Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2020. április 24., péntek

Ülj mellém! – Visszanéző húsz évvel azután, hogy örökre elment a fiam, a fiunk –


(naplómból a koronavírus idején)

A halál – különösen a gyermekhalál – a legkedvesebbtől foszt meg; gyökerestül tépi ki, szaggatja szét a hajtást, amelyre legszentebb érzelmeink felépültek.
Néha azért megvirrad egy-egy reggel, amikor betekint a hit az elhagyott, kihűlt ház ablakán, és halkan  üzeni: egy másik világban, másik  életben eljön a nagy találkozás… És elkezdünk hinni, kapaszkodni megint…
…Idővel rájön az ember, hogy a gyász legrémesebb időszakai irányíthatatlanok. Fel-felszakad a kín, kitör, mint a vulkán, újra és újra. Ha csitul néha, marad a töprengés, a bizonytalanság, hogy legjobb talán átadni magunkat a fájdalomnak, s ha képesek vagyunk rá, legalább olykor, átmenetileg, kirekeszteni. Aztán újra és újra közel engedni magunkhoz, elfogadni, minden gyötrelmével együtt, s ha már azt hisszük, vége,–  hagyni, hogy kezdődjön minden elölről: elfogadni, hogy a fájdalomtól néha elálljon  a lélegzetünk, hogy elborítson a kínzó nyugtalanság, csalódottság, hogy már sohasem lesz semmi ugyanaz, ami volt; belénk épül, nem ereszt, örökké magunkban hordozzuk a néma kínt, ami előbb – újra meg újra – leépít, földre taszít, majd megkönyörülve rajtunk, észrevétlenül megérlel, megedz, hogy képesek legyünk vinni tovább sokasodó terheinket. Mókuskerék ez…  - rendre szétzilál, és megint összerak…

“Forró betonon hasalok
Távoli hang csak a gyász
Lassan lüktet egy ér
Fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér
Oh, csak játszik a szél
Tudom, már messze vagy rég
Bennem minden halk szavad él.”

Később ez  a kínzó üresség, az eltávozott kedves hiánya mintha mégis kevéssé fájna, s bár soha nem múlik el egészen, mintha mégsem lenne olyan megsemmisítő…
A sajgó fájdalom átlényegül, átadja helyét a békés emlékezésnek, és lényünk üresen kongó részei mintha újra megtelnének hangokkal, beszéddel, nevetéssel, amelyek visszahozzák, visszaidézik a kedvest - mintha újjászületnénk együtt minden emlékezéssel.
De a kétségek fel-feltörnek azután is, és újra visszhangzik belül az a távoli hang: már sohasem leszel, aki voltál, egyetlen sejted sem ugyanaz…!
És feltörnek ismét a megválaszolatlanul maradó, mardosó kérdések is:
– Bűn-e  az, ha valaki tovább él, ha nem halt bele a gyötrő fájdalomba, és bűn-e, ha néha mer boldog lenni, mer mosolyogni nélküle, vagy talán mégis vele…?
– Az eltávozott kedves emléke vajon nem lesz-e kevesebb minden riadtan megszülető, halk mosolyunkkal?
– Kevésbé gyászol-e az, aki már nem mindig könnyein át látja az élet valóságát?

De hogy is van az az elengedés…?
„Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.”

Számomra talán ez az egyik legelfogadhatóbb magyarázat, erre a sokáig – néha ma is – idegenül hangzó fogalomra. Ám,  ha tényleg létezik ilyen: szabadon kell engedned, akit magadnál sokkal jobban szeretsz. És ez nemes dolog. S ha sikerül, hogyan tovább, azután?
Vajon képes leszek-e arra, hogy végtelen messziről figyeljem Őt,  távolról  vigyázzak rá? Hogyan kell elengedni úgy, hogy a szívemben,  a gondolataimmal, az érzéseimmel, a szeretetemmel  tehetem mindezt, és már sohasem az anyagvilágban megszokott érzékszervekkel…?
Képes leszek-e egyszer  hinni, hogy egy napon visszatér, képes leszek-e kitartóan bízni, érezni, hogy a szeretet örökkévaló természeténél fogva visszavezeti hozzám…?
Vajon megtanultam-e életem során, milyen is az igazi, feltétel nélküli szeretet? Tisztán érzem-e, hogy

“a szeretet hangja muzsika: ajándék a léleknek,
felüdülés a szellemnek, megkönnyebbedés a szívnek.
A szó: szeretet - élettel teli valóság; segít feloldani és feloldódni;
megérteni és megértetni; megtartani és elengedni.”
(Tatiosz.)

“Élni csak fölfelé érdemes” – mondja Müller Péter.  Életem során többnyire megtanultam elengedni a rosszat, az értéktelent.  De miért kell elengednem a számomra legdrágábbnak talán még az emlékét is…? Miért…? Miért?  S vajon képes leszek-e erre valaha?

Hát, ebben segítettek nekem a versek, az irodalom, az a kegyelem, amelynek ajándékául írni kezdtem. Megismertem internetes irodalmi portálokat, ahol rengeteg kedves ember olvashatott gondolataimban és én viszont, az övükében. Mondhatatlan bizalom és békesség, biztató szeretet vett körbe, ami egyre nőtt köröttem, miközben halkult a hiány, elfogadtam az anyák örökig tartó gyászát, elfogadtam a szeretetet, amivel körbevettek az emberek, a szívemben immár arannyá érett mindaz, ami élni segített.
Megédesült a szenvedés...
Hála és köszönet mindenkinek, aki velem tartott ezen a fájdalmasan is szép úton, amely a könnyek útja immár húsz éve, amióta elment örökre a fiam.

Legyen áldott minden jószándékú ember, legyen erőnk, hogy kijussunk a reménytelenségből!

Anyák napja közeleg.
Egy verscsokor az édesanyáknak, nagymamáknak, feledhetetlen öleléseikért, elveszített szeretteikért hullatott könnyeikért, imáikért:

Gősi Vali
anyaság

hogy megfogantál
csak azóta létezem
együtt teremtődtünk e földi létre
életre keltetted szunnyadó álmom
lettél örökérvényű bizonyságom
beteljesült veled végre a lényeg
s míg emberré formált az ősi érdem
kinyílt melletted bimbózó
anyaságom
*
Gősi Vali
mint egy hangmozsár

majd éjsötétben
határtalan csendben
megsejted az első moccanást
egy apró élet gyenge sóhaját
és szívedből lesz elemózsia
s a méhlepény mint ölelő csoda
elringatja csöppnyi magzatod
angyalhangon
mint egy hangmozsár
*
Gősi Vali
Virágzó fák

Virágzó fák,
állunk a fényben,
összehajolva,
csendben várunk,
míg arannyá érő
szenvedésben
kegyelmet hajt
lehajló águnk
– Kivonat: Gősi Vali, Csillagtánc –
*
Gősi Vali
Együtt

Együtt
nem félünk már az éjben,
minden csillag nekünk világol,
egyik majd egyre fényesebben
ragyog,
és táncot jár
egy ágon.

– Kivonat: Gősi Vali, Csillagtánc –
*
Gősi Vali
Cseresznyevirág

– édesanyám emlékére ,
hálából a boldog májuskért ­–

Anyám járását
idézi a május:
körötte kék virágok ringanak,
talpa alá fűszálak simulnak,
s amerre árnya hangtalan’ halad
a búzakalászok fejüket leszegik.

Kapaszkodnék
köténye fodrába,
barázdát simít’nék lábai elé,
harmatot hintenék földjére a kertben,
ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném
            a szúrós bokrokat,
meg ne karcolják szép, fáradt kezét.
Cseresznyevirág –, a szívére hajolnék,
megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még…!
*
Gősi Vali
Fenséges májusom

valami ismerős édes illattal
bódított el az álom
anyám arca villant egy dúsvirágú
hamvas orgonaágon
és eljöttek sorra mind
mosolyuk átragyogott a félhomályon
és fölsejlett a legpompásabb május;
a ház a kert a hajnal-szerenád
a zöld-fodrú fenséges fákon
átszökő törékeny sugáron
földerült apám szép mosolya is
ébredésig fényében fürödtem
*
Gősi Vali
Hinnem kéne

Hinnem kell a feltámadásban;
hogy örökké forog a föld,
hogy megbújsz cseresznyevirágban,
meztelen fán élsz;  mohazöld!
Rózsa vagy, vöröslő vér-virág,
magadba zárulsz, mint szűz arák!
Anyám, időtlen életem!
Miért siratlak, Édesem?
Hinnem kéne a feltámadást,
hisz állna a föld nélküled…
Minek a búcsú: létezel!
Fénytestű angyalként köztünk jársz!
Gyönyörű, ékes csillagom,
te kísérj végtelen utamon!
*
Gősi Vali
Anyám szava

Nem hallgattam hízelgő szavakra,
de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,
de kisgyermekként nem értettem még,
hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig
összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,
és elfogom szelíd tekintetét,
csak lehajolok némán, szemlesütve,
hogy megcsókoljam ráncos, szép kezét.

S míg fénykoszorút fon az éj fejére,
imádkozom, áldást mondok érte.
*
Gősi Vali
Arany az emlék

Még csorog a gyász a szívemen,
de arany az emlék, mint a méz,
megédesült a szenvedés,
a gyötrelem szelíd-fehér.

Még moccan a könny az arcomon,
csillaggá lényegül, elpihen,
enged a szorítás, s a bánatom
valami szép csönd kíséri el.

Még itt lapít a fájdalom,
de úgy szelídül a pillanat,
mint érdes kéz alatt a kés,
ha lágy kenyéren áthalad.

https://youtu.be/Rk_sAHh9s08

2019. július 24., szerda

Ébredni örömneszekre


utcalámpák árnyékában

(válogatás

Gősi Vali:
Változatok örömneszekre
1.
Szédült zuhanással

Derengő,
erőtlen sóhaj a tájék, a lét,
mintha elérhetetlen boldogság után vágyva
szórná hűs izzadtságcseppjeit az alélt,
nesztelen' foszló, áprilisi hajnal.
Ködfátyolban ring, dereng a tó,
friss patak csörgedezik távol,
viháncosan átaraszol az éledő tájon,
nyomában tűnik a borús, télvégi álom,
és az ébredés küszöbére lendít,
elvegyülni réveteg örömneszekkel,
feledtetni nyomasztó félelmeket,
lángot vetve  sötét, fagyos időknek, 
lélekrontó kétségek közt homályló,
torz kísértéseknek.
E halk bánatot ringató tavaszon
hozzád bújva semmitől sem félek,
az utcalámpák árnyékában rejtőző
félszeg ölelések védelmeznek
már minden időben,
míg végül, szédült zuhanással
beleégünk az örökké tartó nyárba.
*

2.
Gősi Vali:
Mindent odaadással

mióta már
hogy ez a gyöngéden ölelő szempár
– a te szemed – vigyázza
az utcalámpák árnyékában bújó
félszeg ölelésünk
amikor sejtelmes hallgatásban
fényeket rajzolsz arcomra és a tájra
ódák suttognak a csendről
már nem találgatom értelmét a létnek
mosolyom ráterül a világra
felesleges minden hiú ígéret
csak szeretni vágyok
ebben az eszeveszetten zubogó
élet-sodrásban
sebhelyekkel is a szívünkön
nem törődni már semmi mással
csak szeretni
örökké tartó
szelíd
odaadással
*

Gősi Vali:
Ez már másik létezés

Égi ösvény vár fölöttünk,
csillagokhoz ér a táj,
arra tartunk kézen-fogva,
ahol együtt égnek el
– a szürke alkonyt ha bejárták –
mind, a hamis földi játszmák,
az álnokság és rettegés, 
s én kivilágos-virradattól
termékeny, szép csendben várom,
amíg a fény felderül
a szétolvadó jégidőből,
s mellettem majd ott lebegsz,
hol a lángos naplemente
belevész a sűrű csendbe –
ez már másik létezés;
alant türkiz, fönt tengerkék
fényárban a föld és ég,
a japánbirs  skarlátszínben
élni hív és hinni még,
hogy a lassan szétfolyó időben
a szerelem pompás lángja
újból ég, óda szól a fenségekben,
újraéled versben – rímben,
s e tavaszi révületben,
fényözönben imbolyogva
csillagok közt táncolunk.
*

Gősi Vali:
Csönd-remegéssel

Éjjel
hazavitt egy különös álom.
Az esti csendben elém terült az otthon,
a régóta elérhetetlen távol.
Rád gondoltam, míg hozzám simult a múlt;
a Hold kigyúlt, csillogó ezüstbe vont
egy hajdani alkonyt, és elfogott
valami rég elveszettnek hitt mámor.
A sejtelemben felragyogtak az apró csillagok,
fényüknél megláttam anyám imára kulcsolt,
áldott kezét, apám is szelíd mosollyal állt ott.
A szél hűvösebbre váltott, és a fáradt, esti légben,
könnyű, fátyolos  csönd-remegéssel
rám hullt még sok szép, aranyló emlék,
a hársak édes illattal, hosszan ölelték,
hogy maradjon, fonja körül még
ez a meghitt melegség, 
ez az álomszép tavasz
fáradt szívemet.
*

Gősi Vali:
Hajnali áhítat

Hogy mi a boldogság,
már nem kérdezem.
Régóta elég nekem
a remény, az emlékezet,
és minden újjászülető tavasz.
Elég a pillanat, mi megvillantja
a tűnt álmokat, ha pirkadatkor
– mióta már...! –
beszédes ráncaidra révedek.
Csak nézlek hosszan, csendesen,
hálával, hogy veled ébredek,
erőtlen, lehajló alkonyok után is,
az újra virradó hajnalban hiszek,
és biztatlak fáradt szerelemmel:
csak *"Bátran. Ahogyan a felhők
fekszenek a kék fent-tükrön"!
Kitartással, oroszlán-akarással,
szeretni mindent-odaadással.

*Herczog Gyuláné – Pilla – verssorai

*
Gősi Vali:
elalszunk ölén

hasztalan hittem
hogy megtanultunk élni
szeretni odaadással
mára mégis gyengülő akarással
hagyjuk a dolgokat
csak úgy kívülünk történni
kétségek között szunnyadunk
álomtalan sejtelmes éjeken
nézzük egymást révetegen
két megfáradt idegen
és másnap újra elmarad a válasz
csöndjeink mögött lapítanak a vádak
hogy nem vágyunk már a hajnali kertbe
emlékeinkben sok tűnt  naplemente
szívünkben csak fásultság lakik
míg ellép velünk a tűnő idő
és elalszunk ölén – együtt talán –
s velünk tart álmunkban is
a hallgatás
*

Gősi Vali:
Megfáradt csöndek

Lehajlunk bukó napokkal
megfáradt csöndjeink mögé,
mint parti fák görnyednek némán
gyors sodrású folyók fölé.

Halkulón hullámzó szívvel
nyeljük a fuldokló hangot,
az időbe simulunk mélán;
rozsdálló vízparti lombok.

Gigászi torkolatok hívnak,
örvénylő, forgó áramlatok,
és szétfolyunk a víztömeggel;
némán elmúló tegnapok.
*

Gősi Vali:
Ébredés

Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, mintha a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednének a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan a vágy egy ágon,
rügy fakad; ághegyen ringó,
ébredő álom.

*
Gősi Vali:
Talán

Talán
a mindenség amnesztiája,
valami isteni kegyelem,
hogy e mélységes,
ártatlan csöndben,
ebben a  romlatlan,
gyermeki  révületben
valóság még a létünk
és egymásnak élhetünk.

Mintha
felmentett volna az Isten,
vagy talán feloldozást kapunk...
Mintha cserében irgalom járna
minden földi szépért,
mit egymásnak áldozunk.

Talán
ébredő álmaink vajúdnak
tavaszi fényárban élni még,
talán tűnt szerelmet
álmodunk újra,
s e nesztelen,
könnyű ébredés
végül majd hálás,
fáradt sóhajokkal
egy örök-szép nyárba
belevész.