Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2012. május 14., hétfő

Mondókák, verses mesék kicsiknek, NAGYOKNAK

(Mirának ajánlom)

Anyával
Jön a baba

Pocaklakó vagyok én!
Kisleány, vagy kis-legény?
Még nem tudom, ki vagyok,
gyorsan nevet adjatok!

Elkelne egy kicsi fény,
Egy-kettőre jövök én!
Mi lehet ez …? Alagút?
Hova vezet ez az út?

Édesanyám, Apukám,
megvettétek a ruhám?
Takarót is vegyetek,
jó puhát és meleget!

Nem halljátok? Kiabálok!
Születik a kisbabátok!
Ha én innen kijutok,
rögtön tejet akarok!
*
Az est és a reggel – gyermekszemmel
*
Vers a Napról

Kis szobában,
apró ágyban
reggelente
felébred a kisgyerek,
két szemével
égre nézve,
ámuldozva
szemlélgeti az eget.
Édesanyja
korán reggel
kinyitja az ablakot,
megcsókolja gyermekét,
és simogatni, melengetni
hívja hozzá a
Napot. 
* 
Vers az estről 

Nézd,
milyen szép fönn az ég,
csillaglámpák fénye ég!
Meggyújtják az angyalok,
csillagszemű kisgyermekek
csodálkozva keresgélik,
nem találják a Napot.
Elbújt a Nap?
Hova lett?
Találd ki, te kisgyerek!
*
A csavargó csillaggyerek

Egyszer egy csillaggyerek
égi úton eltévedt.
A tejútra nem talált,
egész éjjel sírdogált.

Édesanyja kereste,
arcát könnye öntözte.
Megkérdezte a Napot:
nem láttál egy csillagot?

A Nap elcsodálkozott:
én csak nappal ragyogok…
Reggel, mire felkelek,
egy csillagot sem lelek.

Mióta a Föld kerek,
lent, a földi emberek
reggel várják a Napot,
este meg a Hold ragyog.

Csillagmama sírt tovább,
kereste a kisfiát,
míg egyszer, egy éjszaka,
betévedt egy udvarba.

Ilyet soha nem látott:
Csillag és Hold labdázott,
kiscsillagok serege
az öreg Holdat kergette!

Örült a csillagmama,
nem sírt már a kisfia.
Hideg télben sem fázott,
Hold adott rá kabátot.

Ma már, a csillaggyerek
minden reggel hazamegy.
Így köszönti a Napot:
adjon Isten, jó napot!
* 
Az eső és a felhő 

Langy eső csepereg,
ablakon lepereg.
Nézi egy kisgyerek,
ámulva pityereg.

Felhőcske arra jár,
vidáman kiabál:
ne sírj, te kisgyerek!
Napsugárért megyek!

Nem sír a felhő már,
ragyog a napsugár!
Besüt az ablakon,
táncol az arcodon!

Nevet a kisgyerek,
boldogan integet.
Felhőcske visszaint,
repíti könnyeit.
*
Számolgatós

Egy - Peti (Zoli, Juli, Mira) hazamegy!
Kettő - kezem, lábam kettő!
Három - anyukámat várom!
Négy - berepült a légy!
Öt - Mama sálat köt!
Hat - kinőtt a fogad!
Hét - elszaladt egy hét!
Nyolc - leszakadt a polc!
Kilenc - sétálni mehetsz!
Tíz - kiömlött a víz!

Hogy mennyi a tizenegy?
Megtudja a kisgyerek,
amint óvodába megy!
*
Nem sír már a szomorúfűz

Erdő szélén kis folyó,
partján kicsi házikó,
kertjében egy fűzfa állt,
folyó fürdette ágát.

Egyedül volt, hallgatott,
széltől könnyet hullatott.
Lehajtotta bús fejét,
erről kapta a nevét.

Egyszer egy kis halacska
úszott épp’ el alatta.
Lehajolt a fűzfaág,
várta már a halacskát.

Aztán ketten éltek ott:
a kis hal táncot ropott,
a fűzfa meg nevetett,
könnyet többé nem ejtett.

Így esett a nagy kaland:
fűzfa könnye elapadt.
Víz tükrén a napsugár
halacskával táncot jár.
* 
Az őzike és a vadász

Volt egy erdőszéli ház,
ott lakott a vén vadász.
Nappal mindig szundikált,
éjjel meg vadászni járt.

Egyszer, egyik éjszaka
későn érkezett haza.
Asszonykája már várta,
vacsorával kínálta.

De a vadász nem evett,
hamiskásan nevetett.
Megpödörte bajuszát,
elővett egy tarisznyát.

Asszonykája mérges lett:
- ej, ki látott már ilyet?
A bolondját járatja?
… Mozog ez a tarisznya!

Az öreg csak somolygott,
néhány csomót kioldott,
kinyílott a tarisznya,
s előbújt egy őzgida!

Felesége kiáltott:
hát, ilyet meg ki látott?
S örömkönnyet hullatva
kiszaladt a konyhába.

Ölbe vette a gidát,
adott neki vacsorát.
Langyos tejjel kínálta,
bevitte a szobába.

Mikor késő este lett,
öreg vadász álmos lett,
de a hitvesi ágyba
asszony helyett … más várta.

A vadász jót nevetett:
nahát, ilyen esetet!
Asszony helyett őzgida
nyújtózik az ágyamba’!
*
Bolond mese
(gyerekeknek – egerekről)

Volt egy házban egy kamra,
ott lógott a szalonna.
Penész volt az oldalán,
nem főzte meg senki már.

Egyszer, a ház asszonya,
arra járt, hogy kihozza.
Ijedtében sikoltott:
a szalonna nem volt ott!

Benézett a sarokba,
ott sem volt a szalonna.
Megkérdezte nagyapát:
megetted a szalonnát?

Nagyapó csak nevetett:
szalonnát ő nem evett.
De hát akkor hova lett?
Megették az egerek…?

A szalonna mérges lett,
ettől megpenészedett,
bejöttek az egerek,
egymást hívták: egyetek!

Megrágták a szalonnát,
maradékát eldugták.
Azóta az egerek
sosem esznek kenyeret.
*
Gólyamese
(dalolható)

Volt egyszer, hol nem volt,
volt egy icipici ház.
Amikor még kisgyerek volt,
ott lakott a nagyapád.

Reggel, délben tejet ivott,
megette a vacsorát,
nagyfiúvá cseperedett,
szűk lett az a kicsi ház.

Messzi útra ő elindult,
éjjel-nappal ballagott.
Kereste a kicsi házat,
ahol kedvese lakott.

Elfáradt a nagyapád,
álmot látott, kis szobát,
ahol réges-régen őt még
várta az a kicsi ágy.

Egyszer csak, egy perc alatt,
ott szaladt egy kis patak.
Kis pataknál kicsi utca,
kis ház, azon kert-kapucska.

Ahogy odaballagott,
kinyíltak az ablakok.
Ablak mögött kis szoba:
ott lakott a nagymama.

Mindez nagyon régen volt,
nagymama még kislány volt.
Beengedte vándorát,
főzött neki vacsorát.

A vacsora elfogyott,
a lány elmosogatott,
betakarta kedvesét,
takaróért csókot kért.

Mígnem, egy szép hajnalon
rigó szólt az udvaron:
várnak erdők, várnak rétek,
gyertek, míg egy házhoz értek!

Most már együtt mendegéltek,
míg egy kicsi házhoz értek.
Ott egy kicsit éldegéltek,
méhecskéktől mézet kértek.

Alig a méz elfogyott,
a gólya csomagot hozott,
a csomagban kisbabát,
ő volt a Te nagybátyád..

A kisfiú nődögélt,
nagyon várt egy kicsi lényt.
Más játékot sose kért,
csak ajándék-testvérkét.

Ha jó leszel, megkapod,
legyen kivel játszanod,
ígérte a nagymama,
s boldog volt a kisfia!

Egyszer aztán, egy napon
kopogtak az ablakon.
Gólya néni kopogott,
 hozott egy kis csomagot.

Kis csomagban kisbabát:
egy mosolygós, kicsi lányt!
Így éltek - már négyen - ott,
Együtt voltak boldogok.

Fiú és lány nagyra nőtt,
hajót néztek, s repülőt.
Tengert láttak, óriást,
erdőben medvét és vadászt.

A fiú sokat vándorolt,
csábították csillagok.
Égi mezőn, réten át
soha haza nem talált.

Így esett, hogy kishúga
hiába várta őt haza.
Üres volt a kicsi ágy,
egyre sírt az anyukád.

Nagymamának kisfia
már égi utak vándora.
Ha a tejút véget ér,
csillagokhoz odaér.

Nagy-sokára, egy napon
kopogtak az ablakon.
Ajtót nyitott anyukád,
s ott állt a te apukád!

Egymás szemébe néztek,
este rólad beszéltek.
Elfogyott a vacsora,
s megtörtént a nagy csoda:

A gólya újra kopogott,
megint egy csomagot hozott.
A csomagban kisbaba,
találd ki, Ő kicsoda ?
*
Róka-mondóka

Ha a kopasz csirkém
elvinné a róka,
szaladnék, elcsípném,
s lenne róka-móka!

Szólnék a vadásznak:
hívná a kutyáját,
tépné a ravasznak
rongyosra bundáját!

Meghúznám a farkát
a tolvaj rókának,
kiszakadt bundáját
hordja el kabátnak!
*
A kis cipő
(mondogatós)

Kicsi kéz, kicsi láb,
kicsi már a rácsos ágy.
Ha én innen kimászok,
bejárom a világot!

Jó nagyokat lépkedek,
ha elesek, fölkelek,
onnan is tovább megyek,
a konyhába érkezek!

Ó, ott mennyi csoda vár,
kakaót főz a mamám!
Nem értem, hogy mért visít:
jé, Te mit keresel itt???

Szűk nekem a kicsi ágy,
unom ezt a kis szobát!
Én már nagyleány vagyok,
szaladok, mint a nagyok!

Nem sírok, ha elesek,
bátran továbblépdelek.
Bejárom a világot,
szedek neked virágot!

Elámul az anyukám:
földre esik a pohár…
Hozzám szalad, ölbe kap,
lábacskámra cipőt ad
*
Jön a Mikulás!

Fagyos hó hull, szél szalad,
szél szalad,
éhesek a madarak.
Télapó is bekopog,
szánon hoz nagy csomagot.

Csilingel a száncsengő,
száncsengő,
hangos tőle az erdő.
Kis csizmácska már fénylik,
egykettőre megtelik.

Kerül bele mogyoró,
mogyoró,
alma, dió: csuda-jó!
A kismókus arra jár,
ablakon bekiabál:

Egy diócskát kaphatok,
kaphatok?
Éhes vagyok, adjatok!
Kiszólnak a gyerekek:
mókus, madár, egyetek!

Nagy pelyhekben hull a hó,
hull a hó,
mégsem fázik télapó.
Melegíti szeretet:
örülnek a gyerekek.

Erdőn, mezőn fut a szán,
fut a szán,
Mikulás csak kiabál:
Gyertek, gyertek, gyerekek!
Cukrot, diót vegyetek!
*
Kérdez a gyermek
(adventi ringató)

Vajon miről álmodnak a télen
az elfáradt, kis szorgos krampuszok?
Alhatnak-e tétlen, hosszan, mélyen,
ha éheznek az őzek, mókusok?

Gondolnak-e karácsonykor arra,
hogy van, ki fázik, van, ki éhezik?
S ha harang szól, karácsonyi dalra
az árvákhoz is angyal érkezik?

Nem felejt el senki sem szeretni?
- Dió csörren, alma mosolyog.
Karácsonyi tűznél melegedni
mind, ki szeret, ugyanúgy szokott:

betlehemi csillag fénye lángol,
könnyű-léptű angyal dalol himnuszt.
Hó-csipkéből van a tündérfátyol,
három király Jézuskához indul.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár sietnek,
szívük boldog, lelkük, mint a hó.
Ajándékul szeretetet visznek,
karácsonyi dal szól, ringató.
*
Mira Manó üzenete

Nénik, bácsik, figyeljetek!
Én vagyok a manó-gyerek!
Mikulásnak tegnap óta
én vagyok a kis-manója!

Nénik, bácsik, figyeljetek!
Most már nagyon jók legyetek!
Hogyha egymást nem bántjátok,
puszit kaptok, nem virgácsot!

Nénik, bácsik, figyeljetek!
Elmondok egy titkot nektek:
ha írtok sok mesét, verset,
minden virgácsot elrejtek!

Nénik, bácsik, figyeljetek!
Jövőre, ha nagylány leszek,
itt leszek újra veletek,
s én mondok majd verset Nektek!
*
Karácsonyi álom-ének

Hull a hó,
suttogón
közelít karácsony.
Könnyű-léptű angyal siet,
száll át a világon,
fehér varázsálom.

Köd szitál,
s a téli táj
ezüst-fehér álom,
hócsipkéből van a fátyol
a dermedt világon,
szétterül a fákon.

Himnusz száll,
tündér jár,
álmot csókol éppen
minden fagyos fenyőágra
hótündér, ki éjjel
lábujjhegyen lépdel.

Csillag rejt
égi jelt.
Három király ébred,
betlehemi csillag útján
Jézuskához érnek.

Harang csendül, ének.
*
Álomtündér
(altató)

Lábujjon
beoson az este…
Tündérálmodon ezüst árny szalad,
álom-csókjával mosolyt fakaszt,
s elszunnyad arcodon
a béke.

Nézlek…
S amíg az álomtündér simogat, 
elfogom könnyű-varázsú mosolyodat,
és csendben feloldozásért imádkozom,
amiért e mosolyt titkon
ellopom.

Aludj…
én mosolyodat tovább álmodom…
Hajnalig őrzöm, és angyalarcodon
reggel, az első napsugártól fényesen,
hajnal-tündérek csókja  vár,
velem!
*
Kicsi másom

Apró lényed
fénye éltet,
azúr ég vagy,
kék igézet,
megvalósult álom,
pöttöm
boldogságom!

Szivárványszín
valóságod,
bársony - fényű
pillantásod
már örökké vágyom,
átöleli álmom,
édes,
kicsi másom!

Szemed tükre
kék, tiszta tó
kacagásod
muzsikaszó,
andalító éden,
napsugár-reményem,
csöppnyi
csillagfényem!
*
Télkirály

Bár zúg a szél,
s a tél kevély,
de végül elsiet
a zord király,
mert érzi már,
itt győzni nem lehet.

A napsugár
is űzi el
a sötét felleget.
A szél dalol,
és táncra kér
egy pattanó rügyet.
*
Égi üzenet
(Mira érkezésére)

Angyal vagy,
- ha vannak angyalok -
égből érkezett
apró csoda!
Kis kezedet imára kulcsolod
álmodban - talán, mert tudod,
eljöttél oda, ahol kétség,
bánat, könny lakott sokáig,
és fénytelen volt
a lélek otthona.
Imára kulcsolod
csöpp kezedet,
hogy meghallgattassék
angyal-imád: énekeljetek,
égi angyalok, fújjátok
az örömharsonát!
Hadd hallgassák
a földi emberek
a szépséges melódiát,
amit fényhírként
hoztál el nekik: a lét dallamát,
a boldog életcsodát
!
*
Altatódal a távolba

Kicsi Kincsem, Boldogságom,
épp’ ma vagy hat éves…-
s azon a nagy, fényes tálon
szomorú  a béles…

(…azon a nagy, szépen fénylőn,
amelyik a múltkor
- bánatában, mert meglökted -
leugrott a pultról!

Elszaladtak belőle a
csavargó pogácsák,
mindhiába  keresgéltük
egyiknek a párját…:)

Te is nagyon messze mentél,
magányos a béles,
nagymami nem kérdezheti:
kicsim, nem vagy éhes?

Este azért együtt leszünk,
nézz Te is az égre,
elküldöm a csillagunkat -
szalad, megígérte!

Helyettem is eldúdolja
anya azt a szép dalt,
amelyikre elaludtál,
mint a hajnalcsillag.

(az a fényes, kicsi csillag,
ami este látszik  -
emlékszel még? - reggel, mire
te felébredsz,  alszik!)

Megkértem a tücsök-zenészt,
utazzon el arra,
ne feledje a kottáját,
s hangoljon a dalra!

Aludj, aludj, kicsi csoda,
gyönyörű világom!
Te vagy minden boldogságom,
megvalósult álmom!

Ölelést és lágy dallamot
üzenek a széllel,
szivárványszín mosolyodat
napsugártól kérem.
*
Elszaladt a róka
(csalafinta mese)

Egyszer egy legényke épp’ vadászni indult
− barátok kísérték: a bagoly, és a kakukk −,
s ahogyan ott szépen, lassan mendegéltek,
a ravaszdi róka is éppen arra tévedt.

Lett is az erdőben jó nagy riadalom!
Így szólott a legény: elnémult a dalom!
Gondolkodott szegény, félreállt kalapja…
... hopp, eléje ugrott egy csúf, vén boszorka.

Hallod-e te legény, megsegíthetnélek,
de nagy ára van annak, mit cserébe kérek!
Dobd el a söprűmet – jó lesz venyigének −
de ha parancsolom, visszahozod, érted?

Ez volna az egyik szerény kívánságom,
S - legyek rögvest tündér - még azt is kívánom!
− s szép tündérleányból − hites feleséged!
Reggelente forró csókkal ébreszt’nélek!

Megrémült a legény, de akármilyen fajta,
nagyobb az eszénél is az ő furfangja!
Még hogy őt az ágyban csókkal riogassa?
Nem jár túl az eszén ez a csúf boszorka!

Ezzel megpörgette fején a kalapját,
elkapta a banya szép nagy furkósbotját,
s azzal úgy elverte, mint kisbíró a dobot!
Nyögött a vén banya, s egy utolsót rúgott.

Elugrott a legény, rúgás nehogy érje,
hazáig dalolta: ördög vigyen, nénje!
Kakukk rákontrázott, a bagoly is huhogva:
no, te vén boszorka, égsz-e a pokolba’?

(... Hogy a róka koma miért is járt arra,
nem tudhatja senki, csak a csúf boszorka.
Azaz hogy már ő sem: elment a pokolba.
A mesének is vége, elszaladt a róka!

S amiért e mese kicsit csalafinta,
ki bekukkant újra, rálel a titokra:
legközelebb majd a delfinről mesélek,
hogyan lopott sajtot egyszer az egérnek!)
*
Az alma, meg a fája…
(bolond mese)

Indulunk a Balatonra holnap,
férjem - Rezső - meg a gyerekek.
Hajnalban − ha megsegít az Isten –
repülnek a Trabant-kerekek!

Ám de addig bármi megtörténhet,
minden, ami történt múltkor is:
induláskor vajúdik a macska,
és intubálnunk kell majd egy kicsit.

Azt, amelyik utolsóként nyávog,
a leglustább, kis rusnya érkezőt,
amelyikre megorrol az anyja,
és ellöki majd a kis éhezőt…

Így esett a történetünk most is:
amíg a vén macska kölykezett,
hajnal lett, ám nem indultunk mégsem
  nem nyávogott egy macskagyerek.

Intubáltuk most is a kis lustát,
adtunk neki friss, langyos tejet:
ellökte az anyja – szégyenében −
hogy rá ütött a kis macskagyerek.
*
Állatos mondókák
*
Tigrisszemek

Csíkos árny oson feléd,
megdermedsz a fényben:
tigrisszemek villannak
lámpaként az éjben.
*
Éhes tigris

Éhes tigris zsákmányra les,
jön a csíkos beste!
Vajon ki lesz ma éjjel
a gyilkos kiszemeltje?
*
A csavargó vaddisznó

Elkóborolt a vaddisznó
csíkos malackája,
mindhiába várja anyja
sörte-vakarásra
*
A vaddisznó bánata

Bánatos a vaddisznó, nincsen vacsorája.
Ráadásul kiderült a kölyke turpissága:
vadász elől menekült az egyik aprósága,
s futás közben elszakadt a csíkos, új ruhája.
*
Elefántkönnyek

Szomorú a kis elefánt:
unalmas a séta.
Anyja után ballag búsan,
ormányát lóbálva.
*
Rabságban

Állatkertben raboskodunk
elefánt - mamámmal.
Vidámabb a cirkuszban,
de legjobb Afrikában.
*
Földig érő ormány

Állatkerti rács mögött
két elefánt sétál.
Milyen vicces: földig ér
kicsi és nagy ormány…!
*
Hol született az elefánt?

Azt mondják, a kis elefánt
néha feledékeny.
Emlékszik-e, hol született,
s vajon melyik évben?
*
A jegesmedve titka

Csúszdázik a jegesmedve! Nahát, ilyen esetet!
S ki látott már jegesmedve-táncot, vízben,  gyerekek?
Orrát fönn hiába hordja, titokban már nem tarthatja,
hogy a jégen, a múlt héten, korcsolyával elesett!
*
A jegesmedve tánca

Ez a fehér jegesmedve csúszdán csúszott be vízbe!
Ez mind semmi, láss csodát - nézd a medve-mutatványt:
vízi-táncot lejt, és közben le sem veti a bundát…!
Lehet, hogy a sarkvidéki balettiskolába járt?
*
Fiú, vagy lány szurikáta…?

Délceg ez a szurikáta,
(ha fiú ő, s nem leányka…),
mert ha mégis lányka volna,
talán szőr-szoknyája volna.
*
A szurikáta randevúja

Ki látott még szurikátát,
ki így fönnhordja az orrát?
Talán bizony randevúra
várja párját tegnap óta?
*
Az időjós

Levelibéka meglapul
a fák tövében zölden,
Vihart jósol, ha dalra kél,
vagy szerelmes éppen?
*
A fekete hattyúk
(találós kérdés)

Mintha mesebeli tájról érkeznének éppen:
folyó partján hattyú-család – hat kis csemetével.
Ébennél is feketébb a papa, s mama tolla,
fiacskáik sem fehérek – mi ebben a furcsa?
*
Zöldfülűeknek

Mi mozog a fa tövén? Talán moha sétál?
Zöldfülű, ki nem nevet egy nagyot e tréfán!
Azért nő az erdőben a moha és a páfrány:
sátor legyen, s fűtakaró a levelibékán!
*
Napozó gyíkok

Kövek közt két gyík lakik,
megbújnak ott hajnalig.
Napsugár, ha melegít,
gúnyájukat levetik.
*
Gyíkszerelem

Elveszett a gyík ruhája,
Mit vegyen fel a gyík-bálba?
Gyíkszerelme vigasztalja:
napsugár sző új ruhát!
*
A tudós macska

Mondják, a pap holtig tanul.
És a macska? Ha álmatlanul heverész
a számítógép, vagy éppen a fénymásoló tetején,
a tudomány besurran-e a fején?
*
Macska-logika

Fénymásolón ül a macska,
egérre les a hamis.
Azt hiszi, ha egyet elkap,
másol arról százat is.
*
Az ásító zebra

Én a csíkos zebra vagyok!
Nem harapok, csak ásítok
haragomban épp’ egy nagyot.
Unatkozom – álmos vagyok!
*
Féltelek…

Jaj, úgy féltenélek,
el  hogy engednélek
a szivárvány-szélnek,
a  langyos esőnek,
a nap melegének,
folyók mély vizének
rejtelmét keresni,
s vágyakozva lesni
a fénylő kék eget,
kíváncsi kisgyerek?

Titok hív, védelek,
melletted  lépdelek.

Ha elengednélek
felhőnek, hűs szélnek,
folyók mély medrének,
csillagfényes égnek
titkait keresni,
oda’dnám szívemet,
esengő  lelkemet,
éberen lángoló,
ölelő fényemet,
kísérje léptedet,
ha majd én nem leszek…
Jaj, nagyon féltelek!
*
Fohász
(a gyermekmosolyért)

Hogy ember vagy,
éld át e létcsodát:
a kerti úton át
a fű friss illatát
érezheted,
és lépteid nyomán
a kövek halk dalát
hallhatod,
de láss, ne csak nézz,
nyisd ki szívedet,
őrizz a lelkedben
színeket!

Szívd mélyen magadba
a lét illatát, s meglásd,
álmaid elhozzák majd
borongós éjek után
a legfényesebb csodát:
egy kisgyermek ártatlan,
angyali mosolyát!
Őrizd, és vidd tovább,
s végtelen utadon
mondj el e mosolyért
néha egy csendes
imát.
***
**
*

Igaz mesék – Mira – mesék

Mira és a fazék

Nénik, bácsik, figyeljetek,
nyissátok ki fületeket!
Elmondok most - csakis nektek -
én egy olyan történetet,
ami kerek e világon
nem történt meg soha mással,
csak egy mesebeli házban -
nem mesében, valóságban! -
az én édes nagymamámmal,
meg egy rosszcsont kisleánnyal,
aki bizony, én vagyok,
(ameddig el nem bújok)!
Történt, hogy egy téli esten,
a konyhán a nagyit lestem,
de a főzés unalmas volt,
a mami meg folyton morgott:
jövök rögvest, légy türelmes,
labdázunk majd, s mondok verset,
de a papa mindjárt itt lesz,
és ha éhes, tudod, mérges!
Ha jó leszel - ahogy végzek
a főzéssel - elmesélem,
- ahogy tegnap már ígértem -
azt a szépet, amit szeretsz…
Jézuskásat, betlehemest…

Kár, hogy ilyen kicsi vagyok,
nem írok még, s nem olvasok…
Mérgemben most jól elbújok,
nem találnak majd a nagyok!
No de hova…? Föl az égre?
Csillaglámpák közelébe…?
Túl messze van, s kicsit félek:
ha a lámpák majd nem égnek,
a sötétben karácsonyra hazaérek…?
Csendben tovább gondolkodtam,
a sarokba ólálkodtam, s képzeljétek,
nagy titokban a fazékba belebújtam,
szépen, lassan leguggoltam,
és ott némán meglapultam...
Titkomat, ha elárulod,
karácsonyig itt lapulok!
*
Bobek, a nyúl kalandjai

Egyszer rég, az erdőszélen,
bokor alján, zöld tisztáson,
frissen vetett, lágy fűágyon,
született egy fehér nyuszi -
piros szemű, hosszú fülű -
(s néha bizony alamuszi,
de erről majd később szólok,
most csak annyit, hogy a torkos,
mindig éhes nyúlgyerekről
azt sem tudni, fiú, vagy lány,
csak az biztos: nyúl, s nem patkány,
mert ha Bobek patkány lenne,
hosszú, vékony farka volna,
s virágokat nem legelne
az erkélyen, és nem rágna
szét mindent, ami zöldell…)

Szóval, Bobek, a fehér nyúl
néhány napja hatalmas úr
- s éppen nálunk: befogadtuk -
míg a kicsi gazda, Mira,
szüleivel elindult a nagyvilágba,
megkeresni, hol van még nyár -
tengert látni, delfineket,
vízi szörnyet, szellemeket
- a mesékből, akikről,
mint Bobekről is −
mindhiába kérdezgetett,
sosem kapott felelet:
fiúk ők, vagy kisleányok?
Van-e szárnyuk,  s anyukájuk,
apukájuk…?

Történt, hogy - míg Mira nyaralt -
Bobek, a nyúl vígan nyargalt
oda - vissza − vendégségben −
az erkélyen, ami nincs egy kilométer,
csak ha a nyúl naponta
ezerszer fut oda-vissza,
megint oda, s megint vissza,
míg a tálból a friss vizet
ki nem issza: odarohan,felborítja,
aztán a házát is lebontja…
Felugrik a kis asztalra, s lenéz arra,
hol fű zöldell, lenn a réten: azt akarja!

Mérgében az asztalt, széket,
és a saját házát minduntalan felborítja.
S bár a nyúl úr háza papír,
rajta repedt ajtó tátong
- elöl, s most már hátul is -
Bobek hegyes, nagy fogától.
(Mert azt oda a nyúl rágta,
unalmában, sértődötten,
ha kevés volt neki minden,
ami zöldellt egykor − kezdetben még −
az erkélyen…)
De hát mindez neki kevés,
hisz’ a merész Bobek háza
hogy lyukas lett, az asztalon
bérelt szobát méltósága,
bár étele - mit a király irigyelne -
ha nem ízlett, hát a virágokat falta.
Kétlábra állt, ahogy mondtam,
s az asztalról, amit elért,
− ami zöld volt − mind befalta.
Hiába volt ezüst tálban karalábé,
sárgarépa, friss nyúltáp,
meg almacsutka, Bobek, a nyúl
- ráadásul vendégségben -
Felfalta a muskátlikat
mind egy szálig az erkélyen.

Büntetése  − csak, hogy ezt is
elmeséljem − az lett végül,
hogy a nyuszi − kis gazdája
érkeztével − villámgyorsan hazakerült
oda újra, ahol virág már nem várta,
hiszen ott is lelegelte, réges-régen,
és a háza meg azóta
fából készült, nem papírból,
hogy a fene-nagy fogaktól
ne szakadjon mindjárt széjjel.
Így a balga otthon várja,
hogy egyszer majd − nagy-sokára −
meghívjam őt vendégségbe,
úgy, mint Mirát − s játszani
is az erkélyre…
(No, várhatja, mindhiába!)
Arra bizony várhat még!
Örüljön, hogy nem végezte
a legnagyobb lábosomban
vadasként, és hogy pörkölt főzés
helyett elmeséltem mindenkinek
ezt az igaz-nyúlmesét!
*
(Az én bolondos születésnapom)

Azt gondolom,
legyen e nap
az én bolond
napom!
Ha kíváncsi vagy, miért,
a titkomat neked
- de csak neked -
most rögtön el is árulom.

Egyszer,
egy szép májusi hajnalon
(nagyon rég volt
- az idejét pontosan
már nem tudom -
szóval, egy illatos,
régi májuson
- talán huszonkilencedike volt?
- de hiszen mondtam is már -
nem tudom…)
a gólya éppen arra járt,
ahol már réges-régen
nem lakom,
de emlékszem még,
hogy akkor, azon a
szépséges hajnalon
ez a bizonyos gólya,
(ahogy mondtam, és már
nem is kéne újra
mondanom…)
csőrével jó hangosan
bekopogott az ablakon,
és ott már vártak ám
az említett gólyára nagyon,
azon a szép,
május végi hajnalon,
vártak bizony!

Szóval, ahogy a gólya
végre bekopogott
az ablakon,
megörültek édes jó
szüleim nagyon!
És rögtön hajba is kaptak
az apró csomagon,
(ami hófehér volt,
patyolat, bizony,
és jó hangos,
ahogyan én tudom,
és az a bizonyos gólya
hagyta ott az asztalon…)

Fiú ez! - örvendett jó apám,
- érzem én, erős, nagyon!
- Hadd bontom én,
és láthatod te is,
csak megvigasztalom,
bontotta - izgatottan ám! -
az üvöltő csomagot végül jó anyám,
azon a szépséges,
májusi hajnalon,
(mikor a gólya már
messze járt nagyon,
a napsugár meg pajkos
táncot járt
a kopott ablakon…)

Nos hát, a titkomat
neked - hiszen ígértem -
most rögtön el is árulom,
mert kíváncsi vagy rá, tudom,
hogy vajon mit hozott a gólya
azon a régi, fényes
májusi hajnalon.

Képzeld,
azon a régi, májusi hajnalon
- huszonkilencedike volt,
persze, ma már jól tudom…
- amikor a gólya
kopogott azon a réges-régi
kopott ablakon -
hát én feküdtem
a kibontott, hófehér csomagon!

Jó apám kisfiúra várt,
azon a május végi
fényes hajnalon,
és hangosan sírt,
(mesélte többször nagymamám)
hiszen kisfiú helyett
egy kisleány feküdt
a kibontott, fehér csomagon.
Azóta minden évben
apámtól újra megtudom,
hogy az a réges-régi
nap az én napom,
mikor egy kisfiú helyett
a gólya engem dobott be
az ablakon.

A titkomat pedig
- de csak neked -
ahogy ígértem,
most tényleg elárulom:
május huszonkilencedike
a születésnapom!
*
(majdnem)igaz Béka mese

Képzeld, kincsem, nálad jártam
egyik nap a héten,
szomorúan üldögéltem
éppen az erkélyen,
s rád gondoltam: milyen kár,
hogy nélküled nézem,
ahogy a kis nádi rigó
versenyt száll a széllel…

Alig a kis asztalkádról
a port letöröltem,
el sem hiszed, hogy mi történt,
majdnem hanyatt estem…!
A napernyő hosszú rúdján
üldögélt egy béka -
zöld volt, mint a fán a levél -
egy kis levelibéka!

Apró, sötét pontszemével
bánatosan nézett,
ijedtemben sikítottam
- mit kérsz? Tán ebédet?
Kiszaladt a nagypapa
a rettentő sikolyra,
jót nevetett, csendre intett,
s lencsevégre kapta!

(A nagypapa mindentudó,
olvas nappal, éjjel,
csak a reggelit cseréli
össze az ebéddel,
és az inget, meg a zoknit
hagyja szanaszéjjel -
el ne áruld a titkunkat -
kicsit feledékeny!
Mindhiába szólítgatom
vacsorához este,
szórakozott, s folyton morog,
mint egy öreg medve:
nem is értem, miért vagy most
haragos és zsémbes?
Korán reggel aludni hívsz,
s este adsz ebédet…?
Ilyenkor a nagymaminak
elszáll a haragja,
és a papát nagy titokban
mindig kikacagja!)

No, de hogy a történetet
végül befejezzem,
egyre vártuk, hogy a béka
hűs vihart jelezzen.
- Ez egy ritka béka-fajta,
időjós! - suttogta
izgatottan a nagypapa -
s mint egy sztárt, fotózta.

Ám ez a kis zöld leveli
hamis béka-fajta:
meg sem brekkent, egyre csak
a bús legyeket falta.
A vihar meg vígan tombolt,
hullt a jég, a zápor,
béka úrfi feje fölött
napernyő volt, sátor!

Így történt a béka-eset
a nyári viharban,
s a különös látogatót
aludni kint hagytam.
Elmaradt a simogatás,
elmaradt a csók is,
elaludt a hamis béka,
a papa, és én is.

Másnap, ahogy felébredtem,
s az erkélyre mentem,
elámultam: ilyen csodát!
Csupa fény volt minden!
Azt gondoltam, álmodom,
vagy hőguta kerülget…
Szólt a papa: csukd be a szád,
nyitva felejtetted…!

De a fényes csillogásra
elámult ám ő is,
kiesett a kezéből a
fényképezőgép is!
Bevallotta tévedését,
(bár ez ritka nála) s örült,
hogy nem főztem végül
békát vacsorára.

Békamesém végét most már
bárki kitalálja,
remélem, hogy te is tudod
- ha nem, járj utána!
(Elküldöm a fényképet is,
ki nem hiszi, lássa:
békakirály járt itt éjjel 
- álmában is fején volt

az arany koronája!)
*
Ali, a mennybéli eb balladája

Szervusztok, kutyák és emberek!
Gondoltam, megosztom veletek,
milyen volt hű kutyaéletem,
mit soká’ boldogan élhettem!
Hű kutya voltam, s nem akárki,
családom ősi és nemesi,
nevem is ezt jelzi, láthatja mindenki:
Petraházi Ali.

Őseim óriás Schnauzerek,
(s végtére, talán még az is lehet,
hogy egyik ősömet
- amiért, kérem, őt  senki ne vesse meg -
templomfalak között érte a végzetes,
mindent elsöprő, szerelmetes  eset…
Akarom ugatni… meglehet
az is, hogy talán biz’
megesett…(Uram, bocsá’!)

S e szégyenen rágódik
(néha jó csont helyett) azóta
kutyafamíliám - habár,
hogy jó anyám miért is
bűnhődött, megmaradt
számomra örök talány,
hiszen őt egykoron,
egy hideg hajnalon
kiverték örökre kutyául oda,
hol mégis boldog volt,
csaholt, ha éhes volt,
a neve nemes volt:
Dózsa-rakparti Bori.
Hetedhét országban, sehol a világban
azóta sincs párja:
ő volt a legszebb lány
- ébennél ébenebb fekete mindene -
s a legóriásabb „snaci”.

A sorsom - még kezdetben - jól alakult,
mert kis gazdám  - tervével -
ami nagy titok volt, oly soká
- megosztott velem
- mit soká’ el sem hittem - egy
szőnyeges legényszobát.
(egy lakótelepen, magas emeleten
micsoda büszkeség! - itt éltem életem.
Megvolt itt mindenem - kutya-szép életem
élhettem szabadon,
gazdimmal napfényes délután,
s hajnalon szaladtam
bokrokon, árkokon át,
és nektek azt is elárulhatom,
ágyba is bújtam, már nem titkolom.
(a gazdasszony - bevallom, kutyául morgott ám
néha ezért velem,
hisz’ én voltam az, ki a pénteket
gazdimmal úgy ünnepeltem meg,
hogy a szép hófehér paplanról
könnyedén elnyúlva 
szimatot vettem én,
s vártam, míg este lett,
s jó gazdim engedett
lábánál heverni, s a meleg paplan fölött
megbújtam reggelig, (ott kértem reggelit)
míg egyszer le nem lökött
- minden lány ilyen lökött? 
- gazdimnak szerelme, egy leány,
akit a vén fene nem vitt el másfele,
pont az én paplanos ágyam lett fekhelye
- amiért sokáig morogva csaholtam őt!
Így esett az eset, hogy végül odalett
az én szép illatos - paplanos,
kutya-szép ficsúri életem.

Ezután egy bojtos szőnyegen
tengettem sanyarú életem,
míg a sors közbeszólt:
szerelmem végül egy gyönyörű
skót juhász kutyának
csahos-szép barna leánya volt.
Családja vicsorgott,
ha néha megcsókolt, amíg egy
estén a makrancos kutyalány
elszaladt előlem:
nem kell csók! - így morgott,
én meg a gazdámtól - botor eb! -
magamat eltéptem mérgesen,
s elcsattant akkor - ó -
a legeslegutolsó
- halálos csók… , de gyilkosom arcán!
 - jaj, vad autós…!

Örök vadászmezőkön lakom,
mennybéli, s mégis bús az otthonom.
Itt élek csendesen - néha még könnyesen,
hiszen jó gazdimat lent
régóta gyászolják, siratják, amiért
túl korán előrement…
Utánam költözött, s angyal-lányok között
már együtt maradunk, sírunk, és nevetünk,
őrködünk éberen felhők fölött,
amíg a földiek - kutyák és emberek -
mind, aki született, tanulják odalent:

pokol az élete, annak, ki nem szeret:
hiába várja a mennybéli fényeket,
s az égi, szép, harsonás angyali éneket,
pokolra jut majd mind!
*
Tündérmese a falumról
(A suttogó fenyők alatt)

Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ  ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek - ölelte táj,
s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja
velem az egész világ, ami
nekem csupán
az a néhány kicsi ház volt,
ott a dombok oldalán,
ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán,
vagy anyja - a folyó - után
viháncolt pajkosan,
míg dalolva csobogott.

Azt hittem akkor én,
hogy esténként majd mindig visszatér,
csak éhes most szegény:
folyó-anyjához fut, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott,
ahol a csörgő kis patakkal
sok pajkos tündér is
együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott
sötét, fénylő hajuk a víz alatt,
ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok
tisztára mosta táncos talpukat.
A tündérek, és a patak dala
keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut.

S a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott,
előttük mesebeli, hívó kis padok.
A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék
kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala
mosolygó manók
és tündérek bálterme volt, ahol
víg táncot ropott a sok bolond-vidám
tündér- és árny-manó,
éjféltől néha reggelig
- de ők csak éjszakánként éltek itt.
Nappal erdők, mezők,
s bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük
mindig kicsit
- bár akkor talán még idő sem létezett,
- minek? Felesleges,
hiszen a tündér-emberek
varázs-szavára mindig este lett,
s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek
- akkor még így hittem ezt,
ahogy az összes, ott élő
tündér-kisgyerek.

Azóta - ha a falumban ébredek -
sokkal csendesebbek a reggelek.
Halkabban kondul a lélekharang,
és csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához - már nem szalad -
s amikor odaér,
- nem éhes ő, csak szomjas -
némán inni kér,
ott az erdők rejtekén
bújó domb alatt,
ahol - ma is hiszem -
manók és tündérek alszanak örök álmot
a suttogó,
vén fenyők alatt.
*
Ilyen kicsi voltam...


2 megjegyzés:

Megjegyzés