Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2012. október 30., kedd

"Lélekúton járó költő" (Győri Szalon)



Gősi Vali Halkuló hiány című kötetéről ír a Győri szalon:

http://www.gyoriszalon.hu/?kat=kultura&t=2012/GosiVali.html&id=4035

"Gősi Vali verseiben hangok, álomképek, villanások, gyertyalángok, fájó hajnalok, csillagok, hajnaltündérek, évszakok vannak, szülők, akik magukban hordozzák a halált, de magukban hordozzák a világmindenség képét is. Az összeállítás igazolja a hátsó borítóra tett vallomás-sorokat, miszerint a szerző újra élni tanul: „megélni örömöt és bánatot, mosolyt és könnyeket, magasságot és mélységeket”; lélekúton jár,"
...
Át- meg átérzem Gősi Vali érzéseit, szédületét, látomásait és hangulatait, táguló szemmel forgatom a kötetet. Azt nem tudom, az irodalmi közvélemény hova sorozza majd, csak az biztos, otthonosan lehet tájékozódni ebben a versvilágban, amelyből kihallható a szerző szívdobogása, s mindig adódnak olyan pillanatok, amelyben ott vannak a szépségek, arányok és összefüggések, töprengések és kérdések, megerősítve a prózai vallomást: „A vers ritmusa számomra a lét dallama – a boldogság, és a fájdalom muzsikája. Nekem a vers a lelkem is.”
Ajánlom azoknak a könyvet, akik egy igaz szívet szeretni tudnak."
T. J.

Gősi Vali: HALKULÓ HIÁNY, GYAK: ELEVEN KATEDRÁLIS (könyvbemutató)

MEGHÍVÓ

KÖNYVBEMUTATÓRA

2012. NOVEMBER 10. SZOMBAT 10.00
GYŐRI NEMZETI SZÍNHÁZ
KISFALUDY TEREM:

A Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség

ELEVEN KATEDRÁLIS
című, 2012. évi antológiájának bemutatója.

Közreműködnek: Csáky Anna, P. Nagy Gabi, Olasz Valéria, Publik Antal

A Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség könyvét az alkotók a fának szentelték. A versek, fotók, festmények, kisprózák sajátos értelmezésekben, sokféleképp fordulnak az olvasóhoz, különbözőek, mégis egészet alkotnak, s az üzenet egy: Óvjuk a fát! – Isten lakik benne.

 


Eleven katedrális
( Megjelent a Győri antológia legújabb kötete)

A Győri Antológia Irodalmi és Képzőművészeti Alkotó Közösség (GYAK) legújabb közös könyve, mely 25 állandó alkotó (költők, írók, képzőművészek, fotósok), valamint 5 díjazott pályázó munkáit tartalmazza, Eleven katedrális címmel jelent meg, és a Győri Könyvszalon rendezvényeinek sorában november 10-én a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében „mutatkozik be” olvasóinak.

A cím több jelentést hordoz. Utal a kötet tartalmára, az alkotóközösség benne közölt sokfelé ágazó munkáira, városunk szeretetében gyökeredző szépségteremtő tevékenységére, az általuk tolmácsolt és korunk egyik fájdalmas emberi tevékenysége következtében pusztuló fák megjelenítésére. Óvjuk a fát! – Isten lakik benne – szól az egyik üzenet. A szerzők versekben, festményekben, fotókon – többen közvetlen témaként is, mások rejtettebb, finomabb motívumokkal vagy a címlapon látható mesefával – hívják fel a figyelmet ennek a szépséges tüneménynek a tökéletes voltára, arányos felépítésére, az ég felé fordulására, a sokféle életnek otthont adó szerepére. Eleven katedrális, mint maga az alkotóközösség, ill. az általa létrehozott művészet. A könyv külső-belső megjelentetése is összhangban van a tartalommal. A színes betétek, a jó minőségű lapok, a magas színvonalú nyomdatechnika igényes alkotómunkára vall. Szép, akár egy katedrális.

A kötet, természetesen, nemcsak a fáról szól. Sok mindenről még.  Az antológia szerteágazó, különböző színvonalú alkotások közlésére létrejött műfaj, közössége változatos arculatának tükrözése mellett az egyéni bemutatkozásoknak is teret ad. Olyan, mint egy fészek, ahonnét a legtehetségesebbek kiemelkednek, és önálló utakra lépnek. Az Eleven katedrális szerzői között jó néhányan vannak ilyenek. Folyóiratok, napi- és hetilapok, önálló kötetek megjelentetése, szerzői estek jelzik a tehetséges antológiások nevét. E könyv szerzői  többségükben képzett, tapasztalt, művelt személyiségek, akik tiszteletet érdemelnek alkotómunkájukért s mindazokért az élettapasztalatokért, melyeket műveikben eddig megfogalmaztak

Hogy van-e a Győri antológia könyveinek (Eddig már 13 jelent meg.) – köztük az Eleven katedrálisnak – irodalomtörténeti jelentőségük, a jövő dönti el. Egy biztos: sok száz olvasó várja, hogy az új kötetet kézbe vehesse. A bizonyítványt ők fogják kiállítani.

***

Gősi Vali: Halkuló hiány


MEGHÍVÓ

KÖNYVBEMUTATÓRA

A XII. GYŐRI KÖNYVSZALON XII. rendezvénysorozatának
progjamjaiból:

2012. NOVEMBER 11. VASÁRNAP 12.00
GYŐRI NEMZETI SZÍNHÁZ
PÓDIUMSZÍNPAD:

GŐSI VALI

HALKULÓ HIÁNY
című verseskötetének bemutatója. 

Beszélgetőtárs: Harcsás Judit. Közreműködnek: P. Nagy Gabi, Olasz Valéria

A szerző verseiben hangok, álomképek, villanások, gyertyalángok, fájó hajnalok, csillagok, hajnaltündérek, évszakok elevenednek meg, szülők, akik magukban hordozzák a halált, de magukban hordozzák a világmindenség képét is. A fiát elvesztő anya lélekúton jár, újra élni tanul: „megélni örömöt és bánatot, mosolyt és könnyeket, magasságot és mélységeket…”



Az ÚT






Visszatekintve életem elmúlt évtizedére, világossá vált sokáig rejtve maradó, ki nem mondott, benső célom az írással kapcsolatban:  a gyásznak, mint tabu témának, azon belül is a gyermek elvesztését megélő anyának az út során szinte szükségszerűen megélt érzéseit – talán törvényszerű magányát a gyászban − megmutatni, kifejezni, és azt is, hogy talán van élet azután is, hogy megtörtént a legkegyetlenebb sorstragédia.
Egyik ilyen választott út lehet a túlélésre, az önkifejezésre − és a lélek gyógyítására is − az irodalom, a versek közel engedése magunkhoz, és talán az írással való próbálkozás is, bárkinek, aki kellő szeretettel, hűséggel és alázattal közeledik az értelmes lét – akár újra – felismeréséhez, tragédiákat is túlélve.
Én eddig túléltem… Immár tizenkét éve…, és ma már, mintha újra élnék, igaz, egy másfajta (másik?) dimenzióban. Ma már elsősorban a lélek dolgai fontosak számomra.
Talán ezért lehet, hogy lélekhangoknak hívom leírt gondolataimat – bár lehetett volna ez akár kötetcím is, ám kifejezőbbnek éreztem az út megmutatása miatt a Halkuló hiány címet, nemrég megjelent, első verses-kötetemnek.
Ahogy olvasmányaimban, úgy írásaimban is a létkérdések, élet és halál dolgai, a lélek rejtelmei kerülnek egyre inkább előtérbe. Ezekkel kapcsolatos kérdésekre keresem a választ, a lelki békét, erről szeretnék vallani az olvasónak.
Verseimre szinte kivétel nélkül jellemző ez az érdeklődés, kíváncsiság, amely szerencsére, az eddig összegyűjtött, gyermekeknek és gyermekekről szóló verses mesékben is fellelhető.
Néha úgy hiszem, ez a kereső-gondolkodó létforma az élet igazi értelme lehet – a számomra mindenek fölött rejtőző anyaság, és a szeretet misztériumának megtapasztalásán túl.

Ma már hálás vagyok ezért az útért, amelyen nem kerülhettem el – megéltem, de túléltem - a sors legkegyetlenebb próbatételét sem. Képes vagyok hálával gondolni arra a huszonhat évre, amit együtt tölthettem a fiammal itt a földi létben, és hálás örömmel tölt el, hogy egyre újabb terveim születnek: gyermekversek, verses mesék – unokám csodálatos ihletésére − és gondolatok, esszéim összegyűjtése egyszer kötetben is, amelyek ma még naplójegyzetekként talán túlságosan személyesek.
„Nekem a vers – a lelkem is…” – vallottam erről valamikor az Út elején, és vallom ezt ma is:

Időtlenségbe őszülőn

    Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor ­‑ viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem lohol.­
    Sötétben vonszolom magam,
öles, csábító tegnapok fakó
nyoma vet árnyat sápadt,
tetszhalott holnapomra,
kifakad könnytelen, kiszáradt
arcomon, félénken átoson,
és beledermed a súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
    Arcomra fagyott szó leszek…
- örökül végül ennyit hagyok?
Némán és vakon lépdelek,
mögöttem fakó emlékhegyek,
valószínűtlenül távoli, áttetsző
múlt-Idő sodor a végtelen felé,
ahol minden mérhető eltűnik
    nyomtalan, túl az anyaglét
kőfalán, ahol tűnt, földi árnyakat
nem siratnak tovább
a mindenségben örökké létező
anyák.
Anya legyek csak…
- időtlenségbe őszülő folytatás.

*
Végérvényes

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,
de kiszakad majd belőlem a lélek,
s ha túl késő lesz feloldozást kérni,
vétkeimért hő imát remélni,

hamis hangú szirének dalára,
bűnös magam-búcsúztatására
visszhangzik majd a siratóének,
míg ős-terhemmel az enyészetbe térek.

Még itt vagyok, még égre nézek néha,
még elbűvöl a mindenség hatalma,
még verset írok – muzsikál a szívem,

s e lágy zenéjű, különös-szép csöndben
megvallom a hálát, am’ért éltem,
bár sorsom végérvényes, érthetetlen.

(Asszociáció: Papp Für János: szonett nekünk)

*
Nem változom
(álom, közhelyekkel)

Tudod, én már sohasem változom,
maradok önző: makacsul
ragaszkodom lelki kincseinkhez,
s hogy együtt nemesedjünk általuk,
reményeinkért végül magamat
áldozom.

Hiszem, hogy miénk marad
mégis minden, mi egykor
veszni látszott, ha sírva-ölelve
temettünk is gyermeket,
vele jövőt, reményt, földi
boldogságot.

Hiszem, hogy elkísér majd
akkor sok fontos emlék,
ha fázós nappalokra
nem jönnek vissza soha már
a lázas, nyári esték, és örökre
búcsút vesznek egyszer
az őszi égen húz,
mélykék füsti fecskék.

Ráhajolva az álmodó földre,
együtt olvadunk
a mindenségbe.
Így tűnünk el időtlen
messzeségbe,
de mindenütt leszünk:
a végtelenben
örök szerelmet hirdetünk.