Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2019. január 11., péntek

Ünnepek idején más az emlékezés...


Elég egy megsárgult fénykép, egy villanás a régmúltból, és kérlelhetetlenül szakadnak fel a múltidőző könnyek, mosolyok... Ma reggel is emlékezésre ébredtem. 

Hálás szeretettel gondolok gyermekkorom bölcsőjére, Rábagyarmatra, szüleimre, tanáraimra, barátaimra, kamaszkori álmokra, szerelmekre, csalódásokra. Ebben az évben volt ötven éve, hogy osztálytársaimmal elhagytuk a kedves általános iskola padjait és elindultunk a nagykorúság felé. Vajon a megsárgult fotón mosolygó, kedves, reménykedő társak közül hányan vannak, akik már nincsenek itt velünk...?
Szüleimen, nagyszüleimen és drága, egyetlen fiúgyermekemen túl egyre több azon barátok, osztálytársak, iskolatársak száma, akik már örökre hiányoznak.
Értük is égjen a gyertya ezekben az emlékező napokban, és mindenkiért, aki életem része volt, de már a mennyből figyel rám.
Talán a létezés misztériuma az, amely elvezeti a kereső embert a létezésen túli felé, miközben az út során feltárulnak számára azok az alig észrevehető, hétköznapi csodák, amelyek élni segítik, de távozni is tanítják egyúttal a földi világból.  És a kereső észrevétlenül megtanul rácsodálkozni a természet végtelenül egyszerű, de annál tökéletesebb egységére; az emberlét, a napszakok, évszakok - a világ - körforgására, a fogantatástól  a születésen át, élet és halál, szerelem és csalódás, a gyermekmosoly tisztasága, és a lélektelenség pokla, a fagy és olvadás, a színek orgiája, a fények liturgiája, érzések, hangulatok ellentmondásos világán át megismeri a boldogság és szenvedés - a fa, mint az élet ős-szimbóluma, a belőle ácsolt szenvedés-jelkép - a kereszt és keresztút áhítatát és a pokol bugyrait, már itt, a földi létben.
És a létezés bebizonyítja számára, hogy érdemes volt megszületni, megismerni, életre hívni, megfejteni a kívül-belül megvillanó rejtjeles üzenetek titkos kódjait, nekivágni a kezdetben teljesen  ismeretlen titokzatosságnak, hogy a sötétből megpillanthassa végül a Titkok Kapuját, és átlépve azon feltáruljon az emberlét legnagyobb rejtélye: a Kapun Túli Világ a nemlét misztériuma.
Talán ez a földi lét értelme, a keresés? Az ember kíváncsisága? Talán... És a mindenek-feletti szeretet, amely az örök élet reménysége...
Mit tehetek? Írom verseimet, hálát mondok mindenkiért, aki erőt, hitet adott ahhoz, hogy végigjárjam utamat, hogy szavakkal és a lelkem hangjaival üzenhessek távoli világokba is, és várom Istent, hogy átvezessen majd a Titkok Kapuján.

***
Tündérmese a falumról
– Mirának, hálával gyermekkorom bölcsőjének,
Rábagyarmatnak, családomnak, tanítóimnak, tanáraimnak, külön figyelemmel és szeretettel otthoni barátaimnak  

Azt hittem akkor én, hogy egyetlen világ ez
a lankás völgy ölén, dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte táj, s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja velem az egész világ,
ami nekem csupán az a néhány kicsi ház volt,
ott a dombok oldalán, ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán, vagy anyja, a folyó után
viháncolt pajkosan, míg dalolva csobogott.

Azt hittem akkor én, hogy esténként majd
mindig visszatér, csak éhes most szegény:
folyó-anyjához szalad, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott, ahol a csörgő
kis patakkal sok pajkos tündér is együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott sötét, fénylő hajuk
a víz alatt, ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok tisztára mosta
táncos talpukat.

A tündérek, és a patak dala keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut...
Talán a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott, előttük mesebeli,
hívó kis padok. A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala mosolygó manók
és tündérek bálterme volt, ahol víg táncot ropott
a sok bolond-vidám tündér- és árny-manó, éjféltől
néha reggelig – de ők csak éjszakánként éltek itt,
nappal erdők, mezők, bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük mindig kicsit,
bár akkor talán még idő sem létezett –, minek?
Felesleges, hiszen a tündér-emberek varázs-szavára
mindig este lett, s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek.
Akkor még így hittem ezt, ahogy az összes,
ott élő tündér-kisgyerek.

Azóta,  ha a falumban ébredek, sokkal
csendesebbek a reggelek. Halkabban kondul
a lélekharang, és csendben, lassan halad a kis patak  
folyó-anyjához, már nem szalad,
s amikor odaér, nem éhes már, csak szomjas –
némán inni kér, ott az erdők rejtekén bújó domb alatt,
ahol – ma is hiszem – manók és tündérek alszanak
örök álmot a suttogó, vén fenyők alatt.
*

Hol vagy?
– Megkésve –
immár örök osztálytársamhoz,
Rózsikához –


Nekem az a szorgalmas, örökifjú,
kedves kislány maradsz,
kíváncsi szemed körül bájos ránccal,
őzike-szemű emlék, - tavasz-leányka,
csendben-lázadással, titkon
apró szoknyát, térdzoknit húzó,
szégyenlős-szerelmes kamasz…!

Szempillád alól a könny
már örökre megszökött, mint régen,
'mikor elbújt a szenvedés mögött,
mert előttünk sohasem sírtál,
és én most érted zokogok…
Hol vagy? Merre kóborolsz?
Ugye, már nem vagy egyedül,
nem fáj semmi, nem mondod többé,
hogy élni néha rossz?

Itt vagy még, előttem hajladoz’
karcsú alakod, lassan, komótosan,
hogy el ne vétsd a lépést,
halkan jársz; most se hibázz,
mély csendeddel se zavard
a lemaradókat…
Itt vagy, oly közel, mégis hiányzol.
Mögötted araszol néma gyászom.
Bocsáss meg, én sírok megint;
most teutánad...

Győr, 2014-12-15
*

Egyszerű áldás

(tanítóimra emlékezve)

Angyal-ének szól ma földön, égen,
égi kürt szól, angyalhad dalol.
Ráfelel a szívem hangja, szépen,
és halkan könnyes háladalt dobol.

Visszatér a régi énekóra,
és kisdiák vagyok ma újra én…
Tanítóim kedves, derűs hangja
álmaimban megszólít ma még.

Rám köszön sok verssor, édes emlék,
éjszakai színes álmodás:
verset mondok újra, kisgyerekként,
s hogy el ne vétsem, tanítóm vigyáz.

Álmomat a hajnal űzi messze,
de fényvirágot érlel minden éj…
Imádkozom értük reggel, este:
áldjon minden tanítót az ég!
*

Apám mosolya

Esténként, hogy belépett a házba,
csak rápillantott a vesszőkosárban
riadtan moccanó pár fahasábra:
elég a tüzelő mára - nyugtázta -
és hangjára halkan
visszaduruzsolt a kályha.

A sapkáját egy szögre akasztotta,
anyám zsémbelt: ne oda tedd, kérlek...
és hányszor figyelmeztettelek,
hogy a fűrészport az udvaron lerázd...!
S arcán az elnéző, félszeg mosoly
kinyílt ilyenkor, mint egy virág.

Emlékszem apám szép mosolyára,
ahogy esténként vártuk vacsorára,
de az idő azóta mintha állna,
mikor az utolsót dobtam a parázsra:
hallatszott anyám és a fahasábok
hangtalan sírása,
míg ültünk némán a tűz körül,
valami csodára várva...
*

"csendes örömök árnyékában"
– anyámhoz –

néha még vissza-visszatér
hamisítatlan mosolyod
megéled angyal-arcodon
az a szeretetből sarjadó
eredendő jóság
valami égi lámpafény hoz el
homlokod fölött arany glória
hajadban mirtusz-ág
körben mennyei világosság
érzem újra a rózsavíz illatát
ahogy életre kél majd illan
és az angyalszárnyak suhogásával
elsimul az itt hagyott csend
különös békesség járja át a szobát
majd hirtelen tovaszáll
ezen a szeretetlen felemás világon át
eltűnik mint egy szép karácsonyi álom
talán hogy utat találjon valahol
ahol régóta hiába várják
"tiszta szívvel
csendes örömök árnyékában"

Idézett sorok:  Moretti Gemma - Másként
*

Nagyanyó

Nagyanyónak
nem számított a fagy, a hó,
sem az embert-próbáló meleg,
számára nem létezett az időjárásnak
semmilyen komisz fintora,
nem volt ok arra soha, hogy esténként
elmaradjon a folyton krumpliból
készült, mégis páratlan ízekkel áldott,
paradicsomi vacsora.

Hol aludttejjel,
hol maga-köpülte, aranyló vajjal
kínálta este, a maradék krumplit
másnapig hajában érlelte,
hozzá ebédre a padláson rejtőző
sonkát - épp csak hártyányira -
meg-megnyeste, míg a kíváncsi
gyerekhad tolongott körötte,
és a mennyei étket sóvár szemekkel
várta-leste...

Aztán
egy borongós, csöndes téli este
- a maradék sült-krumplit nagyanyó
épp a vajlingba tette - valami
metsző fájdalom hirtelen leteperte,
és végleg elpihent megfáradt,
drága teste.
Emlékét szívemben őrzöm
már mindörökre,
a szent időtlenség
kendőjébe kötve.
*


Hová tűnt?

...hol van a régi tűz, a lobogás?
Hová tűntek az angyalfényekben játszó,
meghitt, családi esték, a kacagás,
a sültkrumpli-illatú vacsorák?
Hová lett az együtt-szívdobogás,
amikor a vége-nincs téli szürkület is
mesés izgalom volt, csupa varázs,
és hol van a kályha mellől áradó,
fáradt ráncokból újraéledő örök-mosoly,
a kalácsbélbe lényegült kincs,
a bölcs, arannyá érlelő, tiszta szó...?
Egy csorba csésze mesél csak arról,
hogyan szólt az a hajdanvolt, gyönyörű
altató...
*

Suttogó áhítat

aranyló őszön álmodom veled
méz-illatú ölelésedbe burkolózom
hófehér falak közt imbolygó
árnyékod nyomán
suttogó áhítat szól hálaimád
értem
másokért
holt lelkekért
bársony ráncaidon végtelen béke
igazgyöngy érik örök könnycseppeden
tenyereden az érdes kapanyom
szelíd völggyé simult
fakó arcodon pompás rózsa nyit éppen
én küldtem neked
s ahogy haladsz felém át a fényeken
ámulva köszönöm (Örök)Létedet
életemet
és szorít a szívem
hogy elengedtelek
Anyám
*

Végső visszaröpülés

néha elképzelem
milyen lesz akkor olyan magasra szállni
hogy meglátom magam az ég tükrében
talán úgy lesz mintha közben
mi sem történt volna mintha örökké tartana
a repülés vagy talán egészen mást jelent
a szó is; otthonra találni végül
és bátran kimondani
nincs semmi ok a rettegésre
sohasem vágytam még így a fényre
jó lenne megtudni végre
"Milyen lesz az a visszaröpülés"

Evokáció Pilinszky János, Egyenes labirintus c. versének idézett sorára
*

Ó, hol van?

Ó, hol van
a derengő gyermeki béke,
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
az ébenfekete éjszaka után,
mikor a derűs hold jeges udvarán
áttör a félszeg hajnali pír?

Most tűnik a fényben, és rettenetes
a pirkadó reggeli ábránd,
felhőkhöz bújik a foszló tündéri vágy,
és vijjogva szálló madárraj húzza tovább
a tűnő, ezüstös álmot.

A veronai autóbusz-baleset áldozatainak emlékére, kegyelettel.
*

Nem értem

Ajtót nyitok, megérint újra
a gyógyszerek csípős szaga,
és átvonaglik a hűvös téren
a kályha langyos illata.

A ház üres, nem lakja senki.
Sok éve, hogy nem jártam itt.
Ülnék a hideg konyhaszékre,
de senki nincs, aki helyet szorít.

Nem értem... Apámat eltemették,
a Mama sem vár - nagybeteg.
Hiába kérdezem felnőtt fejjel,
a boldogság azóta hova lett?

Nyilall a csend - nem felel senki.
Holtában mosolyog rám apám...
Anyám is feldereng - pillanatra -
a tűzhelynél állva sírdogál...

Nem értem, miért nem zokogtam akkor,
hogy így marad végleg ezután...?
Fagyos a ház, hideg a kályha.
Egy ölelés kéne, egy kézfogás...!

Apám szavát, mosolyát vágyom,
egy váratlan, nagy találkozást,
repítsen elérhetetlen pályán
gyermek-létembe a múlt-varázs!

Asszociáció József Attila Ajtót nyitok c. versére
*

Örökéletű anyám

Ősz hajad ezüst felhővé lényegült,
bánattól fátyolos ég-szemed tükörré,
törékeny tested kecses angyallá lett,
vigyáznak, óvnak örökbecsű szentek.

Megkoszorúzva arany-fény ágakkal,
vágyak kötelétől lágyan eloldozva
ragyogsz örök nőként, gyönyörű Madonna,
könnyező árváid halhatatlan anyja!
*

Léleklánggal
– fiamhoz –

Léleklánggal színezem fejfádat,
fölsejlik sok elfeledett emlék,
szereteted majd akkor is árad,
ha elsimulok, eltemet a nemlét,

elmosódik fájó seb és átok,
emlékmű feszül, fel, az égig ér,
holtig dalolt énekem hallják ott,
ahol neved a verseimben él.

Úgy ragyogsz, mint jóság és reménység,
nem lesz földi sír, ami eltemet,
a romló hús, szenny, mocsok, kevélység
az anyagvilág tűnt szégyene lesz.

Minden szempár majd az égre réved,
hol léleklánggal lobog az emléked.

Fiam, Gősi Zoltán  emlékére: 1974. július 24. - 2000. július 29. (Parafrázis: William Shakespeare - LXXXI. Szonettjére)
*
Cseresznyevirág

Anyám járását
idézi a május:
körötte kék virágok ringanak,
talpa alá fűszálak simulnak,
s a búzakalászok fejüket leszegik,
amerre árnya hangtalan` halad.

Kapaszkodnék
köténye fodrába,
barázdát simít`nék lábai elé,
harmatot hintenék földjére a kertben,
ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném
a szúrós bokrokat,
meg ne karcolják szép, fáradt kezét.
Cseresznyevirág -, a szívére hajolnék,
megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még...!
*

valami lágy zene
 - fiamnak szóló -

valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek

nadrágod zsebében megbújó fémpénz
néhány ing egy napszemüveg
csak álmomban szólítasz halkan néha
nyitva a könyv is az asztalodon
emlékek hoznak el sok éve már
a fogkeféd van itt még és a pohár
hiába feddtelek minden reggel
örök folt maradt az oldalán

valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek

hangod bársonya eltűnt az éjben
recsegő film hoz el néhanap
felhőtlen mosolyodat idézi
a fénykép a falon s a pillanat
- marasztalnám - hamar elszalad
hiába vár már a nagyvilág
azért csak bejártad Ausztráliát
megsárgult fotón mélabús koalák
üres szemekkel merednek ránk
hiába várják a kenguruk
hogy barátjuk egyszer még arra fut
ahol „a part menti delfinek
kedvesebbek mint az emberek”

valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek

hangodat halálos tengermorajlás
mosolyod hullámsír rejti el
2011

https://www.youtube.com/watch?v=6Hgk31qeJj0
és fény simult
- Harcsás Judit barátnőm emlékére -

és fájt a csönd 
a búcsú némasága
különös hallgatásba zárta 
a teaillatot 

megszépítette 
a múlt ringatása
mikor még nem kegyelemből 
szerették
és nem csupán a testét
mikor nem csak annyi volt 
egy-egy szombat este
mint koldusnak a kenyér
némán odavetve 

és fény simult 
a sápadt víztükörre
a rianó jég még a hátára vette 
mielőtt a rombolást bevégezte
s mint unt szeretőt 
végleg sorsára engedte
*

*Hozzád láncolt csillagok
*Emlék-montázs
Jagos István Róbert: Emberkáromlás című kötetének verssoraiból*

***
Hozzád láncolt csillagok a verssorok
kereszteden kék neonfény pásztáz
lassan alszanak el az idegen álmok
még a madarak sem zajonganak
vizes vertfal a szerelem
ódon várba zárt szörnyeteg
makulátlan az elrontott vers amit féltesz
Te megtisztult
eredendő bűn nélküli gyönyörű lélek
a riadalmat csak játszani lehet
a hajnalokban nincs semmi jó
a hajnalok esősek és hidegek
látom a párkányra fagyott verebet
köröttünk fuldokló verssorok ritmusából
Hozzád láncolt csillagok a verssorok
***

Nem foghat rajtad

Ha véget ér majd a földi lét,
ha napod, órád sem marad,
a pillanat is elvetél,
emlék leszel csak,
tűnt kacat
(ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt).

Végül már senki sem sirat,
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz…
a neve kódolt számadat…

Ha valamit mégis gyűjtenél,
csak néhány kincses gondolat
legyen az; bölcs és igaz,
mit szerte hordhat majd a szél,
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz, ott megtalál,
nem foghat rajtad a halál.
*