!

Szeress még nagyon,

mielőtt magamat adom

a végtelen ölének:

emelj föl, szoríts,

egyedül nem bírom

tartani magam,

erőtlen törpeként

nem törhetem át

a csönd- kovácsolta,

óriás falakat.

Ha elválnak útjaink

úgyis leomlanak.

Tenyered melegét

A kezedet vágyom

tenyered melegét

kezemre hajló érintésedet

otthon-illatát idézni a múltnak

ledobni lelkünk tépett rongyait

kiteríteni takarónak

szerelmünk féltve őrzött titkait

felbátorodva a pőreségen

keresni tiltott fényeket

levetni közös bánatunkat

feledni gyászos sóhajunk

mámoros lélekkel

összehajolva

egymásba olvadó

kéz legyünk!

Ha örökké

parafrázis

Shakespeare XIII. Szonett

Bár örökké együtt lennénk, mi ketten,

S élhetnénk addig, míg a Föld forog.

Ám harcoljunk közelgő végünk ellen,

És áldozzuk fiunknak aranyunk.

Kölcsön-életünk így lesz végtelen

élet, s ha majd testünk végsőt hörög,

Újjászületnénk létében, s a szerelem

Édes másunkban maradna örök.

Van-e, ki minden kincset veszni küld,

Ha a kincs örökéletű, és majd

Harsan a zúgó taps és égi kürt

Hallik: mi a végzetes vesztes dal?

Ó, ha te hinnél, drágám, mint apád,

Fölnézne majd e gyermek is terád!

2008

Shakespeare

XIII. Szonett

Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
Készülj gyorsan közelgő véged ellen
És add át másnak édes alakod.

Kölcsön-szépséged így lehet örök
Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
Újjászületnél s édes gyönyöröd
Édes sarj nyerné egykor örökül.

Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
Ha hű gond megjavíthatja, mire
Felzúg a tél viharos szele, vagy
A halál örök, fagysivár dühe?

Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
Hadd mondja ezt a fiad tereád!

Végleges

Szemedbe nézek, és magunkat látom:

egyek vagyunk örök ifjúságban.

Múló időt rejtenek a ráncok,

dacolunk a leskődő halállal.

Minden szépség, jóság, ami a tiéd,

ékesíti az én kincses szívemet.

Egyek vagyunk, s ha lángunk együtt kiég,

mit számít, ki volt valaha öregebb?

Maradj csak féltő, ahogyan én vagyok:

magamat adom, érted létezem.

Tudd, hogyha mégis előtted halok,

holtamban is féltve őrzöm szívedet.

Hogy is tennéd, hogy tőlem visszavedd:

szövetségünk örök, döntésünk végleges.

(Parafrázis: William Shakespeare – XXII. Szonettjére)

William Shakespeare

XXII. Szonett

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,

Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;

A te ráncaidat kell észrevennem,

Hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,

Ékes köntösként fedi szívemet,

Mely benned él, mint bennem a tiéd;

Hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen

Én vagyok, nem magamért, de teérted,

Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem

Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:

Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

Ford.:  Szabó Lőrinc

Számadás

Mióta mondod: nincs időd…!

Elköszön a nyár, nyomában ősz,

és megint fehér világban kergetőz

milliárd fagyos hópehely,

szavadat jég-csendbe rejtve el.

Tavaszig megint elmarad,

hogy átkarolod vállamat.

S ha csendedet néha megtöröm,

magadba rejtve gondodat

elsietsz: mindig van fontosabb.

Hallgatag maradsz soká, rideg,

s míg átdidergünk éjeket,

sötét ablakunk megfakult üvegén

újra  kinyílik a villanó

jégvirág-remény.

A hirtelen olvadás alatt

a csendben percenik szavad:

becéző megint mindegyik.

Szemedben gyémánt-könny gyűlik,

s mire „est borul a késő mára”,

meleg karod hív számadásra.

*Szádeczky-Kardos György: Nincs időd

Nélküled

hallgatás lopózott közénk

zongorafutam rezzent át a csenden

ólomlábakon állt velünk a perc

fáztam

– könnyű cipőm szétfoszlott azóta –

kioldott sálam ismét nyakamra tekertem

hogy reszkető testem helyetted

vele ölelkezhessen

a búcsúdal

azóta zokog bennem

koldus-lélekkel hallgatom

és közben megfagyok nélküled

(Mónos Jenő grafikájára)

Féltelek

(Pillangóhatás)

Bársonypillájú csöndünkre mára
ráterült a világ súlyos, süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz a régmúlt világba,
amikor beszédes volt szelíd tekinteted:
de meghitt hallgatásaink helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett – hatalmasak,
akár a kék hegyek – és én féltelek,
mert e zajos némaságban
nem hallani a szívverésedet!
A világ hatalmasra tárult, köröttünk
csendek üvöltenek, és viharos,
orkán erejű, vad szelek hajtják
a tébolyult,  megvadult
lepkékként verdeső, hajdan szelíd
szélkerekeket.
Mondd, Uram!
Mit tehetek, hogy elviseljem
e rémületet?

A Pillangó-hatásról gondolkodva – Dalí képe előtt. (The Butterfly Effect),

„Ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában.”

Fázom

Szelíden kopogtat

ajtónkon a csönd,

mindhiába.

Kettőnk összezárt,

magányos gyásza

lassan öl,

de nincs gyógyír

a végérvényes árvaságra.

Nincs menekvés!

Bezártam magunkat  

zajos magányba.

Szoríts magadhoz!

Fázom!

Hamvadón

Jó volna hosszan, derűsen élni,
sokáig együtt maradni veled,
ám lassan tőled is búcsút veszek,
mert nem tudok már lobogva égni;

más lettem, kedves, homlokom ráncos,
bánattól fásult, torz a mosolyom,
már önmagamtól is távolodom,
mint párjától a vénülő táncos.

Derűsen, hosszan élni volna jó,
de köröttünk halkan pereg a hó,
búcsúzó falevelek hullanak.

Nem tudok én már többé lángolni,
csak hervadt virágként elhullani.
Emlékeink perzselt, ősz-aranyak.

Nem változom

(álom, közhelyekkel)

Tudod, én már sohasem változom,

maradok önző, és makacsul

ragaszkodom lelki kincseinkhez,

s hogy együtt nemesedjünk általuk,

reményeinkért magamat

áldozom.

Hiszem, hogy miénk marad minden,

mi egykor veszni látszott,

ha ölelve-sírva temettünk is

gyermeket  − vele jövőt,

reményt, boldogságot.

Hiszem, hogy elkísér majd végül

sok fontos emlék, ha fázós nappalokra

nem jönnek vissza soha már a lázas,

nyári esték, és örökre búcsút vesznek

az őszi égen húzó, mélykék

füsti fecskék;

ráhajolva az álmodó földre,

együtt olvadunk a mindenségbe,

így tűnünk el időtlen messzeségbe,

de mindenütt leszünk: a végtelenben is

szerelmet hirdetünk.

Veled

Tengervízként áradsz a szívembe,

belém simulsz, elvegyülsz velem,

s én aranyló parton, homoktengeren

megrészegülve hullámzom

veled.

Egymásba fonódunk  hosszan, szeliden

ránk hajol a végtelen, alázatos kék ég,

ujjaid ívében napsugár remeg,

homlokod ráncain boldogság

pihen.

Egyszerre valóra válik legszebb álmunk:

a selymes hullámok míg elborítanak,

hűsít, ringat a vágy, és érzékeinken

beteljesül végre a tiszta

szerelem.

a pillanat

szél hangján sóhajtó

szerenád

felsíró dallamok

ősz-arany verssorok

csók-emlék

nyári láz:

vacogó vágy ma

a vén ég alatt

ahol egy kósza csillag

- úgy mint akkor -

fényt csókol arcodra

eléd hull

s álmoddal

örökre

továbbszalad

*Szerelmi álmok

Ha valaha még újra visszatérnek

a holtig vágyott, szép szerelmi álmok,

ha meglelem is: csak versekben, dalban,

s ez álomban már végleg maradok.

A zene az, a vers dallama nékem,

mi szeretni holtamból is visszahoz:

szeretlek, bár néha kínnal égetsz,

félek, a lidérces álom eloroz.

Sorsomnak örökké része vagy már!

S ha fáradtan majd halni vágyom én,

s szerelmemért csak koldus-érdem jár,

ringasson dal, vers, tűnt szenvedély!

Öleljen lágyan, halkan a zene;

e ritmus legyen szerelmünk teteme.

* Liszt Ferenc, Szerelmi álmok (Asszociáció)

szelíd ölelésben

lángra lobbanni

szelíd ölelésben

égni észrevétlen’

narancsszín fényben

egymásba olvadni

hamvadó vágyban

megperzselődni

ködös félhomályban

egyazon dallamú

halk szívdobbanásban

megsemmisülve

álomba merülni

tavasz-éledéssel

újra felébredni

élni

élni

élni

a búcsú elé

legyen ma ünnep

sírni is szabad

hogy megtörje

csöndünket az

utolsó

közös akarat

szeress még nagyon

mielőtt átadom magam

a végtelen ölének

emelj föl szoríts

egyedül nem bírom

tartani magamat

erőtlen törpeként

nem törhetem át

a csönd-kovácsolta

óriás falakat

ha elválnak útjaink

úgyis leomlanak

A hűség dala

(elképzelt dallam)

Majd álmaidban visszatérek néha,

mint édes emlék, múlthozó varázs…

Az ajtó nyitva áll, te vársz rám,

s én ég-selyemben suhanok feléd.

Besüt a hold, ezüst csillagéjben

táncra nyújtom újra két kezem,

a régi, kedves dallal üdvözölsz majd,

álmélkodva érkezésemen.

Átölelve tart’sz e fényes éjen,

lélegzetünk egy ütemre kél,

pirkadatkor búcsúcsókot rejtek

egy bársony ránc mögé az arcodon.

Meglelsz minden hajnalébredésben,

mosolyodban ott rejtőzködöm,

visszatükröződöm szemed fényén,

- hűséged e dallal köszönöm.

Tavasz-pillanat

Rigópár ült ma a parkban,

boldogan trilláztak a fán.

Napsugár táncolt a tavaszban,

egy szirmát bontó ibolyán.

Csak álltunk a pillanatban,

s - ahogy a földre az ég -

rám hajolt kedvesem karja,

és néztük a rigókat még…

fagyott remény

ha hűvös visszhang marad

egyszer

minden

szép szavad
ha csírájában elhal benned
a félénk gondolat
ha állni látszik a szótlan est
és a pillanat
könnyű fátyla
rezzenetlen
s minden mozdulat
megdermed
mi élni rezdül
becéző szavad
sem születik soha több már
elvetél
s magad
e néma jeges ürességnek
fagyott foglya vagy
csak állsz hosszan e jégidőben
dermedt rab
maradsz
mégis
felém
vonszolod majd

végül

magadat

[Hamvadó]

Mit ígérhetnék neked,
mit adhatnék,
ha kihunyó fényemet
úgyis elborítja majd
a gyilkos vég?

A sötét rettenetben
hiába emelem az
ég felé tekintetem,
nem titkolhatom
félelmemet, hogy tiszta
szívvel itt élni már
nem lehet!

Végül forró tűz éget,
porrá és hamuvá leszek
– magunkért, érted –
és hamvadó fényvirág
fakad a szívem fölött,
neked.

Álmodom veled

Újra és újra rád csodálkozom,

ha átszelve az éjsötét eget,

megérkezel, és újra hallhatom

a hangodat, és álmodom veled

egy ringatózó, régi dallamon.

Mint napmeleg, tar jegenyesoron,

találkozásunk új reményt teremt,

és árad a fény fáradt arcodon,

míg lebegünk a valóság felett,

fénytörésben, kék selyemszalagon.

És tenyeredhez bújik homlokom,

átkarollak; csöndünk végtelen,

s e végeérhetetlen hajnalon

a fénykapun túl árnyék ténfereg,

s én tövis-szúrtan vért harmatozom.

Önző ölelésben

Azt kérded, miért, hogy tövisként szúrok,

szememből miért csak vád lobog?

Érzem, ha mégoly szorosan ölelsz is,

csillagfény-távol a mosolyod!

Tudod, sem hatalmas,

sem csillag nem vagyok,

felelni is csak félszegen tudok:

elakadt szavaid hűvös csendje,

szemed átható tükrözése,

fél-ölelésben rejtőző csókod,

belém ívódott kétkedések;

repülni vágysz, de magadat félted!

Félek én is, ha repülni hagylak,

nem állhatsz ellen a csillagoknak,

elszöksz majd örökre, rab madár,

és azután hiába vágyom már,

hogy egyedül enyém maradj!

Harcolok érted, s te szelídíts meg,

ahogy a Kisherceg számára is

csak az egyetlen rózsa szelíd,

mely csupán neki virít!

Kérlek, fogolyként tarts rabul,

míg szerelmünk önző

halálba alkonyul!

Sorsom lettél

Tenyerednek

hűs rejtélye

bársony-melege

meghittsége

hosszú hűséged erénye

hallgatásod

– néma vétked –

feloldozás szép estéken

karjaidban

ölelésben

folyton termő

szerelem

sorsom lettél:

kegyelem!

Titkon búcsúzunk

(Evokáció, Szergej Jeszenyin: Bokraink közt)

„Bokraink közt már az ősz barangol”,

harmatkönnyet sírnak mind a fák,

halk neszekkel eloson szeptember,

hátrahagyva minden aranyát.

Homlokunkon új barázdák nyílnak,

mélyükön a bánat elsimul,

íriszünkön a tompuló fények

szelídülnek, létünk alkonyul.

Esténként, a szürke fellegekkel

elmélázva, titkon búcsúzunk;

ébredünk-e újra napmelegre,

vagy az örök télbe indulunk?

Halántékunk őszi dér-színébe

az éjek tűnő vágyat rejtenek:

foszló álmok, mézillatú esték,

elfáradtam, Isten veletek!

*

Szergej Jeszenyin

Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Ford.: Rab Zsuzsa)

Égi ölelésben

*“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,"

szomjazó szívem éltető forrása,

eláraszt ez a mámoros szenvedély,

napfény vagy; harmatos ég ragyogása!

Álmomban is hívlak; fényárban látlak,

maradsz a végtelen tündöklés nekem,

fénytestű lényként holtamban is várlak,

szolgállak időtlen, örök kedvesem!

Dajkállak, mint anya édes gyermekét,

magasztos mosoly dédelgeti lelkem,

nem kell más, ha a menny édes ételét

nekem áldozod; majd megosztom veled!

Hallatlan kincs vagy, mindenem, e létben,

s végeérhetetlen égi ölelésben!

*Evokáció: Shakespeare, LXXV

Shakespeare

LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

*

A csönd mögött

leült közénk a némaság

néztük a tengert órákon át

hallgattunk hosszan

amíg a víz fölött

fátyol-fénnyel ránk köszönt

az ébredő nap

a lehajló ég alatt

időtlenségbe költözött

velünk a csönd

a fodrozó víz fölött

eltévedt dallamot

sodort felénk a szél

megtört a csendvarázs

fölöttünk lángolás

vakító hajnalfény derült

félszegen dalra kélt szívünk

boldogan táncra kelt

velünk a régi nyár

súlytalan álmodás

valóságos varázs

különös szárnyalás

a parti homokon

szerelmes-fiatalon

táncolt velünk a fény

körben a víz fölött

tükröző nap mögött

titokban elbújt

majd megszökött

a leskődő csönd

2011

Mégis

*"és mégis
ma is"
eltölt a büszkeség és hála
micsoda összhang volt a szavakban
mikor könnyedén kértél
maradjak nálad egy éjszakára
akkor még
meghittség simult
a Pillanatba
kék volt a csendünk
hasonlított a tavaszra
és a kora-nyár illatára
*"és mégis
ma is"
– micsoda különbség! –
még eltölt a büszkeség és hála
de néha átsírom utánad az éjszakákat
próbálom elűzni a maradék vágyat
a házból ahol átlényegült a csend
a színek mára
kihunytak utánad
ez már a nem titkolt bánat
a jégmadár
dermedt akarása

Kibomló tavaszon

A lényeget kutatom
fáradt szép szemedben

a gyöngéd féltést
aggódást keresem
a lángot fürkészem
a hirtelen lobbanót
felvillanó vágyad
amint tovaszáguld
fut a napfény elé
csendesült örömmel
mint bogár a réten
fűszálak tövében
vagy mint madár szálldos
fodros felhők között
a hajnali égen

a szemedet fürkészem
kibomló tavaszon!

Beleégünk

Ahogy eltűnt a nap a bíbor égen,
a szemedet idéztem vissza éppen,

kerestem fénytöréseit,
és a jó csönd lassan visszavitt
abba a régmúlt, színes világba,
amikor még boldogan mosolygott
rám a sárga,- a nárcisz bájos,
szégyenlős virága, és a liliom
büszkén, hófehéren hajladozott
a déli szélben, és kék volt az ég,
és zöld a tenger, és fénylett a nap
már korán reggel, az utca megtelt
emberekkel, (akkor még mind fölfelé
néztek, mosolyogtak és sohasem
féltek), hiába jött el a sötét este,
a bársony égen mind boldogan leste,
ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,
és belefesti az éjszakába – szórja némán,
szerte a világba – narancs és zöld
színeit, szívünkre vörös fényt terít,
alája bújunk, és reggelig lelkünk
a fényekkel megtelik, és kék lesz
minden, zöld és sárga, és beleégünk
az örök világba.

Követlek öntudatlanul

„Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,”
lehet, hogy már halott vagy,
vágyaim kihűlt teste.

Az is lehet, hogy jobb ez így,
talán már sohasem látlak,
élek nélküled,- mégis veled:
te álomkép, én titkos társad.

Végül talán majd elfeledsz
örökre te is engem,
nem érdekel, hogy létezem,
vagy kinőtt a fű felettem.

„Napokra elfeledtelek,”
azt hittem, úgyis vége,
amíg egy éjjel elhozott
valami furcsa kényszer.

Követlek öntudatlanul
azóta álmomban, s ébren,
mint anya óvja gyermekét,
vigyázlak nappal, éjjel.

(Evokáció: Pilinszky János
Miféle földalatti harc című versére, és Bodó Richárd, Követlek, bármerre mész c. fotójára)

Talán

Talán egy színes festmény a lét csupán,
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek…
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.

Talán való az álom, hogy nincs halál…
Talán a sötétből hajnalpír fakad…
Talán halott szerelmek élednek újra…
Talán az angyalok szemében, aranyló reszketéssel
megcsillan most a Nap…
s nyár csókol, szél dalol tavaszt.

Talán még visszatér a tűnt varázs…
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad…
Talán éled halott szerelmünk újra…
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs.

Talán a fagyos, hófehér táj is álom…
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom,
s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!

Alkony

Akár a búcsúzó, alkonyi elégiák,
őszült szerelmünk mára fáradttá vált.
Aranyló kertünk bokrai árván,
lombjukat vesztve maradtak
itt velünk, halkabban cserreg
vénült fáinkon a rekedt rigó,
ezüst nyarunk már csendben álmodó,-
a horizont halvány, gyűrött fénykép,
az ég azúrja és a tenger fakó-kék,
s ha hozzánk hajol az alkonyattal néha
egy-egy sárguló, sápadt emlék,
riadtan iszkol, tűnik hamar,
elrettenti a konduló lélekharang.
S ahogy búcsúzik bágyadtan,
lassan a nap, megint a némaság,
halottaink vértelen mosolya az,
ami körbefon, és álmunkban
velünk marad.

Csak szeretni

A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.