Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2018. december 1., szombat

(majdnem)Igaz mesék, kicsiknek, NAGYOKNAK


(majdnem)gaz mesék,  kicsiknek, NAGYOKNAK 

(Mirának ajánlom)


Jön a Mikulás!

Fagyos hó hull, szél szalad,
szél szalad,
éhesek a madarak.
Télapó is bekopog,
szánon hoz nagy csomagot.

Csilingel a száncsengő,
száncsengő,
hangos tőle az erdő.
Kis csizmácska már fénylik,
egykettőre megtelik.

Kerül bele mogyoró,
mogyoró,
alma, dió: csuda-jó!
A kismókus arra jár,
ablakon bekiabál:

Egy diócskát kaphatok,
kaphatok?
Éhes vagyok, adjatok!
Kiszólnak a gyerekek:
mókus, madár, egyetek!

Nagy pelyhekben hull a hó,
hull a hó,
mégsem fázik télapó.
Melegíti szeretet:
örülnek a gyerekek.

Erdőn, mezőn fut a szán,
fut a szán,
Mikulás csak kiabál:
Gyertek, gyertek, gyerekek!
Cukrot, diót vegyetek!


Kérdez a gyermek
(adventi ringató)


Vajon miről álmodnak a télen
az elfáradt, kis szorgos krampuszok?
Alhatnak-e tétlen, hosszan, mélyen,
ha éheznek az őzek, mókusok?

Gondolnak-e karácsonykor arra,
hogy van, ki fázik, van, ki éhezik?
S ha harang szól, karácsonyi dalra
az árvákhoz is angyal érkezik?

Nem felejt el senki sem szeretni?
- Dió csörren, alma mosolyog.
Karácsonyi tűznél melegedni
mind, ki szeret, ugyanúgy szokott:

betlehemi csillag fénye lángol,
könnyű-léptű angyal dalol himnuszt.
Hó-csipkéből van a tündérfátyol,
három király Jézuskához indul.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár sietnek,
szívük boldog, lelkük, mint a hó.
Ajándékul szeretetet visznek,
karácsonyi dal szól, ringató.



Mira Manó üzenete


Nénik, bácsik, figyeljetek!
Én vagyok a manó-gyerek!
Mikulásnak tegnap óta
én vagyok a kismanója!

Nénik, bácsik, figyeljetek!
Most már nagyon jók legyetek!
Hogyha egymást nem bántjátok,
puszit kaptok, nem virgácsot!

Nénik, bácsik, figyeljetek!
Elmondok egy titkot nektek:
ha írtok sok mesét, verset,
minden virgácsot elrejtek!

Nénik, bácsik, figyeljetek!
Jövőre, ha nagylány leszek,
itt leszek újra veletek,
s én mondok majd verset Nektek!


Karácsonyi álom-ének


Hull a hó,
suttogón
közelít karácsony.
Könnyűléptű angyal siet,
száll át a világon,
fehér varázsálom.

Köd szitál,
s a téli táj
ezüst-fehér álom,
hó-csipkéből van a fátyol
a dermedt világon,
szétterül a fákon.

Himnusz száll,
tündér jár,
álmot csókol éppen
minden fagyos fenyőágra
hó-tündér, ki éjjel
lábujjhegyen lépdel.

Csillag rejt
égi jel’t.
Három király ébred,
betlehemi csillag útján
Jézuskához érnek.

Harang csendül, ének.



Álomtündér
(altató)

Lábujjon
beoson az este…
Tündérálmodon ezüst árny szalad,
álom-csókjával mosolyt fakaszt,
s elszunnyad arcodon
a béke.

Nézlek…
S amíg az álomtündér simogat, 
elfogom könnyű-varázsú mosolyodat,
és csendben feloldozásért imádkozom,
amiért e mosolyt titkon
ellopom.

Aludj…
én mosolyodat tovább álmodom…
Hajnalig őrzöm, és angyalarcodon
reggel, az első napsugártól fényesen,
hajnal-tündérek csókja  vár,
velem!



Kicsi másom

Apró lényed
fénye éltet,
azúr ég vagy,
kék igézet,
megvalósult álom,
pöttöm
boldogságom!

Szivárványszín
valóságod,
bársony - fényű
pillantásod
már örökké vágyom,
átöleli álmom,
édes,
kicsi másom!

Szemed tükre
kék, tiszta tó
kacagásod
muzsikaszó,
andalító éden,
napsugár-reményem,
csöppnyi
csillagfényem!



Télkirály

Bár zúg a szél,
s a tél kevély,
de végül elsiet
a zord király,
mert érzi már,
itt győzni nem lehet.

A napsugár
is űzi el
a sötét felleget.
A szél dalol,
és táncra kér
egy pattanó rügyet.



Égi üzenet
(Mira érkezésére)

Angyal vagy,
- ha vannak angyalok -
égből érkezett
apró csoda!
Kis kezedet imára kulcsolod
álmodban - talán, mert tudod,
eljöttél oda, ahol kétség,
bánat, könny lakott sokáig,
és fénytelen volt
a lélek otthona.
Imára kulcsolod
csöpp kezed,
hogy meghallgattassék
angyal-imád: énekeljetek,
égi angyalok, fújjátok
az örömharsonát,
hadd hallgassák
a földi emberek
a szépséges melódiát,
amit fényhírként
hoztál el nekik: a lét dallamát,
a boldog életcsodát
!



Altatódal a távolba

Kicsi Kincsem, Boldogságom,
épp’ ma vagy hat éves…-
s azon a nagy, fényes tálon
szomorú  a béles…

(…azon a nagy, szépen fénylőn,
amelyik a múltkor
- bánatában, mert meglökted -
leugrott a pultról!

Elszaladtak belőle a
csavargó pogácsák,
mindhiába  keresgéltük
egyiknek a párját…:)

Te is nagyon messze mentél,
magányos a béles,
nagymami nem kérdezheti:
kicsim, nem vagy éhes?

Este azért együtt leszünk,
nézz Te is az égre,
elküldöm a csillagunkat -
szalad, megígérte!

Helyettem is eldúdolja
anya azt a szép dalt,
amelyikre elaludtál,
mint a hajnalcsillag.

(az a fényes, kicsi csillag,
ami este látszik  -
emlékszel még? - reggel, mire
te felébredsz,  alszik!)

Megkértem a tücsök-zenészt,
utazzon el arra,
ne feledje a kottáját,
s hangoljon a dalra!

Aludj, aludj, kicsi csoda,
gyönyörű világom!
Te vagy minden boldogságom,
megvalósult álmom!

Ölelést és lágy dallamot
üzenek a széllel,
szivárványszín mosolyodat
napsugártól kérem.



Csalafinta és igaz mesék – védett állatokról


A hiúz szeme 08.

Tudjátok-e a hiúzról,
hogy védett állat, gyerekek?
Elejteni éppen ezért
vadászoknak sem lehet!
Európa nagymacskája,
hiúzvédők keresik
nyomait a Kárpátokban,
zsákmányát is meglesik.

Mátyás király idejében
bővelkedtünk erdőkben,
de már akkor ritka volt
e prémes állat a Pilisben.
Számuk később egyre fogyott,
állatvédők figyelik,
kutatják a lábnyomait,
s amerre jár, követik.

Ritka állat, védeni kell,
még mielőtt kiveszik!
Az emberre veszélytelen,
de ha éhes, rovarokat,
s minden vadat jóízűen megeszik.
Zsákmányát jól elhurcolja
az elejtéstől messzire,
s amíg hosszan marcangolja,

sárgán villog a sötétben
boszorkányos, fény-szeme.


A fehér tigris legendája 07.

Eljöttem, hogy meséljek a tigris-legendáról,
arról, hogy a kínaiak szerint nem csak bátor,
hanem ő a démonűzők, varázslók segédje,
tigris háton lovagoló szellemek testőre.

Agyarai és karmai - ezüst amulettek,
porrá őrölt csontja gyógyír hideglelősöknek.
Mondák szerint rontástól véd cipőre hímezve,
tigris-nyűvő jelzőt viselhet, ki győz felette.

Démonná lesz minden ember, akit tigris fal fel,
ha emberevő lesz maga is, feloldozást úgy nyer.
Azt mesélik, a tigrisek ezer évig élnek,
és ötszáz éves korukban lesznek hófehérek.

Jó lenne, ha legendájuk valóra is válna,
és az egész világra örök béke szállna.
Hogyha fehér tigrist látsz álmodban egy éjjel,
valóság lesz a nép szava: uralkodni nem érdemes,
csak erényességgel!


Oroszlánod is lehet…
Csalafinta mesék 6.

Remélem, hogy vártatok már, kedves gyerekek?
Régóta nem találkoztunk, mi van veletek?
Tudom, sok szép bizonyítványt vittetek haza,
végre pihen, elcsendesült minden iskola.

Tiétek a napsütés, nyár, hív a Balaton,
rátok vár sok édes gyümölcs, sok barát, rokon.
S aki kedvet érez majd, egy hűvösebb napon,
állatkertbe invitálom – ne vegye zokon!

Megint újabb csoda történt – ma már nem titok…
( Jut eszembe – higgyétek el, hogy nem lódítok:
el kell újra halasztanom ígéretemet,
megkövetem a kis delfint, meg az egeret…

Mielőtt még elmesélem, mi az új csoda,
bevallom, hogy késik mesém – az egérvacsora.
Ám, mi késik, még nem múlik, résen legyetek,
vigasztaljátok a delfint, meg az egeret!)

Közbejött egy valóságos, fontos, szép mese:
Shirwane, a hím oroszlán híres hitvese,
négy kis kölykét mutatom be, tudjátok, kik ők?
Salima és Surina – a boldog istennők,

nevük szerint különleges oroszlán(y)kák, sőt:
testvéreik – Sihna, Sachin – az oroszlán-szülők
két szép fia – „bátorság” és „hős” -
nevükkel is azt üzenik: győz a jó, a hős.

Aki figyelt a hírekre, azt is tudja már,
hogy a négy kis oroszlánhoz három testvér jár:
Kankai az ő anyukájuk, s apjuk ugyanaz,
aki a két ikerpárnak - Basil, a vén kamasz.

Így összesen hét kis kölyök várja őt haza,
száját tátva, vicsorgatva: hol a vacsora?
Állatkerti gondozóik csak legyintenek,
ha a rosszcsont kölykök néha türelmetlenek.

Nem árt egy kis pofozkodás – katona-dolog,
etetésre összegyűlnek, mint az angyalok.
A Budapesti Állatkertben te is láthatod,
hogy nevelik, tanítják a hét kis állatot.

És ami még csoda ebben, már az sem titok:
segíthetsz a nevelésben, annyit mondhatok!
Ha egy évre egy kis kölyköt örökbe fogadsz,
vízsugárral fékezheted játék-szomjukat!


Lilly, a delfinkutató
(Csalafinta mesék 5.)


Delfinek közt élni, bizony, nagyon jó,
- így mesélte Lilly, a delfinkutató.
Jól tűrik a kísérletet, nagyon kedvesek,
önfeledten keresik fel a számukra 
tengervízzel, és tengeri élőlényekkel dúsított,
hullámfürdős játszótereket.
Értelmük és kedvességük olyan képesség,
ami minden ember számára érték.
Agyvelejük hatalmas,- mindent értenek
abból, amit a kutatók még csak sejtenek:
delfinektől meditálást  tanulni lehet!
            Lilly, a hős kutató - mint a delfinek -
őhozzájuk hasonlóan a vízen lebeg,
néha hosszú éjjeleken, nappalokon át,
így tanulja tőlük a delfintudományt:
hogy végtelen tudatunknak mi szabunk határt!
Lebegéskor ugyanis agyhullámaink
mondhatatlan szeretet magas szintjeit
árulják el rezgésükkel, és a tiszta fény
megtaníthat majd szeretni minden földi lényt,
s játszani küldheti Lilly kedves delfinét.


A panda legendája
(Csalafinta mesék 4.)

Meglepetést tartogatok, kedves gyerekek,
a pandákról mesélek most, jól figyeljetek!
A panda egykor hófehér volt, később tarka lett,
elmondom a legendáját: szomorú eset:

meghalt egy szép királylány, s a kis pandagyerek
hamut kent a karjára, és mély gyászba esett.
Könnyes szemét törölgetve a bunda odalett:
azóta is foltos-kormos a pandagyerek.

Nagy, gömbölyded teste azért jó meleg,
mert olajos szőréről a víz lepereg.
Kicsinyét úgy dédelgeti, mint az emberek,
elringatja az ölében, amíg szendereg.

Később, a fák ágán, bambuszágy fölött
szundikál a panda - ég és föld között.
Talpa izmos, csontos, öt ujja körött
- mint a bűvészeknek – bambuszbot pörög.

Ál-ujj segít a fogásban, s ha rágós a falat,
bizony, földhöz vágja a kemény ágakat.
Este morgolódik: nehéz feladat
egész nap csak rágni a bambuszágakat!



Delfingyerek-ének
 (csalafinta mesék 3.)

... Hogy a róka koma miért is járt arra,
amerre a madár sem jár, csak a csúf boszorka,
ma sem tudom nektek elmesélni, sajnos,
de várjatok türelemmel, ígéretem tartom.

Az összes többi turpisság még maradjon a titkom,
most a kicsi delfingyerek, messzi tengerparton
várja, hogy a történetét végre elmeséljem:
hogyan lopott vacsorához sajtot az egérnek.

Hogy ma végre delfin-nap van, adja át, ki hallja!
Nézzétek el, hogy meséim zöme csalafinta,
s hogy unalmas néha már a jegesmedve-nóta…
aki hozzám mégsem hűtlen, rálel új titkokra.

Először is elmesélem, hogy a tengert lakva
éli boldog életét minden delfin fajta.
Gyógyulást és energiát áraszt, s kedves hangja
elárulja, hogy ő bizony tengeri angyalka.

Aki vele érintkezik, s meg is simogatja,
mosolyogni, nevetni fog, s a delfin úgy fogadja,
mint önzetlen barátságot: rögtön viszonozza
- hálából a betegséget, félelmet gyógyítja.

Megérzi, ha lelkünk fáradt: csak „letapogatja”,
s barátságos közelsége máris meggyógyítja,
reménytelen, sötét bajok forrását apasztva:
arany fénnyel bevon minket e vízi angyalka.

Szárazföldi állat volt, így szól a legenda,
s hogy Apolló emelte őt föl a Parnasszusra.
Halál fia lett mind, ki éltét kioltotta,
mondák őrzik  titkait, s a görög Delphoi Jósda.

(De  hogy régi ígéretem is valóra váljon,
tudom, szólnom kéne végül a sajtos vacsoráról...
Hm…,  hát ahogy ismerhettek, csalafinta nóta
kerekedik meséimből hosszú évek óta…

Nézzétek el most is nekem… - mert… a kis egérke,
alig, hogy a tengerpartot futtában elérte,
úgy megijedt ott a hullámok zajától,
hogy el is ment a kedve a sajtos vacsorától…!

Így esett a delfin-eset, és hát az ígéret
maradjon legközelebbre, s nehogy azt higgyétek,
hogy majd végül elfelejtem legújabb mesémet
- legfeljebb majd lop a macska sajtot az egérnek!)


Jegesmedve-nóta
(csalafinta mesék 2.)

(... Hogy a róka koma miért is járt arra,
amerre a madár sem jár, csak a csúf boszorka,
ma sem tudom nektek elmesélni, sajnos,
de várjatok türelemmel, egyszer megtudjátok,

s azt is, hogy a delfingyerek – ki a vízben fázott –
hogyan lopott az egérnek sajtot vacsorához.
De ez a sok turpisság még maradjon titokban,
aki hallja, adja át: ma jegesmedve-nap van!)

Fagyos a szél, hózápor hull, sötét zivatar van,
tudjátok-e, mit csinál a jegesmedve, fagyban?
Nos, elmondom – ajándékul – annak, aki jó volt,
(mulasztásomat pótolva – remélem, még jókor?)

Hóval, jéggel beborított, jeges tájon, messze,
sarkvidéki örök télben él a jegesmedve.
Kemény hideg és sötétség borul itt a tájra,
talán ezért hófehér a jeges-nép bundája:

világít a vaksötétben, s jó meleg, ha fázik
az újszülött medvebocs, ki jégcsapon hintázik.
Erősíti mancsait, hogy hosszú vándorútján,
amikor a fényben fürdik hatalmas Jég-ország,

ne fáradjon el majd könnyen, hogyha a családja
beleunt már a sötétbe, és a koplalásba:
ilyenkor a jegesmedvék táplálékért mennek,
és ha megint eljön a fagy, új bocsok születnek.

Az életük szüntelen harc, mégis nagyon boldog
minden fehér medvebocs, ki hó-barlangban játszott
zord időben, fagyban, télben - messzi Jég-országban,
hol egyetlen jegesmedvét  sem látni kabátban.

(Készült - és ajánlás -  a WWF örökbefogadási programjaira. 
A Palinta Társulat különdíját kapta – a különdíj a verses mese megzenésítése J )


Elszaladt a róka
(csalafinta mese)
Egyszer egy legényke épp’ vadászni indult
− barátok kísérték: a bagoly, és a kakukk −,
s ahogyan ott szépen, lassan mendegéltek,
a ravaszdi róka is éppen arra tévedt.

Lett is az erdőben jó nagy riadalom!
Így szólott a legény: elnémult a dalom!
Gondolkodott szegény, félreállt kalapja…
... hopp, eléje ugrott egy csúf, vén boszorka.

Hallod-e te legény, megsegíthetnélek,
de nagy ára van annak, mit cserébe kérek!
Dobd el a söprűmet – jó lesz venyigének −
de ha parancsolom, visszahozod, érted?

Ez volna az egyik szerény kívánságom,
S - legyek rögvest tündér - még azt is kívánom!
− s szép tündérleányból − hites feleséged!
Reggelente forró csókkal ébreszt’nélek!

Megrémült a legény, de akármilyen fajta,
nagyobb az eszénél is az ő furfangja!
Még hogy őt az ágyban csókkal riogassa?
Nem jár túl az eszén ez a csúf boszorka!

Ezzel megpörgette fején a kalapját,
elkapta a banya szép nagy furkósbotját,
s azzal úgy elverte, mint kisbíró a dobot!
Nyögött a vén banya, s egy utolsót rúgott.

Elugrott a legény, rúgás nehogy érje,
hazáig dalolta: ördög vigyen, nénje!
Kakukk rákontrázott, a bagoly is huhogva:
no, te vén boszorka, égsz-e a pokolba’?

(... Hogy a róka koma miért is járt arra,
nem tudhatja senki, csak a csúf boszorka.
Azaz hogy már ő sem: elment a pokolba.
A mesének is vége, elszaladt a róka!

S amiért e mese kicsit csalafinta,
ki bekukkant újra, rálel a titokra:
legközelebb majd a delfinről mesélek,
hogyan lopott sajtot egyszer az egérnek!)


Az alma, meg a fája…
(bolond mese)

Indulunk a Balatonra holnap,
férjem - Rezső - meg a gyerekek.
Hajnalban − ha megsegít az Isten –
repülnek a Trabant-kerekek!

Ám de addig bármi megtörténhet,
minden, ami történt múltkor is:
induláskor vajúdik a macska,
és intubálnunk kell majd egy kicsit:

azt, amelyik utolsóként nyávog,
a leglustább, kis rusnya érkezőt,
amelyikre megorrol az anyja,
és ellöki majd a kis éhezőt…

Így esett a történetünk most is:
amíg a vén macska kölykezett,
hajnal lett, ám nem indultunk mégsem
  nem nyávogott egy macskagyerek.

Intubáltuk most is, a kis lustát,
adtunk neki friss, langyos tejet:
ellökte az anyja – szégyenében −
hogy rá ütött a kis macskagyerek.


Ha hiszed, ha nem
(Mirának,
amikor megtanultunk 9-ig számolni J)

Élt egy szegény ember,
ha hiszed, ha nem,
kilenc malaca volt,
de egy garasa sem.

Volt kilenc fia is,
ha hiszed, ha nem,
de vacsorára való
nem volt sohasem.

Felesége zsémbelt,
ha hiszed, ha nem,
egyre sírt, hogy túlad
a kilenc gyereken.

Elment a vásárba,
ha hiszed, ha nem,
de ott gyerekeket
nem vett senki sem.

Bánatában lefeküdt,
ha hiszed, ha nem,
köréje a kilenc gyerek,
sírva, éhesen.

Hajnalban az asszony,
ha hiszed, ha nem,
cifra gúnyát talált
a kilenc gyereken.

Örömkönnyeket sírt,
ha hiszed, ha nem,
oly szép volt a gúnya
minden gyereken.

Álmélkodott egyre,
ha hiszed, ha nem:
aranyhintó állott
a tisztás-szegleten.

Hajbókolt előtte,
ha hiszed, ha nem,
a királyi kocsis
e fényes reggelen.

Beszállt a hintóba
ha hiszed, ha nem,
köréje szép sorban
mind a gyerekek.

Szaladtak a lovak,
ha hiszed, ha nem,
repült a szép hintó
arany kereken.

A királyi házban,
ha hiszed, ha nem,
a szegény családnak
rögtön híre ment.


Szakácsok és szolgák,
ha hiszed, ha nem,
finom csemegékkel
álltak már lesen.

A jóságos király
ha hiszed, ha nem,
befogadta házába
a kilenc gyereket.

Aranyhintó szállott
- ha hiszed, ha nem -
szegény apjukért is,
szántón, réteken.

Megörült ám nagyon,
ha hiszed, ha nem,
jókedvében hányt egy
cigánykereket.

Felpakolta a hintóra
- ha hiszed, ha nem -
kilenc éhes malacát,
aranyketrecben.

Főkondásnak kinevezték,
ha hiszed, ha nem,
felesége a királyné
udvarhölgye lett.

S amiről még te sem tudsz
- ha hiszed, ha nem -
a királynak kilenc lánya
végül férjhez ment.

Vajon kihez? Kitalálod?
Ha hiszed, ha nem,
a szegény ember minden fia
királyfivá lett!

***
Állatos mondókák, kép-versikék


Tigrisszemek

Csíkos árny oson feléd,
megdermedsz a fényben:
tigrisszemek villannak
lámpaként az éjben.

Éhes tigris

Éhes tigris zsákmányra les,
jön a csíkos beste!
Vajon ki lesz ma éjjel
a gyilkos kiszemeltje?

A csavargó vaddisznó

Elkóborolt a vaddisznó
csíkos malackája,
mindhiába várja anyja
sörte-vakarásra

A vaddisznó bánata

Bánatos a vaddisznó, nincsen vacsorája.
Ráadásul kiderült a kölyke turpissága:
vadász elől menekült az egyik aprósága,
s futás közben elszakadt a csíkos, új ruhája.

Elefántkönnyek

Szomorú a kiselefánt:
unalmas a séta.
Anyja után ballag búsan,
ormányát lóbálva.

Rabságban

Állatkertben raboskodunk
elefánt - mamámmal.
Vidámabb a cirkuszban,
de legjobb Afrikában.

Földig érő ormány

Állatkerti rács mögött
két elefánt sétál.
Milyen vicces: földig ér
kicsi és nagy ormány…!

Hol született az elefánt?

Azt mondják, a kiselefánt
néha feledékeny.
Emlékszik-e, hol született,
s vajon melyik évben?

A jegesmedve titka

Csúszdázik a jegesmedve! Nahát, ilyen esetet!
S ki látott már jegesmedve-táncot, vízben,  gyerekek?
Orrát fönn hiába hordja, titokban már nem tarthatja,
hogy a jégen, a múlt héten, korcsolyával elesett!

A jegesmedve tánca

Ez a fehér jegesmedve csúszdán csúszott be vízbe!
Ez mind semmi, láss csodát - nézd a medve-mutatványt:
vízi-táncot lejt, és közben le sem veti a bundát…!
Lehet, hogy a sarkvidéki balettiskolába járt?

Fiú, vagy lány szurikáta…?

Délceg ez a szurikáta,
(ha fiú ő, s nem leányka…),
mert ha mégis lányka volna,
talán szőr-szoknyája volna.

A szurikáta randevúja

Ki látott még szurikátát,
ki így fönnhordja az orrát?
Talán bizony randevúra
várja párját tegnap óta?

Az időjós

Levelibéka meglapul
a fák tövében zölden,
Vihart jósol, ha dalra kél,
vagy szerelmes éppen?

A fekete hattyúk
(találós kérdés)

Mintha mesebeli tájról érkeznének éppen:
folyó partján hattyú-család – hat kis csemetével.
Ébennél is feketébb a papa, s mama tolla,
fiacskáik sem fehérek – mi ebben a furcsa?

Zöldfülűeknek

Mi mozog a fa tövén? Talán moha sétál?
Zöldfülű, ki nem nevet egy nagyot e tréfán!
Azért nő az erdőben a moha és a páfrány:
sátor legyen, s fűtakaró a levelibékán!

Napozó gyíkok

Kövek közt két gyík lakik,
megbújnak ott hajnalig.
Napsugár, ha melegít,
gúnyájukat levetik.

Gyíkszerelem

Elveszett a gyík ruhája,
Mit vegyen fel a gyík-bálba?
Gyíkszerelme vigasztalja:
napsugár sző új ruhát!

A tudós macska

Mondják, a pap holtig tanul.
És a macska? Ha álmatlanul heverész
a számítógép, vagy éppen a fénymásoló tetején,
a tudomány besurran-e a fején?

Macska-logika

Fénymásolón ül a macska,
egérre les a hamis.
Azt hiszi, ha egyet elkap,
másol arról százat is.

Az ásító zebra

Én a csíkos zebra vagyok!
Nem harapok, csak ásítok
haragomban épp’ egy nagyot.
Unatkozom – álmos vagyok!

Gyöngytyúk - legendák

A sisakos gyöngytyúk volt vadon élő őse,
valahol messzi Szaharától délre.
Később, az ókorban, ismeretlen népek
háziasították e díszes tyúknépet.
*
Egyiptom törvénye az ókor idejében
a tyúktartást vallási okból elítélte,
így erősödött meg a gyöngytyúk szerepe,
s vált lakhelyévé a Duna-Tisza köze.
*
Tollának hófehér, különös pöttyei
régi mondák szerint gyászolók könnyei.
Honi kolostorok, főurak kertjében
fejedelmi éltét díszmadárként élte.
*
Taraját fennhordva, ékes sisakjában
gyönygytyúk sétálgatott gazdagok parkjában.
Tollazata kékes, selymes tolla gyémánt,
csillogó gyöngydísszel virítottak
- gyémánt-fehér pöttyel virítottak éjjel.

Gyöngylámpás

Taraját fennhordva, ékes sisakjában
gyönygytyúk sétált régen a gazdagok parkjában.
Tollazata kékes-fényes, apró fehér gyémánt
pöttyeivel - gyöngylámpásként – éjszakánként őrt állt.
*

Meghívó Versbarátoknak J

Kedves Vers-barátom, elmondok egy titkot:
nemcsak levest főzhetsz, ha van gyöngytyúkod:
sajttal, szalonnával, tejföllel locsolva
- ha elhiszed, ha nem, - sülhet gyöngytyúk-torta!

(Aki még nem hiszi, ne járjon utána,
ne rémissze most még a gyöngytyúkot halálra,
jöjjön el tavasszal verses vacsorára,
kóstoljon tyúktortát – Valika kínálja!)

2013 02 10
*

Karcolat
(a kuvik-legendához)

Nem hasonlít a gyöngytyúkhoz,
talán inkább gyöngybagolyhoz.
„Halálmadár, táltosmadár…” - szól a nóta -
balszerencsét hoz a kuvik, virradóra!
*
Balszerencse közelít

Védett állat a kuvik,
megbecsülik, tisztelik.
Ám ha éjjel feltűnik,
balszerencse közelít.
*
Strucctojásból kel a bébi

Szárnya van, mégsem repül,
futóbajnok, ha menekül.
Szárnyaival egyensúlyoz,
strucctojásban bébit hordoz.
*
Az agresszív strucc

Tojást őriz strucc-mama,
néha váltja strucc-papa.
A költést ha megzavarod,
menekülj, mert rúg egy nagyot!
*
A hiú strucc

Pipiskedik ám a strucc!
Párja kérdi: hova futsz?
Cipőért – két lábujjamra,
szemfestékért szempillámra!
*
Farkasüvöltés

Miért vonyít a farkas, ha nem fáj semmije?
Elárulom, ha nem bánod: nemcsak öröme,
köszöntése jele a farkasüvöltés, hívójel is
a hollónak: indulhat az élelemszerzés!
*
Fekete hattyúk
(találós kérdés)

Mintha mesebeli tájról érkeznének éppen:
folyó partján hattyú-család, hat kis csemetével.
Ébennél is feketébb a papa, s mama tolla,
fiacskáik sem fehérek - mi ebben a furcsa?
(Olvasd el a címet újra, s rálelsz a titokra!)
*
Hűség

Ha párjára talál, nem keres másikat,
hiába kínálják még szebbek magukat.
Védelmezi párját időtlen időkig,
óvja fiókáit gondosan, örökre.
(Melyik madár jut e versről eszedbe?)
*
Árva gazella

A Mhorr gazella ritka fajta,
őshazája a Szahara.
Szavannákon árván hagyták,
állatkertben védik, óvják.

Ebo, a kis gazella

Egy gazella kicsi borja
az állatkert új lakója.
Nem vágyik már a vadonba,
hím, s az Ebo nevet kapta.
*
A túlélő

Igazi nagy túlélő a kétpúpú teve:
sokáig él víz nélkül, s ha nincs is étele.
Kétrétegű szempilla óvja a szemét,
ha homokvihar keseríti teve-életét.

*
A megfontolt

Talán mégsem minden lajhár
kényelmes, és lusta,
csupán megfontoltabb, mintsem
kergetőzne a majmokkal, futva.

Az előzékeny

El ne higgye senki,
hogy a lajhár lusta!
Ő csak hagyja fára mászni,
azt, akinek nagy öröm a munka.
*
Cápa-szerelem

Partközelben cápalányka
víz tükrében illeg, várja,
arra úszik majd szerelme,
s átöleli uszonyával.

Cápa-baleset

Szomorú a kicsi cápa,
nem mehet az iskolába.
Vérmes volt egy rája-lányka,
rákapott az uszonyára.
*
Farkas ellensége

Az ázsiai vadkutya
farkasoknak réme,
tigrisektől zsákmányt rabol,
marcangolja élve.
*
Kényes páva

Büszke, kényes pávalány
farktollával úgy riszál,
mint kényeztetett úrilányka,
aki udvarlóra vár.
*
Tojásrabló mackó

Csíkos farkú mindenevő ez a furcsa mackó,
mosni ugyan szokott néha, ámde az borzasztó,
hogy kedves neve ellenére a kis mosómedve
veszélyes az emberre, és galád tojásrabló!
*
Gondolkodik a szamár

Évek óta gondolkodik a szamár:
a sok gyerek reggelente hova jár?
A hátukon oda-vissza teli táska...
Talán szatócsüzlet nyílt az iskolába’...?

Csacsi marad

Szomorú a vén szamár,
csikójának füle fáj.
Ha nem mehet iskolába,
csacsi marad fiacskája.
*
Szamárháton

Szamár hátán üldögél egy ember,
asszonykája biztatgatja: menjen,
ne a napot lopja szamárháton!
Visszamordul: járjon, aki bolond, lábon!
*
1.
Ha a kopasz csirkém
elvinné a róka,
szaladnék, elcsípném,
s lenne róka-móka!

2.
Szólnék a vadásznak:
hívja a kutyáját,
szaggassa rongyosra
a róka bundáját!

3.
Meghúznám a farkát
a tolvaj rókának,
kiszakadt bundáját
hordhatná kabátnak!
*
Pettyes szervál úszni jár

Karcsú állat a szervál, szőrzetéhez
ezüstszürke,  vagy fekete  petty dukál.
Hogyha  fürge, fára  mászik,
ám ha izzad nagy melegben, úszni  jár.
*

Pillangó-álom

Egy kicsi pillangó
üzent erre szállva:
búcsúzom tőletek,
nyugovóra térek,
de jövő tavaszra
visszajövök újra,
együtt kergetőzünk,
s virágról virágra
röppenünk a széllel:
jövök, megígérem,
csak a hideg telet
valahogy túléljem!
*
Féltelek…

Jaj, úgy féltenélek,
el  hogy engednélek
a szivárvány-szélnek,
a  langyos esőnek,
a nap melegének,
folyók mély vizének
rejtelmét keresni,
s vágyakozva lesni
a fénylő kék eget,
kíváncsi kisgyerek?

Titok hív, védelek,
melletted  lépdelek.

Ha elengednélek
felhőnek, hűs szélnek,
folyók mély medrének,
csillagfényes égnek
titkait keresni,
oda’dnám szívemet,
esengő  lelkemet,
éberen lángoló,
ölelő fényemet;
kísérje léptedet,
ha majd én nem leszek…

Jaj, nagyon féltelek!
*
Fohász
(a gyermekmosolyért)

Hogy ember vagy,
éld át e létcsodát:
a kerti úton át
a fű friss illatát
érezheted,
és lépteid nyomán
a kövek halk dalát
hallhatod,
de láss, ne csak nézz,
nyisd ki szívedet,
őrizz a lelkedben
színeket!

Szívd mélyen magadba
a lét illatát, s meglásd,
álmaid elhozzák majd
borongós éjek után
a legfényesebb csodát:
egy kisgyermek ártatlan,
angyali mosolyát!
Őrizd, és vidd tovább,
s végtelen utadon
mondj el e mosolyért
néha egy csendes
imát.
2007.
*
villanások
(tanka-hangulatban)

gyermekmosoly

ha megpillantod
egy alvó gyermek arcát
nézd csendben soká’
rejtsd borús napjaidra
ártatlan szép mosolyát

majd valaki

lépteid nyomán
a kerti úton át majd
friss fű illatát
érezheti s kövek halk
dalát hallja valaki

lét-illat

színeket őrizz
és szívd mélyen magadba
a lét illatát
borongós álmaidat
elűzik éji csodák
*

Igaz mesék – Mira - mesék

Mira és a fazék

Nénik, bácsik, figyeljetek,
nyissátok ki fületeket!
Elmondok most - csakis nektek -
én egy olyan történetet,
ami kerek e világon
nem történt meg soha mással,
csak egy mesebeli házban -
nem mesében, valóságban! -
az én édes nagymamámmal,
meg egy rosszcsont kisleánnyal,

aki bizony, én vagyok,
(ameddig el nem bújok! :)
Történt, hogy egy téli esten,
a konyhán a nagyit lestem,
de a főzés unalmas volt,
a mami meg folyton morgott:
- jövök rögvest, légy türelmes,
labdázunk majd, s mondok verset,
de a papa mindjárt itt lesz,
és ha éhes, tudod, mérges!

Ha jó leszel - ahogy végzek
a főzéssel - elmesélem,
- ahogy tegnap már ígértem -
azt a szépet, amit szeretsz…
Jézuskásat, betlehemest…


Kár, hogy ilyen kicsi vagyok,
nem írok még, s nem olvasok…
Mérgemben most jól elbújok,
nem találnak majd a nagyok!
No de hova…? Föl az égre?
Csillaglámpák közelébe…?
Túl messze van, s kicsit félek:
ha a lámpák majd nem égnek,
a sötétben karácsonyra hazaérek…?
Csendben tovább gondolkodtam,
a sarokba ólálkodtam, s képzeljétek,
nagy titokban a fazékba belebújtam,
szépen, lassan leguggoltam,
és ott némán meglapultam...


Titkomat, ha elárulod,
karácsonyig itt lapulok!

*

Bobek kalandjai

Egyszer rég, az erdőszélen,
bokor alján, zöld tisztáson,
frissen vetett, lágy fűágyon,
született egy fehér nyuszi -
piros szemű, hosszúfülű -
(s néha bizony alamuszi,
de erről majd később szólok,
most csak annyit, hogy a torkos,
mindig éhes nyúlgyerekről
azt sem tudni, fiú, vagy lány,
csak az biztos: nyúl, s nem patkány,
mert ha Bobek patkány lenne,
hosszú, vékony farka volna,
s virágokat nem legelne
az erkélyen, és nem rágna
szét mindent, ami zöldell…)

Szóval, Bobek, a fehér nyúl
néhány napja hatalmas úr
- s éppen nálunk: befogadtuk -
míg a kicsi gazda, Mira,
szüleivel elindult a nagyvilágba,
megkeresni, hol van még nyár -
tengert látni, delfineket,
vízi szörnyet, szellemeket
- a mesékből, akikről,
mint Bobekről is −
mindhiába kérdezgetett,
sosem kapott felelet:
fiúk ők, vagy kisleányok?
Van-e szárnyuk,  s anyukájuk,
apukájuk…?

Történt, hogy - míg Mira nyaralt -
Bobek, a nyúl vígan nyargalt
oda - vissza − vendégségben −
az erkélyen, ami nincs egy kilométer,
csak ha a nyúl naponta
ezerszer fut oda-vissza,
megint oda, s megint vissza,
míg a tálból a friss vizet
ki nem issza: odarohan,felborítja,
aztán a házát is lebontja…
Felugrik a kisasztalra, s lenéz arra,
hol fű zöldell, lenn a réten: azt akarja!

Mérgében az asztalt, széket,
és a saját házát minduntalan felborítja.
S bár a nyúl úr háza papír,
rajta repedt ajtó tátong
- elöl, s most már hátul is -
Bobek hegyes, nagy fogától.
(Mert azt oda a nyúl rágta,
unalmában, sértődötten,
ha kevés volt neki minden,
ami zöldellt egykor − kezdetben még −
az erkélyen…)
De hát mindez neki kevés,
hisz’ a merész Bobek háza
hogy lyukas lett, az asztalon
bérelt szobát méltósága,
bár étele - mit a király irigyelne -
ha nem ízlett, hát a virágokat falta.
Kétlábra állt, ahogy mondtam,
s az asztalról, amit elért,
− ami zöld volt − mind befalta.
Hiába volt ezüst tálban karalábé,
sárgarépa, friss nyúltáp,
meg almacsutka, Bobek, a nyúl
- ráadásul vendégségben -
Felfalta a muskátlikat
mind egy szálig az erkélyen.

Büntetése  − csak, hogy ezt is
elmeséljem − az lett végül,
hogy a nyuszi − kis gazdája
érkeztével − villámgyorsan hazakerült
oda újra, ahol virág már nem várta,
hiszen ott is lelegelte, réges-régen,
és a háza meg azóta
fából készült, nem papírból,
hogy a fene-nagy fogaktól
ne szakadjon mindjárt széjjel.
Így a balga otthon várja,
hogy egyszer majd − nagy-sokára −
meghívjam őt vendégségbe,
úgy, mint Mirát − s játszani
is az erkélyre…
(No, várhatja, mindhiába!)
Arra bizony várhat még!
Örüljön, hogy nem végezte
a legnagyobb lábosomban
vadasként, és hogy pörkölt főzés
helyett elmeséltem mindenkinek
ezt az igaz-nyúlmesét!
*

Az én bolondos születésnapom
(unokámat én sírni majd nem hagyom,
ezzel a bolondos mesével
mindig megvigasztalom)

Azt gondolom,
legyen e nap
az én bolond
napom!
Ha kíváncsi vagy, miért,
a titkomat neked
- de csak neked -
most rögtön el is árulom.

Egyszer,
egy szép májusi hajnalon
(nagyon rég volt
- az idejét pontosan
már nem tudom -
szóval, egy illatos,
régi májuson
- talán huszonkilencedike volt?
- de hiszen mondtam is már -
nem tudom…)
a gólya éppen arra járt,
ahol már réges-régen
nem lakom,
de emlékszem még,
hogy akkor, azon a
szépséges hajnalon
ez a bizonyos gólya,
(ahogy mondtam, és már
nem is kéne újra
mondanom…)
csőrével jó hangosan
bekopogott az ablakon,
és ott már vártak ám
az említett gólyára nagyon,
azon a szép,
május végi hajnalon,
vártak bizony!

Szóval, ahogy a gólya
végre bekopogott
az ablakon,
megörültek édes jó
szüleim nagyon!
És rögtön hajba is kaptak
az apró csomagon,
(ami hófehér volt,
patyolat, bizony,
és jó hangos,
ahogyan én tudom,
és az a bizonyos gólya
hagyta ott az asztalon…)

Fiú ez! - örvendett jó apám,
- érzem én, erős, nagyon!
- Hadd bontom én,
és láthatod te is,
csak megvigasztalom,
bontotta - izgatottan ám! -
az üvöltő csomagot végül jó anyám,
azon a szépséges,
májusi hajnalon,
(mikor a gólya már
messze járt nagyon,
a napsugár meg pajkos
táncot járt
a kopott ablakon…)

Nos hát, a titkomat
neked - hiszen ígértem -
most rögtön el is árulom,
mert kíváncsi vagy rá, tudom,
hogy vajon mit hozott a gólya
azon a régi, fényes
májusi hajnalon.

Képzeld,
azon a régi, májusi hajnalon
- huszonkilencedike volt,
persze, ma már jól tudom…
- amikor a gólya
kopogott azon a réges-régi
kopott ablakon -
hát én feküdtem
a kibontott, hófehér csomagon!

Jó apám kisfiúra várt,
azon a május végi
fényes hajnalon,
és hangosan sírt,
(mesélte többször nagymamám)
hiszen kisfiú helyett
egy kisleány feküdt
a kibontott, fehér csomagon.
Azóta minden évben
apámtól újra megtudom,
hogy az a réges-régi
nap az én napom,
mikor egy kisfiú helyett
a gólya
engem dobott be
az ablakon.

A titkomat pedig
- de csak neked -
ahogy ígértem,
most tényleg elárulom:
május huszonkilencedike
a születésnapom!
2008.
*
Béka-mese
(majdnem)igaz mese
Mirának)


Képzeld, kincsem,
nálad jártam egyik nap
a héten, szomorúan
üldögéltem éppen az erkélyen,
s rád gondoltam: milyen kár,
hogy nélküled nézem,
ahogy a kis nádi rigó
versenyt száll a széllel…

Alig a kis asztalkádról
a port letöröltem,
el sem hiszed, hogy mi történt,
majdnem hanyatt estem…!
A napernyő hosszú rúdján
üldögélt egy béka -
zöld volt, mint a fán a levél -
egy kis levelibéka!

Apró, sötét pontszemével
bánatosan nézett,
ijedtemben sikítottam
- mit kérsz? Tán ebédet?
Kiszaladt a nagypapa
a rettentő sikolyra,
jót nevetett, csendre intett,
s lencsevégre kapta!

(A nagypapa mindentudó,
olvas nappal, éjjel,
csak a reggelit cseréli
össze az ebéddel,
és az inget, meg a zoknit
hagyja szanaszéjjel -
el ne áruld a titkunkat -
kicsit feledékeny!
Mindhiába szólítgatom
vacsorához este, szórakozott,
s folyton morog,
mint egy öreg medve:
- nem is értem, miért vagy most
haragos és zsémbes?
Korán reggel aludni hívsz,
s este adsz ebédet…?
Ilyenkor a nagymaminak
elszáll a haragja,
és a papát nagy titokban
mindig kikacagja!)

No, de hogy a történetet
végül befejezzem,
egyre vártuk, hogy a béka
hűs vihart jelezzen.
- Ez egy ritka béka-fajta,
időjós! - suttogta
izgatottan a nagypapa,
s mint egy sztárt, fotózta.

Ám ez a kis zöld leveli
hamis béka-fajta:
meg sem brekkent, egyre csak
a bús legyeket falta.
A vihar meg vígan tombolt,
hullt a jég, a zápor,
béka úrfi feje fölött
napernyő volt, sátor!

Így történt a béka-eset
a nyári viharban,
s a különös látogatót
aludni kint hagytam.
Elmaradt a simogatás,
elmaradt a csók is,
elaludt a hamis béka,
a papa, és én is.

Másnap, ahogy felébredtem,
s az erkélyre mentem,
elámultam: ilyen csodát!
Csupa fény volt minden!
Azt gondoltam, álmodom,
vagy hőguta kerülget…
Szólt a papa: csukd be a szád,
nyitva felejtetted…!

De a fényes csillogásra
elámult ám ő is,
kiesett a kezéből
a fényképezőgép is!
Bevallotta tévedését,
(bár ez ritka nála) s örült,
hogy nem főztem végül
békát vacsorára.

Békamesém végét most már
bárki kitalálja,
remélem, hogy te is tudod
- ha nem, járj utána!

(Elküldöm a fényképet is,
ki nem hiszi, lássa:
békakirály járt itt éjjel 
- álmában is fején volt
az arany koronája!)
*

Ali, a mennybéli eb balladája

Szervusztok, kutyák és emberek!
Gondoltam, megosztom veletek,
milyen volt hű kutyaéletem,
mit soká’ boldogan élhettem!
Hű kutya voltam, s nem akárki,
családom ősi és nemesi,
nevem is ezt jelzi, láthatja mindenki:
Dózsa-rakparti Petraházi Ali.

Őseim óriás Schnauzerek,
(s végtére, talán még az is lehet,
hogy egyik ősömet
- amiért, kérem, őt senki ne vesse meg -
templomfalak között érte a végzetes,
mindent elsöprő, szerelmetes  eset…
Akarom ugatni… meglehet
az is, hogy talán biz’
megesett…(Uram, bocsá’!) a mami.

S e szégyenen rágódik
(néha jó csont helyett) azóta
kutyafamíliám - habár,
hogy jó anyám miért is
bűnhődött, megmaradt
számomra örök talány,
hiszen őt egykoron,
egy hideg hajnalon
kiverték örökre kutyául oda,
hol mégis boldog volt,
csaholt, ha éhes volt,
a neve is nemes volt:
Dózsa-rakparti Bori.
Hetedhét országban,
sehol a világban
azóta sincs párja:
ő volt a legszebb lány
- ébennél ébenebb fekete mindene -
s a legóriásabb „snaci”.

A sorsom - még kezdetben - jól alakult,
mert kis gazdám  - tervével -
ami nagy titok volt, oly soká
- megosztott velem
- mit soká’ alig hittem - egy
szőnyeges legényszobát.
(egy lakótelepen, magas emeleten
- micsoda büszkeség! - itt éltem életem.
Megvolt itt mindenem - kutya-szép életem
élhettem szabadon,
gazdimmal napfényes délután,
s hajnalon szaladtam
bokrokon, árkokon át,
és nektek azt is elárulhatom,
ágyba is bújtam, már nem titkolom.
(a gazdasszony - bevallom,
kutyául morgott ám
néha ezért velem,
hisz’ én voltam az, ki a pénteket
gazdimmal úgy ünnepeltem meg,
hogy a frissen vasalt hófehér paplanról
- könnyedén elnyúlva - szimatot vettem én,
s vártam, míg este lett,
s jó gazdim engedett lábánál heverni,
s a meleg paplan fölött
megbújtam reggelig, (ott kértem reggelit)
míg egyszer le nem lökött
- minden lány ilyen lökött? –
gazdimnak szerelme, egy fitos leány,
akit a vén fene nem vitt el másfele,
pont az én paplanos ágyam lett fekhelye
- amiért sokáig morogva csaholtam őt!
Így esett az eset, hogy végül odalett
az én szép illatos - paplanos,
kutya-szép ficsúri életem.

Ezután egy bojtos szőnyegen
tengettem sanyarú életem,
míg a sors közbeszólt:
szerelmem végül egy gyönyörű
skót juhász kutyának
csahos-szép zsemleszín leánya volt.
Családja vicsorgott, ha néha megcsókolt,
amíg egy estén a makrancos kutyalány
elszaladt előlem:
nem kell csók! - így morgott,
én meg a gazdámtól - botor eb! -
magamat eltéptem hevesen,
s elcsattant akkor - ó - a legeslegutolsó
- halálos csók… , de gyilkosom arcán!
 - ó jaj, vad autós…!

Már örök vadászmezőkön lakom,
mennybéli, s mégis bús az otthonom.
Itt élek csendesen - néha még könnyesen,
hiszen jó gazdimat lent
régóta gyászolják, siratják, amiért
ő is túl korán előrement…
Utánam költözött, és angyal-lányok között
már együtt maradunk: sírunk, és nevetünk,
őrködünk ébren a felhők fölött,
amíg a földiek - kutyák és emberek -
mind, aki született, tanulják lent:

pokol az élete, annak, ki nem szeret:
hiába várja a mennybéli fényeket,
s az égi, szép, harsonás angyali éneket,
pokolra jut majd mind!
*
Tündérmese a falumról
(A suttogó fenyők alatt)

Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ  ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek - ölelte táj,
s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja
velem az egész világ, ami
nekem csupán
az a néhány kicsi ház volt,
ott a dombok oldalán,
ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán,
vagy anyja - a folyó - után
viháncolt pajkosan,
míg dalolva csobogott.

Azt hittem akkor én,
hogy esténként majd mindig visszatér,
csak éhes most szegény:
folyó-anyjához fut, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott,
ahol a csörgő kis patakkal
sok pajkos tündér is
együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott
sötét, fénylő hajuk a víz alatt,
ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok
tisztára mosta táncos talpukat.
A tündérek, és a patak dala
keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut.

S a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott,
előttük mesebeli, hívó kis padok.
A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék
kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala
mosolygó manók
és tündérek bálterme volt, ahol
víg táncot ropott a sok bolond-vidám
tündér- és árny-manó,
éjféltől néha reggelig
- de ők csak éjszakánként éltek itt.
Nappal erdők, mezők,
s bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük
mindig kicsit
- bár akkor talán még idő sem létezett,
- minek? Felesleges,
hiszen a tündér-emberek
varázs-szavára mindig este lett,
s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek
- akkor még így hittem ezt,
ahogy az összes, ott élő
tündér-kisgyerek.

Azóta - ha a falumban ébredek -
sokkal csendesebbek a reggelek.
Halkabban kondul a lélekharang,
és csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához - már nem szalad -
s amikor odaér,
- nem éhes ő, csak szomjas -
némán inni kér,
ott az erdők rejtekén
bújó domb alatt,
ahol - ma is hiszem -
manók és tündérek alszanak örök álmot
a suttogó,
vén fenyők alatt.
2010.
*
Angyali dallam
(Dédi-papa emlékére)

Csönd lehel békét,
álmosan billen az asztal.
Körüle ásító purdé virraszt
meghitt, nagy családdal.
Az asztalfő, s tányér üres ma is,
a szék nem kelt el.
Valakire várunk mind,
aki lélekben jön néha el.

Megismerem, ő az, ki a fényben él!
Csend mesél róla, s a családom.
Valaki, ki a fényben jár,
bekopog majd, mint egy szép álom…
- őt várom!
Egyszer majd ideül közénk,
s nem fényes, mennybéli székére,
nagyanyó meg - aki angyal lesz –
odaül szépen melléje.

… Székeket festett rég’, gyalult,
faragott illatos forgácsot.
Álmomban érzem az enyv-illatát,
s ahogy ölében lágyan tartott…!
Egymást ölelik már fényes-szép éjen,
égi szobában,
lelkük fénytáncot jár,
csillagvirág nyílik lábuknál, párban.

…Ebédeltünk, s estebédünk - mint máskor -
áldással befejeztük.
Énekelt anyánk még halkan,
ahogy mind szerettük.
Vele kélt dalra szépen, lágyan
egy kis angyal - láttam!
Az ölembe tévedt éjjel,
s hogy ne féljek, ott aludt el nálam.

Utolsóként megszólalt egy bús dal,
s mennie kellett.
Féltve őrzök azóta az estből,
s dalból minden percet!
Hát még az angyali álmot,
mit elrejtettem:
ablakomba a hajnal azóta
angyali dallal szökken.
*
Egyszerű áldás
(tanítóimra emlékezve)

Angyal-ének szól ma fönn az égben,
harsona szól, angyalhad dalol.
Ráfelel a szívem hangja, szépen,
és halkan könnyes háladalt dobol..

Visszatér az énekóra újra,
és kisdiák vagyok ma újra én…
Tanítóim kedves, derűs hangja
álmaimban megszólít, mint rég.

Rám köszön sok verssor, édes emlék,
éjszakai színes álmodás:
verset mondok újra, kisgyerekként,
s hogy el ne vétsem, tanítóm vigyáz.

Álmomat a hajnal űzi messze,
de fényvirágot érlel minden éj…
Imádkozom értük reggel, este:
áldjon minden tanítót az ég!
*
Tavaszhozó

H ivalkodón les a nap,
Ó vatos még a kacér!
V ersenyre kél két kis felhő,
I gézi őket a fény.
R eccsen a jégcsap a bokron,
Á gán csöpp rigó remeg.
G azos tövében bimbó,
O lvad körötte a hó:
K inyílt a tavaszhozó!
*
Körforgás

Versenyt száguld az időben - fut az ősz a téllel,
vágtáznak a szelek hátán pörgő falevéllel.
Lassan - ha a virgoncságba mind jól belefárad -
tél borít be hó-dunnáért epedező tájat.

Ezt kémleli álmosan a szendergő kikelet,
versenyre hív aranyeső-vacogtató telet.
Ő ébreszti tavasztündért: március hónapot,
majd illatos májust bódít, s virágzó évszakot.

Most június nyargal elöl, ott szalad az élen,
pipacs-szőnyeg piroslik a mezőn és útszélen.
És a színes virágszőttes elénk terül őszig,
Mikor arany lombágyon a mély álom kezdődik.
*
hajnali fénytánc
(a tavasz elé)

Á lmomban egy pirkadatkor
R éten szaladgáltam,
V advirágok hajladoztak
A rany harmatárban.
L ábam körül lágyan hajló
Á rvalányhaj táncolt,
Ny omában száz tüzes pipacs
H amvas szirma lángolt.
A merre a szem ellátott,
J árták a fénytáncot.

Tavaszébredés

A ranyló ágak moccanása
R igópár násza boldog tánca
A ndalító lágy tavasz-szonáta
Ny argaló víg szél dúdolása
E reszen ácsingó fecskeraj
S árgálló bokron kis csillagmécsek
Ő rködnek szendergő ágakon
*
Ceruza

Táncol a ceruza ujjaim között,
meglódul nagy-néha,
majd a lap fölött billegve,
szomorún,úgy járja
mint egy rab madárka,
kit - hiába szállna -
kalitkája zár.

Megtorpan a szó is,
ha rab a gondolat:
fogva tartja, rejti,
míg az nem szabad.
Engedd börtönéből
szállni lelkedet,
táncoljon ceruzád,
dalolj, írj rímeset!
*
*
*
Tündérkarácsony
(Mira és a fehér cica esete)

Varázslatosan csillogó, vakító, hófehér tél volt abban az évben is, úgy karácsony táján. Mira, a három éves, szőke fürtös kislány már békésen szuszogott az ágyában, amikor édesanyja lábujjhegyen lépett be félhomályos szobácskájába, hogy a kislánynak - a karácsonyvárás izgalmaitól még mindig rózsásra pirult arcocskájára - jóéjt-puszit adjon, és megigazítsa takaróját, amit mély álmában - miközben Tündérországnak tündérkertjében hancúrozott tündérbarátaival - mindig lerúgott magáról.
Édesanya mosolyogva nézte az ablakon át besütő holdvilágnál békésen álmodó kislányát, akinek mintha halk suttogásra nyílt volna álmában is mosolygó szája.
- Vajon miről álmodik? - kérdezte hangtalanul, szinte önmagától anya.
Biztosan most is Tündérországban hancúrozik - mosolyodott el, majd csendben megsimította a kedves arcocskát, és leheletfinom puszit adott rá. Már éppen indult volna kifelé, amikor furcsa hangra lett figyelmes. Megtorpant, és visszalépett a kislányhoz. Föléje hajolt, nézte őt, és fejét a fekete-fehér kiscicáktól színes, illatos paplanhoz érintve hallgatózni kezdett.
- Mi ez a furcsa szuszogás? - töprengett magában.
- Csak nem betegedett meg az én kislányom, éppen karácsony előtt? - hajolt még közelebb, és aggódva vizsgálgatta a kislány békés arcát, aki - szinte válaszul, hogy megnyugtassa édesanyját – álmában hosszan elmosolyodott, és átfordult a másik oldalára.
- Jól van! Álmodj tovább, valami nagyon szépet, Tündérországról, suttogta szeretettel anya - s azért, ha lehet, csendesebben viháncoljatok abban a tündérkertben, legalább éjszaka, mert még felébred az aranyszőrű kiscica - akire ébren és álmában is oly régóta vágyott Mira.
Alig felocsúdott gondolataiból anya, a kislány kerek szemei felpattantak, és - akár, ha egy másik világból, talán éppen abból a mesebeliből érkezett volna nagy-hirtelen, havas hegytetőkön át, varázsszőnyegen - kiugrott az ágyából, befurakodott édesanyja ölébe, és lelkendezve mesélni kezdett.
- Anyu! Olyan szépet álmodtam! Tündérországban jártam, a nagy Üveghegyen túl, és a hatalmas, színes üvegpalota tündérkertjében mesebeli tündérekkel játszottam! Kergetőztünk, szaladgáltunk, énekeltünk, és egyszer csak, a tündérkert rózsái alól, a hófödte, csillogó bokrok mögül előbújt egy pöttömnyi, fehér kiscica. Olyan kicsi volt, hogy elfért egyik tenyeremben! - lelkendezett boldogan Mira.
-  Pont olyan volt, mint amilyet karácsonyra szeretnék! Tudod, megígérted, hogy ha jó kislány leszek, és időben elalszom esténként, akkor hamarosan egy igazi cica lehet a barátom - lelkendezett tovább a kislány.
- Még hogy egy igazi cica legyen a barátod? - mosolyodott el anya, tréfás szigort erőltetve az arcára.
- És mit kezdenénk itt egy igazi cicával? Hiszen még kertünk sincsen. Egyébként is, még csak karácsony előestéje van, holnap lesz karácsony, és addig még annyi minden történhet…
Az is megeshet, hogy valami csoda történik a te kis tündérvilágodban - hárította el szelíden Mira - immár késő éjszakába nyúló - élénk lelkendezését anya, majd tréfás-szigorúan újabb jó éjt-puszit nyomott a kislány homlokára, remélve, hogy most már azonnal álomba merül.
- Na, álmodj tovább, kicsi lányom, szép Tündérországról, mesebeli karácsonyról, és arról a szőrös, bajszos kis pamutgombolyagról, aki talán egyszer mégis a barátod lehet…

Ezzel halk léptekkel elindult kifelé a holdfényes szobából, s még visszalépett, hogy behajtsa a résnyire nyílt ablakot, mert odakint feltámadt a szél, és a játékos-bolondos hópelyhek egyre-másra szöktek be a szobába, s vígan viháncoltak a kis szekrényen, amíg vízzé nem váltak ott. S ekkor, az ablakrésen át - mintha csak a havas, téli égből, vagy egyenesen Tündérországból pottyant volna ide - szinte hangtalanul anya lába elé huppant egy furcsa, fehéren csillogó kis gombolyag: egy vacogó, havas kiscica…

Mira, aki addigra álmában már újra Tündérországot járta, másnap hajnalban azonnal meglátta, és boldogan ölelte magához az ágya melletti szőnyegen nyújtózó kis jövevényt, újdonsült barátját, és sok-sok évvel később is úgy emlékezett erre a napra, mint Tündérkarácsonyra.
Ma is hiszi: ilyentájt az álmok mind-mind valóra válnak.
(Ha te nem hiszed, járj utána!)

*
Manómese
(Mira esete az árnymanókkal)

Érkezett a földi világba - valamikor négy és fél évvel ezelőtt - egy tündérszép kislány, akinek születésével földöntúli boldogság költözött szülei és nagyszülei házába, és ez az érzés egyre erősödött, ahogy az angyali kislány cseperedett.
Igaz, már apró kisgyermekként is bájos, mosolygós, békés, derűs természetű volt, de az idő múltával mindehhez egyre több kedvesség, nyíltság társult, és a család minden tagja lelkesen üdvözölte nyiladozó értelméből fakadó, egyre szaporodó, kíváncsi kérdéseit, amelyekre legtöbbször kielégítő válaszokat kapott.

A meghitt hangulatú estéken mindig volt módja szüleivel, vagy nagyszüleivel vidám, kedves dalocskák, mondókák, mesék társaságában készülődni a lefekvéshez, amit azért - hogy egészen őszinte legyek - sohasem várt kitörő lelkesedéssel.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az egyedüli dolog volt az, amit - persze a felnőttek által -  a világ legszebb és legjobb dolgai közé sorolva sem sikerült megszerettetni Mirával - mert így hívták az angyal-szőke teremtést, akinek a neve is csodát - csodalényt - jelent.
Neve jelentését lényében is magában hordozza a mai napig, és biztosan így lesz ez most már örök időkig, hiszen napról-napra okosabb lesz, erősödik, épül jelleme, egyre újabb tudásra szomjazik, és kedvessége, bája mindenkit elvarázsol a környezetében.
Csak ez az esti alvás, ez okozott állandó fejtörést a családnak, és - mint a beszélgetésekből kiderült - Mirának is. Mivel őszinteségéről is már többször tanúbizonyságot tett, egy alkalommal fontosnak érezte, hogy bevallja titkát: ő bizony nem szeret aludni, és ezért történik, hogy esténként, a számára oly kedves programokat, a jóéjt-mesét és jóéjt-puszikat követően, rendszerint megeredt a nyelve, és ő maga kezdett el mesélni, szinte véget nem érően. Csak elaludni ne kelljen …!
Mesélt kedvenc játékairól, az óvodáról, a napról és csillagokról, az aranyhalacskáról, mesebeli élményeiről, mindenről, ami éppen eszébe jutott. Aztán nagy-sokára - legtöbbször a fáradtságtól szinte ájultan - elaludt.
Egy alkalommal azonban váratlanul fény derült a különös titokra. Félénken bevallotta, hogy ő bizony azért nem szeret elaludni, mert nagyon fél. Attól, hogy egyszer csak nem jön el többé a hajnal, és nem láthatja majd a gyönyörű, napsütéses nappalt, melynek ébredését minden reggel ámulva köszöntötte az erkélyről.
Meg egyébként is - magyarázta a felnőtteknek - esténként, a félhomályos szobában árnyak járnak a falon, és azokkal képtelen megbarátkozni. Nem szereti őket, ahogyan az állatok között is létezik egyetlenegy, amelyik nem kaphat helyet a szívében: a madárpók, mert az nagyon veszélyes és félelmetes.
A vallomás óta azonban minden megváltozott az elalvás idején. Mira esténként alig várja, hogy találkozzon kis barátaival, a falon táncoló árnymanókkal, és mosolyogva szenderül álomba kedves táncukon.
A felnőttek ujjainak táncából ugyanis azóta minden elalvás előtt mókás, táncoló figurák születnek a fehér falon, a kislány határtalan örömére, aki szerint táncukkal örökre elűzték a csúnya félelmet is. Pont úgy, ahogyan a fogkefe táncával a fognyüvő manócskák is elűzhetők.

Ma már ő is boldogan táncoltatja ujjacskáit, és barátságosan köszönti a mókás kis árnyakat, ha esténként meglátogatják őt a szobában.
Anya esti meséje után azért még manapság sem alszik el azonnal, de már minden félelme elszállt, amióta barátai lettek a kedves kis árnymanók.
Lefekvés idején izgatottan várja az álommanók érkezését, és ha kicsit megkésve érkeznek, addig is halkan, derűsen, türelmesen - ő maga mesél…
Mit gondoltok, kinek?
Hát a falon táncoló, későn fekvő, rosszcsont árnymanóknak!

(Azt ígérte, egyik este elmeséli nekik, hogyan vitték el egy kislány cumiját a huncut cumi-manók, akik - szerinte - rokonai lehetnek az árnymanóknak.)
*


Tündérország titkai


Képzeljétek, gyönyörűt álmodtam az éjjel! Mielőtt elfelejteném, gyorsan elmesélem – legelőször is az én kis unokámnak, aki él-hal a mesékért, különösen, ha a varázslatos mesevilágban barangolva találkozhat a bölcs bagoly úrfival, a ravasz róka komával, és el ne feledjem megemlíteni a csúf, vén boszorkányt, elmaradhatatlan, vásott söprűjével.
A mesében, amit álmomban láttam, igazi tündérek is feltűntek, sőt, egyikük – Aranyhaj – talán még a valóságban is megmutatkozik majd azoknak, akik arra vágynak, hogy életükben legalább egyszer bekukkantsanak Tündérország kapuján, azon belül is a legfényesebb palota legkülönlegesebb szobájába, ahol a kedves kis tündérkirály-lány él.


Egyelőre még a tündérkirálynő és a tündérkirály, valamint nagyszülei, meg szolgák sokaságának vigyázó tekintetétől kísérve telnek napjai, bár már nagyon vágyakozik egy igazi tündérfi szerelmére, de erre bizony, kicsit várnia kell, hiszen még az ötödik életévét sem töltötte be. Különben is, ezt a nagy titkot rajtam kívül senki meg nem tudhatja, csakis én, a nagyanyó, a tündérkirálynő öreg édesanyja, akinek – nagyapóval egyetemben – minden gondolata a tündérszép Aranyhaj körül forog. El ne felejtsem megemlíteni, hogy gyönyörű nevét csillogó, vállig érő, szőke, göndör fürtjeiről kapta, és jóságával, kedvességével, mosolyával, ami még álmában sem hervad le az arcáról, bearanyozza édesanyja és édesapja, nagyszülei, és – ahogy a meséből is kiderül – Tündérország valamennyi lakójának életét.


No, de ne szaladjunk ennyire előre az időben, nem szeretném az összes titkot rögtön az elején kifecsegni, mert hát akkor mi marad a közepére, meg a végére?
Még mielőtt a kíváncsiságtól bárki oldala is kilyukadna, elmesélem, milyen is a varázslatos Tündérország, ahol a tündérembereken kívül a legkülönfélébb élőlények élnek.
A legkülönlegesebb növények az égig érő fák, közülük is a legszebbek a tündérpalota kertjének hatalmas fenyőfái, ahol hajnalonta igazi madárkórus ad ébresztőt, este meg altatót dalolnak. Ezernyi színes virág is terem itt, amelyekkel földi halandó hiába is találkozna, nem értené, hogy mitől különlegesek ezek, hiszen neki hiányzik az a képessége, amellyel minden igazi tündér rendelkezik. Titokzatos képesség ez, olyan, amit minden tündér még születése előtt kap ajándékba az égi tündérektől. Elárulhatom – mert a tündérálomban ez is benne volt –hogy ezt a különleges ajándékot valamennyien megkaptuk, és magunkkal hoztuk, amikor megszülettünk, csak hát… vagy út közben, vagy, miközben felnőtté cseperedtünk, elveszítettük. Nem vigyáztunk rá eléggé. Erről azonban szintén csak később mesélek, maradjon addig titokban ez is, mint – talán még emlékeztek, hogy említettem a mese elején – Aranyhaj vágyakozása a tündérfi’ után, akit (ennyit talán elárulhatok) a tündéróvoda kertjében ölelt meg egyszer, amikor a kisfiú az édesanyja után sírdogált. Akkor kezdődött a tündérszerelem, ami titokban talán örökké tart majd.


Tündérországban azonban nemcsak gyönyörű növények, kéklő tavak, szelíd folyók vannak, tündérekkel táncoló aranyhalacskákkal, békákkal, és mindenféle kedves víziállattal, hanem a tündérmanók - lakta hatalmas erdők sűrű rengetegében, és a tavasztól késő őszig selymesen hívogató, zöld réteken mindenféle erdei, mezei állat is boldogan él együtt. Aranyhaj séta közben bármikor találkozhat bagollyal, kakukkmadárral, rókával, nyúllal, őzzel, szarvassal, néha még vaddisznóval is! Nagyon szereti az állatokat, ha teheti, beszél hozzájuk, enni, inni ad nekik, megsimogatja őket, és amelyik beteg, vagy sérült, azt hazaviszi, és szülei, meg a megszámlálhatatlanul sok szolga segítségével ápolgatja, gyógyítgatja a tündérpalotában. Legkedvesebb barátai talán a közeli erdő égbe nyúló fáin szaladgáló fürge mókusfiak, akik hálából, hogy dióval, mogyoróval eteti őket a jószívű, kedves tündér- királylány, megtanították őt táncolni, fára mászni, kergetőzni. Van néha olyan vigadalom a tündérkertben, hogy még a csillagok is együtt ropják az égen a vidám kis sokadalommal, aranyló csillagport szórva Tündérországra. Gyakran kap meghívást ide Tündérország - és a tündérpalota - minden lakója, hogy mindenkinek jusson ebből a földöntúli vigasságból, nótázásból, madárkoncertből, táncból, kacagásból.

Aranyhaj boldogan élt itt kis barátaival, akiket naponta meglátogatott, és legtöbbjük úgy megszerette őt, hogy egészen a tündérpalota kertjéig merészkedett, sőt, akadt olyan is, aki egészen a csillogó-villogó palota legfényesebb szobájának lakója lett. Aranyhaj ugyanis születése pillanatától óvta különleges ajándékát, azt a titokzatos képességét, amiről már szóltam az elején. Úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Ez a különleges képesség pedig tudjátok mi volt? A szeretet. Nem kellett ezért cserébe semmit adnia, csak óvni, vigyázni rá, és mindig adni belőle mindenkinek, hiszen ez az ajándék olyan varázserővel bírt, hogy minél többet adott belőle Aranyhaj a körülötte élőknek - embereknek, állatoknak, növényeknek - annál több maradt a szívében.
Hogy honnét tudom én mindezt? Mert álmomban megsúgták a tündérek. Sőt, azt is mondták, hogy - bár ez a különleges képesség, érzés, a szeretet, láthatatlan - onnét tudni, ki az, aki nem felejtette el élete során mindig szétosztani, hogy aztán újra és újra egyre több legyen belőle, mert aki így él, az észrevétlenül megtanul - nem csupán az emberek gyönyörű nyelvén - hanem állatok, növények, sőt, folyók, tavak nyelvén is beszélni, talán még dalolni, táncolni is! Megérti, hallja, mit suttognak a fák, a vizek tündérei, mit énekelnek a madarak, mit tanít a bölcs bagoly, miért sír a törött szárnyú rigó, és a kis, árva cinege, érti a tücsökzenét, s talán még a vadállatok nyelvét is megérti egyszer, ha megismeri őket Tündérország gyönyörű állatkertjében. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy aki így szereti, óvja, vigyázza a körülötte lévő világot, az egyszer talán megbarátkozik az - esténként sajnos, még a tündérpalota kertje fölött is föl-föltűnő - félelmetes, csúf, söprűnyélen lovagoló boszorkánnyal is. Talán elfogadja egyszer majd ő is az igazi tündérek szeretetét, és viszonzásul megígéri, hogy soha többé nem riogatja a gyerekeket. (Még az is meglehet, hogy végül - örökre elhajítva söprűjét - beáll táncolni a sok-sok vidám tündér, Aranyhaj és a kedves állatok közé.)

Végül, ahogy ígértem is az elején, elárulom, hogy Aranyhaj - mivel ő igazi tündérkirály-lány, és sohasem élt vissza különleges képességével - azóta kapott egy újabb varázslatos képességet is ajándékba. Azt ugyanis, hogy a szobájába - tudjátok, ez a Tündérpalota legkisebb, legfényesebb sarka - meghívhatja minden éjjel azokat a kis állatokat, akik félnek a sűrű rengetegben, vagy fáznak a hűs tóban, vagy éppen betegek, árvák. Ezek a kis állatkák aztán - bár csupán hasonlítanak az igaziakra - a titokzatos tündérlakban életre kelnek, meggyógyulnak, és hajnalonta mindig hazamennek. Vissza a kis szoba polcaira. Mert hogy ezek játékok, de Aranyhaj képes arra, hogy értse a beszédjüket, és ők minden éjjel életre is kelnek az ő szeretetétől, simogatásától, és vigyázzák álmát, vagy elkergetik a mostanában még néha-néha arra lovagoló, csúf boszorkányt.
Figyeljetek hát nagyon, hiszen ilyen egyszerű a titok, ahogyan elmeséltem! Ha elveszett az a bizonyos ajándék a hosszú úton, keressétek egyre! Talán újra megtaláljátok, és egyik reggel majd valamennyien Tündérország lakói között ébredtek - nem is akárhogyan – igazi tündérekként, csak néha elfelejtitek!

*
„Mese, mese, mess kenyeret…!”
(majdnem-igaz, mai mese)


Élt egy szegény ember, valahol a világ végén, megszámlálhatatlanul sok gyerekével, egy olyan kicsi házban, ami alig volt nagyobb a csiga házánál. Máig sem érti senki, hogyan férhettek el mégis olyan sokan a kicsi házban.
Ráadásul olyan szegények voltak, mint a templom egere, sőt, annál is szegényebbek, mert a templom egerének azért akadt néha egy-két leejtett kolbászvég, vagy avas sajt a paplak öreg kamrájának sarkaiban, ha a templomban nem is, hiszen oda nem enni jártak az emberek, hanem imádkozni a betevő falatért, vagy hálát adni mentek, ha került néha − legalább napjában egyszer − valami szerény vacsora az asztalukra.
Szegények voltak ott mind a falu lakói, ráadásul minden családnak volt legalább fél tucat, éhes gyereke, de akadt olyan ház is, ahol egy egész futballcsapatra való purdé szaladgált az anyja körül napestig, mezítelenül, étlen-szomjan.
Ők legalább azért még megszámlálhatóak voltak − már annak, aki a szüleik közül tudott számolni és számukra még név is jutott a naptárból, ha sok esetben ugyanaz a név is, és ritka esetben ugyan, de néhányuknak valami kevéske alamizsna került keresztelőre is.
 Mesénk hőse, a szegény özvegy bácsi azonban nem tartozott a tudósabbak közé. Sohasem járhatott iskolába, mert a szülei, meg a nagyszülei, és azok szülei is mind-mind nagyon szegények voltak, a falu legszegényebb emberei. Ráadásul a családjában régen is mindig annyi gyerek született, hogy már elfogytak a nevek a kalendáriumból, és a legkisebbeknek még nevük sem volt, nem hogy ennivalóra futotta volna. Sem számolni, sem írni nem tudott szegény, így még azt sem tudta, pontosan hány gyerek sivalkodik nap mint nap körülötte. Régóta nem is próbálkozott, hogy összeszámolja őket.
Reggelente, mire sorra felébresztette a lurkókat, az elsőként ébredők azonnal magukba tömték a fiók mélyére rejtett, száraz kenyérhéjat, és azt a kevés vizet is mind megitták, ami néhány naponta akadt még a kiszáradó kútban. Az utolsóként ébredőknek nem maradt egy árva morzsa sem. Állandóan éktelen sivalkodás verte föl a házat, néha egészen lefekvésig, amikor a gyerekek már olyan éhesek voltak, hogy az apjuk bánatában sokszor együtt sírt velük, amíg az éhségtől végre elaludtak. Bármit elvégzett volna a szegény ember pár betevő falatért, hiszen mindennél jobban szerette a gyerekeit, de már évek óta nem akadt munka errefelé, sem neki, sem másnak.
Csak imádkozott, és szégyenében, tehetetlenségében néha sírva kérte számon a Teremtőt, hogy miért is vette magához idejekorán az asszonyát, aki azért mindig előteremtett valamit a semmiből is az éhes szájaknak, ha csak napjában egyszer is. Még annak a rusnya macskának is jutott néha egy-egy falat, amelyik azóta hűtlenül elcsavargott tőlük, mióta a gazdasszonyt eltemették. Azóta, ha akadt is valahol egy-egy száraz szalonnabőrke, vagy kenyérdarab, azt is fölfalták a házban elszaporodó egerek.
Egyszer, egy sivalkodástól hangos reggelen az öreg a szokottnál is korábban ébredt. Valami különös fényesség verte ki az álmot a szeméből, ami az apró ablakon át vakítóan bevilágított.
Feltápászkodott, hogy megnézze, mi ez a sohasem tapasztalt furcsaság pirkadat előtt.
Elámult ám, ahogy kilépett: ilyet sem látott még! Egy hatalmas, díszes, színarany hintó állt, nem messze a háztól. Olyan hatalmas volt, hogy majdnem az eget súrolta. A hintó azonban az apró utca túloldalán megrekedt az irdatlan mély sártengerben. A király kocsisa, meg egy gilisztánál is soványabb lócsiszár hiába nógatták a tizenkét, gyönyörűen fölszerszámozott, aranyszőrű lovat: azok csak álltak ott, lehajtott fejjel, csökönyösen. A hintóból meg kihallatszott a kis királylány fojtott zokogása. Édesapja, az öreg király hiába csitítgatta, a tündérszép királylánynak rémületében, hogy már örökre itt kell ragadniuk ebben a mocsárban, egyre csak hullottak a könnyei, annyira, hogy a sártenger egyre nőtt körülöttük.
Nem kellett a mi szegény, özvegy emberünket segítségre hívni: olyan jó szíve volt annak − meg hát az erejével is dicsekedhetett volna, ha lett volna kinek − hogy rögtön a segítségükre sietett. Először egyenként megsimogatta a gyönyörűen fölszerszámozott lovakat, valamit talán súgott is a fülükbe, aztán egy mozdulattal megemelte a saroglyát, és már kinn is volt a hintó a sártengerből.
A király elcsodálkozott nagyon, hiszen számtalan szolgája közül egy sem volt, aki uralkodása alatt bármikor, ilyen jó szívvel, bölcsességgel, és erővel segített volna, ha baj volt a palota, vagy a lakói körül.
Magához ölelte a szegény embert, és azonnal megtette udvari fő-kocsisának.
Mosolyogva bevárta, amíg a megszámlálhatatlanul sok, kócos, mezítlábas kisgyerek mind elfoglalta helyét a hatalmas hintóban. Az utcán álmélkodó, és meghatott emberek integettek a búcsúzóknak. A jószívű király meg, amerre csak elhajtottak, két kézzel szórta az aranyat a falu népének, hálából a segítségért. 
A szegény ember, a sok félárva gyerekével együtt, boldogságban, bőségben élt a király gyönyörű kastélyában. Néha-néha visszahajtott az elhagyott kis faluba, hogy megnézze: kitart-e még a többi szegény embernek a jóságos király adománya.
Azóta a falu összes lakója gazdag ember lett, a gyerekek mind iskolába járnak, és írni, olvasni, számolni tanítják azokat is, akik még soha nem találkoztak a jóságos királlyal, csak a mesékből ismerik jótetteit.
 A királyról azóta kiderítették a tudósok, hogy jóságáért jutalmul halhatatlanság járt cserébe, s talán még most is osztja az aranyat valahol a szegényeknek.
A jóság és halhatatlanság azóta, szerencsére, temérdek ember vágya a világon. Akinek sikerül az egyiket megtanulnia, az a másikat – a halhatatlanságot – az idők végezetéig, és még azon túl is − ajándékba kapja.  Királysága pedig a leghatalmasabb királyság lesz, amíg világ a világ, vagyis, amíg egyszer majd egyetlen, hatalmas, halhatatlan királysággá nem lesz minden földi tartomány, örökké élő, jóságos, boldog emberekkel.
(És akkor talán még királyra sem lesz szükség, hiszen mindenki királyként élhet.)
*
*
*
Mira mesélte J

A kicsi szék (1)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi szék. Igaz volt ez, nem mese, mese-mese meskete…
Szomorú volt egész télen, fázott kint a nagy hidegben, a szélfútta kis erkélyen.
Nem ült senki rá, se mellé, meleget sem hozott senki, de amint kitavaszodott, a kis szék sokat mosolygott, s hajnalonta reccsenéssel köszöntötte a napot. Azt recsegte: jó napot!
Egyszer jött egy rég várt vendég - megtalálta a kis székét: ó, hát itt vagy? Kerestelek, egész télen nem leltelek!
Megörültek egymásnak, a szék a kicsi gazdának, gazda meg az elfeledett, kedves, karfás barátnak.
Azután már együtt éltek, örömére az erkélynek, virágoknak, és a télen nagyon hűtlen, fázós, kicsi gazdának, aki ma már este, reggel mesél-mesél, rendületlen a négylábú barátnak. Hallgatják a csillagok is, figyel a vén telihold, mosolyognak égen, földön kisgyermekek, és nagyok, és én nagyon büszke vagyok, hogy a mese legkedvesebb ajándéka Mirának, aki ma már nem csak hallgat, mesét mond, és kisszékében bóbiskolgat meséjén a mamája J
Így történt a nagy eset, a mesének is vége lett. Ha a kis szék elbújt volna, az én mesém hosszabb volna!
(Ki a mesét szereti, elmondhatom én neki: legközelebb, ha ráérek, a kisszékről újabb mesét elmesélek! Az lesz majd a folytatás, hogyan vágták ki a fát, amelyikből az asztalos meseszéket farigcsált)
*

(2)
A kicsi szék születése

Ha már újra visszajöttél, hű barátként melengettél, elmesélem a titkomat, ha nem bánod, csak ülj ide, és kis kezeddel simítsd végig a karfámat!
Tudod-e, hogy egykor, régen, amikor még nem ült senki e kisszéken, ez a szék egy kicsi fa volt, fenyvesek közt ringatózott a lágy szélben, melegedett napsütésben, nagyra nőtt az erdőszélen. Magot termett, vitte a szél, elbújtatta föld, falevél.
Soká fenyőtoboz volt a háza, szél szétszórta, s világjárta kisfenyőket termett az a fenyőfácska, míg egy napon kivágták, és elvitték az öreg fát egy messzi házba.
Nem lett díszes karácsonyfa, szomorkodott is miatta, de a házban megnyugodott.  Asztalos volt, aki várta, s fogott egy szép, fényes gyalut, kalapácsot, s újra-csiholt elfáradt, szép fenyőálmot. Életre kelt a fenyőfa, míg a mester simogatta: lett belőle kicsi szék és kicsi asztal.
Így született újjá a fa, forgácsa meg mind alatta úgy kunkorgott, mint a malac kurta farka!
Ha a mese hosszabb volna, a kicsi szék, s rajt’ a gazda elaludna…
(Aludj kisszék, aludj gazda, vágyad váljon mind valóra! )

*
Mira mesélte



A Kerekerdő lakói

Cica, Maci, Pillangó és Katica nagyon jó barátságban, boldogan éltek a hatalmas rengeteg,  a Kerekerdő  árnyas fái alatt.
Mindig vidámak voltak, szerettek együtt játszani, kergetőzni, bújócskázni. Egyedül Cicamica volt közülük az, aki néha bizony elszomorodott. Egyikük sem emlékezett már, hogyan került közéjük a Nagy Szelíd Ember házából a vadonba, mert olyan kicsi volt, amikor eltévedt otthonról, hogy már ő maga sem talált volna vissza. Csak halványan emlékezett a házra, a kertre, régi barátaira: tyúkanyóra és pelyhes kiscsibéire, a méltóságteljes Kakas Karcsira, a hápogó, sárga kiskacsákra; Háp Ilára, Háp Icára, Háp Egonra, és a többiekre – Bocira, a kisborjúra, Tehénkére, aki mindig olyan szívesen adta a finom, édes tejecskét, ami sohasem fogyott ki a tőgyéből, a gőgös Pulyka Pannira, de Rosszcsontra, az örökké morgó kiskutyára is. Hiányoztak mind, és hiányzott Zsófi mama, aki mindig védelmébe vette, ha a szomszéd morcos pulija a kerítés mellől elriasztotta.
Így hát csak a Jóisten a tudója, mióta él nélkülük, távol tőlük, új barátaival, akiknek nagyon hálás, hogy befogadták maguk közé, és egészen kis kölyökkora óta gondoskodtak Cicamicáról, és jókedvre derítették, ha könnybe lábadt szemmel el-elvonult egy távolabbi bokor aljára, mert restellte a többiek előtt honvágyát.
Barátai azonban sohasem hagyták túl sokáig szomorkodni. Kezdetben, amíg kicsi volt, vidám táncot jártak, mókásan daloltak, csak mosolyogjon végre újra kis barátjuk. Később, amikor nagyobb lett, gyakran meséltek neki. Maci még a karjaiba is vette néha, magához ölelte, ringatta, és mesélt Cicamicának, amíg álomba nem szenderült. Pillangó és Katica még színházat is játszott az elkóborolt kiscica örömére. Csapongtak, szálltak, mókásan kergetőztek a levegőben, vidám dalokat énekeltek, egészen addig, amíg Cicamicát is észrevétlenül elragadta a játék heve. Önfeledten szaladgált, hempergett barátaival a selymes fűben, nagyokat tüsszentett a mezei virágok porától. Még a nektárt gyűjtögető kis méhecskékkel is összebarátkozott idővel, sohasem fordult elő, hogy megcsípték volna fitos orrát.

Esténként leggyakrabban Pillangó varázslatos meséit hallgatták valamennyien, aki napközben hihetetlen sebességgel körberepülte a fél világot, és minden új csodáról beszámolt a többieknek, akik a tengert, az őserdőket, és a világ számtalan, varázsos titkát csak a mesékből ismerték.
Így legalább megismerkedhettek a tenger bámulatos élővilágával; kagylókkal, csigákkal, algákkal, színes halacskákkal, hatalmas delfinekkel, bálnákkal, fókákkal, és mindenféle vízi élőlénnyel, a jégvilág lakóival; a jegesmedvékkel, de az ordassal, a rókákkal, az erdei bagollyal, a vadonban élő nagymacskákkal, elefántokkal, zsiráfokkal  is,– mindazokkal, amelyekkel soha életükben nem találkoztak, de Pillangó kalandos meséi életre keltették valamennyiüket.
Egy napon – felbuzdulva Pillangó Hét Határ-béli röptein – Katica is kedvet kapott, hogy Pillangó nyomába eredjen, és a magasból felfedezze a világot. Alig várta, hogy visszatérve elmesélje a többieknek, milyen különleges is a távoli világ. Az úton azonban nagyon elfáradt, és éppen visszafelé indult, amikor megpillantott egy hatalmas fát a Kerekerdő közelében. Gondolt egy nagyot: felszállt a hatalmas fára, hogy visszanézve ismét láthassa – ha nem is az egész, de legalább a fél – világot a fa tetejéről. Ám ekkorra annyira elfáradt, hogy félúton lehorzsolta elnehezült szárnyát, repülni már nem volt képes, és zuhanni kezdett lefelé. Zuhanás közben az ágaktól újabb sérülések keletkeztek gyenge kis testén.
Egy csípős szurokfű-bokor tetején landolt, ott várt erőtlenül, mozdulatlanul. Még segítséget hívni sem maradt ereje. Ám köztudott, hogy a barátok annyira szeretik egymást, hogy megérzik, ha egyikük bajba kerül. Így történt most is. Cirmi és Pillangó – Maci kíséretében – hamarosan a helyszínre érkezett. Azonnal gondozásukba vették Katicát, bekötözték sérült szárnyacskáját, Cicamica gyengéden megnyalogatta, hogy mielőbb meggyógyuljon.

Katica hálából Cicamica tudomására hozta a frissen felfedezett titkot, hogy hol lehet a legközelebb tejecskéhez jutni, mert itt a Kerekerdő közelében bizony, sehol sem létezett tej.
Mackónak a méz rejtekhelyéről számolt be, Pillangónak pedig elárulta, hogy nem messze a Kerekerdőtől van egy csodálatos tisztás, ahol olyan gyönyörű virágok nyílnak, amit szem el nem képzelhet.
Estére kelve összebújva, egymást melegítve, boldogan aludtak el a jó barátok, és álmukban  hozzájuk bújt minden kedves, mesebeli hős is, mindazok, akik Pillangó szerint vad vizekben,  háborgó tengerekben, jeges szirteken, és távoli őserdőkben éltek, de egymás szeretete olyan közel hozta őket egymáshoz, mintha valamennyien a Kerekerdő lakói lennének.

*

Unokázom


Úgy tűnik, a szélsőséges időjárás hatására többünk agytekervényei is különös fordulatot vettek. Ajánlom ilyenkor a legalább egy – de inkább több – napos unokázást! J
Unokám, Mira, öt éves, és ha együtt vagyunk, a mesélésen túl a legjobb móka, ha beszélgetünk - bármiről, amiről szeretne. Ilyenkor mindig megígérem (és többnyire be is tartom), hogy bármennyi kérdést tesz fel, mindegyikre igyekszem válaszolni, és lehet bármilyen kívánsága – ha tehetem, teljesítem.
Végtére is ez a mi napunk. J
(Jut eszembe – a mesélése alatt az unoka figyelmének tesztelése nagyon fontos, ám történhet spontán módon is: késő éjszakába nyúlóan a nagyszülők többnyire már álmosak, nem úgy az unoka. Ilyenkor előfordul, hogy akarva-akaratlan kihagyunk egy-egy sort, uram bocsá’, egy-egy oldalt a kedvenc meséből, hátha hamarabb elalszik a kicsi… Ha jelzi – ahogy tette Mira is – hogy Mamíííí… kimaradt…! – akkor bizony, még nem álmos, és a figyelme is lankadatlan.
- … szaladt a kis aranyhalacska… - meséltem tegnap álmosan, mire Mira: Mamííííííí- nem szaladt, úszott a kis aranyhalac’ka! J)) (Legkedvesebb meséje most a csuka parancsára című verses mese)
Feladtam… mármint, hogy elaltassam. Majd elalszik, ha álmos lesz. Elvégre ez a mi napunk. Meg éjszakánk…Legfeljebb hosszú lesz – nekem. J
Viszont Mira figyel a mesére, az biztos! (és a mamira is)
Mivel mostanában már néha megérinti a szleng különféle közösségekben, gyakran érdeklődik, hogy ez vagy az mit jelent. (ilyen pl. a „bakker”- battej -), a „dzsalsz” – dzsajsz, stb)
Ma az volt a kívánsága – írjunk együtt verset, vagy mesét. (tréfászat…meg valószágoszat - közölte – a cigáról… )
Hát, ilyen lett:, és megkövetek mindenkit, hogy most elsősorban NEM irodalmi szabályoknak próbáltunk megfelelni, viszont rengeteget nevettünk. J)


Csiga-biga adósság

Csigabiga hová mész?
Mért nincs nagykabátod?
Mi az a púp a hátadon?
Csak nem az új házad?

- Persze, hogy a házam az,
s hogy volna kabátom?
Csak ez a kis házam maradt,
meg az adósságom.

Csigabiga-szerelem…?
Csigabiga-álom…!
Adjam el a házamat,
hogy legyen nagykabátom…?                (folyt. köv. – megígérjük! J - Mira és a nagyi)
*
Mira kérésére

 – abból az időből, amikor megérintette a szleng különféle közösségekben, (úgy három-négy évesen) és gyakran érdeklődött, hogy ez vagy az mit jelent. (ilyen volt pl. a „dzsalsz”, a kégli, a csajszi, stb – akkoriban még babanyelven - dzsajsz)
Az volt tehát a kívánsága; írjunk együtt verset, vagy mesét. (tréfászat…meg valószágoszat – közölte – lehetne a cigáról…?)
Hát, ilyen lett:, és megkövetek mindenkit, hogy most elsősorban NEM irodalmi szabályoknak próbáltunk megfelelni, viszont rengeteget nevettünk. J)


2. változat:


Csiga-biga adósság

– Csigabiga, hová mész?
Mért nincs nagykabátod?
Mi az a púp a hátadon?
Csak nem a lakásod?

– Persze, hogy a házam az,
s hogy volna kabátom?
Csak a csigaházam maradt,
meg az adósságom.

– Csigabiga, megfázol!
Hadd adjak tanácsot:
vegyél el egy csigalányt,
s varrjon rád kabátot!

– Csigabiga-szerelem…?
Ez csak csiga-álom…!
El kell adnom a házamat,
hogy legyen új kabátom…!

Hiába is szeretnék meg
egy szép csigalánykát,
ő is fázna kabát nélkül,
és hol laknánk, hogyha végül

nagykabátra cserélné a házát?