Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2013. szeptember 16., hétfő

Válogatás a 2013. évi Győri antológiába


Szeretnélek

Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!

Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.

Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor először
egymás szemébe néztünk!

(Asszociáció: Szabó Lőrinc, Mint még sohasem)


Szó-virág

Egy érintés mi simogat
barkán ha pelyhek bomlanak
kő alól leskődő bogarak
rejtőző könny ha felszakad
félszeg mosolyon átszalad
egy emléket hozó pillanat
fény ha érinti arcodat
folyó-fodorhoz őz szalad
kenyér a terített asztalon
kalácsillat mi átoson
a hiányból szakadó bánaton
simuló ránc a homlokon
gyermek szemében képzelet
- csillag mi ott írt fényjelet -
csöppnyi dallamot énekelsz
kis rigó halkan trilláz veled
megcsodálod a zöld füvet
és elsimul a csend veled
ha szökik a fagy a hó alatt
éledő ágon rügy fakad
szó-virág bont új szirmokat
kikandikál a hóvirág
tavasz
remény
feltámadás!


Csak a tenger

semmi nincs most
csak a tenger
az ég ráhajol 
a végtelennel összeolvad
ami volt is - itt most nincsen
csak a kékség  csak a tenger
narancsliget ringó csendben
kavics-  homokrengetegben
olíva-zöld szirteken álló pillanat
ultramarin fényben úszik
könnyű árnyam - semmi  vagyok -
mégis minden:
homokszem a végtelenben
zöld - kék színben 
lebeg minden
csak a csend van
csak a tenger
a hegy ormán olajfák közt
figyel Isten

(Platamonas, 2012.)


Ringató

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat

mennék utánad cipelném terhed
míg gyönyörré válna e gyötrelem
fájón is csodává nemesült sorsom
gyémántként ragyogna könnyemen
de szívem kihűlő hideg márvány
testemben kín kering vér helyett

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
ne riasszalak - nem sírok mégsem
maradjon örök a pillanat

hozzon el gyertyafény
végtelen álom
végeérhetetlen gondolat
hadd öleljelek álmaimban
hagyd hogy karomban tartsalak

átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat

Nélküled

Hallgatás lopózott közénk
zongorafutam rezzent át a csenden
ólomlábakon állt a perc velünk
fáztam

könnyű cipőm szétfoszlott azóta
emlékszem
kioldott sálam ismét nyakamra tekertem
hogy reszkető testem
helyetted vele ölelkezhessen

szerelmünk emlékjégcsapjait
melengettem mikor fölsírt egy hegedű
a búcsúdal azóta zokog bennem
koldus-lélekkel hallgatom
és közben megfagyok nélküled

(Mónos Jenő grafikájára)


Végérvényes

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,
de kiszakad majd belőlem a lélek,
s ha túl késő lesz feloldozást kérni,
vétkeimért hő imát remélni,

hamis hangú szirének dalára,
bűnös magam-búcsúztatására
visszhangzik majd a siratóének,
míg ős-terhemmel az enyészetbe térek.

Még itt vagyok, még égre nézek néha,
még elbűvöl a mindenség hatalma,
még verset írok – muzsikál a szívem,

s e lágy zenéjű, különös-szép csöndben
megvallom a hálát, am’ért éltem,
bár sorsom végérvényes, érthetetlen.

Koldusének

fázik a lélek
rádidereg a hajnal
fagy vicsorog még
elűznéd melegeddel
koldus-hegedű sír fel


Áldanám
(lét-ballada)

Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,
bársony napmelegben, ringatózva szélben,
hajlongva balzsamos tengerillat-árban,
termő szerelemben sarjakat fakasztva.

Langyos harmat-nektár duzzasztott, feszített,
őseim, szerelmem, viharoktól védtek.
Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:
de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!

Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem,
elhagyottan, árván, erőtlenül védem.
November szele sír altatót régóta,
foszlik az időben Bölcseim mosolya.

Erősítsd, nagy idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez,
mióta terhemmel roskadozva élek -
sorvadó gyökerem talán újraéled!

Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem,
de mocorog még élet árvult gyökeremben:
szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének,
görnyedő törzzsel is áldanám e létet!


Elhagyottan

Gyakran álmodtam szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak mindig újra keserű,
csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer
sírva, esdekelve - vádló
miértjeimre nincs válasz
azóta sem.
Mégis, néha kapaszkodom
semmibe hajló álmaimba,
és fojtott indulattal kérdezem:
miért hagyott remények nélkül
a hatalmasnak, jóságosnak hitt
Isten?


Hóvirág-mosolyom

Nagyon fáj,
de már hagyom,
hogy felengedjen végre
arcomon
a könnyáztatta
bánatom nyomán
dacolva nyíló,
fagyos
jégvirág-
fájdalom.

Nagyon fáj,
mégis hagyom,
hogy jégvirág helyett
arcomon
kinyíljon végre
tavaszt üzenő,
fénytől éledő,
riadt
hóvirág-
mosolyom.


Merengés kávéillat mellett

            Tavasszal néha hosszan elrévedek,
a csészényi  illatos kávé felett. Hagyom,
hogy szenderegjenek még az ébredő,
beszédes gondok. Nem engedem,
hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,
meghitt csend-perceket. Vágyom,
hogy velem maradjon a Pillanat,
amíg e szelíd időtlenségben
némán vajúdó percek − immár halálra ítélten –
lassan megszületnek.
            Nézem a kávéskanalat, ahogy
a mozduló pillanattal lassú táncot lejt
a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:
mivégre vagyok? Mivégre a világ,
a nap, a felhők, színek, illatok…?
- és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.
Áldom a csendet, a múlt, jövő,
és Most – pillanatot, amelyben
- a világ parányi részeként - ember vagyok.
            Tisztul a kép, szólít a feladat:
percenként újjászületni, megélni
eljövő órákat, napokat.
Valakit mindig várni, ha elrabolta is
egy végzetes pillanat. Tenni nélküle,
is a dolgomat: vágyni újra a tavaszt,
az ébredéseket, a hajnali kávéillatot,
a hozzám hajoló, időtlen pillanatot.


Titkon búcsúzunk

„Bokraink közt már az ősz barangol”,
harmatkönnyet sírnak mind a fák,
halk neszekkel eloson szeptember,
hátrahagyva sárgult aranyát.

Homlokunkon új barázdák nyílnak,
mélyükön a bánat elsimul,
íriszünkön a tompuló fények
szelídülnek - létünk alkonyul.

Esténként, a szürke fellegekkel
elmélázva, titkon búcsúzunk:
ébredünk-e újra napmelegre,
vagy az örök télbe indulunk?

Halántékunk őszi dér-színébe
az éjek tűnő vágyat rejtenek:
foszló álmok, mézillatú esték…,
elfáradtam, Isten veletek!

(Asszociáció: Szergej Jeszenyin: Bokraink közt)


Tükre lennék

Tükre lennék tiszta mosolyoknak,
gyűjteném hosszan magamba a fényt,
visszacsillannék borús alkonyatban,
idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,
a szememben bújó ősi csillogás
emlékként  élne tűnt mosolyokban:
rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,
vigyáznám végtelen, titkos rejteken
őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,
szálló madaraknak éteri dalát,
erdők, folyók, mezők illatát.


Rekviem egy távoli karácsonyért

Nem tudom, milyen lesz
akkor a karácsony,
állnak-e fenyők fönn a bérceken,
várják-e dermedt ágaik alatt
őzgidák és riadt, éhes madarak,
hogy szűnjön a gyilkos fejszecsattogás,
csituljon végre a zajos világ.

Nem tudom, lesz-e még
hó-tiszta karácsony,
élnek-e majd szelíd lelkű emberek,
kik áhítattal várják az Isten-gyermeket,
s ha napkeleti bölcsek lépte közeleg,
érzik-e a meghitt jászol-meleget?

Nem tudom, hol talál,
lesz-e szeretet,
de ha akkor még e földön élhetek,
hálatelt lélekkel imát mormolok,
hogy szép volt élni, s talán búcsúzok:
némán „fenyőtől fenyőig megyek,
és minden fenyőt megsimogatok”.

 (Asszociáció: Reményik Sándor, Karácsonykor c. versére)


Küszöbön sírok

Nyitnám az ajtót, mindhiába,
fáradtan dől a szoba falára.
Félig nyitva áll, félig zárva,
kivénhedt, öreg zsanér-válla
rozsdától nyikorgó, ócska roncs.

Nyitnám az ajtót, és bemennék
- talán a régi illat várna -
ha a megfáradt, öreg ajtó
oldalra dőlve, de félre állna,
utat nyitva a régmúlt világba.

Nyitnám az ajtót, hosszan állnék
küszöbén az ódon szobának,
bárhogy is fájna, emlékeznék,
apámra, anyámra… − asztal várna,
megkopott széken dohos párna…

Nyitnám az ajtót, mindhiába.
Riadt pókok bérelt hazája,
fakó emlékek, kihűlt kályha a régi otthon:
eltávozottak rideg háza…
Küszöbön sírok − elhagyott, árva.

(Versillusztráció  Mónos Jenő festőművész grafikájára)


Illúzió

Álmomban olykor haza indulok
a  folyón ívelő öreg hídon át,
és összeáll a régi, szétesett világ.
A domb fölött hűen őrködő templom
a fényben újra fehéren ragyog,
hársak édes illata bódít,
míg harang szavára lassan ballagok.
Hozzám hajolnak a jegenyék az úton,
árnyukban kicsit megpihenek,
és magamhoz ölelek közülük néhány
megfáradt, ráncos kérgű öreget.
E  szelíd vidéken némán megállok
minden éledő emlék előtt
- ismerős bokrok sóhajtják kérdőn:
hová tűntek a beszédes tegnapok…?
Vezekelve hűtlenségemért,
lehajtott fejjel imát suttogok:
lelkem terhét, a maró bűntudatot
vállalt sorsommá áldással fogadom,
amiért a kedves, otthoni tájról
- legalább néha - álmot láthatok.

Úgy lesz
(levél anyámhoz)

A végtelenben sem leszel magad,
megsimít majd hálás sóhajom,
mint a szellő bércek havas ormát,
emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,
a nélküled való fagyos hiányt
áldott lelked óvó melegével
takarózva  vészelem majd  át.

Átölelve tartasz mindhalálig:
hozzád bújok - örök kisgyerek,
s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…
Dereng a fény, mégis rettegek…


Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban néha lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.


Elhagysz

Elosonsz
emlékeken át
félszeg
szép mosolyod
még közelít
de már hallani vélem
utolsó lépted
nincs semmi esély
hogy velem maradsz
mint aki menekül
– előlem szaladsz.

Lennék menedék
álom légy legalább
- időtlen pillanat -
hadd halljam egyszer még
derűs hangodat
maradj
akár egyetlen emléknek
csak ne áldozd magad végleg
a tékozló mindenségnek!

Indulsz
örökre elhagysz
hiába marasztallak
árnyad beledől a végtelen
hiány jeges csendjébe
ma sem maradsz
félek
semmivé porlad végül
minden emlék
elhagysz
álmom martaléka vagy
magamba rejtve
hiába hordtalak.


Tenyered melegét

a kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-melegét idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk rejtve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk

(Asszociáció: Ellen Nitt: Otthont adsz)

Nem értem

Ajtót nyitok, megérint újra
a gyógyszerek csípős szaga,
és átvonaglik a hűvös téren,
a kályha langyos illata.
 
A ház üres, nem lakja senki. 
Sok éve, hogy nem jártam itt.
Ülnék a hideg konyhaszékre,
de senki nincs, aki helyet szorít.
 
Nem értem… Apámat eltemették,
a Mama nem vár - nagybeteg.
Hiába kérdezem felnőtt fejjel,
a boldogság azóta hova lett?
 
Nyilall a csend - nem felel senki.
Holtában mosolyog rám apám…
Anyám is feldereng - pillanatra -
a tűzhelynél állva sírdogál…
 
Nem értem, miért nem zokogtam akkor, 
hogy így marad végleg ezután…? 
Fagyos a ház, hideg a kályha.
Egy érintés kéne, egy kézfogás…!
 
Apám szavát, mosolyát vágyom,
egy váratlan, nagy találkozást,
repítsen elérhetetlen pályán
gyermek-létembe a múlt-varázs!

(Asszociáció József Attila: Ajtót nyitok, c. versére)


Végül

Ha elfogy végül maradék erőnk,
a végtelen majd kegyesen fogad,
hol nem számít már testünk gyengülése,
és nem jegyeznek szürke napokat.

Mindenek feletti, örök álom:
testvér, barát nem lesz idegen,
békességbe merül minden lélek,
a végső, nyugodt partvidékeken.

Ha tétován is, arrafelé tartunk,
- feledve a lét vad káprázatát -
hol áhítatra nyílik konok ajkunk,

és elborít a könnyű álmodás.
Összehajolunk e kegyelemben:
megérinti lelkünket az Isten.


Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,
a tulipánok árván is boldogok?
Anyám kertjében nyílnak-e majd
- lépteire vágyva - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg
átsimogatja az alvó kerteket…
Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:
nyíljatok árváim, nélkülem, ezután…

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!
Ki fényesíti most szelíd szirmotokat?
Táncol-e napsugár a ház tövében?
Anyámra vágyom, fénytelen éjben…

Tavasz jön mégis, és a napmeleg
átmelegíti majd vacogó lelkemet,
ha anyámért sírok, és édes, jó apám
óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,
letekint az árvult kertre fény-szemük.
Csillaggyermekem már eléjük szaladt,
vigyázzák egymást, s a tulipánokat.

2013. április 30., kedd

MÁJUSI RAGYOGÁS




(Válogatás
Édesanyám emlékére)


Fényvirág

Drága kicsi lányom,
te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöpp magzatodat.

Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.

Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.

Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.

Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat

Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.
2006.


Bocsásd meg, Mama!

Szíved alatt melengettél,
langyos tejjel etetgettél,
édes szóval nevelgettél,
köszönöm, Mama!

Ha kérdeztem, te feleltél,
könnyeimre átöleltél,
elhagytalak - elengedtél
csendesen, Mama.

Boldog voltam, mert szerettél,
sorsom útján jót reméltél,
göröngyöket egyengettél
fáradtan, Mama.

Őrizted az égi rendet,
amit Isten megteremtett,
a szíveddel melengetted,
vigyáztad, Mama.

Lelkembe is átültetted,
ápolgattad, nevelgetted.
Azt ígértem, boldog leszek,
hittük is, Mama.

Megtörte a sors a rendet,
bánat üli meg a csendet.
Temetik a gyermekemet,
mit tegyek, Mama?

Boldog én már nem lehetek,
anyák napján, virág helyett
elküldöm a könnyeimet
zokogva, Mama!

Hazudtam, hogy boldog leszek,
hogy Rád mindig csak nevetek.
Mosoly helyett a könnyeket
bocsásd meg, Mama!
(2006. anyák napján)


Nagyanyámhoz

Ha mélyen alszom, rólad álmodom…
Kötényed illata az éjben rám terül,
lelkem bódultan a múltba szenderül,
s szaladok feléd az égi udvaron…

Göndör hajam a széllel versenyez…
lágyan simítod  gyűrött masnimat,
s míg csókolom arcodon a ráncokat,
álmomból sós könnyeimre ébredek,

ahogy a boldog álom elsuhan,
elsietsz megint az égi réteken,
helyettem hosszan ölel a végtelen,
lábad nyomában  fényvirág  terem.


Könyörgés

Mama!
Fakuló arcod is
éltető fény nekem,
s hogy barázdáidban
régóta megbújik
minden gyötrelem
− reményvesztett életem
örök nyoma − kérlek,
nézd el nekem!

Mama!
Segíts nekem!
− szólítlak most,
és már örökké, önzőn,
zokogva, álmomban, és
álmatlanul, s csak néha
csendesen…

Mama!
Kérlek, bocsáss meg nekem!
Nézd el önzőségemet,
vissza-visszatérő
gyermek-vétkemet,
hogy könnyek,
fájdalmak titkait konokul,
egyre kérdezem,
s hogy anyaként is
csak általad létezem:
egy pillantásod is
remény, kegyelem
− az élet − nekem.

Mosolyod meghitt,
ha fázom, melegít.
Könnyed a hűs forrás,
ha bánat-láz hevít.

Mama!
Ugye remélhetem:
bocsánatos bűn vagyok
ritkuló könnyeden?
S hogy halkuló szívedet
− szeretetedre örökké éhesen -
mohón kifosztom,
magamnak ölelem,
szüntelen −
ugye, megbocsátod
egyszer nekem?

Mama!
Te már itt maradsz
mindig velem:
csak általad lehet
teljes az életem!
Előlem nem rejthet
soha a végtelen,
elérlek akkor is,
ha ott állsz a távol’ fény-hegyen:
fényedből töltekezem.

Mama!
Kérlek, hosszan ints
akkor majd nekem!
Engesztelésként,
és hálából, hogy vagy
− s hogy éppen nekem −
szavak helyett
egy szál virágot rejtek
csendesen
a régi, szép üvegvázádba
ezen az áldott
reggelen.
(2008. Anyák Napján)


Fohász

akár a Föld hátán
ütemre forgó évszakok
homokszem-létű ember 
- gyermek, anya és nő is -
úgy vagyok

voltam bár
májusra ébredő
szivárvány - létcsoda
lettem
a forduló idővel
ostoba
- perzselő nyári láz után
vacogó faágtól        
titokban jajongva búcsúzó
- haldokló falevél
lapuló hant alatt
rég halott madarak
kísértetdala volt
könnyű altatóm
mozdultam kő alól
didergőn kibújó hóvirág
hajoltam előre-hátra
süvítő szél dalára
vajúdón táncoló barkaág 

vagyok remegő gyertyaláng
fényben eltűnő jégvirág
porszem-létemet áldozom
bárány-szelíden fohászkodom:

legyek a fény
egy csillag mosolya
végtelen utamon
örök anya…


Hol jársz, Anyám?

visszarévedsz
a múlt fényébe
utad a végtelen
visszaút
ott élsz a nyüzsgő emlékekben
sorsod a múlttal
összefut ott
ahová senki
nem kísérhet
magadban bogozod
múlt-batyud
magányos mosolyú
révületben
szemeden tört fényű
tűnt borúd nyomán
a búcsú
hangtalan
csendedbe ájulsz
nem kísérsz többé
utamon
soha
soha  már
lépteim fáradt
üteme
halkul
indulok
némán
nélküled
járok
féltelek
félek
hol jársz
Anyám…?


anyák
(változatok – Orsinak)

anyák  ha sírnak
csak éj-csendben hangtalan
könnyeik nyomán
a gyermekük mosolyán
hajnalszín virág fakad

(anyák  ha sírnak
könnyeik nyomán
fényvirág fakad)

a nő ha anya
csak lét-dallamot dúdol
bársonyos ajkán
és altatódalára
gyermek s apa álmodik


árván

anyád ha hívna
mennél utána sírva
harang szavára
gyászdal visszhangja kondul
üres szívedben árván
(2010 12 07)


anyám kezén

anyám kezén fáradt erezet…
álmomban halványuló emlékezet
röpít el hozzá néha még
s míg álom-ölében a múltba révedek
én a vénülő nagy gyerek
úgy fúrom vállába a fejemet
és hullatom némán
ébredésig a könnyeimet
ahogyan sehol máshol
csak anyám ölében lehet
lehetett…
amíg a gyilkos kór szét nem rágta
lelkében is az utolsó emlékeket
s ameddig álmomból
megint a valóságra nem ébredek

nagyon fáj minden ébredés
foszlik vele az emlékezés
a mama csak ül
kezét az ölébe ejti
és az ablakon át
elképzelt világát nézi
nem mesél színes emlékeket
már nem mosolyog soha
régóta nem nevet hangosan
ha megcsörren nála a telefon
csak annyit mond halkan
bánatosan
álmomban vártalak haza
de olyan hosszú volt ez az éjszaka

apám a sírban
jeges csend hirdeti
örök dalát szép igazát
anyám is már csak néha említi
otthonom azóta nincs
mama kérlek mondd el neki
ha néha érte imádkozol
üres a ház
hideg a világ nélküle ideki’
2011


Anyám szava

Én nem hallgattam hízelgő szavakra,
de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,
de kisgyermekként nem értettem még,
hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig
összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,
és elfogom szelíd tekintetét,
csak lehajolok némán, szemlesütve,

hogy megcsókoljam szép, ráncos kezét.
S míg fénykoszorút fon az éj fejére,
csendben kérem: áldja meg az ég.
2011


Hálaének

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Ha titkon mégis gazdagságra vágyom,
egyedül csak rongyos lelkemet
szeretném néha díszbe öltöztetni,
mint mikor a tavasz közelít:
a föld is, minden újjászületéskor
ünnepelni díszbe öltözik.

Virágszőnyeg, bársonyos, zöld pázsit
hív életre minden magzatát,
mintha volna édesanyja nékik,
s ajándéka a megújulás.

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Új életet - két gyönyörűt - kaptam,
egy fiút, és egy leánygyermeket.
Jöttüket is gyémánt-ragyogással
ünnepelte ég és föld velem.
Szebben soha nem dalolt még lélek:
nem kell nagyobb boldogság nekem!

Nem törődtem többé faggyal, téllel,
minden tavasz új reményt hozott.
Lelkembe a két kis érkezővel
hálaének, öröm költözött.

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Kincseimből egyet elraboltak,
szívem fele azóta halott.
Bár szakadna ketté - vágyom néha…
- még mielőtt összeroskadok… !
Istenemnek imát mondok mégis,
hogy kincseimből egyet meghagyott.
2011.


Isten közelében

Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen:
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében

Éppen elértem gyűrött
szép kezét
de villám hasította szét az
égbolt kristályüvegét
és sötét lett hirtelen
Vaksötét

Gyengülni kezdett a
bársonyos kéz
szorítása lassan engedett
körben a csillagfény kihunyt
a sápadt Hold nagy kerek
arcán valami sötét
szégyenfolt-féle gyúlt

Talán egy felhő vonta rá
leplét félve… sohasem
álltam így a közelében
soha nem láttam a Holdat
ily sötétnek…

Rémülten a gyászos lepel
után kaptam
nyomában rám hullt a
fényes hajnal
sokáig rettegtem
a fényre-ébredésben

Csak akkor múlt el
szörnyű rettegésem,
mikor megláttam Istent
anyám közelében.
2011


Üzenet

Csendemet
szú percegése sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
− mint selymes kezed −
megsimít, anyám.
Mindig időben érkezik,
ébren és álmomban is
az egyetlen gyógyír,
ha kő-nehéz bánat
nyomja a szívemet:
békét hoz − könnyű-meleget.
S míg felébreszt
lágyan a gyönyör'szép
emlék − a „légy jó!”- üzenet,
a szívembe kéretlen érkezett,
zord bánatnak hűlt helyén
újra a béke
és szeretet él.
2011


Minden mosolyod
(levél anyámnak)

Mama! A család szíve vagy,
minden mosolyod szívverés,
de beteg a szív, üteme fáradt,
erein kihajt a szenvedés.

Mama! A bánat dölyfös úr,
ellene nem véd erős palást,
belülről rág, mar, rozsdaként,
hogy ülhesse diadalát.

Mit neki szív és szívverés,
lágy karok, áldott áhítat?
Mit neki könyörgés, áldozat,
anyák éltető mosolya?

Mama! Ha elűzöm bánatod,
visszatér régi mosolyod?
Ha gyengülő is a szívverés,
örökké őrzöm a dallamot!


Emlék után

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban néha lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.

(Ellen Nitt: Az otthonok otthonokká terebélyesednek)


Édes teherként

Van, akin nem fog a démonok átka.
Van, aki véres öklét üvöltve
az ártatlan felé rázza,
de öntudatlanul hanyatlik végül hátra,
könyörülettől tiszta szemek
vakító csillogására:
kegyelem várja
- szitok helyett csöndes imára vált,
gyengülő öklében enged a szorítás,
és megtörik gonosz varázsa.

Van, kit a sok bánat sem roncsol mélyen,
lelkén a béke bölcs derűt érlel.
Van, kit a sírás sava sem mérgez:
könnyei fényesre érnek
- s mint tenger „igazát” a gyöngyhalászok
féltett kincsként csiszolják óvják
 - fény felé tereli ő is a sorsát,
ég-adományként éli,
s mint Krisztus a keresztjét,
csendben cipeli minden terhét.

Anyák hordják így
magzatukat
- édes teherként -
nem érzik súlyát.


Gyökértelenül
(lét-ballada)

Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet,
bársony napmelegben, ringatózva szélben,
hajlongva balzsamos tengerillat-árban,
termő szerelemben sarjakat fakasztva.

Langyos harmat-nektár duzzasztott, feszített,
őseim, szerelmem, viharoktól védtek.
Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:
de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!

Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem,
elhagyottan, árván, erőtlenül védem.
November szele sír altatót régóta,
foszlik az Időben Bölcseim mosolya.

Erősítsd, Nagy Idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez,
mióta terhemmel roskadozva élek -
sorvadó gyökerem talán újraéled!

Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem,
de mocorog élet még árvult gyökeremben:
szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének,
korhadó törzzsel is áldanám e létet!

2013-02-04


Ima

Gyógyítsd meg, Nagy Idő,
gyengülő törzsemet!
Könyörülj vágyódó,
esengő létemen!
Lelkem hűs hajléka
csak árnyék már a fényben,
mióta életem fél gyökérrel élem:
nincs már Apám nékem…

Gyenge hajtásaim
napmelegre vágynak,
erőtlen szárukat
nem érheti bánat,
korán hervadnának,
korhadó gyökérrel
élni nem tudnának,
Gyógyítsd meg, Istenem,
az Édesanyámat!

2012-09-06


Rózsa terem
(Mamának, a legnagyobb szeretettel,
nyolcvanadik – utolsó földi - születésnapjára)

Bársonyos
érintésedért suhanok
álmomban sok-sok éjen,
alázattal köszönök minden
áldott hajnalt, amiért fényeddel
naponta átkarolsz, ahogy régen.
Rózsa
terem
ma az éji csendből,
éteri hangod ébreszt,
csobogó kis patakunk dalára,
felhők vigyázó, lágy táncára
repülök hozzád: megölelni Téged!

2012 09 07



Miért, Mama?

Fecske-fiakat búcsúztatni
lombhulló őszön búsan temetni
valakit sírva összeborulva
nem kísérsz mama
apám a sírban
sorsunkat őrzi
imakönyv lapja illatát rejti
zsoltáros hangja
− szép hagyatéka −
felhangzik néha még
sötét álmatlan éjeken

fejfáját ölelve szólongatni
− ne fájjon úgy ha elszakad
tőle is életfonalam −
nem jössz velem
kínsikolyban az életem adtad
árvádat hűtlen' mégis elhagytad
nyikorgó magányos kapunál
nem várod jöttömet soha már
miért anyám

átlényegülve hófehérbe
kovászt sem lehelsz már új kenyérbe
szivárvány-emlék andalít
a hiányra könnyű szél simít
ölelés-emlékű gyógyírt
hajad színére éjsötétben
égszínű fátylat sző az est

hangod zenéje szökik az éjben
félszegen átoson
sejtelmes álmodon
égbe hív csendesen
ott vár a gyermekem
miért hagytuk hogy így legyen
miért mama?


Tavasz jön

Tavasz jön, és én arra gondolok,
a tulipánok árván is boldogok?
Anyám kertjében nyílnak-e majd
- lépteire vágyva - sárgák, pirosak?

Tavasz jön megint, és a napmeleg
átsimogatja az alvó kerteket…
Anyámhoz bújnék… - mintha mondaná:
nyíljatok árváim, nélkülem, ezután…

Tél elől bújók, büszkék, dacosak!
Ki fényesíti most szelíd szirmotokat?
Táncol-e napsugár a ház tövében?
Anyámra vágyom, fénytelen éjben.

Tavasz jön mégis, és a napmeleg
átmelegíti majd vacogó lelkemet,
ha anyámért sírok, és édes, jó apám
óvó lelke ölel majd takarót reám.

Tavasz jön, - nélkülük, és mégis velük,
letekint az árvult kertre fény-szemük.
Csillaggyermekem már eléjük szaladt,
vigyázzák egymást, s a tulipánokat.


úgy lesz
(búcsú)levél a Mamának

A végtelenben sem leszel magad,
megsimít majd hálás sóhajom,
mint a szellő bércek havas ormát,
emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha, téli ébredéskor,
a nélküled való fagyos hiányt
áldott lelked óvó melegével
takarózva melegítem át.

Átölelve tartasz mindhalálig,
én hozzád bújok - örök kisgyerek,
s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…
Dereng a fény, mégis rettegek…


ős-emlékeid

az intő szó − már halkuló −
apád örökkévaló szép igaza
fonott cipó anyád kezéből
− neked kínálta-törte először −
édes vagy sós volt: beléd kódolt
örök ízzé vált − érzed ma is
éltető zamatát
félszeg ölelésben rejtőző csókok
emléke időtlenséget hordoz
halálig őrzöd
ős-emlékeid

2012


Időtlenségbe őszülőn

    Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor ­‑ viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem rohan.­
    Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra:
kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
    Arcomra fagyott szó leszek…
Örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-pillanat sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
    nyomtalan, valahol,
túl az anyaglét kőfalán,
ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább
a mindenségben örökké létező
anyák.
Legyek csak anya,
időtlenségbe őszülő folytatás!
2012