Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2021. július 31., szombat

Ragyogás – a csönd fodraiban

A csönd fodraiban

 

Csak élünk régóta

a félholt mában,

végtelen hosszú,

elmélyült hallgatásban,

de néha, a sejtelmes,

zajtalan éjben

lassan élednek a fények

a csönd fodraiban,

s valahol körben,

árnyas est-ölelésben

élni kezd újra a táj;

moccan a vágy egy ágon,

rügy fakad – ághegyen ringó,

éledő álom.

 

 

Örömneszekre ébredés

– Változatok –

 

1.

Örömneszekre ébredés

 

Derengő sóhaj a táj, a lét,

mintha távoli boldogság után vágyón

szórná hűs izzadtságcseppjeit az alélt,

nesztelen' foszló hajnal.

Friss patak csörgedezik, viháncol,

átaraszol az éledő tájon,

nyomában tűnik a borús, hajnali álom,

és az ébredés küszöbére lendít,

elvegyülni réveteg örömneszekkel,

feledtetni nyomasztó félelmeket,

lángot vetve  sötét, lélekrontó,

kétségek közt homályló,

torz kísértéseknek.

E halk bánatot ringató tavaszon

már semmitől sem félek;

az égre nyúló fák fényekké lényegült

árnyéka védelmez

minden időben.

 

2.

Mindent odaadással

 

Mióta már,

hogy ez a gyöngéden ölelő szempár

– a te szemed – vigyázza

az utcalámpák árnyékában bújó

félszeg ölelés-emlékünk,

amikor sejtelmes hallgatásban

fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra.

Ma ódákat ír körénk a csend.

Már nem találgatom értelmét a létnek,

mosolyom ráterül a világra.

Felesleges minden hiú ígéret és álom,

csak szeretni vágyom,

átúszni ezen az eszeveszetten zubogó

élet-sodráson,

sebhelyekkel is a szívünkön,

nem törődni már semmi mással,

csak szeretni,

szelíd akarással,

szeretni mindent-odaadással.

 

 

Igézet

 

már itt szalad a hajnal könnyű fénye

ébred a nap a tenger fölött

az égszínkék víz most vált smaragdzöldre

s a tükröződő hullámok között

elrejtőzik még egy csöppnyi béke

*

 

béke

 

magasztossá szépül

a táj a délelőttben

földig hajol a nap a víz fölött

a kék csöndön  átragyog a béke

s én meghajolok e fönség előtt

 

 

Ébredés

 

   Az álmos táj még szendereg,

fény-érintésre megremeg,

s amerre nézek, rezdülnek mind

az ébredő lények.

Rügyek pattannak hirtelen,

riadtan tápászkodnak

a bámész ághegyen.

   Szökik a csönd; rigó-pár rebben

nyújtózó ágról, hajnali násztól

kába gerle borzolja szemérmes

párját, s a viháncoló verébseregre

dühösen lecsap, mohón fölkapva

előlük a száraz magokat.

    A langyos napfény behajol

hozzám a nyitott ablakon,

arcomhoz bújik, míg ébredek.

Az utcán fásult emberek

– lehajtott fejjel mind siet –,

szemükben dermedt éj-mosoly,

de gondoktól gyűrött homlokukon

már szelíden táncol

a megcsúfolt reményű tavasz.

 

 

Ragyogás

 

Mint jegenyesoron a napmeleg,

minden tavasz új reményt teremt.

Árad a fény a fáradt arcokon,

és lebegünk a valóság felett.

 

Míg ringatóznak ősi dallamok,

a színek, fények pompája ragyog.

Ha átölel a csönd, a lelkeken

már új világra nyílnak ablakok.

 

 

A Fény liturgiája

 

Újra e rezzenetlen sejtelem,

az ünnepélyes békesség van itt,

és visszhangzik a csend a lelkeken,

árad a fény, mely majdnem elvakít.

 

Csitul a fájdalom, a könny apad,

kihajt a fű, bomlik ezer virág,

a horizonton aranylik a nap,

leveleket ringat minden faág.

 

 

Már veszni érzem

 

Hány nap még a végső ébredés,

ami a káoszból kivezet?

Hány csillag vakító fénye kell,

hogy tisztán lássunk,

ha számtalan gazság festi

koromsötétre az eget?

Miféle rend vezet

ki a zűrzavarból?

Már veszni érzem hitemet,

hogy meglátom újra

a felhők mögül felderülni a kék eget.

És hová lehet fellebbezni,

ha bűn és pusztulás fenyeget?

 

 

A tavasz misztériuma

- részlet -

 

Nézem a tájat

a rügyeket bontó

levelek közé rejtőző fákat

a tavasz elé térdelek

ég felé küldöm hálaimám

hogy megélhetem még

e rejtelmes feltámadását

a világnak

e fenséges újjászületést

amint lágyan rám hullatja

illatos fátyolát az alkony-ég

elsimítva  gyűrött

magányomat

 

 

Csönd-remegéssel

 

Éjjel

hazavitt egy különös álom.

Esti csendben terült elém az otthon,

a régóta elérhetetlen távol.

Rád gondoltam; hozzám simult a múlt;

a Hold kigyúlt, csillogó ezüstbe vont

egy hajdani alkonyt, és elfogott

valami rég elveszettnek hitt mámor.

A sejtelemben felragyogtak az apró csillagok,

fényüknél megláttam anyám imára kulcsolt,

áldott kezét –, apám is szelíd mosollyal állt ott…

A szél hűvösebbre váltott, és a fáradt, esti légben,

könnyű, fátyolos  csönd-remegéssel

rám hullt még sok szép, aranyló emlék,

a hársak édes illattal, hosszan ölelték,

hogy maradjon, fonja körül még

ez a meghitt melegség, 

ez az álomszép tavasz

fáradt szívemet.

 

 

Merengés kávéillat mellett

– Mónos Jenő festőművész grafikájára –

 

                Tavasszal

néha hosszan elrévedek,

a csészényi  illatos kávé felett.

Hagyom,

hogy szenderegjenek még az ébredő,

beszédes gondok. Nem engedem,

hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,

meghitt csend-perceket.

Vágyom,

hogy velem maradjon a Pillanat,

amíg e szelíd időtlenségben

némán vajúdó percek − immár halálra ítélten –

lassan megszületnek.

                Nézem a kávéskanalat, ahogy

a mozduló pillanattal lassú táncot lejt

a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:

mi-végre vagyok? Mi-végre a világ,

a nap, a felhők, színek, illatok…?

– és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.

Áldom a csendet, a múlt, jövő,

és Most-pillanatot, amelyben

– a világ parányi részeként – emberként –

létezem.

                Tisztul a kép, szólít egy hang.

A feladat:

percenként újjászületni, megélni

eljövő órákat, napokat.

Tenni a dolgomat: vágyni az új tavaszt,

az ébredéseket, a kávéillatot,

a hozzám hajoló

hajnal-pillanatot.

 

 

Ébredés

 

Már fészket rakott szívemben a hála,

bennem dobog újra a tavasz,

repülj, madár, vidd hírül a fáknak

rügyfakasztó boldogságomat!

 

Uram! – fogadd szívedbe imámat,

lelkesítsd a fázós hóvirágokat,

segíts nyílni a szerény ibolyáknak,

adj reményt a megfáradt világnak!

 

Már érlelődik bennem a tavasz,

de fellelhető még a tétlenség is;

nem más ez, mint örömteli próba,

ráébredni  alvó önvalómra.

 

 

Félek

montázs – (karantén)hangulataimból

 

Te, ki a földet, eget és vizeket

ezüstös fényeddel óvod  az időtlenségnek,

és esténként újra gyújtod az ég lámpásait,

hol csillagok őrzik az isteni holdfényt,

miért borítottál fekete fátylat

árva anyákra s férfiszívekre,

kik hősként éltek és szeretni jöttek ide?

 

Miféle átkozott világ az,

ahol a szívünk mindig fázik,

ahol velünk vacog a bánat,

a boldogság búvó oázis?

 

Ó, hol van a derengő gyermeki béke,

a türkiz égbolt angyal-ragyogása

ébenfekete éjszakák után,

mikor a hízott hold jeges udvarán

áttör a félszeg hajnali pír?

 

Nincs arca az emléknek, időnek,

alig verdeső szíve már némuló,

e kegyetlenségtől kiégett földi létnek.

Mégis élek...

 

… de hány nap még a végső ébredés,

ami a káoszból kivezet?

Hány csillag vakító fénye kell,

hogy tisztán lássunk,

ha számtalan gazság festi is

koromsötétre az eget?

 

Miféle tudomány

és rend vezet ki a zűrzavarból?

Már veszni érzem hitemet,

hogy meglátom még újra felderülni

a felhők mögül a kék eget.

Mondd, Uram, hová lehet fellebbezni

veszett remények miatt,

ha áltudománnyá lesz a szeretet,

és már csak bűn és pusztulás fenyeget?

*„Csak értéktelen, földi ékszerek,

azok vagyunk mi, mind itt, emberek!”

 

Néha mégis… tűnik a fényben a rettenet,

pirkad a reggeli ábránd,

felhőkhöz bújik a foszló, tündéri vágy,

és vijjogva szálló madárraj húzza tovább

az éledő, ezüstös álmot...

 

Félek,

mit hoz az éj még,

ha haragra lobban az isteni láng

és sötétbe borul végképp a világ?

Ó, jöjj, angyali hang,

hozz megváltó fohászt!

*V.L. sorai

 

 

Csillagszirmok

 

Bemelegítés csupán,

ahogy verseng a szélben,

majd boldogan landol

két seregély egy éppen

mély sóhajjal rügyeket bontó ágon.

Valami magasztos béke ül a tájon,

különös, éteri visszhanggal

felelget ide-oda a feketerigók,

zöldikék hada.

Az égi palást áttetsző,

hajnal-kék selyme

óvón hajol az anyaföldre,

angyali kórus köszönti zengve

az éledő bokrokat, fákat,

és a játszi fények a lágyan

ringó ághegyekre tűzik

az aranyfák lángoló

csillagszirmait.

 

 

Ragyogás

– a csönd fodraiban –

(versmontázs tavasz-hangulataimból)

 

Csak élünk régóta

a félholt mában,

végtelen hosszú,

elmélyült hallgatásban,

de néha, a sejtelmes,

zajtalan éjben

lassan élednek a fények

a csönd fodraiban,

s valahol körben,

árnyas est-ölelésben

élni kezd újra a táj,

moccan egy ágon a vágy…

 

halkul a sóhaj,

hamvad a tegnapi tűzn

hűvös a hajnal,

begombolom az álmom,

lábamhoz térdel a múlt;

 

és újra a rezzenetlen sejtelem,

az ünnepélyes békesség van itt,

visszhangzik a csend a lelkeken,

árad a fény, mely majdnem elvakít.

Csitul a fájdalom, a könny apad,

kihajt a fű, bomlik ezer virág,

a horizonton aranylik a nap,

leveleket ringat minden faág.

 

Mint jegenyesoron a napmeleg,

minden tavasz új reményt teremt.

Árad a fény a fáradt arcokon,

és lebegünk a valóság felett.

Míg ringatóznak ősi dallamok,

a színek, fények pompája ragyog.

Ha átölel a csönd, a lelkeken

már új világra nyílnak ablakok…

 

Csak nézem a tájat,

a rügyeket bontó,

levelek közé rejtőző fákat,

a tavasz elé térdelek,

ég felé küldöm hálaimám,

hogy megélhetem még

e rejtelmes feltámadását a világnak,

e fenséges újjászületést,

amint lágyan rám ejti

illatos fátyolát az alkony-ég,

elsimítva  gyűrött

magányomat…

 

Egy felém hajló

fénysugárhoz simulok,

megidézett sziluetted

körberajzolom,

aranyló búzaszem – hullsz elém,

megéledsz szívemen;

oltárcsend ünnepel,

fénytörés villan szembogaradon,

a ragyogástól

a lélegzet eláll…

 

 

Csillagtánc

 

Meglásd, végül legyőzzük mégis

mindazt, ami régóta rombol.

Mindent, ami szívünket tépi,

jó messzire űzünk magunktól.

 

Virágzó fák – állunk a fényben,

összehajolva, csendben várunk,

amíg a sok-sok szenvedésben

kegyelmet hajt minden águnk.

 

Együtt nem félünk már az éjben,

minden csillag nekünk világol,

egyik majd egyre fényesebben

ragyog, és táncot jár egy ágon.

 

 

Fenséges májusom

 

valami ismerős édes illattal

bódított el az álom

anyám arca villant egy dúsvirágú

hamvas orgonaágon

és eljöttek sorra mind

mosolyuk átragyogott a félhomályon

és fölsejlett a legpompásabb május;

a ház

a kert

a hajnal-szerenád

a zöld-fodrú fenséges fákon

átszökő törékeny sugáron

földerült apám szép mosolya is

ébredésig fényében fürödtem

 

 

2021. február 6., szombat

 

Verseim a 2020-ben megjelent


Szavakkal festett képek

című, Vehofsics Zsókával közösen kiadott kép-vers albumban:


Gősi Vali

Ragyogás

 

Míg ringatóznak ősi dallamok,

a színek, fények pompája ragyog.

Ha átölel a csönd, a lelkeken

már új világra nyílnak ablakok.


 

Gősi Vali

Talán a várakozás 


Talán a várakozás

teszi valóban meghitté az ünnepet,

talán, ha gyengéden magunkhoz öleljük

a félénken megbújó reményt,

éled a hit is szívünkben és kijutunk

valaha még a mindennapok

mocskos, ragacsos mocsarából,

és visítva, véresen megszületik

végre a Szeretet,

talán már nem merülünk el többé a sárban,

nem zsibvásár lesz azután az ünnep a világban,

ha kigyúl az égi fény a várakozás leghosszabb éjjelén;

valami szent béke lángol,

a Kisdedet áldó áhítat - dallam születik a szánkon,

és a sok badar szó, szitok és átok elporlad végleg

a szívbéli imákon,

talán akkor lesz igazi a karácsony...

"Akkor majd kitisztul néha,

a csillagok kilátszanak,

s mint gyermekek, állunk alélva

egy nagy karácsonyfa alatt."


*Az idézett rész Babits Mihály Az előkelő tél című verséből való.


 

Gősi Vali

Napraforgó kelyhén

– anyámhoz –

 

Hófehér hajad

könnyű felhőn lebben,

mosolyod az égbolt

visszatükrözi,

 

folyómeder mentén

altatóként ringatsz,

fűszálként hajolsz

bőrömhöz a réten,

 

napraforgó kelyhén

aranyporból érlelt,

édes nektárként bújsz

lelkem kaptárában,

 

langy eső cseppjeként

arcomat simítod,

búcsúzó madárként

emlékeim hordod,

 

csak a hangod...

a szád...

csak a házad néma,

nem felelsz, ha kérdem,

mért nem ölelsz

néha?

 

 

Gősi Vali

Anyák

(Virágzó fák)

 

Virágzó fák,

állunk a fényben,

összehajolva,

csendben várunk,

míg arannyá érő

szenvedésben

kegyelmet hajt

lehajló águnk


 

Gősi Vali

Akár a fák

 

voltaképpen

mindegy

hogy Isten miért és hogyan

teremtette a fákat

a lényeg hogy tanuljunk tőlük

fölfelé élni és olyan erősen

tartani magunk a célig

ahogy a fák állnak;

egyenes derékkal

pőrén

szemlesütve úgy is

ha az ősz vihara

röhögve szaggatta le

vacogó ágaikról

az elsárgult

utolsó ruhákat

 


Gősi Vali

Angyal-mosoly

 

Megtorpansz

a pillanatban

csöndre int a táj

hófehérben ringatóznak

a cseresznyefák

anyák arcát virágozzák 

szelíd szilvafák 

ezüsteső mossa el 

a hétköznap porát

fényesség fakad a szívben

s mint képtelen csoda

feltűnik a horizonton 

egy angyal mosolya

 

 

Gősi Vali

Október tizenharmadikán

 

Ajándék ez az aranyló verőfény,

amit ráadásként átutal az ősz még

az elmúlás-illatú mindszent haván,

október tizenharmadikán délután.

– Sok lesz a napsütés, ma már

sehol sem várható felhőátvonulás – üzeni

a tévéből derűs hangon a műsorvezető,

és halk mosolyán a mesterséges megvilágítás

ellenére most hangsúlytalan a rutin,

póztalan arcán kétszer is megtörik

a kintről beszökő természetes fénysugár;

arcához érve és kilépéskor újra,

akár az egyszerű prizma oldalán.


 

Gősi Vali

Te vagy mégis

 

Te vagy,

ki úgy érzed, vétkeid,

feledhetetlen múltad, bűneid,

száz kudarctól halott céljaid

furcsa, megvénült rabjaként

rég' halott ősök emléke vonszol

bezápult, bomló, halódó sorsból

a remény alig-villanó,

gyér fénye felé!

Te vagy mégis,

ki másoknak fényt adsz,

ha mosolyra váltod könnyeidet,

és fejed a földről a végtelen égre

– fohásszal értük –

fölemeled!


 

Gősi Vali

Cseresznyevirág

 

Anyám járását

idézi a május:

körötte kék virágok ringanak,

talpa alá fűszálak simulnak,

s amerre árnya hangtalan’ halad,

a búzakalászok fejüket leszegik.

 

Kapaszkodnék

köténye fodrába,

barázdát simít’nék lábai elé,

harmatot hintenék földjére a kertben,

ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

 

Szelídíteném

a szúrós bokrokat,

meg ne karcolják szép, fáradt kezét.

Cseresznyevirág –, a szívére hajolnék,

megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még…!



Gősi Vali

Tűzliliomok égtek

 

Emlékszel?

Tűzliliomok égtek a kertben.

Kezedért nyúltam lassan,

a beszédes csendben meglapult

egy maroknyi vallomás,

félszeg gondolat,

feleslegessé váltak akkor a szavak,

csak egyetlen, halk mozdulat

volt, ami fontos maradt a szótlan estből,

egymásba font kezünk kerekre forrt,

majd lomhán elnyúlt  árnyéka,

sokáig mozdulatlanul

megbújva a hintaszék alatt.

Aztán jött az a különös pillanat:

a holdfényben újra megláttam

lángoló arcodat,

szemed tükrén a fény cikázva

átszaladt,

tűzliliomok égtek a kertben,

a csillagok alatt.


 

Gősi Vali

Túlélők


Ez is egy átlagos nap csupán

hasztalan gyakorlat a túlélésre

amikor néhány kiüresedett 

immunhiányos ködös délutánon

átvillan még a nyár és egy régi

emlék elsimítja gyűrött gondjaink

mint tengeri alga arcunk ráncait

és a halvány napsugár 

egy félszeg mosolyt is ott felejt talán

a táj arannyá érett homlokán

és néhány élni vágyó őszi fák


Gősi Vali

csak a tenger

 

semmi sincs most 

csak a tenger

az ég lehajol és a vízzel

összeolvad

minden mi volt itt most nincsen

csak a kékség csak a tenger

narancsliget ringó csendben

kavics- s homokrengetegben

olíva-zöld szirteken áll a pillanat

ultramarin fényben úszik

könnyű árnyam

semmi vagyok – mégis minden

homokszem a végtelenben

zöld s kék színű lebegésben

csak a csend van 

csak a tenger

a hegy ormán olajfák közt

figyel Isten


 

Gősi Vali

A fotós álma

 

Tükre lennék tiszta mosolyoknak,

gyűjteném hosszan magamba a fényt,

visszacsillannék borús alkonyatban,

idézném a tavasz színét, melegét.

 

Ajkamon a hang hiába némulna,

a szememben bújó ősi csillogás

emlékként  élne tűnt mosolyokban:

rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

 

Féltve őrizném, végeérhetetlen,

vigyáznám végtelen, titkos rejteken

őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

 

áhítatot ódon templomkerteken,

búcsúzó madarak éteri dalát,

míg örök hajnalra virrad a világ.



Gősi Vali

Álmok

 

Dereng a fény a víz fölött,

egy parányi csodára várok,

szívembe békesség költözött,

ághegyen ringnak az álmok.


 

Gősi Vali

Élni először

 

„Látni a földet, látni, csak egyszer,”

mielőtt végül majd betakar,

mint langymeleg hajnalon,

párás ajakkal,

szerelmes csókkal a hitves akar.

Látni a hajnalt, inni, csak egyszer

szomjasan,

hosszan a fénysugarat,

mint reggel a friss tejre

vágyik a gyermek,

kit anyja ölében a fény betakart.

Látni a csillagok éj-ragyogását,

Hold búcsúját,

ha majd az ég-sátor

rám borul végül,

nagy éjjeli csönddel, de

„élni először itt e világon!”

 

Idézett sorok:

Kosztolány Dezső: Harsány kiáltások tavaszi reggel



Gősi Vali

Az öröklét negatívja

 

Bocsáss meg, Uram,

hogy nem vagyok méltó hajlékodba lépni,

lelkemet viseltes rongyokban

színed elé tárni.

Lábamon szakadt szandál,

tenyeremet akác tüskéje szúrta át,

míg kaptattam feléd az ormokon

 – megfáradt szolgád –

hogy hallva a szférák titkos énekét,

megfejtsem a jelet;

mit üzennek a rég angyallá vált égiek,

hogy áhítattal megkövesselek,

és pőre lelkemet kiterítsem eléd.

Ó, Uram!

Ha  terhedre nem vagyok,

hallgasd meg könyörgésemet,

segíts élni még, áruld el a létezés

végső rejtelmeit, hogy az ég ezüstjén

átszűrődjön a remény; az öröklét negatívja.

Tégy csodát, Uram!

Leheld életre szeretteim,

és lélegezzenek szüntelen

apám, fiam szerelmei,

az örökzöld fenyvesek, mind

– általad!

 

 

Gősi Vali

Földi szép

 

Mióta már,

hogy mindenre rácsodálkozom, ami él!

Nekem nyit virágot mindegyik tavasz,

velem tisztul a szürke világ,

ha közelít a tél, a patyolatfehér.

Mióta már,

hogy elakad a hangom, ha színes köveket

terít elém a parti hullám szelíden,

s a végeérhetetlen titkok – ős-erő,

tudás – hordozóit megérinthetem.

Mióta már,

hogy amerre járok, előre köszön

minden faág, testvérem mindahány bokor,

mi elém hajol, míg lábam alól

fűszálak terelik félénk bogarak hadát.

Mióta már,

hogy lenyűgöz e lét, ringat a remegve múló,

bársony idő, csitító szerelem-dallal andalít:

könnyebb legyen a búcsúzó, ha menni kell,

de marasztal, visszahív a csábító, földi szép:

maradj még!



Gősi Vali

Emlék után


Esténként szelíd kandúr dorombolt

a régi házban, a kályha előtt,

fonott kosárban fahasábok

őrködtek apámmal a tűz fölött.


Kiszáradt földben halott virágok: 

szomjas magányban nyíltak el,

árvult magvaik anyámra várva

álmodnak becéző kezeivel.


Álmomban én is lopva szállok

a lassan kihűlő emlék után,

anyámat, apámat nem találom,

gyom kúszik a néma ház falán.



Gősi Vali

béke

 

már itt szalad a hajnal könnyű fénye

ocsúdik a nap a tenger fölött

az égszínkék víz most vált smaragdzöldre

s a fodrozódó hullámok ölén

megbújik egy lélegzetnyi béke



Gősi Vali

A pillanat


Ha úgy érzed néha,

hogy semmi vagy,

nincs idő, áll a pillanat,

halál sehol, csak létezés,

és nincs közel, csak messzeség,

csak mozdulatlan egy egész,

a lélegzeted is belevész

az áttetsző kék semmibe,

beszédnek, szónak hűlt helye,

békesség ragyog a lelkeden,

az ég azúrja rád borul,

a fény a színek közé simul;

akkor megleled önmagad

minden vagy,

örök a pillanat


 

Gősi Vali

Örömdal

 

Víztükörben bámulom hiányodat

hiányod visszabámul rám

fölzúgnak távoli templomi orgonák

és átszűrődnek a dallamon

esengő halk imák

a bujkáló árnyakra fény derül

szívemből az árnyék menekül

az ürességen rést vág az örömdal



Gősi Vali

Együtt

(Csillagtánc)

 

Együtt

nem félünk már az éjben,

minden csillag nekünk világol,

egyik majd egyre fényesebben

ragyog,

és táncot jár

egy ágon.



Gősi Vali

A túlpart felé


még fáj a csönd

a búcsú némasága 

időtlen álmodásba zárta az emlékeket

zavaros szürke áramlatban örvénylenek 

kering velük a rettenet 

s ha némelyik – akár egy uszadékfa – a vízbe hull 

a zuhanás zajára felriadva menekül mind 

a túlparti ábránd-világba

ahol szeráfok égi szózatára

beleúsznak végül álmaink

az örökkévalóságba



Gősi Vali

tejfehér


magasztossá szépül 

a táj a délutánban

földig hajol az ég a tó fölött

a tejfehéren átragyog a béke

s én meghajolok e fönség előtt



Gősi Vali

cím nélkül

– ködbe fúló tanka-álom –


ködben a hajnal

hamvad a tegnapi tűz

halkul a sóhaj

begombolok egy álmot

lábamhoz térdel a múlt


 

Gősi Vali

Levendulák tánca 

a Szent Márton-hegyen


Violaszín mezőt dajkál, ringat a szél, 

virágszőttes gördül elénk Szent Márton hegyén.

Káprázatos látvány a lila rengeteg,

mint a sóhaj, könnyű illat leng a táj felett.

Olyan most a határ, mint a mennyország,

újjáéled a természet, és fű, fa, virág

ragyogó színt ölt magára; új, pompás ruhát.

Verőfényben hajlong a sok igéző ara, 

közülük a legbájosabb a levendula.



Gősi Vali

Naplemente


Mulandóságba

dermedt búcsúpillanat:

kármin-vörösbe

hanyatlik éppen a nap,

roskad, omlik a fényhíd



Gősi Vali

Ágak közt vergődő


Ágak közt vergődő fénycsillagok,

a lehajló égről zuhantatok.

Pislákoló lámpásként égtek,

ezüst pókfonál őrzi az áramot

az elárvult portán, ahol a pók lakott.


A színek azóta fakóbbá váltak,

tompuló fények, lomha árnyak

hajlonganak, s a lármás csend

valami zajos, dübörgő dallammal,

éteri ritmusban összecseng.



Gősi Vali

Ez már a tavasz


Ez már a tavasz,

bár halkan pilinkél a hó,

de délután néha kipiroslik a Nap,

és az is egy parányi vigasz,

hogy hajnalban, bágyadt hangon

ébresztőt fújnak az ablak alatt

a pőre fákon ácsingó madarak,

és a fagyos földben mocorgó

gyökerekben újult nedv kereng,

boldogan hordják az életírt 

a kis hajszálerek,

a fű közül néhol kiremegnek

a szégyenlős virágfejek,

az erőtlen napmelegben ocsúdik a fény,

éled a remény,

hogy ezek az utolsó hópelyhek,

és a fagy utat enged végre

az újjászületés bimbóinak,

és harsány hangon

élni hív megint

a tavasz!



Gősi Vali

Suttogó áhítat


aranyló őszön álmodom veled

méz-illatú ölelésedbe burkolózom

fehér falak között imbolygó 

árnyékod nyomán

suttogó áhítat szól; hálaimád

értem

másokért

holt lelkekért

bársony ráncaidon végtelen béke 

igazgyöngy érik örök könnycseppeden

tenyereden az érdes kapanyom 

szelíd völggyé simult

fakó arcodon pompás rózsa nyit éppen

– én küldtem neked –

s ahogy haladsz felém át a fényeken

ámulva köszönöm ÖrökLétedet

életemet



Gősi Vali

Hóesésben 


Mi mást tehetnék e fénytelen éjben?

Elfogadlak már végleg társamul,

kapaszkodom beléd,

megyünk a hóesésben;

eltűnni tanít e néma ébrenlét...

Talán csak álom hogy átsüt még a fény

az erdők sűrűjén, 

helyetted simítja arcomat a szél...

De addig még válladra dőlve álmodom,

míg leereszkedünk lassan

a hófödte dombokon...

 

 

Gősi Vali

Oximoron 

lángoló őszben


Avarszőnyeg alatt nehéz sóhaj fakad,

elmúlás-szavak lobognak az őszben,

szirmokká foszlanak lángos csillagrózsák,

fékezhetetlenül szívemre hullanak.


Könnyű érintésű, igaz álmot vágyok,

hazugságtól tisztult Isten-arcokat,

szenvedésből fakadó forrásvíz csobogjon,

hűsíteni hamvadó, fény-arany álmokat!

 

 

Gősi Vali

Szelíd elmúlásban


Lángra lobbanni 

szelíd elmúlásban,

égni észrevétlen’ 

vöröslő parázsban,

megperzselődni még

hamvadó vágyban,

egymásba olvadni

ezüst félhomályban,

egyazon dallamú, 

halk szívdobbanásban

megsemmisülve

elszenderülni,

aranyló avarban

álomba merülni,

tavasz-éledéssel 

újra felébredni,

élni,

élni,

élni!

 

 

Gősi Vali

valószerűtlen


már hiába várom 

azt a magasztos pillanatot

amikor újra bekopogtathatok

és te kendőzetlen örömmel nyitsz ajtót

a sápadt fényben felragyog 

valószerűtlenül szép mosolyod 

és olyan félreérthetetlenül őszintén 

dermed arcodra a csodálkozás

az a boldog gyermeki ámulat 

mintha egy kartonból kivágott 

marionett-játékosként

lépnél pódiumra aki életre kélve

feltárja végre

titkolt valóságát


már hiába várom 

azt a magasztos pillanatot

amikor újra bekopogtathatok

az ajtó végérvényesen zárva

 


Gősi Vali

Illatod őrzöm


„Vállamra ömlik a langyos végtelen.”

Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,

de éled az öntudat, s a kábult szenvedély

a lehulló hajnallal mögöttem marad.


Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben,

mint halk, finom rezgés, éteri zene,

légies árnyékként tűnsz fel az éjben,

táncolni volna jó örökké veled!


Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel

halkul a dallam és elnyel a fény,

foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,

„mintha azzal is több volnék nélküled.”


(Evokáció: Mészáros László két sorára)

 


Gősi Vali

Mintha itt volna


Mintha a régi kályhafény

mintha csak karácsony éjjel

egy angyal útra kél talán

mintha a csillagos égen...


Mintha hófehér szárnyakon

akár a hópihék szállna

mintha éledő tűz körül

ülnénk a Jézuskát áldva...


Mintha csillagos út porán

ma mindenki hazatalálna

mintha itt volna mind aki 

az ünnepet oly régen várta...


Mintha az asztal és a pad

mennyei fények közt várna

mintha a hópelyhek ritmusán

gyönyörű örömdal szállna...


 

Gősi Vali

ködbe fúló


a vihar elcsendesedett

elnémultak körben a hegyek

a parton dermedt faágak intenek

panaszosan az ég felé

ahol a felejtés sejtelmes fátyla rejt

ködbe fúló

fáradt mosolyokat

de néha még dalra kél

az a semmibe vesző

gyönyörű szó...


 

Gősi Vali

Csenddé alkonyult


illattá vált

a múló időben

csenddé alkonyult emlék

sárguló fény villan

a táj gyűrött homlokán

a Nap mosolya bágyadtan

oson át a párás

szürke égre nyúló

fák óaranyán

szégyenlős könnycseppek

harmata száll

kósza ökörnyál után

ősz csendje jár

halott a nyár

 


Gősi Vali

Csendeken nyíló

 

Ereimben hűvös a vágy,

árnyak lesnek a szív körül,

hangodat álom szövi át,

az emlék lopva menekül.

 

Hallgat a mélyben a folyó,

hangtalan halrajok húznak,

csönd alatt zubog a tűnt szó,

félájult dallamok úsznak.

 

Recsegő dal hoz el néhanap,

máskor holdezüst ábránd,

vágyálmaimnak rabja vagy,

világok mélyén vársz rám.

 

Tűnő fénymosoly szelídít,

mint csendeken nyíló álom,

a hajnal árnyékként menekít,

illatod magamba zárom.

 

 

Gősi Vali

Talán

 

Talán még itt talál a nyár

s pár kósza dallamot kínál a perc

talán vele a Nap heve is visszatér

ha utoljára forr is fel a vér

és táncot jár a pillanat

a szívünk ritmusán

és csillagpor hull ránk talán

mint augusztus haván

a lábunk elé lezuhanó

csillagok nyomán

rezzenetlen némaságban

állunk tétován

megtorpan a csend velünk

megáll az idő

perzsel a száj

hamvad a szó

s – mint Ámor nyilán –

kékezüstben megcsillan

majd elpihen

a vágy

 

 

Gősi Vali

nyár lesz

 

 

és nyár lesz megint

kéklő napmeleg...

átsuhan majd egy álom veled

az enyhet adó vénülő lombokon

hiányodat bearanyozza a júliusi égbolt

hallom újra az élni akarás megéledő

gyönyörű dallamát

mely átvergődve kínsikolyokon

elhozta a legszebben komponált élet-muzsikát

és sok éven át ünnepre leltünk a nyárban

míg megváltó tisztulásra vágyva

átlényegültél egy másik

boldogabb világba

örökkévaló nyárba

nélkülem

 

Letölthető: 

https://www.7torony.hu/sd_product/gosi-vali-szavakkal-festett-kepek/